A pillanat és az igazság

Révész Sándor [1]

Lehet érvelni amellett, hogy a választás elé hozott válságkezelés rövid távon jobb megoldás, mint a válságkezelés elé hozott választás. Az érvek ismertek, kézenfekvők és súlyosak: az idő drága, válságban még drágább, Magyarországon pedig még annál is drágább, miután a nem létező pénzünkkel együtt a nem létező időnket is elmulattuk. A választás időveszteség, azok pedig, akik most választást nyerhetnek, a válságkezelés lehetőségeiről sokkal kevesebbet, azon a kevésen belül pedig sokkal több komolytalan ostobaságot mondanak, mint azok, akiknek módjukban áll a demokratikus jogállam keretein belül megszerzett és érvényes felhatalmazással válságot kezelni.

Az viszont egyáltalán nem biztos, hogy az a legjobb, ha a rövid távon legjobb megoldást választjuk. Rövid távon a demokráciánál is lehetnek jobb megoldások. Olykor a diktatúra például. Most persze nem ez a helyzet. A rövid távon legjobbnak vélhető megoldás is belül van a demokratikus jogállam keretein, és ez fontos körülmény. Ezeken a kereteken belül azonban nagyon különböző minőségek léteznek, és a demokrácia puszta léte után a minősége a legfontosabb kérdés. Nemcsak elvileg és erkölcsileg, hanem a legszorosabb értelemben gyakorlatilag is.

Attól tartok, hogy a Bajnai-kormány felállásával kibontakozó megoldás – noha rövid távon a legjobb, noha belül van a demokratikus jogállam keretein – mégsem jó. Jobb lenne, ha végre eljönne az igazság pillanata. Nemcsak a szívünknek lenne jobb, a zsebünknek is. Egy idő után.

Céltudatlan, rövidlátó cinikusok szeretik idealizmusnak minősíteni az ideális állapot meghatározását és annak alkalmazását mérceként. Holott éppen ez a reális helyzetfölmérés – nem elégséges, de szükséges – feltétele. Valamilyen ideálisnak tételezett állapot megközelíthetőségéről lehetnek reális és irreális elképzeléseink, ennek megfelelően lehetnek reális és irreális céljaink, de ilyen tételezés nélkül az elképzeléseink és a céljaink eleve nem lehetnek reálisak, nem lévén irányuk, tétjük és tartalmuk. Nincs racionálisabb cselekvés, mint elérhetetlen ideálok elérésére törekedni, mert csak így érhető el, ami elérhető.

Az ideális helyzet a demokratikus választások szempontjából az, hogy a választópolgárok számára választékként autentikus formában megjelennek az ország kormányzásának lehetséges stratégiái, a választásokon győztes stratégia érvényesül, és a ciklus végéig megmérettetik. Minél távolabb vagyunk ettől a helyzettől, annál kevesebb értelmük, értékük és becsületük van a választásoknak, tehát a demokráciának. Ehhez a helyzethez a rendszerváltás idején sem voltunk túlságosan közel, s azóta folyamatosan távolodunk tőle. Az előrehozott választások ezt a folyamatot megtörhették volna, s ez az esély vész el a Bajnai-kormánnyal. A magyar demokrácia nem egyre érettebb, hanem egyre éretlenebb lesz. A számottevő magyar pártok arculata, identitása, stratégiai kínálata sokkal világosabb volt a kilencvenes évek elején, mint most. Azóta valamennyi párt arculata elveszett, elmosódott, álca alá került, valamennyi párt meghasonlott magával, olyik többször is. Ha a kedves olvasó felidézi magában az MDF (MIÉP, MDNP), az SZDSZ, a Fidesz, a KDNP, az MSZP és a sokfelé szétgurult kisgazdák történetét, bizonyára igazat ad nekem.

1990-ben természetesnek tűnt, hogy minél többször választ a magyar polgár, annál jobban tudja majd, hogy melyik párttal mit választ. Nem így lett: egyre kevésbé tudja.

A magyar demokrácia érését, konszolidációját, minőségének javulását, szabály- és illemtanának kifinomulását az érdekbelátás távjának megnyúlásától lehetett remélni, és most is csak attól lehet. Attól, hogy a politikai osztálynak és a közéletben aktív polgároknak az érdekérzékelése átalakul, hosszabb távot látnak be, mert biztosak lehetnek a hosszabb távú jelenlétben, a rövid távú érdekek dominanciája enyhül, megnő azoknak a fiatalabb generációknak a súlya, amelyek már életútban, hosszú karrierben, évtizedekben gondolkodnak.

