Bozóki Andrásnak ez az idei második esszékötete (a másik: Virtuális köztársaság. Gondolat, 2012). Míg abban elsősorban a politológus-szociológus Bozóki írásai kerültek egy csokorba, tehát ott az elmúlt évtizedek történéseit kutató elméleti szakember tudományos igényű elemzéseit olvashatjuk, addig ennél a kötetnél nem lehet egységes műfaji meghatározást adni. Napilapcikk, publicisztika, könyvrecenzió, korrajz, esszé, memoárrészlet, nyílt levél, interjú: rendkívül széles skála, egyetlen recenzió nem vállalkozhat minden rész áttekintésére, értékelésére.
A cím fontos. Melyik szerző ne törekedne arra, hogy minél ütősebb, a reménybeli olvasó figyelmét felkeltő címet találjon műve számára. Igaz ez minden korra és műfajra azóta, hogy az első alexandriai filológusok (Zénodotosz, Arisztarkhosz, Kallimakhosz) kitalálták ezt az egész címadás-dolgot valamikor az i. e. 3. század közepe táján. Bozóki András legújabb kötetének jó címe van: Cenzorok helyett fekvőrendőrök. Poénos, felkapom rá a fejem, és kíváncsivá tesz, tökéletesen betölti funkcióját. Értem is, hiszen a kötet több írásában, igen különböző műfajokban (interjú, esszé, napilapcikk) előkerül Bozóki kultúrpolitikusi hitvallásának alaptétele, a szabadság kultúrájához vezető út akadálymentesítése mint fő feladat. Tizenhat hónapos kultuszminiszterségének mérlege, a részben elért eredmények metaforája ez a „cenzor–fekvőrendőr” szembeállítás. A kultúratámogatás és -terjesztés akadályainak lebontásában, valamint a kiemelten fontosnak értékelt vidéki befogadói közeg jelentős szélesítésében Bozóki valóban elvitathatatlan érdemeket szerzett. Ehhez képest igazán apróság, hogy a – könyvcímmé is emelt – rövid esszécím tartalmilag sehogy sem stimmel: merthogy a cenzor az egy rossz ember, a fekvőrendőr viszont egyáltalán nem az. Mármint nem is ember, nem is rossz. Ideológiailag pedig az utóbbi egyáltalán nem az előző szelídebb változata. Ideális esetben a „fekvőrendőr” semmit nem akadályoz – különösen nem a „szabad közlekedést”! –, hanem biztonságosabbá teszi az utcát, segíti a közlekedést, a haladást. Ha más közlekedési metaforát vennénk elő, mondjuk a közlekedési lámpát, rögtön érthetővé vált volna, miért nem szerencsés az összevetés: csak nagyon szélsőségesen anarchista körökben – persze voltak ilyenek: többek között a hatvanas évek Angliájában és Franciaországában! – tekinthetik az utcai piros lámpát az alapvető emberi szabadságjogok elviselhetetlen korlátozásának.
A címadó esszé (247–250. o.) tartalma nem okoz csalódást: a kitűnően megírt, 2008-ból származó ars poetica a kultúra demokratikus kontextusba helyezéséről szól, visszatekintés és elemzés Bozóki miniszteri időszakáról (2005–2006). E periódus, vagyis a szerző kultuszminiszterségének felidézése amúgy is központi szerepet kap a kötetben. Tagadhatatlanul van valamelyes „magyarázom a bizonyítványom”-érzése az olvasónak a fent jelzett, különböző műfajú írások olvasásakor, de ez végül is teljesen rendben van: az újra és újra megfogalmazott miniszteri hitvallás, eseménykrónika és számvetés azért is indokolt, mert a miniszterség Bozóki esetében kifejezetten atipikus életpálya-állomás volt. Ő a munka világából érkezett a politikába, s mielőtt „közös dolgaink” rendbetételéért magas közhivatalt vállalt volna, megtanulta, mit jelent kutatómunkát végezni, mit jelent egyetemen oktatni, mit jelent dolgozni, egy hivatali hierarchiában létezni.
