Vészfék

Centauri [1]

Hol volt, hol nem volt – egyetlenegyszer – egy ember. Hogy mikortól volt, pontosan nem tudni; s hogy mikortól nem volt már, azt sem. Élt egy másik is, akiről szintén nem tudható, mikortól számít létezőnek, és az sem, hogy meddig marad az. Ez utóbbi én vagyok.

És itt van 2009 tavaszának szintén meghatározhatatlan kezdete. Kétségkívül emlékezetes, speciálisan idei, válságos évszak ez, amelynek persze minden évben más lehetne a neve – ezúttal leginkább Kóma. Mindig úgy tűnt, hogy tavaszodik, moccan a fű, éled a fa és a virág, ám napról napra azt tapasztaltuk: mégsem. Még nem. Végül olybá tűnt, hogy elakadt az évszakok ringlispílje, eluralja a gyökereket a mélyből érkező, reménytelenül erős és titkos mérgezettség, felettünk pedig az összefüstölt sztratoszféra megváltoztathatatlan anticiklonná túrósodik. Pattanásig feszült ebben a légköri csöndben minden: fű, fa, állat és ember. Úgy tűnt, vesztegzár alá került és kimarad a soron következő, a Krisztustól számított 2009. tavasz, és az éghajlat – anomáliák helyett – a lólépés találmányával kísérletezik, amint egyre több ember – párok, családok és társadalmak is – lólépésre gyúrnak. Arra, hogy olyasvalamit ugorjanak át, ami csak Einstein szerint és csak elvileg ugorható át. Tízezrek feszültek be az elbaszottság hitébe úgy, amint a megkésett tavasz az anticiklon satujába. Hetekig figyeltem, ahogy a mezőkben, erdőkben, az éter egészében egyre csak agonizál az életerő, amint nem fonnyad, nem hal meg, de nem is rezzen. Nem lehetett tudni: kihajt-e vagy netán meghal örökre minden. Végül felrepedtek a burkok mégis, átszakadt a napfénytől elszigetelő nejlonlég, tavasz lett, és revolúciós meleg – ám ezt nem mindenki élte túl. Hogy hányan nem, arról nincs tudomásunk. Az az ember, aki hol volt, hol nem volt, és aki az elmúlt hónapokban, a Kóma idején a vasút mentén élt, ő biztosan nem.

Mindig figyelem, mi minden él – és van – az acél­utak mentén, mennyi viskó, mennyi szemét, mocsár, horgásztanya, nádas, sovány ló, birka, kecske, gida, gumibelső, roncsderbi-pálya és kékes rétihéja, s innen nem messze, közvetlenül a töltés oldalában láttam egy megkopott KGST-ágybetétet is, a szomszédságában, a kökénybokrok hézagos takarásában pedig ágakból tákolt sátrat. Három napja, amikor az agyhalál állapotából először riadt fel a tavasz, amikor először sütött egyértelmű szándékkal, buja robbanással a Nap, délelőtt tíz felé arra vitt az utam, kinéztem az ablakon, és megpillantottam a már említett embert, aki akkor még minden bizonnyal volt. A bokrok között feküdt az ágybetéten, piros pulóverben, fekete nadrágban, mellette három borosüveg, sütött rá a közös naprendszer csillaga, mert az mindenkire egyformán süt, bár úgy tűnt, hogy őrá – akkor épp – egy kicsit jobban. Csodálatosan lazán, szépen feküdt ott az egyszer volt ember, a töltés alatt, akár a magára hagyott gida vagy mint a násztól nehéz, vemhes őz, récék húztak el fö­lötte, egy tojó, egy gácsér, aranylott a száraz nád, szikrázott a közeli kanális, ő meg feküdt ott, akár a rigó­anya hasa alatt a friss tojás. Lassan haladtunk el fö­lötte, és jól éreztem, ahogy az árokparton szendergő férfi elégedettsége, álmának és megkönnyebbülésének homálya és alfája átcsap a töltés fölött, és mi, a vonat utasai úgy utazunk át az elalélt nincstelen kora tavaszi auráján, őszinte és állati örömén, mintha köd helyett a boldogság be nem tartható ígérete gomolyogna a nagyváros közigazgatási határán túl. Arra gondoltam, milyen megkönnyebbülést hozhatott ez a hajnal annak az egyszer volt embernek, aki talán az egész telet ott töltötte, a halálölelő téli legelő peremén, az ágsátorban, a piszkosul reális ágybetéten. Fáztam sokat én is, elegem is lett belőle. Tudom, milyen az, amikor az utolsó csigolya is csak a meleget kívánja, és hetekig, hónapokig sóvárog utána mindhiába – életre, halálra. Amikor a Január önálló s minden más év­szaknál hosszabb évszaknak hat, a Február meg a Január prokurátorának. Amikor olyan a fagy, akár a dárda, felnyársalják vele az embert, meg is forgatják benne, és nincs szó arra, amikor a Március is csak abban különbözik, hogy már nem forgatja, csak mozdulatlanul, ám keményen – ezt a bajonettet – a rég kivérzett emberhüvely mélyén, a férfiak és nők hullaszagú szívében és meddő méhében tartja. Mint a piszkavasat. Amikor a Március se jobb, mint az elődei, ő is csak kiskályhának tartja az embert, amiből ki kell piszkálni a legutolsó parázsdarabkát is.

Aznap – amikor az egyszer volt embert sütkérezni láttam – megérkezett a könyörület, és Április első tettként a hideg málháját – mintha rontást szüntetne meg – levette a tájról. És most végre nincs nyirkosság, dér és köd; fény van, meleg és megnyugvás, az sem baj, ha nincs mit enni, árad a víz mindenhonnan, míg alszunk, józanul vagy részegen, virág hajt a fejünk mellett, az első citromlepkék sütkéreznek a térdkalácson, ha zavar valami, az sem lehet más, mint az első és egyszeri, speciálisan idei katica. Azt terveztem, amikor visszafelé jövök, leszállok, hogy lefényképezzem azt az indiánsátrat, ahol az a kényszer-remete alkoholista gepidaként él.

Délre a tavasz jóval több lett, mint klassz, a kollektív tudatalattiban felgyülemlő jó kitörésének tűnt, gondoltam is: nem a legsúlyosabb, legszarabb ügyek elhordása a valódi próba; a szépség, a tökéletessé dagadó gyönyör terheli meg a magányos hominid pszichéjét leginkább. A kulimászban magunkra maradni pocsék, megalázó és nyugtalanító, de valamiféle szeszélyes tökély kellős közepén ott ragadni egyenesen elviselhetetlen. Amikor hideg van, nyakig ér a sár, felülről is szaros a szeretetszolgálatos cipő, üres a perforált gyomor, nincs haditerv, nincs madártávlat, nincs tett és tér, csak a nyílegyenessé nemesedő brutális és többismeretlenes sík, amikor semmi sincs, kézenfekvő vigasz az, hogy ennél rosszabb aligha lesz. Ami pedig az úgynevezett magányt illeti, gondolhatunk arra: még szerencse, hogy most senki sincs itt, és aki nincs – se itt, se másutt –, az nem látja, nem éli, nem szánja mindezt. El sem képzelheti. De ha megnyílik a kolosszális szmog, amikor a Nap újra kikiáltja a saját császárságát, azt a diktatúrát, amit a legnemesebb plebsz, bogarak és virágok nagykoalíciója hetekig és szakadatlanul ünnepel, amikor a termik légliftjében emelkedő héja körözve vivátoz, és még a két és fél láb mély aszfaltban is duruzsol valami vérmelegszerű, amikor a foghíjas és húgyfoltos lépcsősorok piros paddá melegednek, egymást etetik az eresz alatti verebek, az ember pedig ló szeretne lenne megint, aki vágtat és legel, vágtat és legel, nyargal és a nyála csorog, és a marja tajtékzik végre, és madár szeretne lenni, aki a forró kúpcserépen szárítkozik, amikor mindezt minden korábbinál jobban akarja, akkor tök egyedül maradni totalitárius téboly. Hogyan lehet egyedül bárki tavasszal? Hogyhogy nem jár alanyi jogon, központilag, államilag és egyházilag egyaránt, mindenkinek, adótartozástól függetlenül, kortól, nemtől, klubtól és naprendszertől függetlenül, miért nem jár – mint az ételjegy – az együttlét kikelet idején?