Minden fordítva lett. A politikai osztály biztonságérzete nem nőtt, hanem csökkent, az érdektávok még inkább lerövidültek, a következő választás kimenetele egyre inkább élet-halál kérdésévé vált, ami pedig azon túl van, egyre érdektelenebbé. Eleve sokan és nagyon, de mégis egyre többen és egyre inkább érezték úgy, hogy nincs mód esélyt adni az időnek, hogy igazolja az igazunkat és szétmorzsolja a hamisságot. Minden pártnak fontosabb lett a rá adott szavazat, a hatalmi, szervezeti és gazdasági erő önmagánál. Bárminél, aminek a képviselete a létezésének értelmet ad. Ebben a rossz körben létfeltételnek tűnik az önvesztés és a kamuflázs, mást mondani, mint amit tenni kívánunk, és mást tenni, mint amit meggyőződésünk szerint tenni kellene. S mindezt pártunk és táborunk létfeltételéből népünk létfeltételévé emeli az a tudat, hogy olyanok állhatnak a helyünkbe, vagy olyanok állnak a helyünkön, akik nem azok, aminek mutatják magukat, akik mást mondanak, mint amit tenni kívánnak, és mást tesznek, mint amiről ők is tudják, hogy tenni kell...

Most sokan érzik úgy, hogy akinek fontos a magyar demokrácia jövője, nem kockáztathatja, hogy kiugorjon ebből a rossz körből. Holott a magyar demokráciának csak ezen a körön kívül van jövője, s arra, hogy vállalja valaki, vállalják valakik a kiugrás kockázatát, nincs jobb pillanat, mint a válság teremtette kényszerhelyzet. Ez a pillanat 2010-re el fog múlni.

Nézzük meg ennek a pillanatnak a sajátosságait azok szempontjából, akiknek módjukban áll dönteni arról, hogy a válságot vagy az előrehozott választásokat támogatják:

Olyan pillanatban lehetne most őszinte és hitel­erősítő kampányt folytatni, amikor ez a legkisebb veszteséggel jár, és amikor ennek a legkisebb a politikai kockázata. Azért jár a legkisebb veszteséggel, mert aki még mindig azt hiszi, hogy a válságot lehet fájdalmas megszorítások és a közpénzfaló struktúrák raciona­lizálása nélkül kezelni, azt már nem lehet elveszíteni, az már úgyis el van veszve. Ezzel szemben a közvé­lemény-kutatások világosan mutatják az ellentmondást a pártok és a mondandójuk elfogadottsága között. A választani tudó polgárok nagy többsége azokra szavazna, akik a megszorítások szükségességét tagadják, miközben a többség a megszorítások szükségességét elismeri. Ennek az ellentmondásnak döntési szituációban ki kell éleződnie, hatnia kell, kivált a legnagyobb táborban, a bizonytalanokéban. Sokan megfontolnák, hogy valóban rábízzák-e az országot válságos időben olyanokra, akikről tudják, de legalábbis erősen sejtik, hogy nem azt fogják tenni, mert nem tehetik azt, amivel kampányolnak. Ezzel szemben megmérettetésük önkéntes vállalásával, legitimitásuk megújításának igényével, határozott és nyilvánvalóan nem a népszerűségre tekintő, tehát hihető és őszintének ható programmal vissza lehetne szerezni azok egy részének a szavazatát, akik elsősorban azért fordultak el az elmúlt hét év kormányzópártjaitól, mert hazudtak, és nem tették, nem merték, amiről tudták, hogy tenni és merni kéne. Miután a kampány most elsősorban a válságkezelésről szólna, azok lennének benne a leghang­súlyosabb elemek, amelyekben nincs szó olyasféle szakmai megosztottságról, ellenállásról, mint amit a strukturális reformok (leginkább az egészségügyé) előhívnak, amelyekben a szakma túlnyomó része azzal ért egyet, azt hitelesíti, amit az elmúlt évek kormánypártjai (+ az MDF) képviselnek. A Fidesz mondandójának szakmai hitelesítését még azok sem vállalják, akik egyébként mellettük állnak.

