„La vérité est une, l’erreur multiple, ce n’est pas pas hasard si la droite professe le pluralisme.” (Simone de Beauvoir)
A szociáldemokrácia egész Európában komoly válsággal küzd, mely krízis oka meglehetősen egyszerű: úgy tűnik, hogy a progresszív reform (értve ezalatt a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésének politikáját) a kapitalizmus jelenlegi szakaszában nem látszik kivitelezhetőnek. A gondot nemcsak a doktrinális kiüresedés okozza, hanem az esetleges reformpolitikát megvalósíthatóvá tevő eszközök fájó hiánya is: a célok és az eszközök olyan távol kerültek egymástól, mint a szociáldemokráciának a kapitalizmussal való megbékélése óta soha. Ennek értelmében talán nem túlzás egy történelmi korszak végéről beszélnünk.
Franciaországban a baloldal mély strukturális kiüresedése is tetten érhető: hagyományosan a baloldal két nagy tradíciónak a megtestesítője volt, a République-nek, a francia értelemben vett republikánus gondolatnak és a társadalmi emancipációnak. A társadalmi, gazdasági, politikai változásokkal a baloldal társadalmi és kulturális (elsősorban mégis a nagy francia forradalomból és a munkásosztályból jövő) forrásai már nem maguktól értetődőek.
A modern szociáldemokrácia progresszív, „egyenlősítő” reformenergiájának a kapitalizmus jelenlegi viszonyai közötti kimerülése még azokban az országokban is komoly feszültséget okoz, ahol ennek a reformista szociáldemokráciának komoly hagyományai vannak, Franciaországban azonban nem ez a helyzet. A francia Szocialista Párt (Parti Socialiste) egy reformista, de nem szociáldemokrata tradíciójú párt: ennek a klasszikus szociáldemokráciától eltérő tradíciónak a felvázolására teszek írásomban kísérletet.
A nemzetközi szociáldemokrácia történetéből jól ismerhetjük azt a kétarcú jelenséget, mely a polgári demokrácia rendszerében ezeket a pártokat a politikai hatalom gyakorlásához fűzi (még tágabban: magához a rendszerhez való viszony is problematikus). Történelmileg a jelenség okainak keresése egyenesen a „demokratikus szocializmus” gyökeréhez, azaz a szociáldemokrácia identitásának az alapjához vezetnek vissza minket. A szociáldemokrácia a két nagy tizenkilencedik századi ideológiai és politikai eszmeáramlat dinamikájában formálódott: a demokráciáéban és a munkásmozgaloméban. Ezek viszonya természetesen távolról sem volt sosem problémamentes, sőt a liberális „burzsoá” demokrácia lényegi ellentétben áll a munkásmozgalom céljaival. A polgári demokrácia intézményrendszeréhez való viszonyulás kérdésére adott válasz főszabály szerint a rendszerbéli integráció („szociáldemokraták”, „szocialisták”) vagy a bolsevizáció („kommunisták”) képében jelentkezett. Visszakanyarodva szűken vett témánkhoz: így a francia esetben sem maga a probléma felmerülése vagy a választás ténye egyedi, hanem a polgári demokrácia intézményrendszeréhez való adaptálódás módja a speciális. Hogy ezeket a francia specialitásokat jobban szemügyre vegyük, egészen a párt kezdeteihez kell visszamennünk az időben: itt határozódtak meg hosszú távra azok a sajátos módozatok, ahogy a francia PS integrálódott a parlamentáris demokrácia politikai rendszerébe.
Az általános választójog és a Köztársaság előidejűsége
A parlamentáris demokráciában egy párt számára a társadalmi többségre való törekvés és az osztálylogika egymást értelemszerűen kizáró stratégiák: az előbbi magában foglalja a bázis határok nélküli bővítésének igényét, míg utóbbi éppen ezzel szemben a partikuláris, az osztály képviseletét jelenti. Ez persze minden szociáldemokrata párt számára megoldandó probléma volt, a különböző megoldási modelleket pedig alapvetően határozta meg a képviseleti demokrácia és a munkásmozgalom duettjének történelmi kronológiája.
A szociáldemokrata történet klasszikus esetében (ilyen természetesen mindenekelőtt a német, de egyébként a magyar is) a politikai demokráciáért vívott küzdelem párhuzamosan zajlik le a munkásmozgalom szociális harcaival (még Angliában is ez a helyzet a chartista mozgalommal és a trade-unionizmussal, csak éppen fél évszázaddal a kontinens előtt). Ez azzal jár együtt, hogy egyfajta párhuzamosság, sőt erős kölcsönös függés alakul ki a politikai és a szociális küzdelem között: a szocializmusért folyó harc nem válik el a demokráciáért vívott küzdelemtől (és vice versa). Franciaországban teljesen más volt a helyzet: az általános választójog, a demokrácia intézményesülése (1793, illetve 1848) jóval megelőzte egy valamiféle szociáldemokrata kultúra kialakulását, de egyébként magának az ipari forradalomnak (így az ipari munkásosztálynak) a kibontakozását is. A francia szocialisták nem voltak, mert nem lehettek a demokrácia kivívásának élharcosai, így értelemszerűen azonnal jóval fogékonyabbak voltak annak kritikájára, mint azok a pártok, melyek évtizedeken keresztül ezért küzdöttek. Franciaországban a „szociális kérdés” már a parlamentarizmus kialakulása után kezdte el dominálni a munkásosztály kollektív öntudatát: innen az a jelenség, hogy itt már kevéssé hittek abban, hogy ez a rendszer képes megoldani a munkások szociális problémáit. Míg Németországban a lassalle-iánus „szociális népállam” és más illúziók sokáig uralták a munkásmozgalmat, addig Franciaországban a szocialista mozgalom egyidős a parlamentáris demokráciában való csalódással, kiábrándultsággal. Míg a kontinens más szociáldemokráciái hihettek abban, hogy a parlamentáris demokrácia elvezet a szocializmushoz (éppen azért, mivel nem volt országukban demokrácia), addig a franciák számára egyértelmű, mert tapasztalt volt, hogy ez illúzió: számukra az általános választójog már korántsem volt ebből a szempontból önérték.
Hasonló a helyzet a Köztársasághoz, a republikanizmushoz való viszonyban is: a francia szocialisták ezeregy tekintetben ennek az eszmeáramlatnak a részei, azonban korántsem mondható, hogy itt egyedülálló vagy akárcsak domináns szerepben lennének. Márpedig Franciaországban a „culture républicaine” nem egyszerűen egy államformához való viszonyt jelent, hanem egy eszmerendszert, egy politikai dinamikát, vagy még egyértelműbben: egy világmagyarázatot, mely egyébként a legfontosabb politikai választóvonalat is jelentette. A munkásmozgalom kialakulásáig ez választotta el egymástól a bal- és jobboldalt. Ekkor vált sürgetővé a szocialisták számára annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy vajon a munkásmozgalommal felül kell-e írni ezt a törésvonalat, szembeállítva a munkásosztály pártjait a burzsoázia pártjaival? A kérdésre természetesen a mozgalom balszárnya más válaszokat adott, mint a jobbszárny, mint ahogy maga a proletariátus is ingadozott a társadalomból való „kivonulás” (Proudhon) és „a Köztársaság védelme” között, a helyzet pedig csak még bonyolultabbá vált a lassan beinduló állami szociálpolitika, a helyi szocialista választási sikerek, a Dreyfus-ügy stb. miatt. Mindenesetre a párt minden irányzata alapvető jelentőségűnek tartotta a szocialista identitás megőrzését, azaz annak elkerülését, hogy a párt felolvadjon a republikánus táborban, ezt azonban csak – a gyakorlatnak egyre inkább ellentmondóan – a szocialista doktrínához való intranzigens ragaszkodás garantálhatta. Mint látni fogjuk, más körülmények is ennek a jelenségnek a kialakulásához vezettek.
