A márka mára régi márka lett,
pedig még nemrég bűvkörébe vont,
eltűnt a frank, a drachma és ha ez
így megy tovább, eltűnik majd a font.
A sok apró peseta és a líra,
déli népek lírai számai:
túlzó tízmilliók egy blokkra írva!
Már Itália is olyan mai.
A kirakat előtt számolt az ember,
bement a boltba, rosszul jött ki persze,
sosem számolt az átváltási marzzsal,
a pénzt fogához verve is elverte.
Fogynak a pénzek és fogynak a számok.
Megváltoznak a nagyságrendek sorra.
Ezer forintot euróra váltok:
összemegy négyre, mintha annyi volna

Mit tehetnénk mást, kezdjük az ösztönösnél, honnan máshonnét ilyenkor: tavaszodik, gazlik az út partja, három pitypangot számoltam hazafelé… Az ösztönös spórolás az olyan – nem kell hozzá túl sok kommentár –, hogy nincs tétova toporgás, egyebek, olyankor csak úgy: egyértelműen, őszintén és szomorúan teszünk valamit, ahogyan anyánk rózsaszín csecsére buktunk – szóval tiszta és világos az egész, és mégis: ezt a sort tisztázásképpen rovom, hogy az ösztönös spórolás esetében nincs más, vajszínűbb árnyalat, csak ez a kopottas, amit alább vázolni szeretnék, ez a foltokban színehagyó.

1.

Az első, pénzhez kapcsolódó negatív élményem az általános iskola idejére tehető. Álltam a büfé előtti hosszú sorban, afelett izgulva, vajon lecsaphatok-e az utolsó kakaós csigára. Ám mielőtt sorra kerülhettem volna észrevettem, hogy nincs nálam elég pénz, két forint hiányzik. Mögöttem a legjobb barátnőm, Ildi állt. Hozzá fordultam: „Te Ildi!

És Ákos apja akkor megpihent,
akár ha várna csak egy intő jelre,
hogy tudja, merre jár a tűnő képzelet.
Akit egy emlék vonzott régi helyre
vagy dolga volt itt, épp erre ment –
mikor a busz az állomásra érkezett.

Csak megpihent, de arca rezdült,
változott, akár ott fenn a fellegek.
És látszott, hogy benne minden eldőlt,
már elhagyta a messzi végtelent –
mikor a busz az állomásra érkezett.

Előtte súlyos tárgyak árnya ingott
– nincsen út, amely még innen elvezet.
Hunyorgott, a fényre bandzsalított –
mikor a busz az állomásra

Bajos ember, kis Valaki,
Nono, lassan a testtel.
(Ady)



(1) Kopogtatnak az ajtómon.
– Ki az?
– A Pénz.
– Ma senkit sem fogadok.
– Privátim jöttem hozzád.
– El akarsz csábítani?
– Nagyon.
– Ma fáradt vagyok és öreg.
– Felvillanyozlak és megfiatalítlak.
– Egész nap mást kívántam.
– Ha beengedsz, akkor majd engem kívánsz.
– Biztos?
– Hogy kérdezhetsz ilyet?
– Akkor jöhetsz.
Dermedt a kilincs. Lenyomom, kitárom az ajtót. Jeges szél ront rám.

Édes gyermekem,

én egyetlen, szeretett fiam, kérlek, ne szólj meg még gondolatban sem, amiért újra tollat fogok, amiért immár másodszor írok e hónapban, mert azt mondják, s ki tudná ezt nálad jobban, hogy a gondolat teremt, a gondolat az, ami a világunkat létrehozza, ám a gondolat az is, és ez sejthető a paradicsomi idők, az első tetté változott bűneset óta, a gondolat az is, ami majd elnyeli ezt a világot, ami majd szertefoszlatja és betemeti az enyészetbe vagy az örökkévalóba.

Tavaly nyáron a sors és a helybeli Kulturstiftung jóindulatának köszönhetően két csodálatos hónapot töltöttem Svájcban, a Bodeni-tó mellett, egy minden kényelemmel felszerelt öreg házban ösztöndíjasként. A felhőtlen örömöt egyedül az zavarta meg néha, hogy a Kulturstiftung munkatársai időről időre komoly, aggodalmas arccal afelől érdeklődnek, min dolgozom éppen, és hogy haladok vele. Amikor töredelmesen beismertem, hogy ez a bizonyos projekt egy vers, bevallom, mindig arra számítottam, hogy összevont szemöldökkel rámförmednek: „Hogy mondta?

Levegő, víz, föld, fény, növények, állatok és pénz, ez mind a világ szubsztanciája. Nélkülük élni – nem lehet. A földgolyóbis manapság ilyen, ha valaki olvas, akkor pénzt. Mi a fontosabb: a levegő, akárha viharzik, vagy a pénz? Még az is lehet, hogy a pénz, mert akinek az van, s az neszez, lesz levegője is, ám nem biztos, hogy pénze is lesz, ha csak levegője van. És így tovább logikusan és halkan.

A pénz olyan szubsztancia, amely, a jelen és a múlt zenéjeként, az ember teremtménye.

„Csak ülök a parton a magányommal, és nézem,
hogy táncol a vízen a fény”
A.V.



Az előző citálat cet-állat giccse miatt az Ún. b. p. versbe
sajnos egy
Úgynevezett b. picsa vers rövidült be. Párdon.
Kun Marcella


Van úgy, hogy a halandó megérti a tópartra szerelt padokat,
hajlandó gondterhelten tópartra vetődni, kivált üres tárcával,
leül egy odaszegezett padra megértően, és örül, hogy tóparti
padon ül, grátisz, mintha odaszegezve. Ehhez jön a gond-
terhelés.

Marx fiatalkori, Gazdaság-filoz Ó!
fiai kéziratok
1844-ből című munkája
világosan kifejti az egyén
kapitalizmusban
való elidegenedésének problémáját
– hogy hogyan, mi módon és mitől idegenül el
az egyén
a kapitalizmusban?