Jönnek?

Mink András [1]

„Nyilaskereszt formával »díszített« plakátok jelentek meg tegnapra virradóra Budapesten, a Nagykörúton, az Oktogontól a Jászai Mari térig. A magát Magyar Jövő Csoportnak hirdető szervezet Szálasi Ferenc, a háborús bűnösként 1946-ban kivégzett nyilas »nemzetvezető« jelszavát hirdette: »Kitartás!« Utána pedig a közlés: »Jövünk!«”
A
Magyar Hírlap tudósítása, 2004. augusztus 31.

Gyűlölet


Francois Furet írja a kommunista ideológiáról szóló esszéjében, hogy „a XX. század két pusztító ideológiája, a fasizmus és a bolsevizmus mögött egy közös szenvedély, avagy indulat lappang: ez pedig a polgárság iránti gyűlölet. Polgárság alatt természetesen nem a szomszédban kopácsoló derék csizmadia, a potrohos kereskedő vagy a cilinderes bankár konkrét személye értendő, hanem a modernitás és a modern demokratikus társadalmak belső ellentmondásának megtestesítője, hordozója, jelképe.” Eléggé elvont, hogy többfajta szimbólumot rejtsen magába, és eléggé konkrét ahhoz, hogy közeli tárgyat kínáljon a gyűlöletnek. A polgárság e korábban nem létező történelmi figurája a francia forradalomban lépett a világ színpadára – írja Furet, bizonyára némi szakmai elfogultsággal, de nem alaptalanul. Romba döntötte a születési hierarchiára, hőskultuszra és rendiségre épülő társadalmat, de amit a helyébe tett, az egyúttal egy nyugtalanítóan beváltatlan és alapvetően beválthatatlan ígéret volt. Magasba emelte a szabadság és egyenlőség, az egyéni autonómia zászlaját, ám a sikerben vagy sikertelenségben, amelyet mindenekelőtt a gazdasági javak megszerzésében mérnek, magára hagyta az egyént, kódolva volt benne az egyenlőtlenségek kialakulása. „Az emberek egyetemességéről-egyenlőségéről szóló eszmét, amelyet ez a társadalom saját alapjaként hirdet meg, és amely újdonságát adja, (…) állandóan tagadja a tulajdonok és vagyonok egyenlőtlensége, ami viszont a tagjai közt folyó verseny eredményeként áll elő.” Vagyis a polgári társadalom, és tegyük hozzá, az ehhez legszorosabban kötődő politikai elmélet, a liberalizmus erkölcsi legitimitása folyamatosan és elkerülhetetlenül megkérdőjeleződik. Olyasmivel kecsegtet, melynek beteljesülését egyszersmind kizárja, így állandó meghasonlásra ítéltetett.[1]

A polgári társadalom nem gyökerezik a múlt által szentesített közösségi hagyományban, és nincs szakrális legitimációja sem. Mindkettőt tagadja, az örök és evilági jelenben lebeg. Létének legfőbb ismertető- és legitimáló jegye – noha hívei és védelmezői szerint nem ez lenne a fő értéke és erkölcsi hozadéka – elsősorban az anyagi javak minden korábbinál hatékonyabb halmozásában és fogyasztásában nyilvánul meg. Legalábbis aligha kétséges, hogy valójában ennek köszönheti általános elfogadottságát a világ kisebbik és gazdagabbik szegletében. A tömegkultúra meghökkentő primitívséggel jeleníti meg és terjeszti a fogyasztás, a verseny és a fitnesz hazug és vulgarizált mitologémáit, frusztrációt ébresztve és gyakori öklendezést váltva ki a finomabb lelkületű polgártársakból, liberálisokból és nem liberálisokból egyaránt. A modern ember nem tud szabadulni a gyanakvástól, hogy a liberális demokrácia, pontosabban a legjellegzetesebb megnyilvánulási formájának tekintett piac, lélektelen, sivatagian üres és lapos, elidegenedett, folyamatosan aláássa a kultúrát és műveltséget, kiöli a közösségekből az együttérzést és a szolidaritást, végső soron mélyen embertelen, és valami nagy-nagy hazugság rejtezik mögötte.

A liberálisoknak és a polgári társadalom más híveinek soha nem volt nagyon más választásuk, mint amellett érvelni, hogy a szabadság és az autonómia erkölcsi értelemben fontosabb, alapvetőbb elvek, mint a (materiális értelemben vett) egyenlőség. Ami azonban soha nem jelentette, hogy az utóbbi teljesen lényegtelen lett volna. A modern polgári társadalom megszületésével egyidős a követelés, hogy mindenki számára biztosítani kell az anyagi javak azon minimálisan szükséges körét, amely lehetővé teszi, hogy mindenki részesülhessen a szabadság és autonómia áldásaiban. Az elméleti vita és politikai harc azóta a körül folyik szociáldemokraták, kereszténydemokraták, harmadik utasok, republikánusok, konzervatívok és liberálisok között, hogy ezt milyen mértékben és főképp miféle intézmények révén lehet biztosítani. Ezek a modern politikai eszmék, miközben politikai harcot vívnak egymással és olykor önmagukkal is, elfogadják a szabadság és a demokratikus döntéshozatal alapelveit és szabályait. Ezt e helyütt pusztán azért érdemes hangsúlyozni, mert a fasizmus és kommunizmus rémségei alaposan megtépázták a kritikai gondolkodás hitelét. Ma méltatlan és ideges sietséggel ragasztják a kommunista vagy fasiszta bélyeget arra, aki kételyeit hangoztatja a fennálló elosztási vagy tulajdonviszonyok igazságosságával kapcsolatban, vagy a közösség, a vallás, a nemzet hagyományos erkölcsi értékeinek védelmét szorgalmazza. Holott a vízválasztó elég világos. A kommunisták és a fasiszták úgymond „átláttak a szitán”. Számukra egyik kutya volt, másik eb: a fennálló (polgári, burzsoá, kizsákmányoló, zsidó-plutokrata satöbbi) rend apologétái és titkon markukba röhögő haszonélvezői. A szabadságjogok és a demokratikus intézményrendszer eltakarítandó szemétdomb. A fasizmus és a kommunizmus közös előfeltevése volt, hogy minden gondolatkísérlet és társadalmi praxis az ún. polgári társadalom igazságosabbá vagy erényesebbé tételére merő porhintés és képmutatás. A jogegyenlőség, a szabadság és az egyéni autonómia üres szólamok, csak arra szolgálnak, hogy leplezzék a gátlástalan és féktelen faji vagy osztályelnyomást.

Szeretet

A kommunisták szerint a teljes szabadság és egyenlőség megvalósulásának, vagyis az emberek kényszermentes társulásának akadálya a történelem megelőző korszakaiban a természeti erőforrások szűkössége volt. Az eredeti elgondolásban a kapitalizmus és az ipari forradalom lendülete biztosította volna a szökési sebességet az osztálytársadalmakból a kommunizmusba. Ha nincs szűkösség, akkor nincs ok az osztályuralom és a tulajdon intézményének fenntartására.[2] De mindehhez szükség van arra, hogy a proletariátus, amely helyzeténél fogva az egyetlen osztály, amelynek erre esélye van, magához ragadja a hatalmat és megsemmisítse ellenfelét: „Az osztályharc filozófiája nem ismerte az érzelgést… Most támadó jelleget öltött, mert arról van szó, hogy e legyőzött ellenfél végleg megsemmisíttessék. Ebben a harcban nem szabad félúton megállni. Nem, mert a proletariátus egész harcának eredménye van kockára téve a legkisebb ingadozás esetén” – írta a század talán legjelentősebb kommunista filozófusa, Lukács György az Ifjú Proletár 1919. április 13-ai számában.[3] A kommunizmus ígérete szerint az embert majdan nem az ínség és a kiszolgáltatottság készteti arra, hogy egyenlőtlen feltételekkel kényszerüljön részt venni a munkamegosztásban, hanem szabad és független lényként lesz az egyéni érdekektől mentes közösség tagja. De a proletariátus győzelme, legalábbis Lukács szerint (akit ezért a Párt mindig gyanakvással kezelt), nem vezet automatikusan a kívánatos végkifejlethez. „Csak akkor volt értelme az osztálykülönbségek gyökeres kiirtásának, ha vele minden kiveszett az emberek egymás közötti életéből, ami őket elválasztotta: minden harag és minden gyűlölet, minden irigység és minden gőg. Egyszóval: ha az osztály nélküli társadalom a kölcsönös szeretet és megértés társadalma lesz.”[4]

A fasizmus, mint azt sokan kimutatták, egyszerre volt atavisztikusan nosztalgikus és forradalmian modern. A fajelmélet a születési előkelőség, a nemesség és az erő iránti ősi vágyképet fogalmazta újra, az arisztokratikus elv tagadásával viszont egalitárius ízt kölcsönzött neki, a modern elvárásoknak megfelelően. A polgári rend, avagy a modern kapitalizmus kiszakítja az egyént abból az ősi közösségéből, amely éltető eleme volt, atomizálja és kiszolgáltatja az idegen vérszopóknak. A dekadenciával és az erkölcsi, kulturális és egzisztenciális széthullással szembeszegülve a népközösséget újjá kell teremteni és meg kell erősíteni. A történelem a népfajok között dúló élethalálharc, melyben együttérzésnek és lelkiismereti skrupulusoknak nincs helye. A hagyományos morál a gyengék menedéke vagy a lesből támadó ellenség álcája. A harc akkor ér véget, ha az uralkodó faj minden riválisa kipusztul vagy elfoglalja az őt megillető helyet a fajok (szolga)sorában, vagy a felsőbbrendű faj a heroikus küzdelemben elbukik.

A két rendszert hatalomszervezési, mentalitásbeli és ízlésbeli hasonlóságaik mellett mindenekelőtt bűneik mértékében szokták összehasonlítani. De a fasizmus és a kommunizmus belső gondolati szerkezete és javaslataik erkölcsi végkicsengése alapvetően különbözik. Ezért nem teljesen érthetetlen, hogy a kommunizmus teoretikusaival és egykori híveivel szemben általában megbocsátóbb a közvélekedés. Egy meggyőződéses kommunistának, ha volt lelkiismerete, könnyen okozhatott kínzó dilemmát a nemesnek látszó eszme és a borzalmas valóság közti áthidalhatatlan ellentmondás. A fasiszta (feltéve, hogy és addig, ameddig nyerésben volt) alapvetően viszont azt kapta, amire vágyott, és amit elképzelt. A kommunizmusnak volt egyetemesen értelmezhető erkölcsi és racionális magja, legalábbis abban az értelemben, hogy az számonkérhető volt, vita tárgyává lehetett tenni. A fasizmus önmeghatározása szerint nem rendelkezett ilyesmivel, és erre sohasem törekedett. A vér és faj ésszel be nem látható misztériumában gyökerező önazonosság önmagát igazolja, és nem tehető vita tárgyává. Azt el tudjuk képzelni, hogy aki hitt a kommunizmusban, az tévedett, noha nyilvánvalóan ez nem mentség. A fasizmus hívéről viszont inkább azt gondoljuk, hogy elszámította magát.

Bár a hátrahagyott romok és hullahegyek ezt óhatatlanul elhomályosítják, az erkölcsi különbség nem elhanyagolható mértékben tetten érhető e bűnös rezsimek gyakorlatában is. Anne Applebaum, a Gulag neves amerikai historikusa írta nemrég megjelent könyvében: A náci megsemmisítő táboroknak nincs szovjet megfelelője. A szovjet lágerrendszert nem az emberek tömeges és iparszerű legyilkolásának szándékával hozták létre és működtették, noha a táborokban tömegek lelték halálukat az atrocitások, a megtorló kampányok, a hanyagság, a szűkös ellátás, az embertelen élet- és munkakörülmények és a betegségek következtében.[5]

Szerencsére azt nem tudtuk meg, hogy milyen lett volna egy háborúban győztes és konszolidált fasiszta rendszerben élni, mármint azoknak, akiket egyáltalán életben hagytak volna. Szerencsétlenségünkre a kommunista rendszereknek elég idejük volt arra, hogy adaptálódjanak, modernizálódjanak és kevésbé félelmetes ábrázatukat is megmutassák. Bizonyára ezért is könnyebben végrehajtható intellektuális manőver a kommunizmus mint idea és eszmekör leválasztása a létező szocializmus kiábrándító valóságáról, noha az apologétáknak okkal vetette a szemére pár éve Jean-François Revel: „Különös rendszer az, amely mindig kizárólag csak az elhajlásai által valósul meg.”[6]

Másfelől a kommunista rendszerek mindenki szeme láttára dőltek dugába. Mindenki meggyőződhetett arról, hogy erkölcsi és politikai értelemben emberarcúbb kiszerelésük is tarthatatlan volt. Ezért a posztkommunista társadalmak immúnisabbak a kommunista ideológiai obszessziókkal szemben. A fasiszta rezsimeket viszont a háború takarította el, régiónkban pedig a kommunista diktatúra következett rájuk, amely az antifasiszta hagyományt is kisajátította. Mindezen körülmények nem tesznek jót a fasizmus mai népszerűtlenségének.

Roger Griffin, a neves oxfordi fasizmuskutató a 90-es években két könyvében is igyekezett meghatározni a fasizmus átfogó definícióját.[7] Griffin álláspontja szerint a fasizmus kiindulópontja az a fikció, hogy a nemzet eredetileg kollektív pszichével bíró élő organizmus, amely végveszélyben van, erkölcsi és fizikai végromlás, széthullás, dekadencia fenyegeti, beteg, romlott, kiszolgáltatott és cselekvőképtelen. A nemzet megrontásában külső erők működnek közre, melyeknek érdekük a közösség meggyengítése, megfosztása hagyományaitól, önbecsülésétől, büszkeségétől, öntudatától. A természetes életerejétől megfosztott, gyökereitől elszakított népközösség tudatlan és engedelmes birkaként, ellenállás nélkül válik prédává. A demokrácia, az individualizmus, a szabadság, a pluralizmus hamis és igéző tanai és intézményei egyszerre leplezői és eszközei a nagy tervnek, kiszívják a nemzet erejét. Egyenes következményük az egykor romlatlan és természetes módon önazonos népközösségen belül eluralkodó egoizmus, az önzés, a megosztottság, a dekadencia, az erkölcsi romlás, a korrupció, a nagy eszmények és a nagy hősök kultuszának kiveszése. A fasizmus újjászületést, megfiatalodást, rendet, az egészséges nemzeti organizmus helyreállítását ígéri. Ősiség, az elfeledett vagy erőszakkal elfojtott hagyomány és dicsőség feltámasztása, organikus, egyének feletti kollektív nemzettest revitalizálása, az erő, a termékenység és a szép test kultusza, önfeláldozás, megtisztulás, újjászületés. A fasizmus magától értetődően antiliberális, antiracionális, antidemokratikus, a hagyományos konzervativizmusnak is ellensége, és persze antikommunista. Hajlamos a vezérkultuszra. Természetes közege a rasszizmus, ám, mint erre Griffin is felhívja a figyelmet, ez nem jelenti automatikusan egyes konkrét embercsoportok kipécézését, nem föltétlenül vagy kizárólag antiszemita, bár kétségtelen, hogy ahol a politikai kultúrában ezek már bejáratott sémák, ott a fasiszták nem sokat lamentálnak. Ismert, hogy a fasiszták antiszemitizmusa főképp abból a rögeszméből fakad, hogy a modern civilizáció letéteményesei és haszonélvezői a zsidók. A zsidók, cigányok, homoszexuálisok, értelmi fogyatékosok kézenfekvő célpontok, hiszen „idegenek”, „mások”, „természetellenesek”, „betegek”. A fasiszta szemében csupa olyasminek a megtestesítői, amilyennek a fasiszta nem akarja önmagát látni. A fasiszta eszményképe az idegenség helyett kétség nélküli, magától értetődő önazonosság, elidegenedettség helyett a befogadó közösség – ezt halálbiztosan csak a faj és a vér közössége szavatolhatja, hiszen így a befogadás automatikus, veleszületett, nem kell érte megküzdeni, versenybe szállni –, a természetesség és az egészség. A fasizmus fő ellensége azonban nem a zsidók (cigányok, homoszexuálisok, értelmi fogyatékosok), hanem a modern polgári államban megtestesülő civilizáció, a liberális demokrácia, ahol mindenki az lehet, ami lenni akar és ami lenni tud, mert ez a szabadsága és egyben a felelőssége.

A fasiszta szubkultúra ízig-vérig eklektikus és szinkretikus képződmény. Mint afféle hagymázos ultranacionalista mitológiakomplexum, gátlás nélkül szemezget a legváltozatosabb hagyományforgácsokból és mítoszokból. Ha az ember kis időre ellátogat a magyar szélsőjobboldali csoportocskák honlapjaira, elképedve láthatja, milyen kimeríthetetlen bőséggel árad a népmesei motívumokkal átszőtt mitologizáló giccs.

Két találomra kiszemelt csepp a tengerből. A nemnemsoha.hu [2] honlapon, Hát nem csodálatos? címmel gyűjtött egybe a szerző a magyarság ősiségét bizonyító régészeti tárgyakat. Az egyik lelet – állítólag egyiptomi istennőt ábrázoló szobrocska – a magyarázat szerint „a termékenységi vallás nagyasszonyát ábrázolja, melyet az egyiptomi ősműveltséget alapító nép alkotott a Nílus sarából. E szobrot feltűnő kartartással készítette mestere, bizonyára mondanivalója van. Az egyiptomi képírásban az A betű jele a sas. A kéz a becsukott ujjakkal marok vagy markol. A karok pedig karok. A szobor pedig istennő vagy nagyasszony. Ha a jelzett fogalmakat egybeolvassuk, megkapjuk A (makarok) Magyarok Nagyasszonya olvasatot. A szobrocska kb. 5500 éves.” (A levezetés logikája a régi viccet idézi: Hogyan magyarázzuk el egy külföldinek a magyar „vállalat” szót? Hát úgy, hogy meglapogatjuk a vállunkat, majd a hónaljunkat, a megfejtés pedig: „váll” és „alatt”.)

Ugyanezen a honlapon egy másik értekezés a „rejtélyes Vinland-térképek”-et elemzi, melynek végkicsengése, hogy végső soron Amerikát is a magyarok fedezték fel. A cikkben a „felfedezés” előtörténetét is vázolja a szerző: „Paál Zoltán ózdi kohász 1945-ben a háború folyamán találkozott a Felvidéken Szalaváré Turával, aki az utolsó manysi főtáltos unokája volt. (…) Tura, aki már korábban elsajátította a magyar nyelvet, küldetéssel érkezett Magyarországra. Nagyapjának egy különös kérését jött teljesíteni. Nagyapja elmondta neki, hogy a manysi fősámánok rejtegetnek egy kincset, a hunfajú népek rovásírással írt őstörténelmét aranylapokon. Ezeket a feljegyzéseket Arvisuráknak, Igazszólásoknak nevezték a régiek. Ezeket az írásokat ezer évvel ezelőtt Magyarországon őrizték, de amikor István király kiadta parancsát, hogy az ősi rovásírásokat meg kell semmisíteni, nehogy a pogányságra emlékeztessenek (…) a megvakított Vazul fiai kimenekítették azokat a baskírokhoz. Majdan midőn ott is megnehezedtek az idők, a baskírok átadták azokat a manysi fősámánnak.”

Szinte nincsen e motívumoknak és narratíváknak olyan konfigurációja, amire ne találnánk példát. A rivális egyletek és körök leginkább abban vetélkednek egymással, ki az „igazi”, melyik az „eredeti”, az „autentikus” hagyomány. Szédítő gyorsasággal reinkarnálódik, burjánzik tovább és kerül az internetre a két világháború közötti magyar szélsőjobboldali szubkultúra teljes állat- és növénykertje. Keresztény magyarok, őskeresztény magyarok, pogány magyarok, besenyők, sámánok és rovásírás, turul, Árpád és Attila, hunok, egyiptomiak, sumérok, perzsa hercegek és Jézus, Atlantisz, maják és magyák, Szent Korona és a Pilis szívcsakrája, a kilencszer kifacsarodó DNS-lánc, egyenesen a Szíriusz csillagképből.

Ez így látszólag nem több, mint habókosok (avagy, Umberto Eco híres regényéből, A Foucault-ingából kölcsönözve, az ördöngösök) verbális ámokfutása, de miután jót kuncogtunk, nem árt megjegyezni, hogy a neofasiszta szubkultúra narratíváiban, történetfűzésében és motívumkincsében fölismerhetjük a modern tömegkulturális szemét jellegzetességeit. Ősi, bizsergető titok, áltudományos-zugfilológiai hablaty, rejtelmes hírnökök, az eltemetett igazság hordozói, földalatti szekták és titkos társaságok, izgató, fülledt neobarbarizmus. A neofasizmus tömegkulturális termék, annak egyik (noha bizonyára még nem a legnépszerűbb) válfaja és torzképe. E tömegkultúra pedig a modern ember magányának, elidegenedettségének, szeretetlenségének, tanácstalanságának, jelentéktelenségtől és ürességtől való rettegésének tükre. A fasizmus azonban nem egy ezoterikus szubkultúra a sok közül, hanem mindenekelőtt politikai mozgalom. Ha jönnek, akkor ezekért az elhagyatott lelkekért jönnek.

A fasizmus a modern, szekularizált társadalmak jelensége. Térnyeréséhez azonban speciális és halmozódó történeti és politikai körülmények szükségeltetnek: a politikai intézményrendszer hitelvesztése, súlyos gazdasági válság, háborús vereség és az ebből fakadó történelmi sérelmek feldolgozatlansága. Ezek számbavétele országok és történelmi helyzetek szerint túlfeszítené az írás kereteit. A rövidség kedvéért ezért e körülmények summáját érdemes a fasizmus politikai ígérete felől megközelíteni. G. M. Platt az alábbiakban összegezte az olasz és a német fasizmus javaslatát: Azt az illúziót próbálják kelteni, hogy a széteső és heterogén társadalmat képesek egységbe forrasztani egy közös cél érdekében. Egyetlen radikális áttöréssel egy csapásra megoldják a politikai instabilitás, a társadalmi válság és a nemzeti gyengeség problémáit. A megoldási javaslatok nem egyes politikai cselekvési programok különálló megvitatásában kristályosodnak ki, hanem egy mindent átfogó, totális világnézetből következnek. Nem a hivatásos pártpolitikusok által kidolgozott gyakorlati javaslatok kínálnak megoldást, hanem a nemzeti megújhodás ellenállhatatlanul feltörő ereje. A döntések nem kabinetüléseken és bizottságokban kell hogy megszülessenek, hanem a nép akaratát megtestesítő vezér sugallatára.[8]

A fasizmus gyökerei után kutatva tehát nem szükséges a sámánok és táltosok nyomába eredni. Michael Mann nemrég megjelent fasizmusról szóló könyvében[9] azért bírálta Griffin rekonstrukcióját, mivel az szerinte túlságosan is a fasizmus kulturális, ideológiai üzeneteire fókuszál, és kevésbé figyel a politikai, hatalmi ambícióira, szárba szökkenésének politikai, társadalmi és történeti körülményeire. A nemzeti újjászületésről és ősi dicsőségről (táltosokról és sámánokról) ártalmatlan villamoskalauzok is ábrándozhatnak, a nemzeti fenyegetettség és újjászületés pedig majdnem minden XIX. századi (főleg kisnemzeti) nacionalizmusnak közös toposza volt. A fasisztákat azonban nem pusztán a nemzeti misztikum iránti leküzdhetetlen vonzódás és az erő(szak) kultusza jellemzi, hanem ennél több: a „készség” az erőszak brutális és skrupulusok nélküli alkalmazására az erős, központosított államban testet öltő „nemzeti kohézió” létrehozása érdekében. A fasiszta mozgalmakra általánosan jellemző a paramilitáris jelleg, a militáns tömegmozgósítás, melynek gyökerei az első világháború militarista kultuszára és a háborúban először megvalósuló „totális mozgósításra” vezethetők vissza. Platthoz hasonlóan Mann is úgy véli, a fasizmus fontos jegye egyfajta politikai transzcendencia, amely illegitimnek és érvénytelennek nyilvánítja a modern társadalmak belső érdekkonfliktusait. Vagy: amiképp Gentile fogalmaz, a fasizmus egyik fő ambíciója a modern társadalmak reszakralizálása (tegyük hozzá, egy szekuláris mitológia – nevezetesen a faj/nemzet mítosza – révén).[10]