Kitágultak a pórusaim, a parkokban félőrült panelházi kutyák szaladgáltak, virágba borultak az aranyesők, langyos volt az ablak, és forró a sín. Vibrált a levegő a váltók fölött, perlekedtek a szarkák, fészekanyagot hordtak a rigók, csöndben, derűsen zötykölődtünk a piros kapszulában, lehettünk vagy kétszázan. A vonat áthaladt a hídon, aztán a gyorsforgalmi út fö­lött, és jöttek az akácsorok, az árokpart, a legelők kezdete. Elbóbiskoltam a folyó előtt, de a híd zúgása felriasztott, áradt a folyó, barna hömpölygéssel nyúzta a partokat, sirályok repültek észak felé, gondoltam, most már nem alszom, megnézem inkább, ott van-e az egyszer volt ember, s ha igen, akkor vajon mit csinál? Zsebpecával horgászik a közeli patakon, napozik, alszik, iszik, vagy talán tüzet rakott, és ebédet fabrikál? A felüljárónál lassított a vonat, így komótosan haladt el a kényszer-gepida tanyája mellett is. Jól láttam: üres az ágybetét, üres a bokor alja, a sátor, nincs otthon, talán sétálni ment, ebédelni, vedelni vagy guberálni. Hátradőltem megint, visszatettem a fejhallgatót, szerettem volna rágyújtani, de nem lehetett, a rét fölött vörös vércse szitált, a magasfeszültségű oszlopokon pedig dolmányos varjúk verekedtek. Ráérősen döcögtünk a magasfeszültségű oszlopok monstrumjai között, a betonalapok körül pitypangok  nyíltak, a táblákon ez állt: Vigyázat, az oszlop érintése életveszélyes! Jól láttam azt is, hogy a figyelmeztetés ellenére az egyiken ott van az egyszer volt ember, ez­út­tal vörös nadrágban és fekete pulóverben, fent, négy-öt méter magasan, az egyik oszlopon! Annyira valószínűtlen volt, mintha a tájképre ragasztott papírklisé volna. Mintha a közeli gyárkémény tetején sétahajó billegne, a vonat egy váratlan pillanatban hullámvasútként hurkot írna le a levegőben, az új házak kéményéből öreg tölgyek törnének az ég felé, és a citromsárga gomolyfelhők között akadna egy pepita is. A gigászi fémszerkezet harmadánál volt az egyszer volt ember, de nem úgy, mint aki az áramszolgáltatók lajtorjáin a Mennybe mászik, sokkal inkább úgy, mint aki egy pillanatfelvételen épp a Pokolba zuhan.

Egy keresztvason átvetett, piros vontatókötélről lógott mozdulatlanul. Rátapadtam az ablakra, s kíméletlen élességgel láttam, amint a kötél fondorlatosan kanyarog az acélszerkezet útvesztőjében, itt is, ott is, újabb és újabb keresztvasakon átvetve, hogy szabadon hagyott végén professzionális hurkot képezzen; az egyszer volt férfi nyaka ebben a hurokban volt. Er­nyed­ten, a végérvényesség elégedettségével lógott a lassan haladó vonat ablaka előtt.

Egy nő szundikált. Bölcsészhallgató Schopenhauert olvasott. Kócos kutya haladt a léckerítés előtt, karcos volt az üveg, és a hőmérséklet gyorsan emelkedett. Felpattantam. Először azért, hogy még visszanézzek, valóban őt láttam ott? Aztán azért, hogy tegyek valamit. A kétszáz utas közül összesen ketten ugrottunk fel. A másik a mögöttem ülő férfi volt, és amikor találkozott a tekintetünk, csak annyit kérdezett:

– Látta?

Igen, láttam, nagyon is jól, ott volt a felakasztott egyszeri ember. Az első kocsiban ültem, így gondolkodás nélkül nyitottam be a mozdonyvezetőhöz:

– Álljon meg, itt lóg a vágány mellett egy akasztott ember!

– Én nem láttam semmit. Nem állok meg. Hívja a rendőröket, ha akarja.

Ezt mondta a mozdonyvezető, így aztán, mintha mi sem történt volna, továbbhaladtunk. Néhány pillanatig tanácstalanul álldogáltam, a válasz pontosan olyan valószínűtlennek tűnt, mint az akasztott gepida, vagy a kénsárga felhők között az az egyetlen­egy pepita, ám végül felocsúdtam, elszaladtam az ajtóig, és életemben először meghúztam a vészféket. A következő pillanatban nekivágódtam az ülésektől elválasztó plexinek, mások az ülésről estek le, néhány diák öléből kirepült a laptop, felborult néhány szatyor, sikított is valaki, aztán kinyíltak az ajtók. Szaladtam, ahogy csak tudtam, míg a mellényzsebben a kést kerestem.

Két éve hordom magamnál azt a svájci bicskát, amit a Szalajka partján, az erdő sűrűjében, vizelés közben találtam. Meglepő volt, hogy ott fekszik egy tökéletes állapotú, szép és piros svájci bicska az avaron, a hagymaszagú fogasírek között, úttól és ösvénytől messze, felvettem, a mellény bal felső zsebébe tettem, és azóta ott hordom. Sokszor tűnt úgy, hogy rendkívül praktikus, jó, ha késsel flangál az ember, sosem lehet tudni, mikor lesz szüksége rá, de ahogy átugrottam az árkon, és az oszlop felé futottam, úgy tűnt, ezért a percért találtam meg annak idején; nem azért, hogy borokat bontogassak vele, nyársat faragjak, szalonnát szeljek, hanem ezért, hogy a kezemben tarthassam, amikor a kényszer-gepida akasztott testéhez rohanok, az oszlop felé, amin ez áll: Vigyázat, az oszlop érintése életveszélyes! Igaz vagy sem, nincs mit tenni, gondoltam, a kalauz így is, úgy is hívja a rendőröket, én addig felmászok. Az oszlop nyilván nem ráz, máskülönben hogyan tudta volna magát felkötni rá a gepida? Az egyik utas a segélyszámot hívta, odaért a kalauz is,
én pedig már másztam is a kötél felé.

– Álljanak alá, hogy amikor levágom, ne zuhanjon a földre! Kapják el! Kapják el! – kiáltottam fentről. Csak egy pillanatra láttam az arcát, kitágult pupillákkal bámult a Napba, elérhettem volna, mégsem néztem a pulzusát, csak nyiszálni kezdtem a kötelet, ott, ahol átvetette az oszlop vasán, ahol a legfeszesebb. Nagyon jó kötél volt, nem hiszem, hogy guberálta, de a svájci bicska se rossz, így gyorsan végeztem. Az utolsó szálak maguktól pattantak el – és az akasztott ember lezuhant.

Kibújtatták a hurokból, a kalauz lesegített, figyeltük a pulzusát, nem érzékeltünk semmit, de azért igyekeztünk újraéleszteni, hisz meleg volt még, egészen meleg a teste. Legvégül a töltés túloldaláról szirénaszót hallottunk, majd két mentőorvos, valamivel később három rendőr sétált felénk. Az akasztott emberben pislákolt még az élet, hordágyon vitték el – és egyszer talán minden rendbe jön.

Bár így történt volna.