Késői iparosodás, széttagolt mozgalom
A születő francia politikai munkásmozgalom nagyfokú heterogenitását, széttagoltságát több ok is magyarázta. Egyrészt az indusztrializáció lassabb ritmusának következménye egy (életmódban, képzettségben, bérben, körülményekben stb.) végtelenül sokszínű munkásosztály lett, másrészt maga a francia premarxista szocializmus is rendkívül sokszínű, melyet még tovább tarkítanak a szintén szerteágazó forradalmi hagyományok. Persze fontos körülmény volt az is, hogy a francia munkásmozgalom már a demokrácia keretei között született, így nem volt oly politikai represszió (mint a kontinensen majd mindenütt!), mely az egységesedés felé lökte volna a francia szocialistákat.
A XIX. század elején Franciaország a világ második ipari hatalma volt, 1870-re azonban a népességre vetített ipari dolgozók számát tekintve már Svájc és Belgium (nem beszélve az Egyesült Államokról vagy Németországról) is maga mögé utasította Franciaországot. Ráadásul az ipar szerkezete is eltérő volt: felülreprezentáltak voltak az olyan tradicionális (illetve tipikusan kézműves szervezetben űzött, „artisanat”) iparágak, mint a ruha- vagy az építőipar, de még a textil- vagy a gépipar is kis-, illetve középüzemi szervezetben működött. Még 1900-ban is átlagosan egy francia „gyárban” négy munkásra jutott egy tulajdonos, az üzemek 90 százaléka pedig 10 munkásnál kevesebbet foglalkoztatott. A különböző fogyasztási iparágak jelentős túlsúlya érvényesült a nagyipari keretek között működő bázis-iparágak felett. Az ipari koncentráció is ezekben az új iparágakban ér el jelentős szintet, míg a tradicionális iparágakban a műhelyek maradtak az egyeduralkodók. Ez az ipari szerkezet természetesen a munkásosztály struktúráján is nyomot hagyott.
Valójában természetesen nem is egyszerűen az indusztrializáció kiterjedése okozza a francia helyzet egyediségét, hanem kibontakozásának, lezajlásának ritmusa: az ugrásszerű angol vagy még inkább német iparosodáshoz képest a francia jóval lassabb lefolyású volt. A francia klasszikus munkásosztály megszületése egy jó fél évszázados folyamat terméke volt, mely sokkal kevésbé radikális hirtelenséggel alakította át a munkások szociális körülményeit (és ami persze még fontosabb, mentális berendezkedésüket), de egyébként életterüket, a nagyvárost is. Franciaországban a faubourgok sosem alakultak át valamiféle cotton townokká vagy Ruhr-vidékké. A klasszikus szociáldemokrata munkásöntudat egyfajta monoindusztriális iparosodás terméke: iparvárosoké, melyekben kizárólagosan munkások élnek, akik jórészt ugyanabban az iparágban, gyakran lényegében ugyanabban a gyárban dolgoznak, ugyannak a szakszervezetnek, pártnak tagjai és így tovább. Franciaországban semmi ilyesmiről nem volt szó az SFIO,1 a francia szocialista párt születésének idején (1905). Proudhonnak bel et bien igaza volt, mikor, hangsúlyosan többes számban, francia munkásosztályokról beszélt (igen távolt állt egymástól minden – gazdasági, szociális, mentális – tekintetben egy északi textilipari gyármunkás és mondjuk egy Faubourg Saint-Denis-i cipész), a francia helyzet merőben különbözött nemcsak a burzsoák absztrakt jogaiban egyenlő citoyenekre alapozott társadalomképétől, de a „munkásosztály angliai helyzetétől” is.
Nem véletlen, hogy a társadalmi helyzet változatosságának, a Marxot jóval megelőző teoretikus koncepcióknak – a francia kommunizmus születése nem 1848-ra (Kommunista Kiáltvány), hanem 1796-ra (a Babeuf-féle Egyenlők Kiáltványa) tehető – a következménye egy példátlanul széttagolt politikai mozgalom lett. Ezért nagyon röviden szólnunk kell itt azokról a politikai eszmeáramlatokról és szervezetekről, melyekből a XX. század elején, jellemzően nagyon későn, megszületett a szocialista párt (SFIO).
A képet csak illendőségből, nem a jelentőségük miatt kezdjük a francia „marxistákkal”. Mint ismeretes, a II. Internacionálé domináns szociáldemokrata ideológiája az 1890-es évektől az ún. ortodox marxizmus volt, azaz a szocialista mozgalomnak egy egalitárius és „hivatásrendi” mozgalommá szűkítése. Ráadásul a korabeli francia Marx-recepció ekkor a legudvariasabban szólva is meglehetősen gyenge volt: lényegében a Kiáltványon és a Franciaországot érintő politikai műveken kívül Marx teoretikus művei tökéletesen ismeretlenek voltak. A franciák a forradalmi marxizmusból sokkal inkább értették a forradalmat, mint a marxizmust. Tulajdonképpen néhány leegyszerűsített dogmává foglalták össze azt, azonban ezt hallatlan fölényes és intoleráns propagandává alakították, amelyet az egyetlen tudományos szocializmus tudósaiként képviseltek. Jellemző, hogy a kor egyetlen valamennyire elismert francia marxista teoretikusáról (Marx vejéről, Paul Lafargue-ről) szól az ezerszer idézett Marx-kiszólás: „Mikor Lafargue-ot hallgatom, egy dologban vagyok biztos, hogy én nem vagyok marxista.” Hozzátehetjük, hogy még Lafargue az egyetlen, aki komolyan foglalkozott a marxizmussal. A néhány sémára leegyszerűsített dogmatizmust képviselő, Jules Guesde által vezetett francia „marxista” párt, az 1879-ben megalakult POF (Parti Ouvrier Français) az első valódi francia munkáspárt volt, a guesde-isták pedig mindvégig megőrizték szakszervezeti bázisukat elsősorban az észak-franciaországi textiliparban.2
A Kommün után többnyire emigrációban levő blanquisták 1881-ben szerveződnek újra CRC (Comité Révolutionnaire Central) néven, Blanqui halála után Eduard Vaillant vezetésével. Vaillant a forradalmi, felkelő szektából (a híres „blanquizmus”) egy nyitott párttá alakította a mozgalmat, mely egyre inkább elfogadta a legális eszközöket. A blanquisták lényeges kérdésekben különböztek a guesde-istáktól, számukra ugyanis maga a teória nem sokat jelentett, a blanquista doktrínát néhány fogalomban össze lehet foglalni: közvetlen demokrácia, ateizmus, a Kommün és más forradalmi hagyományok, internacionalizmus, osztályharc, forradalmiság. A blanquisták a teoretikus vitákra úgy tekintettek, mint a munkásmozgalom megosztottságának legfőbb okára: a blanquizmus nagyon is gyakorlati jellegű mozgalom volt (mely a Kommün után már nem merült ki a „puccsizmusban”), jóval kevésbé doktriner, mint a guesde-izmus.
Az 1879-es marseille-i munkáskongresszuson megalakult POF-ból szakadt ki Pierre Brousse vezetésével 1882-ben a reformista szárny, a korabeli elnevezéssel a posszibilisták vagy brousse-isták. A posszibilisták elképzelései szerint a kapitalizmus elkerülhetetlenül monopóliumokhoz vezet, mely maga után fogja vonni az állam szerepének (egyszerűen a közhatalom védelmének) növekedését. Ebben a folyamatban a kapitalista fejlődés végpontja a services publics-re (az önkormányzati kollektív tulajdonra) alapozott rendszer. A posszibilisták ezt a fejlődést békésnek és demokratikus úton végigjárhatónak gondolták, ez az elképzelés kiegészült a decentralizáció, a föderalizmus lelkes támogatásával.
A Jean Allemane vezette forradalmi szárny 1890-ben vált ki a posszibilisták pártjából, és alakította meg a POSR (Parti Ouvrier Socialiste Révolutionnaire) nevű munkáspártot. Az allemane-isták leginkább a blanquistákkal mutattak hasonlóságot, abban az értelemben, hogy ők is a forradalmi hagyományok olvasztótégelyét alkották. A párt három alapdokumentumának a Babeuf-féle Manifeste des Égaux-t (az Egyenlők Kiáltványát), a Kommunista Kiáltványt és az I. Internacionálé Alapítólevelét tartották. A blanquistákhoz hasonlóan az allemane-isták is meglehetősen bizalmatlanok voltak a különböző teóriákkal szemben, inkább a mozgalom spontaneitásában hittek. Átvették a posszibilistáktól a föderalizmus igénylését és a „services publics”-re alapozott programot, azonban annak forradalmi változatát képviselték. Közös pont volt még a blanquistákkal, hogy az allemane-isták is anti-parlamentariánusok voltak, az anarchizmushoz a végcél tekintetében igen közel álltak: számukra az államot a forradalom után felváltja a seule administration des choses (a dolgok egyszerű irányítása, vö. Proudhon). Az allemane-isták két eredetiséggel gazdagították a francia munkásmozgalmat: az egyik a hangsúlyos ouvrierizmus volt, a másik pedig a szakszervezeteknek tulajdonított primátus az osztályharcban. Először az allemane-isták propagálták a politikai erők közül az általános sztrájk eszméjét, „mint az egyedüli lehetséges eszközt a gazdasági rendszer átalakítására, mely elvezet az emberiség jólétéhez”.
A későbbi SFIO-t konstruáló ötödik, igen diffúz áramlat, az ún. független szocialisták csoportja számarányánál jóval nagyobb befolyással bírt a korban. Jóllehet a parlamentáris politikatörténetre koncentráló történettudomány miatt olvasóinknak némiképp torzító képe lehet a különböző történelmi figurák jelentőségéről, mégis tény, hogy a francia szocializmust jellemző, jelentős személyiségek alkották ezt a csoportot (Millerand, Viviani, Jaurès, Briand). A független szocialisták alkották a parlamenti szocialista frakció abszolút többségét, de lényegében monopolhelyzetben voltak az önkormányzati szocialista napilapok területén is (a legnagyobb országos szocialista lap természetesen a szakszervezet La Vie Ouvrière című lapja volt). Ezek a független szocialista képviselők, újságírók egy reformista eklektizmust képviseltek a politikai eszmék terén.
A II. Internacionálé 1904-es amszterdami kongresszusa hozza meg a változást, azzal, hogy a tagjait, elsősorban mindenekelőtt a franciákat, egységes munkáspártok szervezésére szólította fel. Ez Franciaországban 1905-ben történik meg, ekkor jön létre a Section Française de l’International Ouvrière (SFIO). Az alakuló kongresszus az Internacionálé kívánalmainak megfelelően egy forradalmi programot fogadott el, azonban a forradalmárok győzelme csak tiszavirág-életű volt. Az 1908-as toulouse-i kongresszus is egy Jaurès által létrehozott ügyes kompromisszum eredményeképpen szavakban minden forradalmi szárnynak az elképzelését beépítette a párt programjába (szólt a politikai hatalom meghódításáról, a felkelésről és az általános sztrájkról is), azonban a jaurèsi koncepciónak megfelelően ezeket nem ítélte időszerűnek, és egy nagyon is reformista azonnali programot dolgozott ki.
Természetesen nem is ez a nem kevés, legalábbis külföldinek érthetetlen, történészi pátosszal kezelt fogalommal, a „synthèse jauressiènne”-nel volt a gond (hiszen ez a „kettős beszéd” minden korabeli szociáldemokrata pártra jellemző volt), hanem hogy hiányzott alóla a mankó: a munkásmozgalom pártja. Párt volt, csak a munkásmozgalom hiányzott mögüle.
A hiányzó szociáldemokrata modell
Az egész kontinens legfontosabb pártjáról, a német SPD-ről mintázhatjuk meg a szociáldemokrata párt és a társadalom kapcsolatának modelljét. Egy milliós tagságú pártot, amely szoros szimbiózisban él a szakszervezeti mozgalommal (Németországban a szakszervezet teljesen a pártnak alávetett helyzetben van, Angliában éppen fordítva), de ami lényegesebb, egy valódi szocialista ellentársadalom képét rajzolhatjuk fel, mely munkástagjainak egész szocializációjában, az óvodáktól a sajtón át a dalegyletig alapvető szerepet játszik. A párt éppen ezen szerepének következtében – ha csak távlatosan is, de a történelemben előrehaladva egyre valószínűbben – komolyan esélyes egy-egy választás megnyerésére, azaz a kormányzati szerepre.
Franciaországban ennek nyomát sem látjuk: a francia SFIO-nak az első világháború előestéjén 93 000 tagja volt (miközben a németnek több mint egymillió), ugyanekkor a párt a szavazatok 17 százalékát szerezte meg (durván annyi választója volt, mint a németnek tagja…), amely kétségkívül előrelépés volt, azonban igen távol volt azoktól a reményektől, hogy a szocializmust valaha parlamenti úton lehessen „bevezetni” Franciaországban (amely Németországban nem tűnt lehetetlennek). A jelenség magyarázata a párt és a szakszervezet a szocdem modelltől teljesen eltérő viszonyában rejlik: Franciaországban a párt és a nagy szakszervezeti szövetség nem egymással komplementer, hanem konkurens viszonyban állt.
A francia helyzet specifikuma az a paradoxon, hogy míg a munkásosztály Franciaországban a forradalmak révén már a XIX. század közepére integrálódott politikailag (még a polgárháborús Kommünnek is az egyik cementje az volt, hogy a francia munkásnak igenis „volt hazája”), azonban teljes szociális kizártsággal találkozott. A francia munkások az itt valóban létező forradalmi burzsoáziával szövetségben vívták meg forradalmaikat (három ízben is 1789 és 1848 között), mely mélyreható következményekkel járt: a baloldali egység, azaz a szövetség a baloldali értelmiségiekkel és az általuk befolyásolt progresszista kispolgársággal a baloldal alapvető konstruáló tényezőjévé vált (l. Népfront, a „Közös Program” 1972-ben stb.). Ez kétségkívül a kontinensen sokáig példátlan politikai hatalmat adott a munkásosztály kezébe (például a német proletariátus valódi politikai integrációja lényegében csak 1945 után történt meg), azonban mindez a szociális marginalizációval3 járt együtt. A proletár mint citoyen minden volt, mint termelő semmi.
Franciaországban nem kellett hozzá a szociáldemokrácia, hogy (mint azt Tamás Gáspár Miklós oly szépen mondja) a „szubaltern népességet: a munkásosztályt, ezt a társadalomban alávetett csoportot beemeljék a társadalomba, politikai, hatalmi és kulturális tényezővé tegyék”.4 A munkásosztályt 1789, 1793, 1830 és 1848 tette politikai, hatalmi és kulturális tényezővé, hogy gazdasági, szociális tényezővé váljon, ahhoz pedig nem pártra, hanem szakszervezetre volt szükség.
A szindikalizmus ideológiája és gyakorlata tulajdonképpen ezt a hiátust, a proletariátus szociális marginalizációját fordította át erénnyé, azaz a munkások – politikától, politikusoktól független – autonóm szerveződésének propagálásává. Ennek itt számunkra az a jelentősége, hogy innen ered az a más országokban oly kevéssé jellemző jelenség, hogy a szakszervezeti mozgalom és a szociáldemokrácia egymástól függetlenül, sőt egymással konkurálva működik.5
Ezt az alapvető körülményt, azaz a párt gyenge munkáspártjellegét,6 csak fokozta a két világháború között egy valódi munkáspárt, a Francia Kommunista Párt létrejötte, és az a tény, hogy az SFIO lassan átvette a déli országrészben („a vörös Midi”) a Radikális Párt bázisát a republikánus táborban, mely értelemszerűen nem munkásjellegű bázis volt. Majd az egészre feltette a koronát a második világháború után a minden szocdem pártra jellemző néppártosodás, amely Franciaországban – mivel volt par evidence munkáspárt, a kommunista párt – leginkább azt jelentette, hogy a párt eddig főleg tanárokat, republikánus attitűdű kisegzisztenciákat tömörítő bázisa kiegészült a középosztály más elemeivel (mindenekelőtt a fehérgalléros állami alkalmazottakkal).
Lényegében Franciaországban a klasszikus szociáldemokrácia modelljének minden eleme hiányzott, ráadásul az elkésett ipari forradalom és ebből következően a munkásosztály heterogenitása megakadályozta egy szocialista ellentársadalom létrejöttét is. Ennek egyébként az is a következménye lett, hogy szemben a klasszikus modellel, a francia párt nehezebben adaptálódott a parlamentáris demokrácia rendszeréhez, hiszen egyszerűen nem volt magától értetődő, hogy ez a párt „a munkáspárt” (azaz a munkásosztály szószólója a parlamentben).
Bizalmatlanság a hatalomgyakorlással szemben, a doktrína súlya
A francia szocialista pártot sok tekintetben még napjainkban is a fentebb vázolt modellből következő két legfontosabb következmény jellemzi: egyrészt egy alapvető bizalmatlanság (illetve a hatalomban megélt tapasztalatok miatt egyfajta melankólia) a tőkés rendszerben történő politikai hatalomgyakorlás iránt, másrészről pedig a leggyakorlatiasabb politikai kérdéseket illetően is a teória korunkban példátlan súlya.
Egy olyan pártban, melynek története során a valódi identitása éppúgy kérdéses volt (hiszen mint fentebb hosszan fejtegettük, nem létezett a szociáldemokráciára oly jellemző egyértelmű megfelelés munkásosztály és pártja között), mint egysége. A nagy nehezen megtalált ideológiai szintézisekhez való ragaszkodás lényegében az egyetlen eszköz volt a párt egyben tartására. Egyébként azt is láthatjuk, hogy egy miliőben, ahol minden politikus teoretikus is (a francia szocialista politikusok napjainkban is ontják a döntő többségében távolról sem eredeti, nem is túl érdekes, de mégis teoretikus igénnyel is fellépő könyveket), a szűken vett politikai teoretikusok mily keveset számítanak,7 és persze másrészről a filozófusok milyen sokat.
A doktrínához való görcsös ragaszkodás, a folyamatos ideológiai kettős beszéd oka éppen a párt és választói bázisa szociológiai összetétele (nem munkás jellege) volt. Sok területen az indusztrializáció lassabb, tökéletlenebb lefolyása, illetve a republikanizmus eszmerendszerének súlya miatt a „munkáskérdés” egyszerűen nem volt a legjelentősebb probléma. Mindez persze nemcsak a teória súlyán, hanem tartalmán is nyomott hagyott.
Maga a teória fő váza is a párt „kettős kötődését” mutatja: a marxista osztályszemlélet és a valamiféle szociális republikanizmus érdekes elegyében a hangsúlyeltolódások jól mutatják a párt ideológiai mozgásait. Csak egy példával élve, szimptomatikus volt, amikor a párt hatvanas-hetvenes években „ortodox marxista” áramlata, a CERES-csoport a nyolcvanas évekre valamiféle baloldali, etatikus, „jakobinus” republikanizmussá alakult át (ők a francia politikai szótárban a baloldali „szuverenisták”). Mára a PS-ből kivált szuverenista párt nem véletlenül jóval közelebb érzi magához a mindig is erősen nacionalista, mára lényegében egy jóléti szociáldemokrata párttá szelídült kommunistákat, mint a szocialistákat.
Ebben a francia szocialista párti szocializmusképben a társadalom érdekes kettős reprezentációja jelentkezett sokáig, melyben keveredett egymással a marxista és a republikánus olvasat: a proletariátus mint új Harmadik (vagy Negyedik) Rend, a burzsoázia szerepének megfeleltetése az ancien régime arisztokráciájának stb. A két olvasat persze leginkább egymásba csúszott, és ezekkel a párhuzamokkal lehetővé vált a munkásosztály azonosítása a néppel, vagy éppen az ipari forradalom és a nagy francia forradalom párba állítása.8
Egy municipális párt
A párt társadalomban való meggyökereződése nem a klasszikus úton, azaz a szakszervezeteken és más munkásszervezeteken keresztül történt, hanem a helyi politikában. Az önkormányzatok váltak a francia szocializmus alapvető strukturáló tényezőjévé. Ez igen jól hangzik, azonban a valóság kevésbé szívderítő: a párt hagyományosan teljesen decentralizált struktúrája csak elősegítette a helyi bárók, klánok kialakulását (melyek többé-kevésbé az országos politikától teljesen függetlenül működtek). Ez a municipális szociáldemokrata modell kicsiben létrehozta egy-egy helyi szocialista ellentársadalom csíráját, azonban teljesen a helyi képviselő, polgármester irányítása alatt, másrészt pedig teljesen a (helyi) állam függésében. A történelmi hagyományok erejét mutatja, hogy míg 1925-ben a párt 110 000 tagjából 14 000 volt önkormányzati alkalmazott, addig manapság az aktív 130-140 000 tagból majd 40 000 dolgozik az adminisztrációban…
Ennek gyökereit szintén a történelemben kell keresnünk: már az 1905-ben megalakult SFIO is egy igen decentralizált párt volt, hiszen az őt alkotó irányzatok féltékenyen őrizték függetlenségüket. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy a párt – éppen a parlamentarizmus „derivációjától” való félelmében – kizárta a parlamenti képviselőket a párt vezető testületeiből, amellyel persze éppen az ellenkező hatást érte el: képviselői példátlan önállóságot élveztek. Az 1920-as tours-i kongresszus9 valósággal kiürítette a pártot: nemcsak a taglétszám csökkent hatodára, hanem a pártból egész régiók távoztak, mint ahogy ekkor lett kommunistává a párt még Jaurès alapította országos napilapja, a L’Humanité is. Az SFIO a túlélését egyedül a városi önkormányzatokban és a parlamenti frakcióban (a tagsággal ellentétben a frakció döntő többsége szocialista maradt) megőrzött pozícióinak köszönhette. Nem véletlen, hogy ezek, egy a szociáldemokráciára másutt oly jellemző tömeges munkástagság hiányában, oly nagy önállóságot élvezhettek és élveznek napjainkig (noha persze közben másutt is eltűnt ez a munkásság, az erre épülő centralizált párt azonban nem).
