Negyven-egynéhány éves férfi szalad az utcán. Zakót visel, kezében aktatáska. Most fordult be a sarkon; ahogy teste a kanyart veszi, táskát tartó karja eltávolodik a törzsétől. Enyhén kövérkés, esetlenül mozog. Üldözői – egyikük különösen durva, fenyegető jelenség – szorosan a nyomában. Egyedül van, nem számíthat segítségre.
1982 júniusában vagyunk. Az üldözők a pártállam politikai rendőrségének alkalmazottai. A menekülő Kőszeg Ferenc; korábban kiadói lektor, most könyvesbolti eladó és az illegális Beszélő szerkesztője. A titkosszolgák napok óta szorosan követik. Bárhova megy, közrefogják, mintha mozgó házi őrizetben lenne. Nagy feltűnést keltve zaklatják, nem bánva, hogy magatartásuk ellenszenvet és riadalmat vált ki a járókelőkből.
Nem sokkal a fotón megörökített pillanat előtt Kőszeg kiugrik kísérőinek gyűrűjéből, és futásnak ered. Azok meg utána. Minden bizonnyal azt hiszik, le akarja rázni őket. Ezt megteszi majd egy nappal később, amikor munkahelye – egy nagykörúti könyvesbolt – hátsó ajtaján elszökik, és napokig bujkál a smasszerok elől. Most azonban egészen más a célja. Loholjanak csak a nyomában. Egyenest Demszky fényképezőgépe elé.
A kép olyan embert mutat, aki ad rá, hogy külseje polgárias, konszolidált legyen. Kifinomult literátor; könnyebb egy öblös fotelbe süppedve elképzelni, amint egy irodalmi folyóiratot lapoz, vagy kedélyesen anekdotázik, mint így, rossz arcú smasszerok elől rohanva. Mégis itt rohan, három titkosszolgával a sarkában. Mintha nemcsak az értelmiségi lét élvezetei vonzanák, hanem az értelmiségi lét színtereitől távoli kalandok is.
Kiadói lektorként aránylag kellemes élete volt. Későn kelt, órákat üldögélt a fürdőkádban a szerkesztésre váró kéziratokkal. Dél is elmúlt, mire útra kelt a szerkesztőség felé, ahol hozzá hasonló kultúremberekkel társalkodott. A Szépirodalmi, majd az Európa, ahol dolgozott, nem fizetett túl sokat, viszont jó minőségű irodalmat adott ki. A cenzori teendőket többnyire ellátta az igazgató vagy az irodalmi vezető. Aki itt szerkesztőként bevált, élete végéig értelmes, megbecsült munkát végezhetett.
Kőszeg nemcsak későn járt be, feladataival is állandóan késlekedett; ám ezt valahogy elnézték neki. Egészen addig, amíg alá nem írta az 1979-es Charta-per elleni tiltakozást. Ekkor az Európa Kiadó igazgatójának eszébe jutott, hogy megbízhatatlanul végzi a dolgát, és kirúgta.
Hogy Kőszeg kirúgatta magát, nem nehéz megérteni. Érettségi előtt állt, amikor 1956-ban kitört a forradalom. Azt a tíz napot csodaként élte meg; a szovjet tankokkal hatalomba segített Kádárt szenvedélyesen gyűlölte; diáktársaival ellenálló csoportot próbált alakítani. Kamaszos szervezkedésükről utóbb nem kevés öniróniával mesélt. A hatóság azonban humortalannak bizonyult. ’57 októberében letartóztatták. Két hónapig tartották vizsgálati fogságban, végül – mivel néhány röpcédula gyártásán kívül semmit nem tudtak rábizonyítani – ügyészi figyelmeztetéssel zárták le az aktáit. Előbb azonban megpróbálták beszervezni. Napokig gyúrták; hol fenyegették, hol a lelkére beszéltek. Nem volt puhítható.
Kőszeget a forradalom, a restauráció, az ellenállás és a vizsgálati fogság formálta azzá, aki lett. Innen eredt a pártállami rendszerrel szemben táplált mély ellenszenve, s a soha nem csillapodó, szenvedélyes utálat, amit a rezsim kiszolgálói és haszonélvezői iránt érzett.
