Skip to main content

No risk, just fun

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Ülök a Szigeten, a pszeudo-tengerparton, homok, pálmafák, jól érzem magam. Fél órája nézegetem a bungee jumpingot, biztonságos távolságból fényképezgetem a halálugrásokat, bár az ugró általában kisiklik a képmezőből. Elképzelem a pillanatot a még és a már között, amikor nem tudhatjuk biztosan, megfeszül-e a kötél, és kezdetét veszi-e egyáltalán a felfelé vezető út. És tudom, hogy az idén sem fogom kipróbálni. No risk, just fun, hirdeti a felirat, de én gyanakvó vagyok a kockázatmentes élvezet koncepciójával szemben. Ugrás helyett tehát – szánalmas bölcsész – olvasásba menekülök, a Sziget-programot lapozgatom, és Hiller István beköszöntőjénél kötök ki. Miniszteri Sziget-beköszöntőt írni, gondolnánk, valóban kockázatmentes szórakozás: a majd félmillió látogató közül jó ha tíz akad, aki arra vetemedik, hogy elolvassa. A Hiller jegyezte szöveg mégis plasztikus igyekezettel van megírva, elsősorban a köszöntő írójának portréja árul el nagy retorikai ambíciót, egy igen sokoldalú figurát állít elénk – különösen tekintettel a helyszűkére: az A/5-ös formátumú füzetben 30 sor adatott arra, hogy a miniszter elmondja, amit a Sziget közönségének tudtára akar adni.

Az első röpke jelenetben az apát (Apát) látjuk, aki egy londoni játékboltban ajándékot vásárol fiainak, amikor is egy Sziget-rajongó eladóba botlik. Hamarosan megtudjuk, hogy nyitott, urambocsá, már-már liberális apával van dolgunk: értesülünk róla, hogy egy közelebbről meg nem nevezett kollegáját ő maga beszélte rá, hogy engedje el a lányát az – ezek szerint – mások által rossz hírűnek mondott Szigetre. Az apai felelősségtudat hamarosan metonimikus jelentéssel telítődik, a saját gyermekekről kiterjed a fiatal tehetségekre általában, akiknek a felfedezését a miniszter a Sziget legfontosabb jellemzőjének gondolja. Ebbe az önreprezentációs keretbe illeszkedik Hiller István tömör értelmezése arról, hogy valójában mi is az, amiről beszél. Magyarország kulturális minisztere ezekkel a szavakkal adja áldását az egyik legnagyobb európai kulturális fesztiválra: „Ilyen a Sziget. Ti csak tudjátok... A Sziget ma már nem csak buli. Nem csak egy hely, egy nyaralás, zene vagy csajozás. Egy olyan multikulturális őrület, amely ugyanúgy hozzátartozik Magyarországhoz, mint a Tavaszi Fesztivál, a szép nők és a nokedli.” Az idézet először is tovább árnyalja a portrét: az érzelmes, gondoskodó, de engedékeny apa laza csávó is egyben (lásd tegeződés és fiatalosnak/szlengnek/humorosnak vélt kifejezések), és, vegyük észre, egy csipetnyit – csak épp amennyi só kell az igazi magyar nokedlibe – macsó (lásd csajozás, a szép nők mint turistalátványosság).

Erre a szívszorítóan bugyuta két mondatra azonban további súlyos feladatok hárulnak: mivel az amúgy is szűkös hely nagy részét kitölti a politikusi imázs felépítése, itt kell megfogalmazódnia a Szigetről mint kulturális jelenségről szóló gondolatoknak, és láthatjuk, mihez tartsuk magunkat. Tudjuk, a turisták között van, aki azért jön, hogy hegedűszót hallgasson, van, aki azért, hogy magyar nokedlit/nőket zabáljon, van, akinek meg ez a „multikulti őrület” kell, amiről fogalmam sincs micsoda, de nem is fontos, mert ma jófej vagyok, ma mindent megengedek.

Mármost gondolkodjunk el azon, hogy vajon ki is ennek a szövegnek a közönsége. Kinek a lelke van itten halászva? Bevallom, fogalmam sincs. A Sziget közönsége előtt aligha kell jóváhagyni, hogy a fesztivál hozzátartozik a magyar kultúrához. És feltehetőleg ez az egyetlen vonás, ami bizonyosan összeköti az itt lévőket, mert túl ezen én meg nem mondom milyenek. A bulizós-csajozós-multikulti fiatalok, akiknek a nokedli gondolatára van szükségük ahhoz, hogy jelenlétüket a Szigeten igazolva lássák, s akikhez Hiller István megpróbál leereszkedni panyókára vetett farmerkabátban, nem léteznek. A miniszter meg csak ereszkedik, ereszkedik, tétován a levegőbe markol, arcán ifjonti bizalom: majdcsak megfeszül a gumikötél.








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon