Jus in bello
Az „igazságos háború” hagyományos elmélete három fő kérdés köré épül: a háború indításának joga, a hadviselés szabályai, valamint a háború utáni rendezés szabályai, avagy a skolasztikus szóhasználatban: jus ad bellum, jus in bello és jus post bellum. Mostanság azonban mindenekelőtt a középső fogalomra, azaz a hadviselés szabályaira irányul a figyelem. Ezen belül határozhatóak meg legkönnyebben az egyértelmű jogsértések, még ha oly ritkán kerülnek is nyilvánosságra, és még ritkábban sújtják őket büntetéssel. A jus in bello két alapszabálya a harcban részt vevők és a harcban részt nem vevők megkülönböztetése (mely utóbbiakat a lehető legnagyobb mértékben kímélni kell), illetve az arányosság, vagyis erőszakot csak abban a mértékben lehet alkalmazni, amennyiben az előmozdítja a háború sikeres befejezését. Azonban ütközet közben nehéz tartanunk magunkat ezekhez a morális kívánalmakhoz. Ha mérlegelik is e szempontokat, azok akkor is folyamatos vita tárgyát képezik. Vajon miért van ez?
Tolsztoj Háború és béke című művének Andrej hercege felvilágosult, humánus, korszerű gondolkodású, művelt ember. Komoly háborús tapasztalatok állnak mögötte – Austerlitznél súlyosan (majdnem halálosan) megsebesült –, mégsem keseredett meg, sőt, a katonai rendszer tökéletesítésén fáradozott. A borogyinói csata után azonban még ez a tiszteletre méltó férfiú is összeomlott. Miután feldúlt földjén végiglovagolt, így töpreng magában:
„Senkit se ejtsünk foglyul. Mert miért is kellene foglyokat ejteni? Mert ezt diktálja a lovagiasság. A franciák feldúlták a házamat, s most Moszkvát készülnek feldúlni. Viselkedésük fölháborító, és fölháborodásom minden percben csak fokozódik. A franciák nemcsak ellenségeim, de véleményem szerint gonosztevők is. […] De mi csak háborúsdit játszottunk s ez a legutálatosabb; nagylelkűsködtünk, […] Kifosztják a házakat, hamis bankókat hoznak forgalomba, de ami még ennél is rosszabb, megölik a gyermekemet, az apámat, s közben hadijogról papolnak. […] Ha nem színlelnénk a háborúban nagylelkűséget, csak akkor mennénk háborúba, amikor érdemes volna kockára tenni életünket […] A háború célja: gyilkosság.”
Andrej eljutott abba az állapotba, amely Clausewitz szerint szükséges a háborúhoz: ez a Hass, az ellenség iránt érzett gyűlölet. Valamennyi egészséges ember habozik, mielőtt ölne – akár félelemből, akár azért, mert megzavarodott vagy mert lelkiismereti aggályok gyötrik. Ezért lőnek ki oly sok golyót a háborúban, de nem a célpontra, és ezért robban oly sok bomba, csak éppen nem ott, ahová szánták. A háború irányításáért felelős személyek feladata, hogy elnyomják az emberekben az efféle kételyeket, márpedig ennek egyetlen biztos módja van: ha ördögként festik le az ellenséget. Az ellenség gyűlölete tehát nem csak hogy bocsánatos, hanem kifejezetten ajánlatos attitűd.
Clausewitz úgy tartja, hogy a háborút az érzelmek (Gefühl) hajtják, amelyek még az ösztönöket (Absicht) is legyőzik. S miután ez a folyamat beindult, a gyűlölet újra meg újra felpörög (Wechselwirkung). A gyűlölet különféle atrocitásokhoz vezet, melyek viszont-atrocitásokat váltanak ki az ellenségből, s az erőszak így spirálisan eszkalálódik. Clausewitz szerint ez azt jelenti, hogy a háború eredendő természete szerint törvényszerűen a végletek felé tart. Shakespeare szinte tudományos pontosságú leírással szolgál, amikor azt írja, hogy Antonius úgymond szabadjára eresztette a háború vérebeit, amelyeknek immár semmi nem szab határt. A háború témakörének más búvárainál is megtaláljuk Clausewitz Wechselwirkung-elméletének különféle verzióit. Thuküdidész a következőképpen ír erről:
„A háború, mely megfosztja az embereket javaiktól, az erőszak tanítómestere, és rákényszeríti az embereket, hogy a háború feltételeihez igazodjanak… A már korábban megtapasztalt kegyetlenkedések arra indítják őket, hogy maguk se szabjanak gátat kegyetlen ösztöneiknek a ravasz támadások kidolgozásában és a megtorlás kíméletlenségében.”
Abraham Lincoln álláspontja pedig (miután 1854-ben megjövendölte, mi történik majd, ha Észak és Dél hadba száll egymás ellen) így szól: „Az egyik fél provokál, a másik visszavág. Az egyik kötekedik, a másik kikéri magának; az egyik támad, a másik pedig megtorolja a sérelmet.”[1]
A háborúban a nemi erőszak, a civilek kifosztása, a foglyok kínzása és megölése nem számít anomáliának. A háborús propaganda szívesen részletezi ezeket a borzalmakat, persze az ellenfél hitványságát hangsúlyozva. Ezért tálalja úgy Bush elnök a háborúját, mintha magával a Sátánnal hadakozna. A gyűlölet a háborúban túlságosan is sokat ér, semhogy könnyen lemondhatnánk róla. Gyakran a gyűlölet a gyávaság és a humanitárius érzelgősség egyetlen igazi ellenszere. A Swift Boat Veterans for Truth tagjai – akár Claude Rains a Casablancában – elszörnyedtek a gondolatra, hogy az amerikaiak bármiféle kegyetlenségre képesek volnának. A különféle kormányok azonban inkább a másik felet fürkészik akkor is, ha a saját provokációjuk meghozza a maga természetes gyümölcsét. Amikor egyetemista voltam az ROTC-ben (Reserve Officers’ Training Corps), a bennünket oktató veterán őrmester, aki még részt vett a második világháború utolsó német offenzívája körüli harcban Belgiumban, elmagyarázta, hogy emlékezete szerint a feljebbvalói azt sugallták neki, szabaduljon csak meg a foglyoktól, ha akadályozzák a hadműveletek végrehajtásában („húzd csak ki a kézigránát biztosítószegét, és mondd meg nekik, hogy osszák el egymás között”). Ilyen légkörben ugyan miféle helye volna az igazságosságról vallott nézeteknek?
Abraham Lincoln ellenben bizonyára nem borzadt volna el a gondolatra, hogy az amerikaiak is képesek a kegyetlenkedésre. A gettysburgi csata évében így ír az általa viselt háború erkölcstelenségeiről:
„A gondolatok kitértek megszokott medrükből, s most kuszán kavarognak. Mindenütt álnokság honol és tenyészik. Elhalt a bizalom, és egyetemes gyanakvás uralkodik mindenfelé. Mindenkiben ott a késztetés, hogy megölje szomszédját, hacsak az meg nem előzi őt. Bosszú és megtorlás egymásra sorjázik, még azok körében is, akiket tisztességes embereknek ismertünk korábban... És ez még nem minden. Valamennyi pincebogár előmászik rejtekéből, és minden csupa zsizsik. A zűrzavart bűntényekkel tetézik. Az elkerülhetetlennek látszó szigorú rendszabályokat a hivatali visszaélések még rosszabbá és kegyetlenebbé teszik. Gyilkossággal torolják meg a régi sérelmeket, gyilkolnak a pénzért, s mindig az alkalomnak leginkább megfelelő köntösbe csomagolják a gaztettet.”[2]
Kétségkívül léteznek szabályok a barbárság elburjánzása ellen, ám ezek többnyire pragmatikus, semmint morális indíttatásúak. Ha rosszul bánunk az ellenfél foglyaival, feltehetően a mi foglyainkkal is rosszul bánnak majd. A Genfi Egyezmény efféle megfontolásokra épül. Ám az igazságos háború elméletének túl kellene mutatnia ezen a „realizmuson”. Vajon mennyire alkalmazhatóak a jus in bello érvei, ha éppen a háború kellős közepén, in bello leledzünk?
Jus ad bellum
Ha a háború már megkezdődött, a háború önnön lendülete szinte elkerülhetetlenül a végletekhez vezet, melyek zárójelbe teszik az igazságosság szempontjait. Ezért az igazságos háború elméletének legelőször is arra kell választ adnia, mikor dönthetünk úgy, hogy háborút indítunk. Az erre vonatkozó elméleti megfontolások hagyományosan azt járják körül, melyik az a hivatott autoritás, melynek joga van háborút indítani, igazolható-e az indíték, illetve a háború célja, valóban a háború maradt az egyetlen lehetséges eszköz, illetve a háború belátható sikerrel kecsegtet-e. Amikor a középkorban megalkották a szabályrendszert, a legtöbb vita azon folyt, vajon ki indíthat egyáltalán háborút. Ez azért volt így, mert túl sok politikai szereplő, autoritás – pápák, püspökök, hűbérurak, királyok, őrgrófok – vindikálták maguknak ezt a jogot. A nemzetállamok kialakulásával ezek a viták elcsitultak, hiszen úgy tűnt, hogy a továbbiakban nem kérdés: az egyes országok vezetői jogosultak dönteni a háború megindításáról. A viták ettől kezdve a helyes vagy igazolható ok kérdésére összpontosultak. De vajon választ ad-e a norma alkalmazása arra a kérdésre, hogy Irakban igazságos háború kezdődött-e? A Vatikán, melyet az igazságos háború hagyományos védelmezőjének tekinthetünk, újra meg újra azt hangsúlyozta, hogy ez a háború csakis igazságtalan lehet mindaddig, amíg az Egyesült Nemzetek égisze alatt folynak a fegyverzetellenőrök vizsgálódásai. John Allen, a National Catholic Reporter vatikáni tudósítója azt írta, hogy „igen kevés olyan eset volt a közelmúltban, amikor a Szentszék oly hevesen lépett volna fel, mint az USA vezette iraki háborúval szemben”.[3] A különféle vatikáni nyilatkozatok, az egyházi diplomaták, a vallási kongregációk vezetői a pápával egyetemben valamennyien azt hangoztatták, hogy az igazságos háború elmélete egyértelműen kizárja az iraki háborút. II. János Pál személyes békemegbízottját, Pio Laghi bíborost küldte Washingtonba, hogy az utolsó pillanatban, 2003. március 5-én igyekezzék még nyomást gyakorolni Bush elnökre.
Ugyanakkor jobboldali katolikusok Amerikában meg voltak győződve arról, hogy igazságos háborúban szálltak hadba. Michael Novak az American Enterprise Institute-tól úgy nyilatkozott, hogy a háború nemcsak hogy indokolt volt, hanem elengedhetetlen. James Nichollson, az Egyesült Államok vatikáni nagykövete hívására még Rómába is elutazott, hogy meggyőzze a vatikáni kormányzatot a háború szükségességéről. Midőn Novak kudarcot vallott és nem sikerült rábírnia a Vatikánt, hogy változtassa meg az álláspontját, Amerika-ellenességgel vádolták az egyházi államot. A katolikusok egy csoportja – akik elméletileg engedelmességgel tartoznak a pápának –: Novak, Jean Bethke Elshtain, John Richard Neuhaus és George Weigel „az igazságos háborús hagyományok” védelmezőivé váltak, s úgy érezték, a Vatikán cserbenhagyta őket.[4] Még azt is állították, hogy a pápa pacifista lett, holott a pápa annak idején a koszovói beavatkozást és az Afganisztán elleni katonai akciót is támogatta. Jogosan tehetjük fel a kérdést, ugyan mi haszna az igazságos háború elméletének, ha azok az emberek, akikről azt gondolnánk, hogy a végsőkig kiállnak mellette, ennyire ellentétes előjelű következtetésekre jutottak Irak megtámadása kapcsán? Valójában az igazságos háború elmélete főként a késői skolasztika terméke, és kritériumai nem állnak elég biztosan a saját lábukon ahhoz, hogy egyértelmű következtetéseket vonhassunk le belőlük. Az igazságos háború hagyományos elméletéről folyó fennkölt eszmefuttatások félrevezetőek, hiszen az elmélet kezdettől fogva számos anakronizmust és ellentmondást hordozott.
„A hagyomány”
A hagyományban két nagy nevet szokás említeni: Szent Ágostont és Aquinói Szent Tamást. Ám Szent Ágoston sosem írt összefüggően a háborúról; ad hoc kommentárjai szigorúan a szóban forgó tárgyra vagy személyre korlátozódtak, szavait ráadásul meglehetősen sokan kiforgatták.[5] Az evangéliumból kiindulva azt a kérdést taglalja, válaszolhatunk-e erőszakra erőszakkal, és éppen azt tagadja, amit oly sokan az igazságos háborús érvrendszer alapkövének tartanak: az önvédelem jogát.[6] Ezt Szent Ágoston az önszeretet jelének, vagyis a gonosz megnyilvánulásának tekinti. Ám ha az ember azt látja, hogy felebarátját erőszakkal fenyegetik, szeretetből a védelmükre kelhet, feltéve ha a támadókat is szereti.[7] Ezenkívül Szent Ágoston szerint minden olyan háború igazságtalan, amelyet a clausewitzi értelemben vett Hass hajt. S még abban az esetben is, ha mások védelmére kelünk, akkor sem cselekedhetünk „a saját szakállunkra”, mert ez is fakadhat önző okokból. Ilyenkor meg kell várnunk a törvényes hatóságot, hogy az tegye meg, amit a helyzet megkíván. Továbbá, nem szabad megölni az ártatlanokat, s egyetlen foglyot sem lehet megkínozni vagy kivégezni.[8]
Szent Ágoston leghosszabb terjedelmű értekezése a háborúról a Válasz Faustnak című művének öt hosszú cikkelye. Itt – a zsidó pátriárkákat ért manicheus támadásokkal szembeszállva – morális szempontból kiáll a mózesi és egyéb háborúk igazsága mellett, azt állítván, hogy ezeket közvetlenül Isten utasítására kezdeményezték. Az embernek akkor is engedelmeskednie kell Isten akaratának, ha értetlenül áll előtte: Ábrahám is ezért engedelmeskedett a parancsnak, hogy ölje meg saját fiát.[9] Jelen körülmények között viszont ez a tanítás inkább összeegyeztethető az ellenfél, a dzsihád harcosainak gondolkodásmódjával, akik hitük szerint szent háborút vívnak a Nyugat ellen.
Aquinói Szent Tamás sem nyújt sokkal több támpontot. Ő három fő alapfeltételt említ az igazságos háború kapcsán. Ezek: a felhatalmazott méltóság parancsszava, az igazságos indíték és a nemes cél.[10] Ez utóbbit úgy definiálja, hogy ebben az esetben „előmozdítjuk a jót vagy útját álljuk a gonosznak”, mely alapján a háború akár társadalomépítési szándékokkal is igazolható (építjük a demokráciát és romboljuk a zsarnokságot). Nem meglepő hát, hogy Aquinói Szent Tamás, aki meg volt győződve saját kora társadalmi berendezkedésének helyességéről, helyeselte a keresztes hadjáratokat (terjesztjük a keresztény tanokat és irtjuk a muzulmán hitet); ám ma már ez a fajta érvelés is inkább illik az iszlám dzsihád harcosaihoz, mint egy évszázados demokráciához.[11]
Az igazságos háború elméletének egyik legfontosabb teoretikusát ritkábban idézik, mint Szent Ágostont vagy Aquinói Szent Tamást, miután kevésbé ismert személyiség. Francisco de Vitoria (1486–1548) volt a neve annak a spanyol dominikánusnak, aki bátran kikelt az ellen, ahogyan honfitársai nekiláttak Amerika meghódításának. Ő mindenekelőtt a diszkrimináció és az arányosság problémáira összpontosított.[12] De még ha meg is említik az eszmetörténeti hagyományban, inkább csak néhány megállapítását szokták citálni, melyek annyira zavarosak és általánosak, hogy akár egy háborús héja is könnyen igazolást találhat bennük. Ezért van hát oly elenyésző szerepe a jelenleg zajló háborúk mérlegelésében az eszmetörténeti hagyománynak. Az igazságos háború elmélete nem volna több tehát, mint értelmetlen agytorna? Ez közel sincs így, már ha valaki hisz Michael Walzernek, illetve méltánylandónak találja új könyve gondolatmenetét és érveit.
Walzer
Walzer szakít a hagyományos megközelítéssel, mely pontról pontra haladva építi föl az elméletet. 1977-es, Just and Unjust Wars című művében éppúgy, mint új munkájában, az Arguing About Warban tagadja néhány olyan alaptétel egyetemes érvényét, amelyet többnyire a legnagyobb tisztelet övez. Az Öbölháború kapcsán így ír:
„A pacifizmus érvrendszere az igazságos háború elméletének két alaptézisével szemben is komoly kihívást intéz: az egyik ezek közül, hogy a háború a »végső megoldás«; a második pedig az, hogy az előre látható katonai és civil áldozatok száma, vagyis az okozott szenvedés és kár arányban kell hogy legyen a sikeres háború hozadékával (semmiképpen sem lehet például nagyobb a kár, mint a várható nyereség). Én viszont nem hiszem, hogy bármelyik alaptézis különösebben nagy segítségünkre volna abban, hogy eligazodjunk a háború erkölcsi dilemmáinak útvesztőiben.”
De ha Walzer elveti a hagyományt, akkor miért foglalkozik vele egyáltalán? Azt állítja, hogy a vietnámi háború elleni tiltakozása során döbbent rá, hogy meg kell találjuk a módját annak, hogy egyes akciókat vagy cselekedeteket ne csak azon az alapon ítélhessünk erkölcstelennek, mert a háború „realitásainak” szemszögéből nézve is ésszerűtlennek bizonyultak. Ez azt jelenti, hogy ismételten fel kell tennünk az alapkérdéseket, Szent Ágoston legelső kérdését is beleértve: mikor fogadható el (ha egyáltalán bármikor is elfogadható), hogy embert öljünk? Walzer – ha nem is éppen tudatosan – igencsak ágostoni gondolatokra építi meggyőződését, miszerint nincs olyan igazságelmélet, amely felmentené a háborúban részt vevőket a bűn terhe alól. Lehet, hogy ölniük kell, ám ezzel újabb és újabb hasonló atrocitásoknak engedünk teret, hisz még az igazságos háború is a gonosz műve. Szent Ágoston így fogalmaz:
„Bárki, aki aggodalommal tekint a gonoszra, láthatja, milyen hatalmas, milyen visszataszító és milyen bárdolatlan, és fel kell ismernie a helyzet tragédiáját. Aki pedig maga is részt vesz a gonosz művében, vagy pusztán nem tekint rá aggodalommal a szívében, még tragikusabb helyzetbe kerül: derű honol körülötte, ám elveszíti emberi méltóságát.”
Walzer hasonló vizeken evez, amikor úgy gondolkozik, hogy minden háború áthág bizonyos morális szabályokat, amelyek azonban – még ha áthágták is őket – továbbra is morális szabályok maradnak: „Ha áthágjuk a szabályokat, bűnt hagyunk magunk mögött, legalábbis tisztában kell hogy legyünk annak a súlyával, amit tettünk.” A „hagyomány” gyakran azt is magában foglalja, hogy az igazságos háborúban elkövetett cselekedetek morális szempontból elfogadhatóak, márpedig ez a triumfalizmus és a hazafias önteltség alapja. Walzer nem ismeri el az efféle ön-felmagasztaláshoz való jogot. Még az igazságos háború is – vallja Walzer – arra csábít, hogy kibújjunk a felelősség alól, és azt az erkölcstelen frázist hangoztassuk, hogy csak azt tettük, amit tennünk kellett, hiszen nem volt más választásunk. Paradox módon tehát az, aki morális szempontból elfogadhatóan igyekszik cselekedni a háborúban, szükségszerűen szembesül önnön immoralitásával.
Vajon tényleg oly elképzelhetetlen volna az efféle ideális magatartás? Hiszen itt van Lincoln példája: míg a legtöbb háborús vezér igyekszik felkorbácsolni a gyűlöletet, ő arra törekedett, hogy lelohassza azt, s egyúttal azt is elismerte, hogy mindkét fél a gonosz kezében van. Ez volt a tárgya böjti proklamációjának, melyben arra kérte az embereket, hogy igyekezzenek bűnbánatot gyakorolni a háborúzás közepette, „saját hibáink és bűntetteink sajnálatos emlékére”.[13] A vietnámi háború idején Mark Hatfield szenátor felszólította népét, bánja meg saját háborús bűneit. Hazafiatlansággal vádolták, s azzal, hogy hitszegő módon az ellenség kezére játszik. Egészen addig, míg fel nem fedte, hogy pontosan Lincoln szavait idézte.
Walzer morális érzékenysége (egyebek közt) egy különleges okra vezethető vissza. Noha azt írja, az igazságos háborúról szóló 1977-es könyvét a Vietnámban elkövetett erkölcstelen cselekedetek okán írta (napalm, Agent Orange alkalmazása), az is felzaklatta, hogy Izrael is egyre gyakrabban és egyre nagyobb mértékben nyúl az erőszak eszközéhez. Mérlegre tette az érveket Khibye megtámadása (1953), a hatnapos háború (1967), a bejrúti repülőtér bevétele (1968) és Entebbe bevétele (1976) kapcsán. Khibye kivételével valamennyi esetet indokoltnak vélte, ám a többi esetben is világosan látta az erkölcsi csapdákat.[14] Új könyvében elítéli Izrael eltúlzott reakcióját az első intifáda idején:
„Ahogyan maga Jichák Rabin is elismerte, a felkelés nem terrorista jellegű. Azok a sihederek, akik a lázadás mezei, helyesebben utcai hadait alkotják, nem tekinthetőek különleges kiképzésben részesült, gyilkos különítményeseknek. Hétköznapi gyerekek, akiket egy nagy erővel feltörő nemzeti mozgalom, illetve a helyi közösségek hálózata támogat… A terroristák nem hangoztathatják saját önrendelkezési jogukat; egy népi mozgalom azonban igen, márpedig a palesztinok végül is népi mozgalmat szerveztek… A nagyjából korombeli izraeliek még emlékeznek rá, hogy kövekkel dobálták az angol katonákat. Hasznos, bár felkavaró emlék.”
Walzer szerint Izrael, ahelyett hogy felismerte volna azt a hajtóerőt, ami a palesztin ifjakat a felkelésre sarkallta, megalázónak érezte, hogy pelyhes állú gyerkőcökkel kell hadakoznia. „Nemcsak az volt a céljuk, hogy leverjék a felkelést, hanem az is, hogy rábírják a palesztinokat, ismerjék el a vereséget, hogy »lefagyjon a mosoly a palesztin arcokról«.” Az izraeliek diktálták a békét, nem tárgyalni akartak róla, és ez megnehezítette számukra, hogy valóban tárgyalásokat kezdeményezzenek, amikor viszont már tárgyalni szerettek volna.
Ám az első, gyerekek által megvívott intifáda megítélése nem befolyásolja Walzert abban, hogy keményen elítélje a palesztinok későbbi terrorista taktikáját, például az öngyilkos bombamerényleteket. Úgy érvel, hogy a terrorizmus – az ártatlan emberek lemészárlásával történő politikai állásfoglalás – semmivel nem igazolható. Átlátja annak veszélyét, hogy ha terrorral próbálják legyőzni a terrort, azzal egy nemzet saját ellensége tükörképévé válik. Az elnyomás igazolja a terrort, illetve a terror igazolja az erőszakos elnyomást. „Az első a szélsőbaloldal, a második pedig az újkonzervatív jobboldal fő érve.”
Ez a fajta éleslátás és kínos őszinteség avatta Walzert a háborús témák tekintélyes morális bírájává. Ezért is vártak tőle oly sokan útmutatást, amikor a Bush-kormány Irak megtámadását fontolgatta. Nem lehetett pontosan tudni, vajon mit fog majd mondani. Az első könyvét néhányan túl „elnéző”-nek találták. George W. Bush megelőző csapásról beszélt, Walzer pedig annak idején igazolta az 1967-es megelőző hatnapos háborút, valamint Izrael megelőző csapását Irak atomreaktora ellen, 1981-ben. A pacifizmust a morális felelősség elhárításának tekinti. Jogosnak vélte az első Öbölháborút, illetve a koszovói beavatkozást is. Aláírt egy levelet, amelyet Jean Bethe Elshtain és az „igazságos háború”-t pártoló katolikusok írtak, és Afganisztán megtámadását helyeslik benne. Miért szállt hát szembe egy olyan háborúval, amelyről igen sok Izrael-barát úgy gondolta, hogy az érdekeiket szolgálná?
Ő azonban kitartóan ellenezte a dolgot. Amint a helyzet kezdett válságosra fordulni, öt jelentős, felolvasásra szánt esszében (melyek az Arguing About War gerincét képezik) ítéli el a háborút, azt a három időszakot taglalva, mielőtt még ténylegesen megkezdődött volna, amikor maguk a hadműveletek folytak, és miután a csapatok a harcot befejezvén megszálló erővé alakultak. Végső következtetése szerint az Egyesült Államok magatartása mindvégig inkorrekt volt, méghozzá mindhárom hagyományos kérdés tekintetében: injustum ad bellum, injustum in bello és injustum post bellum. Vagyis: jogtalanul indított, igazságtalan háború, igazolhatatlan hadviselési mód és igazságtalan háború utáni magatartás.
1. Ad bellum. Walzer legalább olyan kritikus volt, mint a legvérmesebb republikánusok, akik annak idején, a 90-es években Franciaországot és a Clinton-kormányt is bírálták az Irakkal szemben tanúsított erőtlen politikai magatartásukért. Clinton és a franciák éppen akkor hagyták, hogy Szaddám packázni kezdjen velük, és végül kiutasítsa a fegyverzetellenőröket, akik sok fegyvert találtak és semmisítettek meg, amikor ideje lett volna komoly katonai fenyegetéssel föllépni, és adott esetben háborút is indítani. Ez, ahelyett hogy aláásta volna, megerősítette volna az ENSZ-mandátumot. A „jó fiúk” azonban félrenéztek. Később nemzetközi szankciók bevezetésével igyekeztek kiköszörülni a csorbát, tiltott repülési zónákat jelöltek ki, és új ellenőrzéseket szorgalmaztak, ezúttal már katonai erőszakkal fenyegetve. Ez a taktika végül is bevált, amikor 2002-ben újra beengedték Irakba a fegyverzetellenőröket, és az összehangolt nemzetközi nyomás megakadályozta Szaddám Huszeint abban, hogy fenyegető terveit tovább szője. Egyre több szankció lépett életbe, az egész országot tiltott repülési övezetté nyilvánították, és továbbra is kitartóan folytak a vizsgálatok. E politika következetes folytatása és végigvitele nyilvánvaló alternatívája volt a katonai akciónak. „Akár találnak a felügyelők tömegpusztító fegyvereket (melyek közül némely igen könnyen elrejthető), akár nem, már a puszta létük biztosíték rá, hogy nem vetik be a fegyvereket.”
Bush emberei azonban nem akarták tovább folytatni a keresést. Nevetségessé tették Hans Blixet. Bármiféle kézzelfogható bizonyíték nélkül kijelentették, hogy tömegpusztító fegyverek márpedig léteznek, és semmiféle bizonyosságra nem törekedtek; lehetőséget sem adtak rá, hogy álláspontjukat bárki is megkérdőjelezze vagy cáfolja. Ürügyet kerestek rá, hogy előzetes háborús stratégiát dolgozzanak ki, és mindenütt terroristákat kerestek. Pontatlanul idézték Daniel Webstert, csak hogy igazolják a megelőző csapást, és Walzer első könyvéből is merítettek, melyben kimerítően elemzi az igazságos háború kapcsán felmerülő kérdéseket.[15] Walzer helyesen világít rá a megelőző csapás és a preventív háború közötti különbségre, és kimondja, hogy Bush az utóbbit választotta (melynek esetében nincs szó közvetlenül fenyegető veszélyről), miközben az előbbire hivatkozott.[16]
Szaddám esetében még a humanitárius intervenció érve sem volt igazolható, hiszen legsúlyosabb, emberi jogokat sértő erőszakos cselekményei – a kurdok ellen és az 1991-es háború után – már a múlté voltak, és nem a jelenben zajlottak, ezenkívül igen nehéz igazolni, ha csak büntetjük az atrocitásokat, ahelyett hogy megelőznénk őket. Amennyiben Szaddám a felügyelők jelenlétében folytatta volna a tömegpusztítást, és a repülési tilalmat megszegő gépek védelmére kelt volna, pompás casus belli kínálkozott volna. Walzer kifogásolta, amiért elmaradt az intervenció (illetve hogy teljesen közömbös volt a hozzáállás) a Ruandában és Haitin folyó vérengzések idején (melyekhez most már kétségkívül Darfurt is hozzásorolta volna). Ám ezen esetek nem tekinthetőek az iraki háború megfelelő párhuzamainak; Bush a humanitárius okokból faragott casus bellit, miközben nem bizonyította a tömegpusztító fegyverek létét.
„Most, hogy északon sikerült kihasítani a kurdoknak egy (relatíve) biztonságos területet, nincs kényszerítő ok a humanitárius beavatkozásra Irakban. A bagdadi rezsim brutálisan elnyomó jellegű és morális szempontból valóban elfogadhatatlan, de nem illethető a tömegmészárlás vagy az etnikai tisztogatás vádjával; számos hasonlóan borzasztó (legalábbis majdnem ugyanilyen borzasztó) kormány van még a világon.”
Walzer ezt 2002 szeptemberében írta, még mielőtt a felügyelőket visszaengedték volna. Miután ismét beléptek az országba, ez az érv értelemszerűen még nagyobb súlyt kapott. Világosan kifejezésre juttatta, hogy a háború abban a helyzetben csak igazságtalan lehetett volna:
„Ha tovább tart a habozás és a késlekedés – ha a felügyelők nem térnek vissza; vagy ha visszatérnek, de nem tudnak hatékony munkát végezni; ha a fenyegetőzésnek továbbra sincs semmi foganatja és ha a szövetségeseink cselekvésképtelenek –, akkor sokan közülünk – ha mégoly kellemetlen lesz is számunkra – kénytelenek leszünk támogatni majd a háborút, melyet a Bush-kormány kész megharcolni. Most azonban még cselekedhetünk másképp, és még van rá időnk, hogy a szükséges lépéseket megtegyük. Kormányunk háborúja nem lenne sem igazságos, sem pedig szükségszerű.”
2. In bello. A háború kitörésének éjszakáján (2003. március 7-én) Walzer már előre látta azt, amit mások csak sokkal később ismernek majd fel, nevezetesen, hogy „a kormánynak szemmel láthatóan nincs távozási stratégiája, nincsenek tervei arra nézve, ha esetleg vissza kell vonni a csapatokat”. Amikor megkezdődött a háború, már biztosan állíthatta: „Amerika háborúja igazságtalan… Azelőtt kezdtek háborúzni, mielőtt eljött volna az ideje.”
3. Post bellum. „Ha elfoglalunk egy területet, morális kötelességünk tisztában lenni azzal, hogy mit keresünk egy másik országban. Ezen a morális vizsgán kétségkívül elbuktunk.” „Egy igazságos megszállás pénzbe kerül, nem pedig pénzt hoz a konyhára.” Egy háborúnak kétségkívül mindig vannak olyan szekértolói, opportunista hordaléka, akik a maguk hasznát lesik.
„Úgy tűnik, az iraki ügy kapcsán Bush elnök és tanácsadói azon ügyködnek, hogy mindenekelőtt nyerészkedjenek. Azt hangoztatják, hogy demokráciát visznek Irakba, és mi valamennyien csak remélni tudjuk, hogy sikerrel járnak. Ám szemmel láthatóan sokkal gyorsabban és hatékonyabban sikerült Irakba csempészniük azt a kapitalista szellemet, amely mostanság belengi Washingtont… Az, hogy politikailag megbízható amerikai cégekkel szerződnek, botrány… Egy bizonyítottan pártatlan nemzetközi ügynökség volna a legideálisabb megoldás [a megbízások szétosztásában], de még egy kongresszusi mandátummal rendelkező amerikai szabályozó testület is jobb, mint ha egyáltalán nincs senki, aki a szerződéskötéseket felügyelné.”
Walzer arra is rámutat, hogy egy olyan ország, amelyik leigáz egy másikat, felelős a káoszért, amelyet okozott, és nem léphet le a színről akkor, amikor neki a legmegfelelőbb. Ez az összes addigi igazságtalanság megkoronázása volna.
Walzer remekül érvelt a háború megkezdésének, levezénylésének és következményeinek igazolhatósága ellen. Ám az ő szembenállása sem bizonyult sikeresebbnek a Vatikánénál. Éppoly hasztalan volna hát az érvelése, mint a „hagyomány” őrzőié? Remélem, nem. Számunkra is elemi kötelesség, hogy akkor is hangot adjunk morális követeléseinknek vagy kétségeinknek, ha az nem kecsegtet sikerrel. Walzer érvei megalapozottabbak, mint amelyeket a hagyományból meríthetünk. A háborúval kapcsolatos érvei ráadásul számos egyéb dologra is vonatkoznak, melyek egy centralizált és modern állam demokratikus voltával vannak szoros összefüggésben.
