Skip to main content

Kérdéseim

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Kié a pénz?


Tavaly nyáron a sors és a helybeli Kulturstiftung jóindulatának köszönhetően két csodálatos hónapot töltöttem Svájcban, a Bodeni-tó mellett, egy minden kényelemmel felszerelt öreg házban ösztöndíjasként. A felhőtlen örömöt egyedül az zavarta meg néha, hogy a Kulturstiftung munkatársai időről időre komoly, aggodalmas arccal afelől érdeklődnek, min dolgozom éppen, és hogy haladok vele. Amikor töredelmesen beismertem, hogy ez a bizonyos projekt egy vers, bevallom, mindig arra számítottam, hogy összevont szemöldökkel rámförmednek: „Hogy mondta? Mit mível itt maga, hölgyem, az adófizető polgárok pénzén?” Persze, semmi ilyesmit nem mondtak, csak bennem munkált továbbra is a „gyanús egzisztencia” bűntudata, aki ilyen homályos célú, nem tervezhető, semmilyen intézményes keretbe nem illeszthető tevékenységet folytat ezen a tiszteletre méltó helyen.

Van még egy olyan kérdés is, amelyiktől rettegni szoktam, és gondolom más költők-írók is így vannak vele. Ez így hangzik: „most miről ír éppen?” vagy esetleg így: „miről fog szólni az új verse/könyve?” Egyrészt attól félek, igencsak furcsán néznének rám, ha őszintén azt felelném, hogy „még nem tudom, az majd csak a végén derül ki”, hiszen, tudjuk, a vers, és bizonyos fokig a próza is, a maga feje után megy. De tegyük fel, hogy mégiscsak meg tudom adni néhány szóban a készülő vers vagy regény témáját. Mondjuk: „most éppen egy lányról írok, aki feleségül ment a tulajdon apjához” – hát lehet ilyesmikről beszélni, mondjuk, egy ebédlőasztal mellett vagy egy előadóteremben? Jó, tudom, hogy „már a régi görögök is” írtak effélékről, de ez nem teszi könnyebbé a helyzetet.

Nemrégiben alkalmam volt meghallgatni egy iskolai magyarórát: az Iliászt tanulták, és éppen a trójai faló históriájánál tartottak. A szegény tanítónő, akinek Laokoón történetét kellett elmondania a 11 éves gyerekeknek, nem titkolta, hogy nehezére esik kimagyarázni Pallasz Athéné és a többi görög istenek viselt dolgait, akik időnként a csalót pártfogolják, és az igazmondót büntetik meg. Nem csúfolódni akarok rajta, ellenkezőleg: tanítókként, szülőkként mégiscsak a világnak olyan képét szeretnénk továbbadni a fiataloknak, amelyben előbb-utóbb győz az igazságosság, ahol az értelem vagy az erkölcs fölébe kerekedik a sötét szenvedélyeknek, ahol a jó elnyeri jutalmát, a rossz a büntetését, nem pedig olyat, amelyben magunk alatt vágjuk a fát, amikor igazat mondunk, az agyafúrt gátlástalan viszont minden földi jót megszerez magának, és a tetejébe még az istenek kegyét is… Az irodalom azonban előszeretettel kezdi ki ezeket a talán nélkülözhetetlen illúziókat, még ott is, ahol az élet esetleg érintetlenül hagyná őket. Megvannak a maga mentségei, de mégis: biztos, hogy embertársaink életkedvének módszeres rombolásáért elismerés és díj jár, nem inkább az a bizonyos bürökpohár? Igaz, az irodalom tartalmazza önmagunkról való tudásunk java részét: ez a tudás azonban gyakran fájdalmas.

Ezért aztán írás közben igyekszem nem gondolni arra, hogyan fogják majd fogadni, amit írok: talán mert nem érezném egészen igazságtalannak, ha ezt a fájdalmas tudást elutasítással, haraggal, megvetéssel fogadnák. Annál jobban esik az a kedvező fogadtatásban, szeretetben és elismerésben megnyilvánuló nagylelkűség, amelynek példája ez a díj is, és amely egy időre visszakapcsolja ennek a magányos tevékenységnek a művelőjét az emberek közösségébe.

(Elhangzott a Magyar Irodalmi Díj átvételekor.)










Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon