A dolog így indul: farkasszemet nézni egy nyúllal, de úgy, hogy a homlokok szinte összeérjenek. Kell ehhez bátorság? Kell. A nézéshez, nem a nyúlhoz. De persze ahhoz is, mert meri azt mondani, hogy itt most ez fontos, hogy valamiért fontos. Egy nyúl vagy egy fénylő kakas a lépcsőfordulón, egy napsütötte, álmodó arc, ahogy kivilágít a magasra nőtt fűből, vagy éppen egy másik, szenvedéssel teli, a metró mozgólépcsőjén, micisapkás feje köré az aluljáró fényei vonnak rendhagyó glóriát. Vagy egy adott képen az az apró részlet, amelyet Barthes punctumnak nevez, azok az olykor alig észrevehető kis energiagócok, amelyek ellenállhatatlanul magukhoz vonzzák az ember tekintetét, s amitől egy kép fontossá, mi több, kiválasztottá válik, annak, aki készítette, és annak is, aki nézi. Az ilyen részlet felhasítja a látómezőt, rést üt a szemlélődés nyugalmán, kibillent, megszólít. Egy megcsillanó gomb, egy fenyegetőnek látszó fémtárgy egy finom vonású fiú kezében, a fodros ruhába öltöztetett, szutykos kislány arcára szálló legyek, vagy egy fiú homlokán virító, apró anyajegy. (Szilágyi Lenke képei is mind megannyi anyajegy, amelyeket magán hordoz, elidegeníthetetlenül, mintha mindig is ott lettek volna rajta, és nem pedig általa léteznének.)
Sokféle nézés van ebben az albumban, egy valóságos nézésenciklopédia, ha ugyan az ilyen szavak nem állnának távol az albumot jegyző szerző (a Néző) lelkivilágától. Távol, és mégis közel. Van például az a nézés, ami magát a nézés aktusát mutatja, emberek állnak egy díszesen megmunkált korlátnál, és bámulnak, néznek le a gomolygó semmibe, mint akik azt gondolják, hogy ha csak egy pillanatra is megmutatkozna az a valami, amit néznének – ha ugyan látnák –, akkor tovább tudnának végre menni, tovább tudna lökődni az idő. E téma variánsa, amikor az alany (a tárgy) egyenesen belenéz a kamerába, és ekkor mi magunk válunk alannyá, azaz tárggyá – szerva itt, csere ott, látszólag könnyed dolog, de aki már próbálta, tudja, hogy nem az. Aztán van az a nézés, ami a lét meghatározhatatlan halmazállapotát mutatja fel, íme, egy sötétlő folyadékban úszó, félprofilból megvilágított arcél, körötte hömpölygő, kavargó, felhőnek látszó tárgyak, mintha maga a menny nyílt volna ketté – Blake, amint éppen fényképez. Aztán meg van az a fajta is, amelyik azt mondja, hogy adott egy szürke, koszlott, málló vakolatú házakkal övezett utca, az úttesten szemét kavarog, ámde (Szilágyi Lenke képein valahol mindig ott van ez az ámde, ez volna, mintegy, a műfaja): hirtelen oldalról bevág egy éles napsugár, amely megvilágítja a vigasztalan tájban álló emberi alakot, aki hirtelen felfénylik, és látjuk, hogy itt most történt valami. Ikarusz bukása helyett Ikarusz pillanatnyi, metafizikus tündöklése (a háttérben álló alakok, kell-e mondanom, mindezt nem veszik észre – ők nem néznek, nem látnak). Nézés, lét, szeretet – ezek volnának a gyöngysor felfűzött darabjai; ezek, így hárman, erős összefonódásban működtetik a képeket és a belőlük áradó, eredő energiát. A nézés itt nem leleplezi, hanem inkább csak halkan felfedi a lét esendőségét (fölemeli a lepel csücskét), és a szeretet, amiből ez a nézés fakad, mindezt elviselhetővé teszi. Valamint lehetővé teszi számunkra, hogy mi is odanézzünk akkor, amikor egyébként talán elkapnánk a tekintetünket – vagy nem is látnánk, hogy van ott valami. És akkor talán mégis van remény, talán mégsem vagyunk annyira magunkra hagyatva. E képek azt sugallják, hogy a puszta nézés is lehet részvétel. Hogy a nézés: beavatkozás.
Szilágyi Lenke: Fényképmoly. Ernst Múzeum, Budapest, 2004.
Szilágyi Lenke retrospektív kiállítása, Ernst Múzeum, 2004. május 6–30.
- Kistotál [6]