Az egészről elmondható, hogy izgalmas olvasmány, jó szöveggyűjtemény, a szó valódi értelmében korkép, hiszen a huszonhárom évvel ezelőtti rendszerváltó eseményeket igencsak közelről ismerő, gondolkodó értelmiségi tanúságtétele az írások döntő többsége. A válogatás az 1996 és 2011 közötti írásokat tartalmazza, két nagyobb egységbe-fejezetbe gyűjtve (I. A szorongás indokolatlan, II. A szemléletváltás lehetséges). Nem tudtam eldönteni, vajon patetikus hitvallás-e a két fő-fejezetcím, vagy a szerzőtől szerencsére egyáltalán nem idegen irónia, illetve keserű humor rejlik a két szókapcsolat mögött, amelyekről – ha mai közállapotainkra vetítjük őket – tudjuk, hogy éppen az ellenkezőjük az igaz. A két fő-fejezet terjedelme jelentősen eltér egymástól – az első mintegy száztíz oldal, míg a második majd’ kétszáznegyven –, miközben a tematika mindvégig egységesen és üdítően „vegyes”. Ami feltétlenül vezérfonalként értékelhető, tehát a kötet majd’ minden írásában tetten érhető, az a szerző szabadság iránti elkötelezettsége: az egyén gondolkodási, döntési és cselekvési szabadságát mindennél előbbre tartó, liberális értékei mellett minden élethelyzetben kitartó, ízig-vérig közéleti ember írásait olvassuk. Személy szerint azért is tartom izgalmas, tanulságos olvasmánynak Bozóki könyvét, mert a közösség dolgai iránt érdeklődő, netán a közösség dolgaiba alakítólag is beleszólni akaró értelmiségiből ugyan sok van, de Bozóki – nevezzük őt egy időre politikusnak állt pedagógusnak – azt az életpályát valósította-valósítja meg, amely (sajnos...) kivételnek számít a hazai közéletben. 1989-től sorsfordító idők aktív résztvevője volt, visszaemlékezései, gondolkodásának elvi alapjairól valló, nyilvános számvetése, tudásának és morális értékeinek gyakorlatba történt átültetéséről szóló beszámolója messzevezető tanulságokkal szolgál(hat) mindazok számára is, akik soha nem jutnak olyan élethelyzetbe, hogy országos ügyekben polgártársaik jelenét és jövőjét meghatározó döntéseket hozzanak. Mifelénk sajnos fehér holló gyakoriságú, hogy valaki szigorúan erkölcsi meggyőződésből, a közösség sorsának jobbra fordítása céljából, szilárd morális érték-háttérrel vállalja a politikus szerepét. Bozóki András ilyen ritka értelmiségi. A szó le nem járatott értelmében politész: állampolgár, aki nem szédül bele a politikus létformába. Amikor vállalt hivatali ideje lejárt, visszatért eredeti szakmájához, s azóta is „mezei egyetemi tanárként” folytatja ott, ahol minisztersége előtt abbahagyta, a Közép-európai Egyetemen és másutt, német, olasz, angol, amerikai felsőoktatási intézményekben, ahová minisztersége előtt s azóta is rendszeresen meghívják előadni. Amúgy ez lenne a normális, azt hiszem: mindenki csinálja azt, amiben a legjobb, amihez a legjobban ért. Soha nem értettem azon honfitársaimat, akik kiváló, megbecsült középiskolai, egyetemi oktató létükre örökre hátat fordítottak magas szinten művelt szakmájuknak, a tanításnak, hogy főállásban szép hazánk velejéig korrupt, ezerszer lejáratott politikusklubjában lehessenek tagok. S ez nem pártfüggő jelenség. Hirtelenjében csak két, jól ismert példa jut eszembe: az egyik oldalon Pokorni Zoltán, akinek magyaróráiról egykori toldis tanítványai ódákat zengenek még ma is, a másik oldalon Horn Gábor, aki zseniális pedagógusként s bálványozott tanárként csak úgy, mellesleg, a semmiből megcsinálta annak idején a Közgazdasági Politechnikumot.