Elmaradt megújulások
Az 1920-as tours-i kongresszus, az egységes munkáspárt kettészakadása és a Francia Kommunista Párt megalakulása után a szocialista párt vitathatatlan vezére, Léon Blum azt a stratégiát választotta, hogy a kommunisták bolsevizmusára mint az „orosz barbárság” megnyilvánulási formájára tette a hangsúlyt, azzal érvelve, hogy a forradalom iránti elkötelezettségben nincs különbség a két párt között. A szocialisták számára pedig kidolgozta az ismert kétlépcsős (a hatalom gyakorlása és megragadása között különbséget tevő)10 modelljét. Ez kiegészült azzal, hogy szemben a német vagy az angol párttal, az SFIO a Népfrontig nem lépett be „burzsoá kormányokba”, noha konkrét gyakorlati programja (1924 és 1928 között a párt támogatta a radikálisok kormányzását, ez volt az ún. Bloc de Gauche) lényegében nem lépett túl az európai testvérpártok elképzelésein és néholi gyakorlatán. A politikai demokrácia szélesítése (női választójog, arányos választási rendszer, a korporatív szenátus megszüntetése), államosítások, illetve a munkahelyi, szociális törvénykezés elfogadása lényegében a már említett „jaurèsi szintézishez” képest nem sok újat jelentettek. Mint ahogy a Blum-féle kétlépcsős modellnek is ugyanaz volt a funkciója: azaz a párt egységének fenntartása (Jaurès idejében a párt ezerfelé húzó irányzataival szemben, Blumnál a kommunista, forradalmi konkurencia miatt), és az ideológia révén a párt végcéljának és a nagyon is reformista politikai gyakorlatának összeegyeztetése. Ma is jellemző a szocialista pártra az ebből a tradícióból érkező paradox jelenség: noha a szocialisták vég nélküli elvi vitákat tudnak folytatni, de ez valójában doktrinális érdektelenséget takar, hiszen a politikai következtetések levonása (mely értelmet adna az egésznek) rendszerint elmarad. Marad a föld felett lebegő, absztrakt doktrína és az éppen ezért minden doktrinális elképzelést nélkülöző politikai gyakorlat.
Ezt a valósággal egyre távolabbi kapcsolatban levő kettős beszédet már a harmincas években érték a párt baloldaláról is kritikák (elsősorban Marceau Pivert Bataille Socialiste című lapját és csoportját érdemes ismernünk a korból), a kor tendenciája az állam szerepének felértékelődésével párhuzamosan mégis inkább a szociáldemokrata reformizmus volt. Franciaországban azonban a marxizmuson túllépő,11 a vegyes gazdaságot, az osztály-együttműködést propagáló Henri de Man vagy a korban divatos planisme-t (kapitalista tervgazdaságot) teorizáló Jules Moch gondolatai semmilyen visszhangot nem váltottak ki a pártban. Blum ragaszkodott a francia szocializmus kivételes helyzetének feltételezéséhez, amelynek egyetlen alapja az volt, hogy a párt nem lépett be burzsoá kormányokba. Jellemzően az 1914 után reformista irányba forduló legnagyobb szakszervezeti konföderáció, a CGT12 köreiben jóval nagyobb fogékonyság volt ezekre a gondolatokra.
A párt a Népfront idején is úgy lépett kormányra, hogy a gyakorlati teendőket illetően nem rendelkezett kiforrott elképzelésekkel, nem kevéssé ez is az oka volt annak, hogy a Radikális Párt csatlakozása után meghirdetett Népfront-program valójában még a szocialisták programjától is jobbra állt. A kommunisták – akik be sem léptek a kormányba, csak kívülről támogatták azt – lényegében az egész Népfrontot eleve, és persze erős szovjet „sugallatra”, egy liberális demokráciát, azaz a Szovjetunió szövetségesét megvédő antifasiszta összefogásként értelmezték, ahol tehát fel sem merülhet egy azon túlmutató rendszer lehetősége. Noha a Népfront hatása óriási volt, hiszen ez tette nagy párttá a Francia Kommunista Pártot, tette kommunista többségűvé az újraegyesülő CGT-t, és ez adta meg a lehetőséget az SFIO-nak, hogy valódi országos párttá váljon azzal, hogy a Loire-tól délre eső területeken elhódította a radikálisok baloldali republikánus táborát, de ez inkább lélektani értelemben13 értendő, a valódi, strukturális reformok elmaradtak. A radikálisok ezt nem akarták (a republikánus kisegzisztenciák pártjának legbaloldalibb – a korban valóban igen progresszív – követelése a jövedelemarányos adórendszer volt), a kommunisták nem foglalkoztak ezzel, a szocialisták meg nem nagyon tudták, mit is kellene tenni. A Népfront gyors bukása igazolta, hogy a doktrinális érdektelenség oda vezetett, hogy a hatalmat sem megragadni, sem gyakorolni nem sikerült.14
A második világháború utáni szociáldemokrata megújulás (a kialakuló néppárti stratégia, a tulajdonviszonyok helyett az „irányítás” kérdésének hangsúlyozása a termelésben, a tőkés tervgazdaság európai modellje – szóval a Bad Godesbergben kodifikált modern szociáldemokrácia) jórészt érintetlenül hagyta az SFIO ideológiáját. Az ekkor Guy Mollet által vezetett párt egyszerre tartotta fenn „forradalmi elkötelezettségét”, és merült bele a IV. Köztársaság parlamentáris kamarillapolitikájába (igen gyakran kormányon, Mollet miniszterelnök is volt, éppen az igen rosszul sikerült szuezi kaland idején). A korban a két fontos baloldali reformprogram, a modern szociáldemokráciához igen közel álló ún. mendèsisme (azaz a Pierre Mendès-France körül tömörülő fiatal technokraták, liberális baloldaliak és baloldali katolikus aktivisták és szindikalisták köre) és a kommunista párt által propagált állami tervgazdaság volt, a szocialisták egyre vesztve politikai befolyásukból valójában a kommunistákkal és a gaulle-istákkal szemben álló polgári pártok egyike voltak csupán.
A pártot minden bizonnyal megmentő megújulás a lehető legváratlanabb helyről, az új baloldalról, és (az előzőnek is ellentmondóan) a legváratlanabb személytől, a még csak nem is szocialista François Mitterrand-tól érkezett. Mellesleg 1968 teljes vereségét mutatja, hogy az új baloldalból érkező megújulás haszonélvezője éppen az a párt és az a személy volt, amelynek és akinek 1968 valójában igazi „annus horribilis” lehetett.
A párt élére (a párton kívülről!) 1971-ben megérkező Mitterrand – miközben, ha nem is vált szocialistává, de „megtanult szocialistául beszélni”, ahogy Mollet mondta róla – lényegében instrumentalizálta a pártot az V. Köztársaság politikai rendszerében kulcsfontosságú köztársasági elnöki poszt megszerzése érdekében. A párt áramlataira hagyva a doktrinális kérdéseket, legtöbbször azokat egymás ellen kijátszva prezidenciálta a pártot, és a nagy cél, a hatalom meghódítása (ne felejtsük el, hogy a párt 1958 óta nem volt kormányon) szolgálatába állította. Mitterrand visszafordította a pártot a IV. Köztársaság, majd az új rezsim alatti anti-gaulle-ista és antikommunista centrumpolitikájától, ami természetesen csak úgy volt lehetséges, ha „nem akarja visszacsinálni Tours-t”, azaz a doktrinális egység helyett csak egyszerű választási együttműködésre törekszik a kommunistákkal.15 Ezt valósította meg végül az 1972-ben elfogadott Közös Program,16 melyet ugyan a kommunisták 1977-ben felmondtak, de mégis ez a baloldali egység hozta el a győzelmet 1981-ben.
Azonban ezek csak hatalomtechnikai lépések voltak, a párt valódi megújulását az 1974-ben csatlakozó újbaloldali politikai és szakszervezeti csoportok belépése hozta magával (a második legnagyobb konföderáció, a ’68-ban komoly szerepet játszó, „önigazgatásos”, „munkástulajdonos” ekkorra már megszelídült CFDT-vezérkar csatlakozott a párthoz). Ez az ún. második baloldal (az első baloldal a domináns, „jakobinus”, államelvű szárny) az újbaloldal önigazgató szocializmuselképzeléséből érkezett. Nagyon erős szakszervezeti és mozgalmi gyökerekkel rendelkezett, amely a kapitalizmussal megbékélve egyfajta együttdöntésen, munkásrészvételen alapuló, a tulajdonviszonyokat nem érintő vállalati demokráciát és persze életmód-forradalmat hirdetett.17 Ez az elsősorban Michel Rocard fémjelezte második baloldal (vagy ellenségeik szerint: az „amerikai baloldal”) valójában nem állt messze a kor szociáldemokrata főáramától, ha a párt kétségtelen hetvenes évekbeli megújulásáról beszélünk, akkor elsősorban rájuk kell gondolnunk.
A Mitterrand-féle egység tulajdonképpen ezeket az elképzeléseket egyesítette az ortodox marxista, államelvű (ennek volt a legfontosabb képviselője a már említett CERES-csoport) programjával, melynek a végeredménye egy valódi, önálló francia szocializmusmodell megteremtése lett, mely egyesítette egymással az államosítás, a munkásirányítás és a piacgazdaság elveit (legalábbis elméletben). Ma már ez talán hihetetlennek tűnik, de a nyolcvanas évek elején a párt programja a szó szoros értelmében szocialista program volt, a híres formula szerint a párt célja „az egyik rendszer felváltása egy másikkal”, azaz a demokratikus tervezésen, a munkástulajdonon, de a piaci koordináción is alapuló ún. önigazgatásos szocializmus modellje volt.
Maga a pártszervezet is megújult a csatlakozó, az újbaloldal szervezeti kultúrájából érkező militáns tömegekkel, akiknek politikai stílusa és elképzelései egyre vonzóbbá váltak a feltörekvő középosztály számára is. A nagy, megható 1981-es győzelmet18 végül ez a szövetségi politika hozta el: a már erősebb szocialisták hozták a többségbe a nyitott, „’68-as”, főként állami alkalmazott középosztályt, míg a kommunisták a klasszikus kékgalléros munkásokat.
A példátlan lelkesedést hozó választási győzelem (Mitterrand megnyerte az elnökválasztást, majd két hónappal később a szocialisták abszolút többséget szereztek a Nemzetgyűlésben, noha végül koalíciós kormány alakult, négy, kevésbé jelentős tárcát birtokló kommunista részvételével) és a felálló, a párt nagy baloldali öregje által vezetett Pierre Mauroy-kormány ambíciója az volt, hogy új korszakot hoz a nemzetközi szociáldemokrácia történetébe. A párt a korban már hihetetlennek tűnő baloldali reformpolitikát hirdetett meg, úgy tűnt, hogy valóban a francia szocialisták lehetnek az európai szocializmus avantgárdja.
A Franciaországot alapvetően megrengető reformprogram egyszerre jelentett szociális intézkedéseket (10 százalékos minimálbér-, 25 százalékos családipótlék-, 20 százalékos nyugdíjemelést), a kulcságazatok, bankok, autógyárak államosítását (de még ezzel is csak a GDP 11 százalékáról 17 százalékára emelkedett az állami tulajdonú cégek részesedése a termelésben), a kulturális hozzáférés demokratizálását és prioritásként való kezelését (ez volt a Jack Lang-féle kultúrpolitika lényege), valódi nagyvonalú bevándorláspolitikát, a vállalati szakszervezeti jogok jelentős szélesítését stb. A program a szocialisták domináns politikai kultúrájának megfelelően egy erősen etatista, ún. maximum keynesiánus politika19 volt, azaz a kereslet által beindított növekedéssel számolt. A problémát az jelentette, hogy az olajválságok utáni Európában sem a növekedés nem indult meg, de az európai partnerekre (különösen a német SPD-re) sem lehetett számítani: a monetáris helyzet 1982 júniusára odáig romlott, hogy Franciaországnak választania kellett, kimarad az Európai Monetáris Rendszerből (EMS), vagy megszorító intézkedéseket vezet be a frank védelmében. Mitterrand teátrális színjátékok után az utóbbit választotta, amivel persze az is nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak szocializmus, de még „maximum keynesiánus” politika sem lehetséges egy országban.
A beinduló megszorító politika (a „rigueur”) a súlyosbodó, a szociális juttatásokat, valamint a béreket is devalváló infláció ellen egyre szigorúbb központosított jövedelempolitikára kényszerült. Azonban az árak ellenőrzése kilátástalan volt a bérek visszafogása és egyéb restrikciók nélkül, ezzel az állam szembekerült a szakszervezetekkel, amelyeket igyekezett „megpuhítani”, illetve a döntési folyamatokból kiszorítani. Ugyanakkor a restrikciók következtében felerősödnek a jövedelmi egyenlőtlenségek, s ami még súlyosabb, nem csökkent – sőt egyenesen nőtt – a munkanélküliség. A kormányba frissen integrált, új liberális irányultságú, gazdasági tárcákat felügyelő miniszterek (elsősorban Jacques Delors és Laurent Fabius) megindították a bankok reprivatizációját, sor került számos (főleg bányászati és kohászati) üzem bezárására, a némi eufemizmussal ún. ipari „rekonstrukciós” politikának nevezett intézkedések keretében.
Ennek következtében a párt népszerűsége gyors zuhanásnak indult, és a ciklus végére (1986-ra) a mérleg egy baloldali párt számára nem volt túl szívderítő: sikerült a gazdaságot helyre rakni, azonban a társadalmi egyenlőtlenségek, a munkanélküliség és persze a profitráta tartós emelkedésnek indultak. Ráadásul – az előbbiektől távolról sem függetlenül – összeomlott a természetes szövetségesnek számító kommunista párt, és megerősödött a szélsőjobboldal, a „bevándorlókat” démonizáló nyelvezetével.
A párt 1988-ban elsősorban Mitterrand személyes népszerűségének köszönhetően újabb öt évre visszatért a hatalomba (Mitterrand, miután valamiféle „össznemzeti” programmal20 megnyerte az elnökválasztást, feloszlatta a jobboldali többségű Nemzetgyűlést, majd a választások után kisebbségi szocialista kormány alakult), azonban különösebb elképzelések nélkül. A centrum felé való nyitást képviselő Rocard-kormányt (majd kevésbé koncepciózus utódjait, Edith Cressont és Pierre Bérégovoyt) megbénították az egyre növekvő szociális feszültségek, az egyre több korrupciós ügy, a párt belső harcai, de leginkább a koncepciótlanság.
A végül 1995-ben lezárult Mitterrand-korszak, noha kétségkívül a baloldal domináns pártjává tette a PS-t,21 és a szocialisták számára hosszú távú kormányzási lehetőséget biztosított, azonban kevés volt ahhoz, hogy akár csak valódi szociáldemokrata párttá tegye a francia szocialistákat. A hetvenes években jellemző aktivista lelkesedés a hatalomban gyorsan elkopott, az etatista kísérlet bukása pedig visszalökte a pártot oda, ahol Mitterrand előtt volt: azaz a gyakorlat és az elmélet újra igen távol került egymástól.
Ma is az a helyzet, hogy a Francia Szocialista Párt még a nem túl jó bőrben levő európai szociáldemokráciának is a „beteg embere”. A sajátos francia „harmadik úttal” kísérletező Jospin-kormány bukása, majd a Ségolène Royal-féle „együttérző konzervativizmus”, a konzervatív, rendpárti mázzal leöntött szocálliberalizmus elvetélt kísérlete csak tovább rontott a helyzeten. Sőt mára a szélsőbaloldal és a Daniel Cohn-Bendit-féle liberális-libertariánus zöldek felemelkedésével a párt természetes váltópárti szerepe is veszélybe került.
Nem nagyon látszik a kiút.
Jegyzetek
1 Section Française de l’Internationale Ouvrière, a Munkásinternacionálé Francia Szekciója (1905–1971), a mai Szocialista Párt elődje.
2 Nem véletlenül ez volt az egyetlen klasszikus, komoly monoindusztriális iparvidék a korabeli Franciaországban.
3 A francia szociális törvénykezés igazából csak a második világháború után indult meg. Mindez példátlanul reakciós tőkés magatartással párosult: az 1884 (ekkor ismerik el legálisnak a szakszervezeteket) és 1914 közti sztrájkok jóval kevésbé béremelésért, mint maguknak a szakszervezeteknek a munkahelyi szerveződési jogáért folytak. A tőkések inkább mondtak le a pénzükről, mint hogy elismerjék, hogy a munkásnak mint termelőnek is joga van a szerveződésre.
4 „Mi a filozófiai botrány?” – Beszélgetés Tamás Gáspár Miklóssal. Beszélő, 2008. november–december.
Érdemes megfigyelni, hogy Franciaországban nem volt olyan kulturális osztálytagolódás, mint például Angliában. A francia munkás ugyanúgy Hugót, Dumas-t, Zolát olvasott, mint a burzsoá: kulturálisan nem jelentkeztek az osztályok. A francia munkásságnak nem jött létre valamiféle Gramsci által leírt ellenkultúrája, hiszen a magaskultúra is az övé volt. Ez természetesen nem hiátus, sőt, a munkásmozgalom univerzális küldetése tekintetében erény.
5 Ennek legfontosabb dokumentuma az ún. Amiens-i Charta („Charte d’Amiens”), amelyet a legnagyobb szakszervezeti konföderáció (CGT, Confédération Générale du Travail) fogadott el 1906-ban: a dokumentum nemcsak a szakszervezet teljes politikai függetlenségét mondja ki, hanem azt is, hogy a szakszervezetek (nem a pártok) a szocializmus elérésének első számú aktorai, sőt a jövő társadalom alapjai is.
6 Egyetlen, ámde máig ható kivétellel: a guesde-isták számottevő befolyással rendelkeztek Franciaország leginkább nagyipari régiójában, Nord és Pas-de Calais megyéiben. Ezt a befolyást magukkal hozták az SFIO-ba is, ezek a mai napig a párt legszolidabb bázisát jelentik. Láthatjuk, hogy a szakszervezetekhez való kapcsolat döntő egy szocialista párt meggyökereződése tekintetében.
7 Érdemes megfigyelni, hogy a mondjuk a századforduló körül a francia szocialisták „panthéonjában” egyetlen szocialista teoretikust sem találunk (de nem francia sincs…): Descartes, Danton, Carnot, Hugo, Gambetta, Zola, Anatole France a hősök, hozzájuk csatlakozik a két világháború között Jaurès, és nagyon későn, a hatvanas években Marx (és a „másik oldalról” Proudhon).
8 Sajnos azzal jócskán eltávolodnánk témánktól, ha belemennénk a nagy francia forradalom historiográfiájába, de annyit meg kell állapítanunk, hogy a francia baloldal legfontosabb konstruáló tényezője a forradalom egységes egészként való felfogása („la Révolution est un bloc” – ahogy mondjuk a kevéssé robespierre-ista Clémenceau mondta volt), melyből az egyetlen kivételt a libertariánus szocialisták jelentik. Minden baloldali francia forradalomtörténet, mutatis mutandis Michelet-től Soboulig, a különböző hangsúlyú népi felkelés eszméjét hirdetik, egyedül Kropotkin, Daniel Guérin és persze ’68 tételez egy alapvető törést a kispolgári robespierre-isták és a magántulajdon eltörlését hirdető „veszettek” között.
9 Ekkor vált ki a pártból és alakult meg, a tagság és a küldöttek vaskos, majd háromnegyedes többségével, a Francia Kommunista Párt (Parti Communiste Français, PCF).
10 A hatalom gyakorlásán (l’exercice du pouvoir) lényegében a tőkés rendszeren belüli reformpolitikát értett, míg a hatalom meghódításán (la conquête du pouvoir) a szocialista átalakulás megvalósításának eszközét.
11 Vö. Henri de Man: Au déla du marxisme (1926).
12 A politikai mozgalom kettészakadása után, 1921-ben a CGT is kettévált, a reformista irányú, de a szocialista párttól való függetlenségét megőrző CGT-ből kiváltak az orosz forradalommal szimpatizálók, akik megalakították a CGTU-t (Confédération Générale du Travail Unitaire). Ekkor még a proletárforradalomhoz való viszony volt a döntő, hiszen kezdetben a CGTU-t forradalmi szindikalisták és bolsevikok éppúgy alkották. Kemény csaták után sikerült a szindikalistákat kiszorítani a szakszervezetből, majd azt a lenini „transzmissziós szíj” elméletnek megfelelően alárendelni a pártnak. Még a munkásmozgalom történészei is elsősorban az első szakadást tekintik lényegesebbnek (azaz a reformista és a valójában csak papíron forradalmi szárny szétválását), noha ma már látszik, hogy valójában – legalábbis a szocializmus története szempontjából – az utóbbi harc volt a fő front!