Ez az a pillanat tehát, amikor egy őszinte kampánnyal, az ígérgetések és hazugságok láncolatának megszakításával csak nyerni lehetne, de azért persze nem annyit, hogy a válságkezelés terhe ne zuhanjon rá a Fideszre. Ettől a tehertől anélkül szabadulhatna meg a Fidesz ellenzéke, hogy ezt bárki a szemére vethetné. Az előrehozott választást a Fidesz követeli naponta és következetesen (ha nem is őszintén), a Fidesz hangsúlyozza a lehető legélesebben, hogy a kormánynak nincs legitim mandátuma semmihez, a válságkezeléshez legkevésbé. A kampány pedig természete szerint nem is szólhat arról, hogy válasszatok mást, csinálja más, ha mi nem kellettünk, hanem csak­is arról, hogy felhatalmazásunk megújítását kérjük a bölcs néptől kormányzásunk megújításához, az elkerülhetetlen fájdalmas intézkedésekhez. Nem máshoz, ahhoz kérünk szépen felhatalmazást, amihez már éppen hozzáláttunk volna, ha a kedves nép nem kívánt volna választani, s ha nem vonták volna kétségbe a legitimitásunkat.

A Fidesz természetesen éppen azt szeretné elkerülni, amit követel. Azért igyekszik a követelésétől távol tartani a mozgósítható tömegeit, nehogy sikerrel járjon. A Fidesz csakis ellenfeleinek, ellenfelei gyávaságának köszönheti, ha sunyi taktikája beválik, ha nem esik bele a saját csapdájába.

Ez az a pillanat, amikor összeadódhatnának a taktikai és stratégiai előnyök, amikor ugyanaz lenne a helyes, ami az előnyös.

Nemcsak azért lenne helyes, mert ki lehetne ugrani a fent említett rossz körből, de azért is, mert a születőfélben lévő Bajnai-kormány legitimitásával kapcsolatos aggályok komolyak.

Akik azt mondják, hogy a Bajnai-kormány illegitim (lenne), azok tagadják a demokratikus jogállamot. Ami a legitim törvényhozás által alkotott törvényeket az ezek érvényesítésére hivatott hatóságok szerint nem sérti, az legitim. Aki mindenféle puha, tartalmi kritériumok alapján kiterjeszti, önkényessé és parttalanná teszi az illegitimitás fogalmát, az a jogállam ellen tör, elmossa a különbséget a diktatúra és a demokrácia között. A Fidesz ezt teszi. De persze nem minden egyformán legitim, ami nem illegitim! A legitimitásnak éppúgy van ereje és minősége, mint magának a demokráciának.

A Bajnai-kormány mögött álló politikai tömbnek az elmúlt évek során túl sok mindent kellett már elismernie, ami a legitimitását koptatta. Hogy a győztes miniszterelnök-jelölt (D-209) a személyére vo­natkozó releváns információt titkolt el a választó­pol­gárok előtt. Hogy éveken keresztül felelőtlenül költötték az adófizetők pénzét, súlyos adóssággal, kamatkötelezettségekkel terhelték meg az ország polgárait, a legkártékonyabb paternalista attitűdöket, illúziókat konzerválták, sok-sok alkalmat elszalasztottak, hogy az ország pénzügyeit rendbe tegyék, hogy az általuk is szükségesnek tartott szerkezeti reformokat képtelenek voltak végrehajtani, hogy a választási győzelem érdekében másfél évig tartózkodtak az érdemi kormányzástól, hogy úgy és azért nyerték meg a választásokat, mert a választópolgárokat félrevezették az ország helyzetét és a saját terveiket ille­tően. A kormány pártjai bizalminak tekinthető választásokon (önkormányzati választások, népszavazás) súlyos vereségeket szenvedtek, a kormány felügyelete alatt álló és politikai védelmét élvező rendőrség tömegesen és törvénytelenül bántalmazta az ellene békésen tüntető polgárokat (is), a kormánykoalíció felbomlott, a kormánytöbbség megszűnt, a kormánypárt népszerűsége elképzelhetetlen mélységbe zu­hant, az érdemi válságkezelés egyre csak halasztódott, a kormányfő, akinek személye a 2006-os győzelem döntő tényezője volt, lemondásra kényszerült... És így alakít a régi felhatalmazással új kormányt a régi kormány oszlopos tagja... Mi kell még ahhoz, hogy indokolt legyen előrehozott választásokat tartani?! Mikor indokolt megkérdezni, hogy kedves választó, bízol-e még bennünk, ha nem ebben a helyzetben? Jó, a kormány legitim. De ennél gyengébb az ő legitimitása már nem is lehetne.

A köztársasági elnöknek igaza van, amikor azt mondja, hogy nem törvénytelen bár, de helytelen a konstruktív bizalmatlanság intézményét másra használni, mint ami a funkciója, és hogy minden egyéb megoldás kevésbé demokratikus, mint az előrehozott választás. A bizalmatlansági indítványt az szavazza meg, aki bízik az eddigi többségben, és az nem, aki nem... Akárhogy is, ez egy alkotmányos intézmény megcsúfolása. Kizárólag az Alkotmány betűjének felel meg, a szellemének semmiképp.

Nézzük, hogy érvel Bauer Tamás a köztársasági elnökkel szemben: „A köztársasági elnök a politikai válság forró napjaiban azt nyilatkozta a köztelevízióban, hogy ha a parlamenti többség a konstruktív bizalmatlanság technikájával hoz létre új kormányt, »az az eszköz az összes lehetséges technika közül, ami a legkevésbé demokratikus«, az »összes többi az ennél demokratikusabb«, és »csak egy előrehozott parlamenti választás adhat esélyt arra, hogy egy stabil, széles körű felhatalmazással rendelkező kormány tud felállni. Egy olyan kormány, amelynek elég háttere van arra, hogy egy hosszú távú, többéves programot meg tudjon valósítani, és így ki tudja vezetni az országot a válságból.« Többen vitatták már az effajta elnöki be­avatkozás jogosultságát, és hajlok rá, hogy igazuk van. Túl ezen, szerintem tartalmilag is vitatható, hogy az előrehozott választás »demokratikusabb volna« más megoldásnál. Sólyom László maga is megemlítette: »Csak akkor fogják helyreállítani a hitelességet, ha valóban egy olyan kampány lesz, amely reális programokkal lép fel, és amely nem fog hitegetni senkit, hanem egy nagyon tisztességes, őszinte kampány fog folyni«. Az elnöknek tudnia kell, hogy ez a kikötése nem teljesülhet. A kampány valójában nem korlátozódik a választásokat megelőző hetekre, hanem, mint Antall Józseftől is tudjuk, mindig a választások másnapján kezdődik. A 2010-es választás kampánya már hét éve tart (nálunk két választás között is rendszeresek az utcai kampányok, és ebben a Fidesz élen jár, bár a többi párt is követi). Ebben a hét éve folyó kampányban a Fidesz már mélyen beleégette a rá figyelők tudatába a könnyű megoldás illúzióját, és – mint azt a felidézett parlamenti vita is mutatta – szemlátomást ma is ezt az illúziót szegezi szembe a kormány válságkezelő lépéseivel. Minthogy tehát a Sólyom László által megjelölt feltétel nem teljesülhet, az a követ­keztetés sem áll meg, hogy az előrehozott választás lenne a demokratikusabb megoldás.” (Népszabadság, 2009. április 14.)

Az elnöknek valóban tudnia kell, hogy a Fidesz nem fog tisztességes és őszinte kampányt folytatni, és az elnök valóban hajlamos rá, hogy ne vegyen tudomást arról, ha a hozzá közelebb, de a legfontosabb elveitől egyébként távolabb álló erők az ő deklarált normáit megsértik. Ámde az elnök joggal szorgalmazza, hogy mindenki kapja meg a lehetőséget a tisztességes és őszinte kampányra. Nem indulhat ki abból, hogy ezzel a lehetőséggel nem mindenki él majd. S ha van, aki él vele, az már elég ahhoz, hogy ezt tartsuk a legdemokratikusabb megoldásnak. Ha valaki úgy kap fölhatalmazást a kormányzásra, hogy csak ő kampányolt tisztességtelenül, de vele szemben tisztességesen kampányoltak, az egészen más helyzet, mint ha két néphülyítő párt közül nyer az egyik. Az első esetben a hazug embert utolérő sánta kutya ugatásában benne lesz az igazság, a második esetben már a sánta kutya is hazudik. És ez nagyon nem mindegy. Nem mindegy, hogy van-e a hazugságnak alternatí­vája, vagy hazugsággal szerzett legitimitást használunk fel ahhoz, hogy ellenfeleink ne szerezhessenek hazugsággal legitimitást.

