A Havas Bálint és Gálik András alkotta, kilencvenes évek közepétől működő Kis Varsó-csoporttól a Kiscelli Múzeumban valóban két műdarab látható, amelyek a darabra mint valaminek a részére és a teátrumokban látható, néha meghatározhatatlan műfajú előadásokra utalnak.
A meghívón a kiállítótérként funkcionáló templomtér fotóját egy, a bal alsó saroktól a jobb felsőig átlósan futó piros csík takarja, mintegy elzárva a térbe belépni igyekvő útját. Ez a talányos jel afféle Kis Varsó-logónak tekinthető: már 2001-ben is találkozhattunk vele a csoport egy-egy plakátján. Ekkor béreltek ki a Hajós utcában egy helyiséget, amely nemcsak az ismerősök és más művészek számára is nyitott műteremként funkcionált, hanem rendszeresen otthont adott A hét műtárgya című sorozatnak is, amelyben az aktuális vendégek egy-egy kölcsönkért műalkotás kapcsán beszélgettek a képzőművészetről. Ez a valamikori műhely egyszerre tűnt műteremnek és zártkörű klubnak, ahol a látogató nem passzív elszenvedője, azaz csupán nézője, hanem aktív részese lehetett a mindig változó szituációnak. A Hajós utca folytatásának tekinthető a 2003-as Divatcsarnok projekt: ebben a kiürített áruházban rendezték ugyanis be a 2003-as Velencei Biennálé „irodáját”, az épületben zajló események pedig a Kis Varsó Velencében kiállítandó művéhez, Nefertiti testéhez, a berlini Egyiptomi Múzeumban őrzött mellszobor „kiegészítéséhez” kapcsolódtak. (A test és a fej Berlinben pár percre egyesült – az erről készült videót és a szobrot mutatták be a Magyar Pavilonban.)
Az emlékmű és a köztéri szobor, illetve a kollektív emlékezet iránti érdeklődésük már korábbi munkáikban is jelen volt. Ilyen transzlációs, azaz kontextusváltoztató munkák a Márvány utca – a 2000-ben, a Műcsarnokban megrendezett Áthallás című kiállításon bemutatott, egy meztelen és sisakos katonával koronázott kapuhomlokzat azonos méretű gumiöntvény másolata, az ajtó helyén leomló „lepellel” –, vagy a Tulajdonság (2001) és a Zászló (2002). Az előbbi egy iskolásfiúk életnagyságú gipszszobraiból összeálló tornasor, melyben egy virtuális emlékkép ölt testet, az utóbbi egy köztéri szimbólum „testének” áttétele egy nemes szobrászati anyagba, majd beemelése a kiállítóterem falai közé. Hasonló áthelyezésen alapul a 2004-es Száműzött emlékmű: ekkor egy már elhalványult jelentésű budapesti emléktáblát helyeztek át Hágába. Ekkor készült a magyar képzőművészet közegének egy részét mélyen felháborító munka is, az Instauráció. Emlékmű kontra katedrális, melyben egy hódmezővásárhelyi köztéri szobrot – Somogyi József 1965-ben felállított Szántó Kovács János-szobrát – vitték el az amszterdami Stedelijk Múzeum egyik kortárs kiállítására. (A művet statikai okokból szét kellett bontani, így a talapzat a kiállítóhely bejárata elé került, magát a szobrot pedig a galériában talpfákra helyezték. A tiltakozók szerint így dehonesztálódott egy műalkotás – más kérdés, hogy ez a rekontextualizáló munka valójában nem oldotta meg a kitűzött célt, egy adott, ideologikusan terhelt, bár kvalitásos köztéri szobor jelentésrétegeinek a megújítását.)