13 A Népfront-kormány talán szimbolikusan legnagyobb tette a fizetett szabadság intézményének törvénybe iktatása volt. Az eddig a nyaralást nem ismerő munkástömegek 1936 nyarán elárasztották a burzsoá vonatokat, nyaralóhelyeket, strandokat. Ennek hatalmas lélektani jelentősége volt, mint a proletariátus, mind a burzsoázia szempontjából.
14 Nem szeretnénk igazságtalanok lenni, hiszen a gyors bukásban más körülmények is szerepet játszottak a spanyol polgárháborúba való beavatkozás kérdésétől a hisztérikus, a nacionalizmusnak egyre kedvezőbb nemzetközi klímán át a tőke Franciaországból való meneküléséig.
15 Az SFIO hivatalosan 1969-ben alakult át Új Szocialista Párttá (Nouveau Parti Socialiste), melyet Alain Savary irányításával egy olyan erősen baloldali többség vezetett, mely végig kívánta vinni a kommunistákkal az ideológiai, doktrinális vitákat. Ez, noha nemes álláspont volt, a korabeli, a szovjet modellt etalonnak tételező PCF-fel nem volt lehetséges. Mitterrand őket győzte le az 1971-es épinay-i kongresszuson, ahol magalakult a mai szocialista párt. A szövetségkötés szempontjából az új főtitkárnak komoly előnye volt, hogy mentes volt minden marxista és szocialista örökségtől, kapcsolata a kommunistákkal jóval kevésbé volt szenvedélyes, mely lehetővé tette, hogy egy konkrét vitát folytasson velük a társadalom szocialista átalakításának első lépcsőiről (hiszen mindkét párt célja programok szintjén ez volt).
16 A Közös Program megalkotása viszonylag (legalábbis az évtizedes vitákat tekintve) könnyen ment, hiszen a doktrinális kérdéseket nem érintette, megkötésére mindkét részről megvolt a politikai akarat, és az államosítások szükségességében mindkét párt egyetértett. A legnagyobb viták az államosítások mértékéről, a külpolitikáról és az V. Köztársaság intézményeihez való viszonyról folytak. Végül Mitterrand elérte, amit akart: megnyílt előtte az elnöki poszt lehetősége egy a piacgazdasággal legalábbis nem azonnal szakító, a nyugati szövetségi rendszerben maradó és prezidenciális politikai rendszerű országban.
17 Nem vagyunk olyan lelkes pártprogram-olvasók, hogy pontosan meg tudjuk ítélni, de az a gyanúnk, nem sokszor fordult elő a történelemben, hogy egy nagy, győzelemre esélyes párt programja a „Changer la vie” („Változtassuk meg az életet”) címet viselte volna, mint a francia szocialistáké a hetvenes években. A párt megújulásának kétségtelenül fontos eleme volt a ’68-as „életmód-forradalom” követeléseinek – persze részbeni – beemelése a párt programjába. Ennek a jele volt, hogy már a győzelem után a szocialista kormányban volt például „szabadidőügyi miniszter” is…
18 Minden mai baloldali visszaemlékezés elmaradhatatlan eleme a Mitterrand győzelmét ünneplő, a Bastille téren (véletlenül sem a Champs-Elysée-n) az Internacionálét éneklő százezrek képének felelevenítése. Egy szocialista párt diadalának eufórikus ünnepe.
19 A fogalmat Mikecz Tamás tanulmányából vettem át, aki szerint: „A maximum-keynesianizmus keretei között a szociáldemokrácia nem adja fel hagyományos gazdaság- és szociálpolitikai céljait. A tartós recesszió, a kedvezőtlen világpolitikai, illetve nemzetközi gazdasági környezet, a strukturális válság kontextusában beszűkült mozgásterét úgy próbálja bővíteni, hogy a centralizált, etatista elemeket erősíti: államosít, adóztatja a magas jövedelmeket a beruházások, a foglalkoztatottság és a szociális kiadások szinten tartása, sőt emelése érdekében.”
20 A jelszó már nem „az egyik rendszer felváltása volt egy másikkal”, mint 1981-ben, hanem az „Egységes Franciaország” („La France unie”). És innen az MDF-es „nyugodt erő” is.
21 És persze ezzel, noha egy nem kétpárti, de kétpólusú politikai váltógazdaság természetes váltópártjává. A párt tulajdonképpen 1971 és 1988 között vált valódi országos néppárttá (földrajzilag is országossá vált, betört jobboldali területekre éppúgy, mint például az eddig kommunista párizsi medencébe), 1978-ban kapott először (a Népfront óta!) több szavazatot, mint a kommunista párt, és a nyolcvanas évek közepére egyértelműen a baloldal fő strukturáló tényezőjévé vált.
Felhasznált irodalom
Beand, Michel: Le socialisme à l’épreuve de l’histoire 1880–1981. Paris, Éditions du Seuil, 1982.
Bergounioux, Alain-Grunberg, Gérard: L’ambition et le remords. Les socialistes français et le pouvoir (1905–2005). Paris, 2005, Fayard.
Castagnez-Reggiu, Noëlline: Histoire des idées socialistes en France. Paris, La Découverte, 1997.
Cotcuff, Philippe – Maillard, Alain (sous la direction de): Les socialistes français à l’épreuve du pouvoir. Pour une critique mélancolique de la gauche. Paris, Les éditions Textuel, 2006.
Halimi, Serge: Quand la gauche essayait. Paris, Arléa Poche, 2000.
Juillard, Jacques: Autonomie ouvrière: études sur le syndicalisme d’action directe. Paris, Gallimard, Le Seuil, 1988.
Kergoat, Jacques: Histoire du parti socialiste. Paris, Éditions La Découverte, 1997.
Lerèvre, Rémy-Sawicki, Frédéric: La Société des socialistes. Le PS aujourd’hui, Bellecombe en Bauges. Éditions du croquant, 2006.
Legoff, Jean-Pierre – Thibaud, Paul – Weber, Henri: Où va la gauche française? I. et II. Le Débat, mars-avril 2003 et mars-avril 2004.
Legoff, Jean-Pierre: Hypothèse pour comprendre le chaos ambiant. Le Débat, sept-oct. 2003.
Marlière, Philippe: De Lionel Jospin à Ségolène Royal, l'introuvable troisième voie du socialisme français. Mouvements, 2007/2, Numéro 50.
Mikecz, Tamás: A szociáldemokrácia kultúrafelfogásának néhány vonatkozása. In: A mai szociáldemokráciáról. Budapest, Kossuth, 1986.
Willard, Claude: Socialisme et communisme français. Paris, Armand Colin, 1967.
Winock, Michel: La culture politique des socialistes. In: Les cultures politiques en France. Sous la direction de
Serge Bernstein. Paris, Éditions du Seuil, 1999.
- Játéktér [6]