Ha Bozókinak ezt az elmúlt két évtized során született cikkeiből, interjúiból, tanulmányaiból összeállított új kötetét olvassuk, hiányérzet legfeljebb azért marad az olvasóban, hogy ennek a zárt politikusklubnak a működéséről, erkölcseiről alig-alig árul el valamit. Pedig lépten- nyomon érezzük, lenne mit mesélnie... Persze nem mindenkit engednek be ebbe a „klubba” majd’ másfél évre. Bozóki igazi rendszerváltó értelmiségi (Lakitelek, Ellenzéki Kerekasztal), jogász, nemzetközileg elismert szociológus, politológus, aki 1988-tól 1993 végéig a Fidesz tagja volt (1992-ben Tiszta lappal címmel dokumentumkötetet szerkesztett a Fidesz első négy évének történetéről), az ő ötlete volt a Fidesz narancs-színe, a korai időkben az ő Eper utcai lakásán jöttek össze rendszeresen az ős-fideszesek; a ’90-es évek elején a párt arculattervezőjeként ő találta ki a Fidesz „liberális, radikális, alternatív” választási szlogenjét, s társította e kulcsszavakhoz a három „arcot”, a Fodor–Orbán–Deutsch-trojkát (Eper és vér, 110–117. o.). Aztán megcsömörlött a „fiúk” cinikus értéknélküliségétől, zavaros irányváltásaitól és gazdasági ügyeitől, s kilépett a pártból. Jóval később miniszterelnöki tanácsadó is volt (2003–2004-ben, Gyurcsány felkérésére, Medgyessy mellett), majd jött 2005-ben a kulturális miniszterség. Becsülettel dolgozott, megtette, amire idejéből, erejéből és tehetségéből tellett – miközben folyamatosan harcolnia kellett a külső (ellenzéki) és belső (szocialista és szabad demokrata) ellenfeleivel. Amikor ez utóbbiakra kerül a sor (márpedig a kötetbe gyűjtött írásokban lépten-nyomon, megkerülhetetlenül ott vannak a miniszteri munkájának keresztbe tevők, az őt kinevező miniszterelnök pártjának kompetens tagjai (193. o.), megváltozik – sajnos nem előnyére! – a stílusa. Hirtelen névtelenségbe burkolja a szocialisták–szabad demokraták „királycsináló” (?) korifeusait, azokat, akik ezek szerint a háttérből irányítják életünket. Hogy kik ők, s milyen lépéseket tettek érte és/vagy ellene, arról szemérmességből (?), betyárbecsületből (?) szinte semmit nem árul el. Amikor miniszteri idejének konfliktusairól ír (pl. A nagytakarítás kínjaiban, a Pécsi döntésben, a Kinyitni a zárt struktúrákat-ban), az ellenzéki támadásokról józan tisztánlátással megállapítja, hogy „...természetes, hogy az ellenzék támadja az embert, az a dolga” (204. o.), ám a kép azonnal homályossá válik, amikor miniszteri munkája elleni, a kormányzó pártokon belüli áskálódásokról beszél. „Furcsa volt megélni, hogy a szocialisták néhány embere is igyekezett keresztbe tenni” – írja (204. o.), s itt kezd(ene) igazán érdekessé válni a történet, hiszen olyanvalaki mondja ezt, aki saját bőrén tapasztalta meg, mit jelent politikai játszmák áldozatának lenni. Ki más, ha nem ő tehetné meg, hogy őszintén elmondja, mi történt, kik, milyen kényszerek alkalmazásával érték el, hogy nagyon fontos sikerei mellett (PANKK, kulturális örökségvédelmi törvény, A szabadság kultúrája-koncepció elkészítése, EKF-pályáztatási szisztéma kidolgozása, a Műpa átadása, a berlini Collegium Hungaricum felépítése), a szakmának hátrányos kompromisszumokat kössön, és kifejezetten rossz döntéseket is hozzon szép számmal (kulturális folyóiratok támogatásának megnyirbálása, a közgyűjtemények pénzeinek év közbeni zárolása, a Magyar Színház igazgatói kinevezése, az Operaház-fiaskó – és a sor sajnos folytatható)?! Független ember volt mindig is, saját jogon szerzett szakmai hírnévvel és megbecsült munkával, akinek hivatali ideje lejártával nem tudhattak és nem tudnak ártani az ilyen-olyan pártcsinovnyikok. Néhány elharapott-félbehagyott mondatból azért a pártpraktika-jéghegyek csúcsai mégiscsak felsejlenek a homályból... A kívülálló számára hátborzongató természetességgel írja le például a következő mondatokat: „...Hiller István a házon belülről javasolt embereket a maga utódjaként. Nyilván a pártelnökség megtartása mellett a miniszteri pozícióba is vissza akart jönni a választások után, és úgy gondolta, hogy jobb, ha rajta tartja a szemét a minisztériumon.” (223. o.). És tudjuk, minden így is történt: a 2006-os választások után Bozóki ment, Hiller jött (visszajött) a kultusztárca élére – s szavahihető szemtanúk szerint egyik első mozdulata az volt, hogy a Bozóki vezetésével, Sebők Marcell miniszteri főtanácsadó és csapata által készített A szabadság kultúrája című, a kormány által felvállaltnak hitt kultúrpolitikai elemzést és programot a szemétkosárba dobta. Recenzens csak remélni tudja, hogy egy napon Bozóki, a politológus-szociológus külön tanulmányban fogja elemezni a politikus léte alatt megismert hatalomgyakorlás természetrajzát, személyiségromboló (-építő?) aspektusait. Tudom, az itt közölt írások jórészt esszék, kisesszék, ahol a jelenség bemutatása fontosabb, mint a történeti tényfeltárás, s a szerző talán csak a nomina sunt odiosa („a nevek gyűlöletesek”) római jogelvből indult ki, s alkalmazta ott is, ahol pedig talán nem kellett volna.