Ebbe a sorba illeszkedik a kiállításon látható egyik mű, amely nem transzláció, instauráció vagy rekonstrukció (ez volt a címe annak a 2005-ben készült munkájuknak, melynek során Szentjóby Tamás egy 1972-es performanszát „játszatták újra” a művészszel), hanem alcíme szerint rekuperáció. A Bolondok Hajója 2008-ban Erhardt Miklós közreműködésével készült, akivel már a Hajós utcában is gyakran dolgoztak együtt, s amely egy észak-olaszországi kisvárosban megesett házfoglalás történetét dolgozza fel. A témaválasztás egyrészt illeszkedik ahhoz a viszonyhoz, amellyel a Kis Varsó a terekhez közeledik. A foglalt ház is köztes tér, amelyben a lakók a bérleti jog vagy a tulajdonosi viszony hiánya miatt nagy valószínűséggel csak ideiglenesen tartózkodhatnak. A foglalás történhet egyszerűen művészi okokból – mint a Resonance csoport által 1991-ben elfoglalt Liliom utcai épület, a mai Trafó esetében – vagy demonstratív, akcionista céllal – mint a Centrum Csoport által 2005-ben elfoglalt egyik Kazinczy utcai háznál, ahol a foglalók a zsidónegyed elpusztítására kívánták ily módon felhívni a figyelmet. A roveretói anarchista csoportot a szerzők által felkutatott „urban legend” szerint inkább az mozgatta, hogy saját helyük legyen a világban, a célokban és tervekben viszont – afféle anarchisták módján – nemigen tudtak megegyezni. A csoport villámgyors kilakoltatása után üresen álló gyárépület a tavalyi Manifesta egyik színhelye és egyben a Bolondok Hajójának bemutatóhelye is volt. A Kis Varsó által készített helyspecifikus munka azonban csak pár napig volt látható, mert a filmet ismeretlenek kilopták a DVD-lejátszóból. (Talán a rekuperáció egyik jelentésének megfelelően a kvázi-dokumentumot visszaszerezték az anarchisták.)
Filmről van szó tehát, amelyet kissé szabálytalan casting előzött meg; a rendezők által bizonyos háttérinformációkkal ellátott szereplők közt található például Földes András (Index kultúrrovat), Mécs Miklós (a Szájjal és Aggyal Festő művészek oszlopos tagja), Fuchs Péter (médiaszakos előadó), korábbi aktív házfoglalók („Lajos bácsi”) vagy például a színjátszás területéről érkező emberek. A történet kicsomagolásából, újraéléséből és visszajátszásából, azaz a rekonstrukcióból kialakuló film egy olyan, művészi igénnyel fényképezett dokumentumfilmre hasonlít, amelynek tárgya egyfajta pszichodráma vagy egy alternatív, még gyerekcipőben járó színház próbafolyamata. Pszichodráma, hisz a szereplők sokszor és hosszasan beszélnek arról, hogy mit éreztek egy-egy szituációban (a film végén lazításként csuklórázásra is sor kerül), és alternatív színház is, mert a legtöbbször vadul dohányzó szereplők – az egyébként egy budapesti színházban felvett filmben – olykor papírról olvassák a szöveget, máskor pedig egészen látványos színpadtechnikai eszközöket alkalmaznak. A karakterükkel érzelmileg nem vagy csak alig azonosuló vagy egyszerűen csak önmagukat adó szereplőket nézve a befogadó sem tud mivel azonosulni; ugyanúgy kísérleti alanynak érzi magát, mint az eredeti történet visszanyerésére felhasznált szereplők. Havas, Gálik és Erhardt a filmben mint mediátor van jelen, s mert tudomásom szerint egyik sem rendelkezik ilyen irányú végzettséggel, ők is szerepet játszanak, egy olyan köztes, közvetítő és segítő szerepet, amely szándéka és neve szerint is kívül van a történeten. A türelmes néző egy nemcsak a szerzők által ismert és már a rekonstrukció kezdete előtt is világos kudarc történetét követheti nyomon – hiszen a tér, idő és a szereplők megváltozása miatt nem is jöhet létre az események pontos másolata –, miközben nem igazán érti, hogy az öndokumentáció létrehozása mellett mi is volt a célja a Kis Varsónak.
Tény és való, hogy az amúgy is túlságosan nagy kihívást jelentő, mert szakrális jellegét még csupasz téglafalaival is megőrző templom terét alaposan felülírta a film installálása – a sötétbe boruló főhajó ily módon egyfajta tranzittér egy nagyképernyős moziterem és egy olyan kiállítóhely között, amely mérete miatt alkalmas arra, hogy falai közt szinte bármekkora, igen változatosan prezentálandó művek is megjelenhessenek. A politikai pszichodráma mellett van egy másik „darab”: ez a templom előterében kiállított műcsoport egy kis példányszámban, az Innen független kiadó által kiadott és a Kis Varsó 1993 és 2007 között készült műveiből készült válogatást tartalmazó füzeten alapul. A művekről készült reprodukciók fénymásolt reprodukciói egyrészt a maguk igénytelenségével ellentétben állnak a vetítés monumentalitásával, másrészt a kiragadott műrészletek (Glóbusz, Márvány utca) és ikonográfiai motívumok (szem) miatt egyfajta szakrális olvasat kerül előtérbe. Netán a vékony piros csík is ezt jelenti? Kint bent vagyunk, bent meg kint?
Kiscelli Múzeum Templomtér, Nyitva: 2009. február 20. – március 29.
- Kultúra [5]