A fasizmus a közkeletű (felelősségáthárító és félrevezető) sugalmazásokkal ellentétben sosem a „lyukas cipős csozék”, a kiszolgáltatott, nyomor szélén tengődő néposztályok találmánya és szellemi kenyere volt, amihez rendes „úriembereknek” úgymond semmi közük. A politikai és szellemi befolyását veszélyben látó és az egzisztenciális lecsúszástól félő szoldateszka, középosztály és nemzeti intelligencia – katonai akadémiák, egyetemi karok és rendek – körében vált elsősorban népszerű eszmévé, már a világháború előtt. Mann egy különös és nem túl biztató összefüggésre is utal. A két világháború között a fasizmus térhódítása, különösen azokban az európai országokban, ahol az 1920-as és 1930-as években autoriter, szélsőjobboldali vagy fasiszta rezsimek vertek gyökeret, párhuzamos volt a felsőoktatás kiszélesedésével. A század másik nagy európai felsőoktatási boomja a 60-as évek voltak, akkor az „újbaloldal” hódított. Ha Mann-nak igaza van, akkor a helyzet nem rózsás. Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de Magyarországon a 90-es években újra kitárultak a felsőoktatás kapui, és ha igazak a hírek, akkor a diákság körében ma nem Gilles Deleuze és Herbert Marcuse a sztárok.

Elhatárolódás

Részletek a nemnemsoha.hu weboldalon (augusztus végén) olvasható nyilatkozatokból: MIÉP Ifjúsági Tagozat Országos Elnökség: Nemet Bácsfi Hungarizmusára! „Ismerjük Bácsfi Diánát. 2000-ben már feltűnt a MIÉP Ifjúsági Tagozat újpesti rendezvényein, melynek következménye több MIÉP-es fiatalról leadott NBH-s jelentés lett. Ekkor még Bácsfi Diána a Munkáspárttal ápolt szoros kapcsolatot. A műhungarista hölgy, aki »mumus akar lenni«, goebbelsi idézetekkel vagdalkozik s szavait a látványosság kedvéért gyakorta karlendítésekkel kíséri. Hitleri retorikájával kitűnő táptalajt ad a Magyarországon dúló végtelen antiszemitizmus [sic!] véresszájú híresztelői számára. A MIÉP Ifjúsági Tagozat Országos Elnöksége ezúton figyelmezteti a jóhiszemű, nemzeti érzelmű fiatalokat, a színjátékon való részvétellel egy életre tönkretehetik a jövőjüket. Bácsfi Diánát figyelmeztetjük, ha nem hagy fel az álhungarista agitációval, radikális önvédelmi harcot indítunk!”

A Vér és Becsület KE nyilatkozata: „Megdöbbentőnek tartjuk, hogy önjelölt, a túloldalról támogatott elemek, a balliberális sajtó és a hatóságok hathatós támogatásával, Szálasi Ferenc nevével és eszmeiségével visszaélve, magukat »ortodox hungaristának« kiadva olyan képet festenek mozgalmunkról, eszmeiségünkről, amilyet ellenségeink szeretnének látni. Az MJCS (Magyar Jövő Csoport) által hirdetett szinkretista zagyvaságok köszönőviszonyban sincsenek a Prohászka által megálmodott és Szálasi által egységes rendszerbe foglalt Hungarista ideológiával. A Hungarizmus ugyanis a keresztény erkölcsiség (és nem valamiféle New Age miszticizmus), a szocializmus (a társadalmi igazságosságra való törekvés), valamint a nacionalizmus (a nemzeti kultúra és identitás védelme, a nemzet természetes életösztöne) szintézisére épül. (…) most kívülről próbálják sorainkat megbontani, a becsületes, dolgozó, hatályos törvényeket tiszteletben tartó hungarista, szkinhed fiatalokat zavaros eszmék bomlott agyú követőinek beállítani. (…) Fentiekre tekintettel kérünk mindenkit, »akik ismerték és szerették«, hogy a provokációnak ne üljön fel, és a Hungarista hatalomátvétel évfordulójáról (a szokott módon) szűk körben, másokat fölöslegesen nem provokálva emlékezzen meg.”

A Magyar Fórum 2004. szeptember 23-ai száma a következő címlappal jelent meg: „Bácsfi Diána zsidó”. Helyben vagyunk.