Vannak kifejezetten kordokumentum-értékű, a későbbi nemzedékek kutatói számára majd bizonyosan forrásanyagként olvasható írások is szép számmal a kötetben. Ilyen a Pécs Európa Kulturális Fővárosa (EKF)-döntés története. Kész krimi: nemes ügy, harc a tiszta versenyért az egyik oldalon (= Bozóki), s bár ezt Bozóki sehol sem állítja, de az olvasó számára mégiscsak gyanítható, hogy cinikus hatalmi önkény és gyomorforgató korrupció-illat a másikon (= Gyurcsány, Toller, SZDSZ). Emlékszem, már amikor 2009-ben először olvastam Bozóki összefoglaló – s ebben a kötetben újraközölt – beszámolóját az ÉS-ben, feltűnt a döntési folyamat leírásának „hézagossága”: Gyurcsány valamikor 2005 nyár végén behívta Bozókit, és közölte döntését („Budapest lesz Európa Kulturális Fővárosa, vigaszdíjul pedig egy-egy hónapot kap Pécs és Miskolc is”). Pályázatok, szakzsűri döntése, felelős miniszter szava: nem számít, Gyurcsány döntött. Bozóki fegyelmezetten tudomásul vette ezt az indoklás nélküli, miniszterelnöki döntést, és közölte azt a miskolci polgármesterrel. Toller László – a másik érdekelt város, Pécs polgármestere – azonban nem ment el a miniszterhez, hiába rendelte az magához, mert „megszimatolta”, „más csatornákon megtudta” (297. o. – ugyan honnan?! mi ez a maffia-világ?!), hogy Pécs pályázata elbukott. Csakhogy most jön az igazi fordulat! Bozóki csak látszólag hajtott fejet a hatalmi önkény előtt, s igen kockázatos „partizánakcióba” kezdett Gyurcsány háta mögött: összeállított egy EKF-nemzetközi zsűrit (ezt az ötletet egyébként azóta egész Európa átvette!), s megbízta tagjait, hogy szigorúan szakmai alapon rangsorolják a beérkezett pályázatokat. És nyert! Miután Pécs majdnem egyhangú döntéssel – a tizennégy tagú zsűriből tizenegyen szavaztak erre a pályázatra – győzött, Gyurcsány beadta a derekát. És éppen itt válik „lyukassá” a történet, mert nem tudjuk meg, vajon miért fogadta el a miniszterelnök, hogy döntését Bozóki semmibe vette?! A többit már tudjuk: a Pécs-EKF összességében szégyenteljes bukás lett – nem Bozóki miatt, a megvalósítás munkálataiban már nem vehetett részt –, ám itt most nem is ez a legérdekesebb: Bozóki története ebben a formában sajnos befejezetlen maradt (akit érdekelnek a részletek, haszonnal forgathatja Takáts József könyvét: Az újragondolt város. EKF-iratok. Pécs, 2011).
