Bazsányi Sándor

Nyomtatóbarát változat

Ha az ember mostanság, 2006 nyarán Brüsszelbe vetődik, több szempontból is otthon, azaz európainak érezheti magát. Meg persze egy csomó más szempontból nem. De legyen most szó inkább az előbbiről.

Az EU-negyed egyik irodaházának oldalán, szinte az épület lába ujjától a feje búbjáig, óriásplakátot látunk – tán még nagyobbat, mint itthon Gyurcsány Ferencről –, amelyben az euróra áttérő szlovéneket, pontosabban, közös himnuszunk értelmében, szlovén testvéreinket köszöntik, pontosabban köszöntjük. Köszöntik, köszöntjük – vajon meddig tart még ez az eldöntetlenség a személyragokkal, a folytonos feszengés az önmagát időnként adoptáltnak érző testvéri kebelben? A potenciális összeurópai szeretet aktuális haszonélvezői most éppen a szlovének, legközelebb, vagy ha nem is legközelebb, de még éppen beláthatóan később meg majd mi. Így hát, egyrészt jó magaviseletből, másrészt vitalitásból úgy fogalmaznék, úgy fogalmazok (félre a feltételes móddal a főmondatban!), hogy így is olyan, mintha (őrizzük csak meg a feltételes módot a mellékmondatban!) minket is köszöntenének, és nem is csupán potenciálisan, de aktuálisan. Mint egy családi ünnepen. Az uniós összboldogságban meg persze éppen az a közös, hogy mindenkit más tesz boldoggá, mindenki mástól boldog, másként boldogul. Máskülönben attól koldul.

Egyébként is, ha az EU-negyedből befelé indulunk, a királyi palota előtti nagy kert irányába, mondjuk a többsávnyi autóközlekedést kanalizáló Rue Balliard-on, és nem átallunk betekinteni az EU-paloták mögé, a kisebb utcákba, akkor számunkra igencsak otthonos látvány tárul a szemünk elé: jobb napokat megélt utcák, üresen hagyott lakásokkal, lerobbant kirakatokkal, szeméttel. Elég csak egy utcasarokkal mögéje kerülni az Európai Parlament látványos üvegépületének. Dönthetünk hát, merre folytatjuk sétánkat a belváros felé. Maradunk-e szorongó gyalogosként a többsávos autóutat övező irodaépületek árnyékában meghagyott másfél méternyi járdán? Mert ha igen, akkor aritmetikai képzelőerőnket igénybe véve elmerenghetünk például azon, hogy mennyi is az a harminckétezer négyzetméter, amekkora irodaterület az egyik óriásplakát szerint még éppen kibérelhető az újsütetű épületek egyikében. De ha bal felé mégis lekanyarodunk valamelyik mellékutcába, és időközben még ránk is esteledik, akkor számíthatunk arra, hogy valamely látszólag unatkozó fekete fiatal ekképp viszonozza merengő tekintetünket: „Szmók gandzsa?”

És ha végül, így vagy úgy, tehát vagy az uniós sugárúton, vagy a fekete negyed kanyargó utcáin, eljutunk a belvárost övező civilizációs betongyűrűig, ráadásul sikeresen át is törünk a birodalmi hangulatú múzeumok, terek, kongresszusi központok és más egyéb rendeltetésű épületförmedvények akropoliszán, és így végül benyomulunk a virágszőnyeget keretező Grand Place-ra, hát akkor végre – az elbűvölően összetett, mert sokszínű, Jeanne Moreau-hoz hasonlóan szép-csúnya Brüsszel, úgy mondják, szívében – elmondhatjuk: együtt vagyunk itthon, turistaként a többi turistával. Ugyanakkor mégsem kötelező, hogy néhány utcával odébb, a pisilő fiúcska szobra előtt mindenáron lefényképeztessük magunkat az örök mosolyra dermedt arcú távol-keleti turisták egyikével.

• Kistotál

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges