2013. október 10.
1 hozzászólás
Kozák Gyula, lapunk kitűnő szerzője sajátos írást tett közzé a minap „Sándor Erzsinek, szeretettel” [2] címmel ezen az oldalon. A cikk egy kritika kritikája: Horeczky Krisztinának, a Népszabadság kritikusának Csáki Judit „Alföldi színháza – Öt nemzeti év” című kötetéről írott, nem különösebben hízelgő értékelésének értékelése.
Ez önmagában rendben is van: ha egy bírálattal nem értek egyet, közzéteszem a bírálat bírálatát, megmutatva, hol téved a bíráló, és miért méltánytalanok, helytelenek, célt tévesztők az általa leírtak. Kozák írása attól sajátos, hogy nem ezt teszi. Csáki kötetéről érdemben nem mond semmit, mivel szerinte „Horeczky cikke lehetetlenné teszi a normális könyvkritikát”. Ehelyett közli, hogy sokakkal együtt szerette Alföldit és az ő Nemzeti Színházát, és a Wikipediából sorolja Alföldi érdemeit, mondván, hogy egy ilyen életmű birtokosát képtelenség „álértelmiségi celebnek” nevezni, miként azt Horeczky teszi.
Kozák írása nagyjából ebben a regiszterben mozog: tartalma a felháborodás, amit Alföldi és a róla szóló kötet súlyosan méltánytalannak és rosszindulatúnak érzett bírálata vált ki belőle. Érvelése olyan kicsit közhelyesnek tűnő megállapításokon alapszik, mint hogy Alföldi az irodalmi hős Tom Ripley-vel ellentétben nem ölt embert, a Nemzeti Színház pedig a Dunának nem a budai, hanem a pesti oldalán áll.
Majd amikor Révész Sándor szerkesztőtársam ehhez a kritikus-kritikához azt a kommentárt fűzi [3], hogy a Népszabadság kritikusa szuverén, azt ír amit akar, függetlenül attól, hogy a lap mit gondol Alföldi Nemzeti Színházáról és a körülötte kavargó politikai indulatoktól, Kozák azt válaszolja [4], hogy Révész ezt maga sem gondolhatja komolyan.
„Ha egy munkatárs a lap szellemiségével, különösen korábbi, kvázi testületi véleményével ellentétes álláspontot képvisel, akkor az jelenti a véleményszabadság gyakorlását, hogy elviheti cikkét más orgánumhoz, s ott megjelentetheti, de nem mehet szembe egy műhely már kialakított és többször rögzített álláspontjával. Ezt a szemléletet doktriner liberalizmusnak tartom” – mondja Kozák. Ez az azonban kétszeresen is abszurd álláspont. Egyrészt miért ne lehetne egy szerzőnek más a véleménye, mint a lapnak, amiben publikál? Miféle újság az, ami csak a maga „kvázi testületi véleményével” egyező irányultságú írásokat közöl? (Válasz: unalmas.) Másrészt hogyan lehetne egy lapnak „kvázi testületi véleménye” olyan esztétikai kérdésekben, mint egy színházi riportkötet megítélése.
Természetesen lehet rajta vitatkozni, hogy Horeczky Krisztinának igaza van-e abban, amit Alföldiről és Csáki könyvéről ír. Lehet bírálni a cikk tartalmát és stílusát is, valamint az Alföldivel és Csákival szemben használt durva, helyenként valóban sértő hangnemet. Amellett is lehet érvelni, hogy ezt a szöveget ezzel a szóhasználattal a Népszabadságnak kritikai relevanciájától függetlenül nem kellett volna lehoznia. Azt azonban nem lehet állítani, hogy Horeczky nem fejt ki érdemi kritikát a könyvről és tárgyáról, és kritikusként nem esztétikai kategóriákban gondolkodik.
Érdemes tehát Horeczkyvel és az őt közlő Népszabadsággal (is) méltányosan eljárni. Ezzel kapcsolatban egyetlen, Kozák kritika-kritikájának élét tompító körülményre szeretném csak felhívni figyelmet. Arra, hogy Alföldi Róbert – akiről Horeczkynek benyomásom szerint egyébként egyáltalán nem egyértelműen negatív a véleménye – valóban sajátos szerepet játszik a magyar kulturális életben; olyat, amelytől nem áll távol a Kozák fogalmai szerint súlyos negatív konnotációkat hordozó „celebség”. Erre pedig nem más, mint maga a könyv kiadója hívja fel a figyelmet, amikor a kötet ismertetőjében [5]többek közt ezt írja: „Milyen igazgató Alföldi? Hogyan változott az extravagáns celeb megfontolt, érett vezetővé? Botrányok? Dögivel. Parlamenti szereplés? Szinte repertoárdarab. Csúcsok? Szép számmal. Bukás? Akad.”
A Kozák-Révész vitát lapunk másik kitűnő szerzője, Petőcz György gondolta tovább [6]. Mi a viszony kritikus és szerkesztőség, lap és bloggere között? – kérdezi. „Horeczkyt a mellékelt ábra szerint bizonyos szempontból úgy kezelik a Népszabadságban, mintha blogger volna. Ezek szerint a lap bloggerizálódik” – írja.
Nos, úgy gondolom, egy kritikus viszonya a saját szerkesztőségéhez valóban hasonlít a blogger (mondjuk úgy: önjáró internetes kolumnista) és a szerkesztőség közti viszonyhoz. Mind a kritikus, mind a blogger akkor működik ugyanis jól, ha szuverén. A szerkesztőség, ahová ír, csak nagyon korlátozottan szólhat bele a munkájába, ellenkező esetben pont a lényeg: a szellemi pozíció egyedisége és izgalma vész el.
Van persze egy határ, amikor a szerkesztőnek muszáj interveniálnia. Vitatkozhatunk rajta, hogy Horeczky átlépte-e ezt a határt, és lapja szerkesztőinek be kellett-e volna avatkozniuk. Mi itt a Beszélőben ebben a formában szerintem nem hoztuk volna le a Horeczky-cikket. Ez azonban nem változtat azon, hogy a kritikus és a blogger munkájának is a szellemi autonómia az alapja, amit saját szerkesztőségükkel szemben is élvezniük kell ahhoz, hogy jó cikkeket írhassanak.
- KultBlog [7],