A recenzió kényszerűen szűkre szabott keretei között már csak mindössze néhány, viszonylag rövid, igazán kitűnő írásra hívom fel a figyelmet: A „kisebbik rossz” (23–39. o.) az Aczél-korszak kultúrpolitikai működésének egyes aspektusait (népi–urbánus ellentét, a három „T”) elemzi komoly, máig szóló tanulságok megfogalmazásával; a pécsi EKF-botrányt megjósoló-elemző A Laokoón-csoport vége 2009-ből (304–307. o.) néhány oldalon – érezhető keserűséggel –, már távol a miniszteri stallummal járó, kötelező optimizmustól, kíméletlen éleslátással számol le az immár elkerülhetetlenül bukásra ítélt, szívének egykor oly kedves projekttel. (Sajnálatos, hogy az amúgy jól hangzó Laokoón-csoport-metafora sehogy sem stimmel: a többek között Vergilius által az Aeneis második énekében oly szépen megénekelt, Trója alatt játszódó jelenetben ugyanis van egy helybéli áldozat-család – jós apuka, aki szeretné megmenteni hazáját, s ezért tiltakozik az Odüsszeusz-kitalálta csúnya csel, a faló bevitele ellen Trójába – s két serdületlen gyermeke, valamint két – más változatokban három! –, az isten akaratából a tengerből előkúszó óriáskígyó, amelyek rájuk fonódnak és széttépik őket. Ezt a történetet, azt hiszem, csak jelentős engedményekkel lehet a pécsi EKF-történet szereplőihez igazítani.) Nagyon jó, felszabadultan ironizáló (és fontos!) írás az Exkluzív (2003, 121–123. o.), a Budapesti Temetkezési Intézet Rt. (már a név is milyen gyönyörű!) hátborzongató akciójáról, a Nemzeti kincs (130–132. o.) a futball-huliganizmus (2003-as Újpest–Fradi) apropóján az ordas indulatokkal játszadozó politika és politikusok felelősségéről mond tanulságos dolgokat, végül a Magyar vándor (2004, 139–141. o.) Bayer Zsolt egyik erdélyi ámokfutásából kiindulva gyilkos iróniával elemzi a bornírt, nacionalista nemzetpolitika néhány megnyilvánulását.
Egy figyelmes olvasószerkesztőre nagy szükség lett volna a kötet munkálatainál. Csak néhány ok: felesleges volt a kötet végére száműzni a „Kötetben közölt írások első megjelenési helye” című részt (361–363. o.), amely nemcsak nehezen kezelhető, de pontatlanságai miatt időnként kifejezetten félrevezető is. A fentebb idézett, Nemzeti kincs című írás egyáltalán nem szerepel a listán, így csak a – valószínűleg napilap-cikk – végén szereplő dátum tudható meg róla; a Maradjunk annyiban és az Érzelmek iskolája (Magyar Hírlap, 2004) a főszöveghez képest fordított sorrendben szerepel; ugyanez a helyzet a következő két, ugyancsak Magyar Hírlap-os írás (Senki földjén, Magyar vándor) esetében; a Váradi Júlia készítette, szinte kizárólag az Operaház történetének szentelt, kitűnő interjú – Meg akartam végre reformálni a rendszert – címe a főszövegben idézőjelben van, a listán idézőjel nélkül, és a „végre” helyet cserélt a „reformálni”-val; a Kinyitni a zárt struktúrákat – az egész kötet legfontosabb, legátgondoltabb, nem mellékesen leghosszabb interjúja (180–245. o.) –, Tamás Pál és Bozóki András beszélgetése 2007-ből való, vagyis már Bozóki minisztersége után, tehát nagyon fontos számvetés. Erről a beszélgetésről csak annyit tudunk meg, hogy „E kötetben jelenik meg először” (362. o.), de hogy hol, milyen körülmények között készült, az nem derül ki (recenzens történetesen tudja: pódiumbeszélgetés volt az MTA Szociológiai Kutatóintézetében 2007 novemberében); Az újragondolt város ÉS-beli megjelenése mellől hiányzik a dátum. A számos elírásról, vessző- és írásjelhibáról nem készítek listát, legyen elég annyi, hogy jóval több van belőlük, hogysem ne rontanák az olvasás élményét.
Tekintettel az igen gazdag tematikára és arra, hogy Bozóki kötetét – mint azt már jeleztem – nyilvánvalóan kutatási forrásként is fogják használni, mindenképpen ki kellene egészíteni egy jól összeállított név- és tárgymutatóval.
Bozóki András: Cenzorok helyett fekvőrendőrök. Politikai kultúra és kulturális politika. L’Harmattan, 2012, 367 oldal, 3200 Ft
- Játéktér [6]