A borítón Holbein Halott Krisztusa. A mottó, Julia Kristevától, Holbein e megrázó képéről meditál: vajon magunkra hagy-e bennünket a festő, vagy arra hív, hogy osztozzunk a festett halálban, s így azt saját életünk részévé tegyük? A corpus, amely istenjel, több mint egy évezreden át a keresztény Európa életének meghatározó részét képezte. A kép, mint a halott Krisztus képe e kultúrán belül mindenki számára jelentett valamit, valami fontosat. Vajon még ma is, Auschwitz után is ez a helyzet? Mert „Auschwitz ennek a kultúrának az emberfelfogásában beállt szakadás”, s „[c]sak reménykedni lehet, a virrasztók reménykedésével, hogy” az a „jövő”, amely felé „a modern filozófia fogalmaira épülő tudomány és az ebből létrejövő technológia” „vezet”, „nem a zsidó-keresztény hagyomány alapértékei nélkül beszéli el majd önmagát”. De lehet-e még ebben reménykedni? „Amikor megnyitották a táborok kapuját a nácik, az európai szellem már rég felépítette azt a világot, amelyben lehetővé vált Auschwitz. És sokakat bosszant, de ebből a gondolatból sajnos az a makacs következtetés is adódik, hogy a táborok bezárásával Auschwitz nem ért véget. Azóta benne élünk, csak már természetesnek tűnik.”
Borbély Szilárd gyönyörű szép és megrázó könyve, Egy gyilkosság mellékszálai, amely a Vigilia/Esszék sorozatban látott napvilágot, esszék és beszélgetések gyűjteménye. S nagyon érzéketlennek kell lennie a benne feltáruló gyötrelmekkel szemben annak, aki a szerző szemére veti, hogy talán túl sötét a kép, melyet jelenünkről fest. Nem lehet ugyanakkor nem észrevenni azt sem, hogy Borbély Szilárd lát azért reményt, lát fényt is ebben az Auschwitz által stigmatizált világban. Többnyire csak kérdéseket tesz fel önmagának és az olvasónak: El Grecóról szóló rövid írását így zárja: „…vajon a fény, amely a képen ábrázolt létezőkből árad, vesztett-e intenzitásából az eltelt négy évszázad alatt? Vagy az mindig is a nézőkben lakott?”
De nem Borbély Szilárd világlátásának szeretnék itt utánajárni. A nagyon is egységes esszékötet nem erről szól. Vagy nem csak erről szól; arról szól, mint minden jó könyv, ami benne megszólítja olvasóját. Engem mindenekelőtt az a feszültség szólított meg, amely a könyv címe – említettem már: Egy gyilkosság mellékszálai – és a kötet utolsó szövegének címe: Egy bűntény mellékszálai – között feszül. A gyilkosság, melynek a szövegek a mellékszálait kutatják, már ha csak a borítót nézem is, ha Kristeva szövegét olvasom is: Jézus keresztrefeszítése. „A test jele maga is transzformálódik az által, hogy istenjellé válik. Nem másolat többé, az istenkép hasonlatosságára készült képmás, hanem – a jelentés kiterjesztése által – maga az istenjel. Ettől kezdve a gyilkosság, az istenjelként szemlélt test lerombolása nem puszta civilizációs tabu, hanem a kereszténység megalapítását létrehívó istenjel jelöltje elleni agresszió. Azóta minden testben Krisztust ölik meg, és ugyanakkor minden test Krisztusba veti reménységét. Aki gyilkol, az a test által, amelyet elpusztít, Krisztust is megöli” – írja B. Sz. mindjárt az első szöveg első aforizmájában. A „minden test”-et kétszer is én emeltem ki. Ez az aforizma csakis annak a reménységnek a jegyében íródhatott ugyanis, hogy létezik még gyilkosság. „Az élet” ugyanis „a gyilkosság által válik megfontolások tárgyává.” „…a gyilkosság a teremtő Autoritásának abszolút érvényét vonja kétségbe. De legalábbis korlátozza.” Csakhogy az „Autoritás pozíciója felfüggesztődött a Holocaust-tapasztalat nyelvi megfogalmazásának kísérlete során”. Tudatában vagyunk-e még hát annak, hogy az emberölés „nem az emberi cselekvésformák egyik kivételes, kirívó esete, hanem a legalapvetőbb forma”? Vajon gondolhatjuk-e még azt, hogy a zsidó-keresztény Európa nem adta fel alapértékeit? Mert ha feladja – feladta? –, az emberölés persze akkor is bűntény marad, hiszen az emberi együttélés szabályozása, a jog, amely ugyan „az Autoritás után kutat, de csupán a Szuverénre lel”, nem mondhat le arról, hogy a másik ember életének a kioltását saját privilégiumának tekintse. De nem az „életszentség” nevében torolja meg az emberi test megsemmisítését, hanem egyfajta racionalitás, ésszerűség nevében: a viszonylag súrlódásmentes együttélés lehetőségének nevében. Ebben a csupán az ésszerűségre épülő világban pedig bármi megtörténhet: Auschwitz is.
Borbély Szilárd ugyancsak jogosult és a legkülönbözőbb összefüggésekben újra és újra felmerülő kérdése tehát a következő: vajon képes lesz-e a zsidó-keresztény kultúra úgy tekinteni „Auschwitzra, mint a zsidó-keresztény hagyomány részére”, képes lesz-e tudomásul venni, hogy „Auschwitz ennek a kultúrának az emberfelfogásában beállt szakadás. Valaminek a vége és valaminek a kezdete”; képes lesz-e tudomásul venni, hogy „nem lehet elmenni a revelatív, kinyilatkoztató ereje mellett. Auschwitz jövője – írja – szerintem a benne rejlő kinyilatkoztatáson múlhat. Ez védheti meg a tagadással és a relativizálással, a holokauszt terhétől való hivatalos »megszabadulással« szemben.” Vajon észreveszi-e ez a kultúra, hogy a holokauszt botrány (B. Sz. Pilinszkyt és Kertészt idézi), nem pedig az emberiség ellen elkövetett mindennél súlyosabb bűncselekmény. Botrány, mert nem egyszerűen egy valamilyen népcsoport kiirtását célozta meg. „Auschwitz ideológiája szerint a zsidó nép legyilkolása arról szólt, hogy egy nép haljon meg, mert akkor nem marad meg az az egyetlen ember, aki a Jó narratívájának fenntartója volt két évezreden keresztül. Mert rendszeridegen elem.” „A Jónak ez az archaikus ideája visszafogja a hatékonyságot. Megköti a tudomány kezét. […] Auschwitz maga is értelmezhető úgy, mint az Evangélium visszavételének technicista kísérlete.” A kérdés, Borbély Szilárd kérdése az, hogy vajon „sikeres” volt-e ez a kísérlet. Idéztem már: „… a táborok bezárásával Auschwitz nem ért véget. Azóta benne élünk, csak már természetesnek tűnik.”
De talán mégsem csak a puszta remény van. „Auschwitzban, az idő és a történelem legmélyén, ahová a huszadik század merülő emberisége süllyedt, mint a Sorstalanság főhősének életét megmentő rabtársak tettében, jelen volt a dolgok kegyetlen racionális logikájának ellene mondó emberi irgalom és a kegyelem. És ahol egy ember egy másik embert megment, ott egy világ is megmenekül. Egy olyan világ, amelyben van helye Istennek.”
Borbély Szilárd nem tudja, bizonyára nem is akarja eldönteni, hogy vajon annak ellenére, hogy Auschwitz óta Auschwitzban benne élünk, a dolgok kegyetlen racionális logikájának ellene mondó emberi irgalom és a kegyelem végezetül is megmentett-e egy olyan világot, amelyben helye van Istennek. Nem szükségképpen egy személyes, antropomorf Istennek, hanem a Jó archaikus ideájának, mely racionálisan meg nem alapozható. Számára szinte minden ellene mondani látszik ennek: „…azt hiszem, hogy valami nagy szemfényvesztés ez a világ, a folytonos fontoskodással, a jövés-menéssel, azzal, ahogy rácsatlakoztattak bennünket a mindennapi hírekre, az úgynevezett eseményekre, a modern politikára, amely folyton lázban tartja az embereket, és borzalmakat és borzasztó alakokat szabadít ránk…” Ez már Napóleon óta nyilvánvaló. „Borzasztó, amiben élünk.” „Csavar vagyok a gépezetben. Teszem a dolgom. Nem különbözöm a többiektől. Miért is különböznék. Mindenkiben a valamire szolgáló eszközt látom. Nem az egyéni élet célja a fontos, hiszen miben is áll az? Ugyan ki tudja, miben áll az ő egyéni létének célja? Miért is van ő itt ezen a földön? Fogalmunk sincs. A mi civilizációnkban élők többségét ez már régen nem érdekli. Mert nem kell feltennie ezeket a kérdéseket.” Borbély Szilárd úgy véli, hogy mindez már a modernséggel elkezdődött. „A modernség a felvilágosodással új államfilozófiát, társadalomszervezést, új emberképet stb. hozott, például a kegyelem eszméje helyett a determinizmus és a szabadság komplementerét. Így válik feleslegessé a Messiás gondolata is.” „És jó kétszáz éve belekényszerítették az embereket ebbe az időbe, amelynek nem nagyon van ablaka.”
Ablaka mire? Két dologra. Egy másfajta jövőre, melyben újra feltűnik az emberként megélhető élet, újra megjelenik az emberinek mondott érzelmekre való emberi igény. Ennek azonban Borbély Szilárd szemében az lenne a feltétele, hogy rácsodálkozhassunk, ráláthassunk az Egészre. De, s ez a másik dolog, az Egészre sem nyílik ablak többé.
„Sokáig azt híresztelték, hogy a művészet ilyen, egy tágas, nagy ablak, amelyen ki lehet látni, de azt hiszem, nem gondolták egészen komolyan. Illúziókat dédelgettek, mert kétségbeesésükben némely filozófusok szerettek volna megnyugvást találni.”
„A szenvedés, a meggyötört és elpusztított Test keresztény kulturális jelentősége mintha maga is csorbát szenvedett volna a Holocaust után. Mintha eltűnt volna a szenvedés tapasztalatából kicsikarható tudás iránti érzék…” „Az átélt szenvedés súlytalanná és jelentőség nélkülivé válása a gyilkolást és a gyilkosságot is felmenti, puszta rutinná alakítja.” Fentebb azt mondottam: „… nagyon érzéketlennek kell lennie a benne [a könyvben] feltáruló gyötrelmekkel szemben annak, aki a szerző szemére veti, hogy talán túl sötét a kép, melyet jelenünkről fest.” Hogy e mondat súlyát az olvasó átérezhesse, Borbély Szilárd életéről kell beszélnem. Felhatalmazott erre: ha nagyon tömören és nagyon szűkszavúan is, de a maguk teljes súlyával többször is megjelennek a kötetben azok az élettények, amelyekre a feltáruló gyötrelmek említésével utaltam. Nagyon is súlyos élettények ezek, a gyermekkor felfoghatatlan megaláztatásai és a Borbély Szilárd szüleit ért rablótámadás – amelyről nem lehet tudni, valóban rablótámadás volt-e –, édesanyjának ki tudja, kik keze által történt megöletése. Rendkívül súlyos élettények, annak legcsekélyebb lehetősége nélkül azonban, hogy az életszentség felől közelítsünk hozzájuk. A szenvedés és megaláztatás minden lehetséges értelmétől megfosztatott, a test idegen kezek okozta halálában nem az istenjel jelöltje iránti agresszió jelenik meg többé. „Én úgy hiszem, és a magam bőrén úgy tapasztaltam, hogy a szenvedés nem emel fel, csak az öröm. A szenvedés mítoszaihoz tartozik, hogy nemesít, mint a munka, hogy felemel. Csak a nevetés, a játékosság, a szeretet képes ilyesmire.” Persze, teszi hozzá, a „másokért felajánlott szenvedés megint csak örömmé válik. Már nem csak szenvedés.” De minthogy ez már kiveszni látszik a világból, a „szenvedés komolysága alibi, ha tetszik, perverzió”.