Szóba se jött, hogy a Charta-per elleni tiltakozást ne írja alá, vagy hogy kirúgatása után ne csatlakozzon a mind szervezettebbé váló ellenzékhez. Amikor Szilágyi Sándor megkérdezte, részt venne-e egy illegális lap szerkesztésében, azonnal igent mondott; Saci elmondása szerint meg se várva a körülményeskedő felkérés végét.
Szalad az utcán, táskát tartó karja eltávolodik a törzsétől. Egy esetlen irodalmár titkosrendőröket tesz lóvá.
Úgy tűnik, számára az ellenzéki lét nemcsak feladat: kaland is. Élvezetét leli a belüggyel folytatott rabló-pandúr játszmában.
Mint aki a megelőző évtizedekben mást csinált, mint amire született. Mint aki most valósítja meg igazi önmagát.
De közben elegáns zakót visel, és aktatáskával jár. Amikor rejtekhelyéről előjön, visszatér polgári lakásába, terhük alatt roskadó, mennyezetig érő könyvespolcai közé. Még mindig későn kel, még mindig a fürdőkádban bíbelődik a kéziratokkal. Cikkének már rég a nyomdásznál kellene lennie – ez nem egy állami könyvkiadó, itt az időpontok módosítgatása biztonsági kockázattal jár –, de ő még ráérősen ízlelgeti a jelzős szerkezeteket.
Melyik Kőszeg az igazi? A polgár vagy a kalandor?
Vagy nincs is két Kőszeg. Talán a kalandvágy is a benne lakozó, minden örömre kész, hedonista entellektüel egyik megnyilvánulása.
A kilencvenes években, amikor a politikai kalandok kora lezárult, mélyvízi búvárkodásra adta a fejét.
De az a férfi a képen nem a mélyvízi búvárkodás helyett futtatja meg a smasszerokat.
Élvezi, amit csinál, de nem az élvezet kedvéért csinálja. Nézzünk a szemébe. Nincs benne félelem, de halálosan komoly. Nem játszik.
Nemcsak a kommunista rezsimet utasította el, nemcsak haszonélvezőitől és kiszolgálóitól viszolygott.
Zsigeri ellenszenvet táplált mindenféle hierarchikus társadalomberendezkedés iránt. Minden hierarchiát igazságtalannak érzett, mely az emberi méltóságot egyenlőtlenül osztja el.
Az értelmiség nagyobbik része azért nem szerette, ha nem szerette, a rendszert, mert az értelmiséghez illő létezésmódot lehetetlenítette el: nyílt és burkolt cenzúrával, az utazás korlátozásával, a szellemi javakhoz való hozzáférés akadályozásával. Ferit ez ugyanúgy bosszantotta, mint bárki mást. Nála alaposabb elemzést senki nem írt az idő tájt a – hivatalosan nem létező – könyvkiadói cenzúra magyarországi működéséről.
Csakhogy az értelmiség minden nyomorúságával együtt is elitnek számított. Tekintélye, rangja volt; az állampárt vezetői tudták, hogy meg kell vásárolniuk konformitását. Ferit felháborította az alku, s nemcsak az elvtelensége miatt. Hanem azért is – talán elsősorban azért –, mert fenntartotta és növelte a társadalmi státusok közti egyenlőtlenséget.
Maga is értelmiségi volt, ráadásul – mondjuk így – híján az aszkézisre való hajlamnak. Nem tudott volna lemondani az entellektüel életének örömeiről. De olyan életre törekedett, mely megkülönbözteti a privilegizáltaktól, s amelyet jó lelkiismerettel vállalhat a privilégiumokból kirekesztettek előtt – akik persze nem voltak abban a helyzetben, hogy számon kérjék rajta értelmiségi mivoltát.