Valójában azt kértem a mozdonyvezetőtől, hogy szóljon be a közeli állomásra, amire azt felelte:

– Nem láttam akasztott embert, nem szólok. Ha gondolja, hívja a rendőröket.

Még a hívószám se jutott eszembe. A másik utas, aki velem együtt ugrott fel az ülésből, és aki azt kérdezte: – Látta? –, ő telefonált, majd két perc múlva megálltunk a verőfényes állomáson. Sokáig vártuk az ellenvonatot, én meg visszaültem. Ültem. Az akasztott embert láttam magam előtt, nem gondoltam semmire, a svájci bicskára sem, és éreztem: valami hibádzik. Az állomás egyik villanyoszlopának felső harmadában két szarka fészket épített, s egy harmadik azon volt, hogy elfoglalja. Ideges lettem. Leszálltam a vonatról, két kalauz a rámpán diskurált, nem tudom, miért, de hozzájuk léptem, és megkérdeztem, tudnak-e az akasztott emberről. Igen, mondták, úton vannak a rendőrök, köszönjük, odébb sétáltam, rágyújtottam, ők pedig tovább beszélgettek.

Ha csak a filmeket idézem fel, akkor is tudom: akasztott embert találva az első dolgom az, hogy levágom. Erre akkor gondoltam csak, amikor megjött az ellenvonat, újra a helyemen ültem, a két szarka elűzte a harmadikat, kigördültünk a pályára, és felfedeztem a nádasban egy elhagyott betonkeverőt. Ráadásul eszembe jutott az, amikor a nagynéném önmagából kivetkőzve még otthon is ordított, mivel ügyeletes orvosként kihívták egy akasztotthoz, akit négy rendőr társaságában talált. Szomorúan lógott a kötélről, alatta – ahogy a nagykönyvben is írva van – a kopott sámli, a rendőrök pedig körben. A nagynéném apró termetű, okos és indulatos nő volt, azonnal rájuk rivallt: vágják le! De a rendőrök közölték, hogy nem nyúlnak hozzá – noha minden rendőrnek, orvosnak, tűzoltónak és minden civilnek tudnia kell, ha akasztott emberre bukkanunk, a legelső tennivaló az, hogy levágjuk – azonnal, hezitálás nélkül. Sosem tudhatjuk, mikor akasztotta fel magát, két perce, öt perce, fél órája vagy fél napja; lehet még benne leheletnyi élet, esetleg menthető még. Negyvenöt kiló körüli és rendkívül alacsony nagynéném tehát létrát hozatott, felmászott az akasztotthoz, és a kötelet elnyisszantotta. De hazaérve elkeseredése és dühe miatt azt se vette figyelembe, hogy gyerekekkel van tele a ház, ott voltam én is. Üvöltve mondta el az egész esetet. Tudnom kellett volna – erre gondoltam. Miért nincs ez a véremben? Miért nincs velem a nagynéni? Hová tűnt belőlem a hangja: Vágd le!

Aztán láttam egy lomos hátsóudvarban parkoló fehér kocsit. A rendszámtáblán ez állt: JEL-556. Jel. Kétszázötvenen ültünk a vonaton, de a legtöbben észre sem vették az egyszeri embert. Százhuszonöt a másik oldalon ült, igaz, és a másik százhuszonöt? Ingázók, nyilván, nem figyelnek már, és mit is figyelnének a temérdek szeméten, kunyhón, romon, ki­égett bakterházon, váltón, talpfán, törmeléken?

A vészfék. Ez az, amit nem találok. Ezt jelzi az a nap. Az egyszer volt ember talán élt még, amikor elhaladtunk a korpusza előtt, és talán halott volt már, mire a rendőrök kiértek. Talán azért halt meg – végső soron –, mert nem találtam a vészféket. Bizonyára nem a közönnyel van a gond, hanem a sebességgel. Vészfék nélküli meteor vagyok én is, egyszer talán becsapódom, és talán ugyanoda, ahová az egyetlen­egyszer volt ember. 

• Kultúra [6]