Úgy látom, még mindig nem sikerül az élettényekhez odafordulnom. Beszélnem kell még a halálról, mielőtt Borbély Szilárd gyerekkoráról és édesanyja haláláról szólnék. Ha csupán a szerző azon megjegyzéseit akarnám szemügyre venni, melyek a halál helyére vonatkoznak a tradicionális és a modern társadalomban, akkor azt már megtehettem volna a személyes élettények megemlítése előtt is, hiszen ezen megjegyzések többsége szorosan kapcsolódik Auschwitzhoz és az általa a zsidó-keresztény kultúrában bekövetkezett szakadáshoz. Ahhoz is. „Az az érzésem, hogy ma meghalnak emberek anélkül, hogy bármiféle tanulsággal is szolgálhatna életük akár önmaguk, akár pedig hozzátartozóik számára. Hogy az életük nemcsak hogy nem a halál felé vezet, de a halálukból a körülöttük állók semmilyen tanulságot nem vonnak le. Nem a saját halálra gondolok, amiről Rilke beszélt. Az már elveszett. Saját életünk sincs, akkor hogyan lehetne saját halálunk. Hanem csak arra, hogy a halál tanulságokkal szolgál az életre vonatkozóan.” „A barokk felől nézve a jó halál választ ad a szenvedésre. A gyilkosság, és akárhogy történjen az: egy rablás során, vagy megsemmisítő táborban, vagy a modern élet által, a mesterségesen felgyorsított tempóval és a civilizációs szennyezés által, abból a tekintetből rossz halál, hogy elveszi a halál értelmét.”
Amíg olvastam a kötetet, amíg azon gondolkodtam, miről is szól nekem, nemigen voltam képes annak az írásnak, hogy Átbillenni, átbukni, átfordulni, leválni… (Leírás Nádas Péter Saját halál című könyvéről) az igazi helyét megtalálni a kötetben. Vajon ez a nagyon precíz, nagyon szövegkövető, valóban inkább leíró, mintsem értelmező írás mennyiben tartozik egy gyilkosság vagy éppen egy bűntény mellékszálaihoz? Most már azonban sejteni vélem, miről is van szó. Egy háromperces szívhalott „halál-emlékének” irodalmi leírása azért lehetett fontos Borbély Szilárdnak, s azért érezte, hogy Nádas könyvéről szóló leírásának igenis megvan a helye a kötetben, mert az egyetlen hiteles tanúságtételnek érzi azt illetően, hogy az ember igenis része egy nagyobb egésznek. „A fogódzók eltűnése, az idő- és térérzékelés megszűnése a fogalmi gondolkodás elvesztését jelenti az elbeszélés szerint. Épp ez a veszteség teszi felismerhetővé azt, hogy az ember összeköttetésben áll valamivel, része egy nagyobb egésznek.” S itt most mindegy is, hogy mennyiben felel meg Nádas leírása tényszerűen annak, amit halálában megélt. Azt, amit megélt, végül is így tudta, így akarta formába önteni. Borbély Szilárd „vallásosságát” is az a misztikus vágy vezeti, melyről Nádassal kapcsolatban beszél: a vágy, amely valamely határozott Isten-felfogás keresésében csalódott. Vágy és a – talán csak a vágy teremtette – bizonyosság. Van tehát forrása a reménynek. Akkor is van, ha gyerekkorát alapjában el kellett felejtenie, el kellett felejtenie, hogy a falubéli gyerekek leköpdösték és zsidóztak, ő meg nem tudta, hogy miért; akkor is van, ha szülei tragédiája „nem volt pátosszal megélhető, és nem hordozta, illetve hordozza magában a feloldódás lehetőségét”, akkor is, ha a szüleit „ért rablógyilkosság után minden elbizonytalanodott, azok az összefüggések, amelyek addig úgy tűntek, hogy kezdenek rendben lenni, hirtelen felborultak, és eltűnt mindennek az alapja”.
„Már kezd elmosódni az arcuk. Nem emlékszik a hangjuk színére, jellegzetes szófordulataikra. Pedig sokáig nagyoknak, okosaknak, megfontoltaknak látta őket. Ahogy telnek az évek, inkább hebehurgyáknak, ostobáknak, kicsinyeseknek tűnnének fel előtte. Amíg éltek, mindig szeretettel gondolt rájuk. De immár nem tudja, vajon min is alapult ez. És bizonytalan lett, hogy mit jelent a szeretet.”
Fentebb úgy láttam, hogy még nem sikerül az élettényekhez odafordulnom. Most már úgy látom, hogy többet mondani róluk felesleges is.
Borbély Szilárd: Egy gyilkosság mellékszálai. Vigilia/Esszék, Vigilia Kiadó, 2008, 212 oldal, 1700 Ft
- Kultúra [7]