Ülök a Szigeten, a pszeudo-tengerparton, homok, pálmafák, jól érzem magam. Fél órája nézegetem a bungee jumpingot, biztonságos távolságból fényképezgetem a halálugrásokat, bár az ugró általában kisiklik a képmezőből. Elképzelem a pillanatot a még és a már között, amikor nem tudhatjuk biztosan, megfeszül-e a kötél, és kezdetét veszi-e egyáltalán a felfelé vezető út. És tudom, hogy az idén sem fogom kipróbálni. No risk, just fun, hirdeti a felirat, de én gyanakvó vagyok a kockázatmentes élvezet koncepciójával szemben. Ugrás helyett tehát – szánalmas bölcsész – olvasásba menekülök, a Sziget-programot lapozgatom, és Hiller István beköszöntőjénél kötök ki. Miniszteri Sziget-beköszöntőt írni, gondolnánk, valóban kockázatmentes szórakozás: a majd félmillió látogató közül jó ha tíz akad, aki arra vetemedik, hogy elolvassa. A Hiller jegyezte szöveg mégis plasztikus igyekezettel van megírva, elsősorban a köszöntő írójának portréja árul el nagy retorikai ambíciót, egy igen sokoldalú figurát állít elénk – különösen tekintettel a helyszűkére: az A/5-ös formátumú füzetben 30 sor adatott arra, hogy a miniszter elmondja, amit a Sziget közönségének tudtára akar adni.
Az első röpke jelenetben az apát (Apát) látjuk, aki egy londoni játékboltban ajándékot vásárol fiainak, amikor is egy Sziget-rajongó eladóba botlik. Hamarosan megtudjuk, hogy nyitott, urambocsá, már-már liberális apával van dolgunk: értesülünk róla, hogy egy közelebbről meg nem nevezett kollegáját ő maga beszélte rá, hogy engedje el a lányát az – ezek szerint – mások által rossz hírűnek mondott Szigetre. Az apai felelősségtudat hamarosan metonimikus jelentéssel telítődik, a saját gyermekekről kiterjed a fiatal tehetségekre általában, akiknek a felfedezését a miniszter a Sziget legfontosabb jellemzőjének gondolja. Ebbe az önreprezentációs keretbe illeszkedik Hiller István tömör értelmezése arról, hogy valójában mi is az, amiről beszél. Magyarország kulturális minisztere ezekkel a szavakkal adja áldását az egyik legnagyobb európai kulturális fesztiválra: „Ilyen a Sziget. Ti csak tudjátok... A Sziget ma már nem csak buli. Nem csak egy hely, egy nyaralás, zene vagy csajozás. Egy olyan multikulturális őrület, amely ugyanúgy hozzátartozik Magyarországhoz, mint a Tavaszi Fesztivál, a szép nők és a nokedli.” Az idézet először is tovább árnyalja a portrét: az érzelmes, gondoskodó, de engedékeny apa laza csávó is egyben (lásd tegeződés és fiatalosnak/szlengnek/humorosnak vélt kifejezések), és, vegyük észre, egy csipetnyit – csak épp amennyi só kell az igazi magyar nokedlibe – macsó (lásd csajozás, a szép nők mint turistalátványosság).
Erre a szívszorítóan bugyuta két mondatra azonban további súlyos feladatok hárulnak: mivel az amúgy is szűkös hely nagy részét kitölti a politikusi imázs felépítése, itt kell megfogalmazódnia a Szigetről mint kulturális jelenségről szóló gondolatoknak, és láthatjuk, mihez tartsuk magunkat. Tudjuk, a turisták között van, aki azért jön, hogy hegedűszót hallgasson, van, aki azért, hogy magyar nokedlit/nőket zabáljon, van, akinek meg ez a „multikulti őrület” kell, amiről fogalmam sincs micsoda, de nem is fontos, mert ma jófej vagyok, ma mindent megengedek.
Mármost gondolkodjunk el azon, hogy vajon ki is ennek a szövegnek a közönsége. Kinek a lelke van itten halászva? Bevallom, fogalmam sincs. A Sziget közönsége előtt aligha kell jóváhagyni, hogy a fesztivál hozzátartozik a magyar kultúrához. És feltehetőleg ez az egyetlen vonás, ami bizonyosan összeköti az itt lévőket, mert túl ezen én meg nem mondom milyenek. A bulizós-csajozós-multikulti fiatalok, akiknek a nokedli gondolatára van szükségük ahhoz, hogy jelenlétüket a Szigeten igazolva lássák, s akikhez Hiller István megpróbál leereszkedni panyókára vetett farmerkabátban, nem léteznek. A miniszter meg csak ereszkedik, ereszkedik, tétován a levegőbe markol, arcán ifjonti bizalom: majdcsak megfeszül a gumikötél.
- Kistotál [6]