Demokratikus háború
Walzer talán legnagyobb érdeme, hogy ismét a középpontba állította azt a kérdést, hogy voltaképpen kinek is van felhatalmazása arra, hogy háborút indítson. Ezt a problémát kicsit túl korán félretették, mivel úgy látszott, a nemzetállam létrejötte megoldotta ezt a kérdést. Egy demokratikus államban a nép a legfőbb autoritás. Minden ember megítélheti tehát egy háború létjogosultságát? Már némely protodemokrata politikus, mint Vitoria vagy Suarez is úgy gondolták, hogy igen, a nürnbergi statútumokban pedig fel is vetették a morális szempontból elfogadhatatlan háborúk esetében a kollektív bűnösség problematikáját.[17] Walzer megjegyzi, hogy az Egyesült Államok kormánya – megsejtvén a nép esetleges ellenállását egy-egy háborúval szemben, igyekezett kivonni a háborúról szóló döntéshozatalt a demokratikus kontroll alól. A kötelező katonai szolgálat eltörlése következtében a befolyással bíró honpolgárokat egyre kevésbé érdekelték a kormány külföldi akciói. A csekély kockázattal járó légi csapások és az „intelligens” technológiai háború során lecsökkent a veszteségarány, és az embereknek szinte egyáltalán nem maradt semmi köze ahhoz, miként döntenek a kompetens személyek egy-egy háborúról. Walzer visszataszítónak tartja, hogy úgy ölünk meg másokat, hogy minimális a kockázata annak, hogy bennünket is megöljenek – ez inkább illik egy orvlövészhez vagy egy gyilkoshoz, mint egy katonához.
Az állampolgárok döntéshozataltól való távoltartásának valamivel súlyosabb formája a modern titokkultusz. Muszáj – mert azt mondták nekünk – bíznunk vezetőink döntéseiben azon kérdéseket illetően, melyek mérlegeléséhez nincs megfelelő szakértelmünk. Lyndon Johnson azt mondta, hogy ha mi is tudtuk volna, amit ő, jóváhagytuk volna a vietnámi háborút. Csakhogy mi nem tudhattuk. Az információ „bizalmas” volt. Amikor a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsának korábbi vezetője kritikával illette az öbölháborús előkészületeket, James Baker külügyminiszter úgy nyilatkozott, hogy nem mérvadóak a megjegyzései, miután nem avatták be a legfrissebb hírekbe. Ha egy efféle fölhatalmazással és jogkörrel rendelkező katonai vezetőt is csak így leradíroznak, ugyan kinyithatja-e a száját egyáltalán egy magamfajta – vagy egy Önhöz hasonló – szerény állampolgár? A titoktartás remek védőpajzs bármely más tekintéllyel vagy felelősségre vonással szemben. Amikor Tommy Thompson egészségügyi és szociális minisztertől megkérdezték, hogy ő, mint jó katolikus, hogyan állhatott ki egy olyan háború mellett, amelyet a pápa elítélt, azt felelte: „Nekünk sokkal pontosabb értesüléseink vannak arról, mi folyik Irakban, mint a pápának.”
Az egyéb autoritások és olyan személyek diszkvalifikálása, akik felelősségre vonhatnák a döntéshozókat, csak megerősíti, hogy az elnök a mi „főparancsnokunk”, akinek látszólag nem csupán állampolgári hűséggel, hanem katonai engedelmességgel is tartozunk. Az alkotmányban ez úgy szerepel, hogy az elnök az Egyesült Államok hadseregének, hadiflottájának és az egyes államok milíciáinak főparancsnoka. Ha egy ország állandó háborút folytat, a nézetkülönbség hűtlenséggé, a kritika pedig árulássá minősül át. A politikusok és az állampolgárok attól való félelme, hogy a bizalmas hírek felkent papjai szemében nem tűnnek elég hódolatteljesnek, sebezhetővé teszi őket a felülről jövő hazugságokkal szemben. Még William Fulbright is megerősítette Lyndon Johnson hazugságait, amikor megszavazta a vietnámi háborút megelőző Tonkin-öböl határozatot. Kizárólag Wayne Morse és Ernest Gruening szenátor volt elég bátor ahhoz, hogy szembeszálljon az elnökkel, és ellene szavazzon a javaslatnak. Feltételezhetnénk, hogy ez a tapasztalat bizalmatlanná tette a szenátorokat George W. Bushsal szemben. De nem: John Kerry és Hillary Clinton is arra szavazott, hogy Bush felhatalmazást nyerjen az iraki háború megindításához. Morse és Gruening öröksége Bob Grahamre és az én államom áldott szenátorára, Richard Durbinre szállt. Kerry később azt mondta, elvárta volna Bushtól, hogy felelősséggel viselje döntéshozó szerepét. Vajon milyen nevezetes tett igazolhatta volna az efféle várakozásokat? Walzer 1977-es könyvében arra hivatkozott, hogy az amerikai értelmiség java része elhárította magától a felelősséget, hogy számon kérje azt a sok ígéretet, amelyet a kormány a vietnámi háború idején tett.[18] Ez a teher a kormányon belüli és kívüli szakértőkre hárult. Robert McNamara akkor is megmondhatta volna, hogy kétségei vannak, amikor ezzel még befolyásolhatta volna az eseményeket, nem pedig harminc évvel később, amidőn végül föltárta ellenérzéseit. Feltételezem, hasonló kiselőadást tart majd Colin Powell, a lojális felhatalmazó, ex post facto vezeklő lélek is, talán néhány év múlva. A demokraták olyannyira tartózkodtak attól, hogy számon kérjék az elnök döntését, hogy lehetővé tették a Bush-kormány számára, hogy minden eddiginél jobban kiterjessze a titkolózás mértékét. Amikor a demokraták még többségben voltak a szenátusban, jobbnak látták, ha nem hívatnak be tanúkat, hogy kiderítsék, ki tájékoztatta Cheney alelnököt az energiapolitikai ügyekről. Az egészségügyi statisztikákat pedig eltitkolták.