A Fidesz népszerűségének döntő tényezője, hogy sohasem kellett helytállnia a szavaiért. Sohasem derülhetett ki, merre visz az út, amit mutat. És ez nemcsak a Fidesz népszerűségének döntő tényezője, hanem mindazon autoriter, ordas, rasszista eszméké, amelyek az őket támogató közegben virulnak.

Az ország azon a tévúton jutott oda, ahová jutott, amelyen a Fidesz szerint sokkal messzebb kellett volna elmenni. A kormány vitte az országot tévútra, de a Fidesz volt a főhajcsár. A Fidesz szinte minden bűnből, amit a kormány az ország háztartása és gazdasága ellen elkövetett, kiadásnövelésből, bevételcsökkentésből többet követelt, s mindent sokallt, amit a kormány az általa okozott bajok orvoslása érdekében tett. Ettől még igaz marad, hogy az ellenzék felelőssége nem mérhető a kormányéhoz, de mégis a legrosszabb látszatokat erősíti meg az a furcsa helyzet, hogy a kisebb rosszé a nagyobb felelősség, s a na­gyobbé a kisebb.

Minden rossz látszat tovább él, minden téves és ordas eszme hitele tovább nő, amíg a Fidesz által képviselt nem létező alternatíváról nem derül ki, hogy nem létezik.

Minél jobban végzi a dolgát a Bajnai-kormány, annál kevésbé fog ez egy 2010-es Fidesz-győzelem után kiderülni, s minél rosszabbul, annál kevésbé érte meg elszalasztani miatta a kiderülésre legalkalmasabb pillanatot. A mostanit.

Egy előrehozott választással előrehozott Fidesz-kormánnyal két dolog történhet. 1. A Fidesz nem hazudtolja meg önmagát eléggé, s akkor a válságkezelésben kudarcot vall. 2. Nagyon meghazudtolja magát. A Fidesz hitele mindkét esetben megrendül, az ellenzéké mindkét esetben megerősödik. A Fidesz tábora mindkét esetben meghasonlik és széttöredezik.

Lehet azt mondani, hogy nincs vesztegetni való időnk. De az idő már el van vesztegetve. Vesztegetni való időnk 2004-ben nem volt. Akkor kellett volna sok-sok milliárd euró adóssággal és sok-sok hazugsággal könnyebben tenni, amiért oly sok előrébb látó tanácsadó könyörgött. Akkor kellett volna a 2006-os választás helyett a 2010-esre (vagy az előrébb hozottra!) gondolni! S akkor most nem menni kellene pár hónappal előbb vagy később, hanem jönni lehetne pár hónappal előbb vagy később. Akkor most nem a legnagyobb rosszé lenne a legnagyobb hitel.

Azt is lehet mondani, hogy a Fidesz majd kétharmados többséggel jól leépíti a magyar demokrá­ciát, és csak egy szerencsétlen, ellenállásra képtelen kis szocialista párt áll majd vele szemben a parlamentben. A félelem jó tanácsadó, de a pánik és a rettegés rossz. A magyar demokrácia leépítésének ke­mény, a kétharmados törvényeknél keményebb korlátai vannak, nem egyszerűen az Unió, hanem a megszokott, normálisnak tekintett közép-európai lét fenntarthatósága. Ezeken a kemény korlátokon belül persze sok szörnyű és nehezen helyrehozható dolgot lehet művelni kétharmados törvénnyel és kétpárti parlamenttel, de mennyi időre akarjuk ezt megúszni? Tíz hónapra? Avagy tíz hónap alatt ennek az esélyét csökkenteni fogja egy példátlan népszerűtlenségből in­duló, példátlanul gyenge legitimitású és direkt a legnépszerűtlenebb intézkedéssorozat végrehajtására lét­rehozott kormány? Melynek azok sem hiszik el, hogy meg kell tenni, amit meg kell, akik egyébként tudják?

Ha tíz hónapos távlatban gondolkodunk, akkor tök mindegy, mit gondolunk. Kicsit hosszabb távon pedig nem a parlamentben dől el, hogy mennyire lehet leépíteni a magyar demokráciát, hanem azon kívül. Annyira lehet leépíteni, amennyire nagy a hite­lük azoknak, akik a leépítésén fáradoznak, s amennyire kicsi azoké, akik a felépítésén.

• Folyamatos jelen [6]