Zakót visel, kezében aktatáska. Külseje polgárias, konszolidált. Kényelmes, nyugodt járás illenék hozzá. De nem sétál; üldözői elől rohan. Nos igen, lóvá teszi őket. Tekintetében azonban nyoma sincs a rá annyira jellemző, egyszerre ironikus és élveteg ragyogásnak. Halálosan komoly.
Nem játszik. Forradalmárt sem játszik.
Később nemegyszer visszaidézi majd a Beszélő második – a Jaruzelski-puccs után megjelent – számában leírt prófetikus mondatot: „A szükségállapot kihirdetése nem a lengyelországi válság vége, hanem az általános kelet-európai válság kezdete.” Ez a mondat A Titanic fedélzetén című szerkesztőségi cikkben található, melynek én voltam a szerzője. A mondatot azonban, melyet Feri minden alkalommal nagylelkűen nekem tulajdonít, ő javasolta. A szerkesztőségben mindig átbeszéltük a fontosabb cikkeket; végső változatában szinte minden írás magán viselte valamennyiünk hozzájárulását. Ki tudná minden egyes mondat szerzőségét visszaidézni? Ez a mondat mindenesetre Ferié, ahogy Harasztié a „Kádárnak mennie kell”.
Az „általános kelet-európai válság”-ra tett utalás nem azt üzente, hogy az események forradalomba fognak torkollni; Ferinek afelől is kétségei voltak, hogy jó volna-e, ha mégis forradalomba torkollnának. ’56 emlékének ébren tartását, megtisztítását a rárakódott hazugságoktól, a temetetlen holtak eltemetését: mindezt elengedhetetlenül fontosnak tartotta. Úgy vélte azonban, hogy a forradalomvárás politikailag üres. Olyan politikát indítványozott a demokratikus ellenzéknek, melytől a magyar társadalom akkori állapotában azt várhattuk, hogy meg tudja mozgatni az emberek fantáziáját. Noha azt írta, az ellenzék nem vágyik a megtiszteltetésre, hogy az MSZMP tárgyalópartnere legyen, mégiscsak tárgyalásos kibontakozásra tett javaslatot. Nem 1989-ben, hanem már 1986-ban.
De most még 1982-ben vagyunk. Szalad az utcán. Zakót visel, kezében aktatáska. Egyedül van, sarkában a smasszerokkal.
’86-ban még azt írta: az ellenzék nem akar párttá alakulni, és jól is teszi, hogy nem akar, mert jelen helyzetében csak bolsevik típusú élcsapat válhatna belőle. ’88 őszén azonban oroszlánrészt vállal az SZDSZ megalakításában. Csak Magyar Bálint szerepe hasonlítható az övéhez.
Aztán jött egy csodálatos év. Hirtelen kitágult a világ körülöttünk. Bármerre járt az ember az országban, mindenütt barátokra talált. Emberekre, akik a nyolcvanas években olvasták a Beszélőt, figyelemmel kísérték a demokratikus ellenzék akcióit, s akik azért választották a szabad demokratákat, mert Ottilia, Feri, Demszky, Rozika, Tamás Gazsi, Haraszti, Rajk Laci is köztük volt.
Gyűlésről gyűlésre jártunk, lubickoltunk a baráti közegben.
Az SZDSZ nem jöhetett volna létre a demokratikus ellenzék és a reformer értelmiség találkozása nélkül, azonban nem értelmiségi párt volt: jóval szélesebb körből merített. Hívei, tagjai, aktivistái közt sok volt a piacgazdaság, a joguralom és az emberi jogok iránt fogékony polgár, és sok volt köztük a dühös ember is, aki semmilyen intézményi rendben nem találja a helyét. Ők személy szerint utáltak minden kommunistát, mert, úgy vélték, ők lopták el a jövőjüket.
Dühödt kommunistaellenességük mindannyiunkat zavarba ejtett, valamennyire talán Ferit is. De benne empátia, sőt vonzalom is volt e dühös emberek iránt, akik minden rendszerben a hierarchia aljára szorulnak. Boldoggá tette, hogy értelmiségi létére nem a kiváltságosak egyikét látják benne, hanem a maguk közül valót.
A párt struktúrái képlékenyek voltak még; az országos tanács ülésein bárki megjelenhetett, az ügyvivői testület is félig-meddig nyilvánosan működött, a vezetők hetente találkoztak a helyi szervezőkkel. Bárki, aki akart, a döntések közelében lehetett, a Feri szívének kedves dühös emberek is.
Ez az állapot nem maradhatott fenn sokáig. A szervezet formátlansága összezavarta a kompetenciákat. Nem volt világos határ a vezető szervek hivatalos ülései és a vezetők – néha választott tisztséget nem is viselők – egy részének alkalmi megbeszélései között.
A választások után lezárult az SZDSZ hőskora: a döntések rendje centralizálódni kezdett, és megkezdődött a radikálisok lemorzsolódása. Feri a centralizálódást önmagáért is ellenezte, és azért is, mert ennek tulajdonította a dühös emberek távozását. Ambivalens volt a demokratikus charta 1991 őszén elindult mozgalmával szemben; miközben aggasztotta a kormányzó MDF autoritarizmusa és sodródása a szélsőjobb felé, a szabad demokraták és a szocialisták közti közeledést rossz szemmel nézte; 1994-ben a koalíciókötés ellen foglalt állást. Addigra már kivonult-kiszorult a párt vezetéséből.
Országgyűlési képviselőként még sokáig – egészen 1998-ig – aktív szabad demokrata politikus maradt, de ez már nem az ő ideje volt.
Szalad az utcán, kezében aktatáska. Egyedül van, sarkában a smasszerokkal.
Az SZDSZ-ről megjelent írásai csalódott, mélyen megbántott embert mutatnak. De a szervezetből a mai napig nem lépett ki. Párttagsága a párttal együtt fog megszűnni, ha bekövetkezik, aminek elkerülése egyre kevésbé valószínű.
Nem a remény tartja az SZDSZ soraiban, hanem a múltjához való hűség.
A múltjához való hűség vezette akkor is, amikor kijelölte új helyét a világban. Nem a hajdani literátorhoz kanyarodott vissza, hanem az emberjogi aktivistához.
Szalad az utcán. Zakót visel, kezében aktatáska. Sarkában a smasszerok. Nem menekül előlük. A fényképezőgép lencséje elé futtatja őket.
Újjászervezi és a saját képére formálja az 1989-ben megalakult Magyar Helsinki Bizottságot. Feri lojalitása az emberi jogok teljességének szól, ám energiáit elsősorban a hatósági önkénynek kiszolgáltatottak sorsa mozgósítja. A rendőrség és az idegenrendészet kontrollját állítja a bizottság tevékenységének központjába.
Védencei közt bizonyára akadnak szerethető és kevésbé szerethető emberek. Jogai azonban mindenkinek vannak; az államnak mindenkivel mint egyenlő jogok alanyával kell bánnia, erényektől és érdemektől függetlenül. Jogvédőként Feri zavartalanul követheti egalitárius ösztöneit.
Szalad az utcán. Zakót visel, kezében aktatáska. Nem játszik. Tekintete halálosan komoly.
Aztán mégis szabadjára engedi a benne lakozó literátort. 2007-ben fiatalabb munkatársak gondjaira bízza a Helsinki Bizottságot, ő maga pedig írásra adja a fejét. Elkezdi papírra vetni élete történeteit, Mikszáthra emlékeztető, elnéző humorral és mesélőkedvvel.
Ha elfelejtettük volna, most emlékezetünkbe idézhetjük: Feri, aki fél életét végigharcolta, küzdelmeit kalandként élte meg, és majdnem mindig élvezetét lelte bennük.
Negyven-egynéhány éves férfi szalad az utcán. Zakót visel, kezében aktatáska. Most fordult be a sarkon; ahogy teste a kanyart veszi, táskát tartó karja eltávolodik a törzsétől. Követői azt hiszik, le akarja rázni őket. Lélekszakadva rohannak utána. Egyenest a fényképezőgép lencséje elé.
- Játéktér [6]