Manapság bármit, ami kínos lehet egy elnök számára, nemzetbiztonsági ügyként kezelnek – ha csorba esik a tekintélyén, szokták mondogatni, azzal aláássuk a hitelét a külföldiek előtt. Hacsak nem tartjuk tévedhetetlennek, az ellenfél erőtlennek fogja beállítani. A demokrácia elképzelhetetlen a felelősségre vonhatóság nélkül, a felelősségre vonhatóság pedig meghiúsul, ha eltitkolják azokat a dolgokat, amelyekről be kellene számolni. Így lehetetlenné válhat igazságos háborút vívni, hiszen nincs olyan kompetens demokratikus autoritás, amely dönthetne a háború vagy béke kérdésében. Az elnök, aki saját elhatározásából, kiváltságos információk birtokában, önnön kénye-kedve szerint és nem szükségszerűségből kezdeményez háborút, a kritikusait pedig az állam ellenségének tekinti, immár nem holmi szürreális fantomkép többé. Walzer az igazságos háború problematikája kapcsán az elméleti politika perifériájáról a demokratikus politika nagy dilemmáinak szívébe hatolt.
Fordította: Mester Yvonne
Megjelent a New York Review of Books 2004. november 18-ai számában
Jegyzetek
[1] Abraham Lincoln: Részlet a kansas–nebraskai beszédből; 1854. október 16. In Don E. Fehrenbacher (szerk.): Speaches and Writings. Library of America, 1989. 1. kötet, 335.
[2] Abraham Lincoln levele Charles D. Drake-nek és másoknak; 1863. október 5. Speaches and Writings, 2. kötet, 523.
[3] John L. Allen Jr.: All the Pope’s Men: The Inside Story of How the Vatican Really Thinks. Doubleday, 2004. 372. Allen a vatikáni nyilatkozatok pompás tárházát mutatja be az iraki háború kapcsán. Példa: amikor Joseph Ratzinger bíborost, a hit-doktrína kongregációjának prefektusát megkérdezték, nevezhetjük-e az iraki beavatkozást igazságos háborúnak, azt felelte: „Ebben a helyzetben természetesen nem.”
[4] Jean Bethke Elshtain: Just War Against Terror: The Burden of American Power in a Violent World. Basic Books, 2003.
[5] Ha meg akarunk bizonyosodni Szent Ágoston háborúval kapcsolatos kommentárjainak ad hoc jellegéről, illetve arról, hogy tévedés volna a hagyományok alapkövének letéteményeseként tekintenünk rá, a következő műveket érdemes fellapoznunk:
R. A. Marcus: Saint Augustine’s Views on the ’Just War’. In W. J. Sheils: The Church and War, Blackwell, 1983; Marie-François Berrouard: Bellum. In Cornelius Meyer et al.: Augustinus-Lexikon, Schwabe, 1986; Frederick H. Russell: „War”. In Allan D. Fitzgerald et al.: Augustine Through the Ages: An Encyclopedia, Eerdmans, 1999.
[6] Szent Ágoston: A szabad akaratról, 1.5; Levelek 47.5; Válasz a manicheus Faustusnak, 22.70; Isten városáról, 1.21.
[7] Szent Ágoston: Levelek, 138.14.
[8] Szent Ágoston: Isten városáról, 1.21; Levelek, 189., 220., 229. levél. A 229. számú levélben olvashatjuk híres mondatát, miszerint: „Inkább irtsuk a háborút szavakkal, mint a népeket kardokkal.”
[9] Szent Ágoston egy helyütt Cicerót idézi (Questionum in Heptateuchum, 6.10), mikor azt írja, hogy a háborúkat „rendszerint” (solent) „a bosszú megtorlásá”-val (ulcisci injurias) igazolják. Ezt gyakorta úgy idézik, mint Szent Ágoston saját gondolatait, holott ez csupán egy a fortiori érvelés első lépése, melyben azt fejtegeti, hogy a háborúkat sokkal jobban igazolja, ha Isten hirdeti őket, „akitől oly távol áll a gonosz szándék, s aki tudja, mi illeti meg az egyes feleket; az efféle háborúban a hadsereget irányító embereket nem tekinthetjük a háború kezdeményezőinek, csak végrehajtóinak”.
[10] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologica, II–II 40.
[11] Aquinói Szent Tamás: Summa Theologica, II–II 188.3. Aquinói Szent Tamás helyeslő álláspontját a keresztes hadjáratok pápai jóváhagyásával, illetve a keresztesek fogadalmával és bűnbocsánatával kapcsolatosan a Scriptum super Sententiarium című műben olvashatjuk; 4.32, 38; lásd még: Questiones de Quodlibet, II 8.2, V 7.
[12] Francisco de Vitoria: Politikai írások. Cambridge University Press, 1991. 314–26. Vitoriánál megtaláljuk a „nürnbergi statútumok” csíráit, amikor amellett érvel, hogy az agresszorokat megbüntethetjük gonosztetteikért.
[13] Abraham Lincoln nemzeti böjtnapi proklamációja, 1861. augusztus 12-én; Speeches and Writings, 2. kötet, 264.
[14] Az iraki atomreaktor elleni támadásról nem nyilatkozik, hiszen ez akkor még nem történt meg, új könyvében azonban jóváhagyja.
[15] Michael Walzer: Just and Unjust Wars. Basic Books, 2000. 74–5.
[16] Vitoria elítélte a megelőző háborút: „Elfogadhatatlan, hogy valakit egy olyan bűnért öljenek meg, amelyet még el sem követett.” Political Writings, 315–6.
[17] Ha egy háború igazságtalannak tűnik, nem szabad megvívni, még ha maga a herceg is parancsolja.” Vitoria: Political Writings, 307.
[18] Walzer: Just and Unjust Wars, 287–303.
- Játéktér [6]