A különböző radikális szélsőjobboldali köröknek talán néhány száz aktív tagja és néhány ezer szimpatizánsa van, bár a jelek szerint viszonylag jelentős mennyiség található belőlük az ország elit egyetemein. A szélsőjobboldal közönsége ennél sokkal nagyobb, bár választási szempontból még nem számottevő. Még nem jönnek.

Pető Iván a kerekasztal-tárgyalások 15 éves évfordulójára írott keserű cikkében így fogalmazott: „Tizenöt éve még azt nem hihettük, hogy mára minden volt szocialista országban meghatározó hangulat a csalódottság, frusztráltság, demokráciánk lankadt lesz és energiahiányos, a fejlett világban is válságba kerülnek a jóléti intézmények, a politika húsz-harminc másodperces üzenetekre egyszerűsödik, s a populista retorika térségünkben szétzilálással fenyegeti a még meg sem szilárdult intézményeket. (…) Ma nem a volt kommunisták s nem is a néhány náci jelenti a veszélyt a harmadik magyar köztársaságra, hanem a csalódottság, az apátia, az irracionalizmus, az egész demokratikus világot érintő intézményi és szavahihetőségi válság, illetve az erre építő demagógia, populizmus.”[11]

Valamint a parlamentben ücsörgő politikusok jelentős részének cinizmusa és felelőtlensége, amely kicsiben ebben az ügyben is megmutatkozott. A szocialisták reflexszerűen utaltak a parlamenti ellenzék és a szélsőjobboldali eszmék közötti liaisonra. Az ellenzék a már ismert összeesküvés-elmélettel hozakodott elő: a fasiszta mumust az egykori titkosszolgálati hálózat rángatja dróton. Ellenzéki és kormányoldalon is rendőrért kiáltottak, követelték a törvények szigorítását. Mindez nem más, mint politikai haszonlesés és a felelősség áthárítása. Közös a hallgatás, a közöny és érzéketlenség azon problémák iránt, amelyek hosszú távon valóban tápot adhatnak akár a fasisztoid tömegérzelmek fellobbanásának is. Könnyebb habókosokat bilincsben elvezettetni és furmányos összesküvéseket sejtetni, mint szembenézni a korrupcióval, lemondani a gyors haszonnal kecsegtető populizmusról. A magyar választópolgár ugyanis egyre kevésbé tud szabadulni a gyanakvástól, hogy a közpénz szabad préda, politikusai csirkefogók, a köztársaság nem képviseli az érdekeit, nem sok java származik belőle, és valami nagy-nagy hazugság rejtezik mögötte.

Jegyzetek

[1] François Furet: Egy illúzió múltja. Budapest, Európa Kiadó, 2000. 17–20.

[2] L. erről Roman Szporluk: Communism and Nationalism: Karl Marx versus Friedrich List. Oxford University Press, 1988.

[3] A kommunizmus erkölcsi alapja. In Lukács György: Történelem és osztálytudat. Budapest, Magvető Kiadó, 1971. 18.

[4] Lukács György, i. m. 20.

[5] Anne Applebaum: The Gulag. A history. London, Penguin Books Ltd., 2003. 23–4.

[6] L. Jean-François Revel: A vörös és fekete fasizmus lényegi azonossága (részlet). Beszélő, 1988/11. Eredetileg: Commentaire, 1998. tavaszi szám.

[7] L. Roger Griffin: The Nature of Fascism. London, Pinter Publishers, 1991; valamint uő (szerk.): Fascism. Oxford Readers, Oxford University Press, 1995.

[8] G. M. Platt: Thoughts on a Theory of Collective Action: Language, Affect and Ideology in Revolution. In M. Albin (ed.): New Directions in Psychohistory. Lexington, Massachusetts, Lexington Books, 1980. 87. Idézi: Roger Griffin: The Nature of Fascism, 224.

[9] Michael Mann: Fascists. Cambridge University Press, 2004. A cikkben főképp a 12–5., 25–30. és a 78–91. oldalakra utalok.

[10] L. Gentile, E.: The Sacralization of Politics in Fascist Italy. Cambridge, Massachusetts, Harvard University Press, 1996. Idézi Mann, 80.

[11] Pető Iván: Közfelejtés. Magyar Hírlap, 2004. szeptember 21.

• Játéktér [8]