Lengyel Gabriella

Nyomtatóbarát változat

Kemény most jót nevetne rajtam: szeretem Miskolcot. A gyerekkor földrajzóráiról megmaradt, hogy hazánk második legnagyobb városa, a nehézipar fellegvára. Egyszer valóban eljutottam Diósgyőrbe; rengeteg vasra, csőre, mindenbe beivódó rozsdás porra emlékszem, kietlen kollégiumi termekre és zord kollégiumi nevelőkre. Átutazóban a rejtélyes nevű Tiszai pályaudvaron1 nagyon szerettem a resti friss kirántott hússal bélelt zsömléit, hideg borsodi söreit. Az igazi találkozás ’88-ban történt. A Szinva medrében takarító gumicsizmás cigány férfiak, a gyűjtött munkaügyi adatokból kirajzolódó élettörténetek, a hetvenes évek elejét idéző tanácsi osztályvezetők, szakszervezeti funkcionáriusok, a Békeszálló munkásbarakk nyomora, a Sajó-partra tervezett cigánygettó jelentették e találkozást, és többé nem engedtek el.

Az elmúlt hónapokban Miskolcról főként a Fészekrakó Programmal kapcsolatos visszaélések kapcsán cikkeztek a lapok. Nem is önmagában a csalássorozat borzolta a kedélyeket, hanem az, hogy az avasi lakótelepre beköltözött családok egy része zavarta a környék nyugalmát. Az önkormányzat az ügyészséghez fordult, városőrséget állított fel, és kiállt a cigánybűnözésről és a „kegyetlen bűnözőkké váló, sok kis aranyos cigány gyerekről” nyilatkozó városi rendőrkapitány mellett. A rendőrtiszt posztján maradt, az Avason pedig azóta helyreállt a nyugalom; a helyi sajtó is elismerte, hogy eltúlzottak voltak a konfliktusokról szóló cikkek.

A napi ütközések újabb taglalása, értelmezése helyett érdemes ezeknek az eseményeknek tágabb összefüggéseit, társadalomtörténeti hátterét megismerni. Azt keresem, hogy ezekben az évszázadokon átívelő térbeli változásokban hol van a helyük a szegényeknek és cigányoknak, hol együtt, hol külön: milyen szegény elkülönülések alakulnak ki, a város szövetébe hová kapcsolódnak be a különböző korokban meg­jelenő cigányok. Az egymáshoz közeli részekből álló településegyüttes – később a mesterségesen össze­szegecselt Miskolc – története során fo­lya­matosan és nagymértékben igényelte a szakképzetlen cseléd, szolga és szolgáltató rétegek munkáját, és folyamatosan nem tudott mit kezdeni velük mint városlakókkal.

A város arcai

Miskolc három arca rétegződik egymásra. A régi várostörténészek munkáiból bontakozik ki, a levéltár régi térképeiből, évszázadokon át vezetett városi könyveiből, megyei, városi levelekből, iratokból. Nyüzsgő, fontoskodó kisváros, nemességüket őrző iparosokkal, szőlősgazdákkal. A következő kép a felduzzasztott, de már hanyatlásnak indult iparváros: kopott szocreál kolosszusok, lepusztult belváros, soktízezres lakótelepek, kimerülő bányák, elavuló nehézipar. És a dermesztő varjúkárogás a Sajó mentén, ahol az elhagyott repülőtéri laktanyába árvíz sújtotta cigány családokat költöztetett a városigazgatás.

A város mai képe meglepően tiszta színekkel, éles fényekkel látszik: nagy, szennyező gyárai már bezártak. Megejtő az igyekezet, ahogy új szerepkörét keresi, mintha ismét városi szabadságát kellene megvásárolnia. Operák és színházi sakkmérkőzések fesztiválvárosa, amely nagyon komolyan gondolta azt is, hogy Európa kulturális fővárosa lehet. De a ragyogónak képzelt főutca épületeiről hullik a stukkó; néhány márkás bolt mellett távol-keleti gagyiáradat, az elkoszosodott, kiadó portálok pedig szülőföldem József körútját idézik.

A megismerés e három mozzanatát egymásra vetítve a város szövetének mélyen vibráló látványa nyílik meg. A középkori, kora újkori térszerkezet az utcák rajzaival, a patakok, vízfolyások medrével, híd­jai­­val, malmaival, a bevezető utakkal, kapukkal, a környező dombok szőlőskertjeivel, borházaival képezi a látvány alapját. Ezt a szerkezetet töltik ki foglalkozás, jogállás, nemzetiség szerinti laza elkülönülésekben a városlakók. Megtévesztő lehet ez a visszavetítő megközelítés, hiszen a városlakók csoportjai maguk alakították évszázadok alatt az együttélésre alkalmas teret. A bővülő népesség vagy beilleszkedett a meglévő keretekbe, vagy újabb formákat csatolt a meglévőkhöz. Erre a szerves térformálódásra települt rá a XIX–XX. század fordulójának ipara és vasútépítése, megakasztva a város természetes terjeszkedését. A vasgyártáshoz kapcsolódó bányafejlesztések népes bányatelepeket hoztak létre, melyek alig kapcsolódtak a város életéhez, hasonlóan a vasgyár többezres ko­ló­niájá­hoz, amely tervezett elkülönültségben élt. A nagy­szabású városfejlesztési tervekből kevés valósult meg, rögzültek a nagyobb belső terek, a főbb útvonalak, ezek mentén emeletes bérházak, kertvárosias villák épültek. A Trianon utáni menekültek számára több kisebb lakónegyed épült, a város szegényeinek egy nagyobb barakktelep jutott a város szélén.2 A század közepétől a szocialista nagyipar munkások, volt pa­rasz­tok tízezreit mozdította a város felé, az ő letelepítésükre az ötvenes évektől a nyolcvanas évek közepéig hatalmas lakótelepek épültek a történelmi városmag köré. Az építkezések során jó épületekkel együtt több nyomornegyedet és cigánytelepet is lebontottak. A századvég gazdasági és társadalmi változásai nem módosították jelentősen a város térszerkezetét, a leállt bányák, kiürült gyárak ugyanott vannak, ahol voltak, miként a munkáskolóniák, lakótelepek is. A szegénynegyedek bontása akadozik, az utóbbi évtizedben kialakult egy nagyobb, városon kívüli szegény/cigány telep. Ezzel együtt szintén az utóbbi évek fejleménye, hogy a legjobb módú városlakók felépítették a maguk városszéli, domboldali, gazdag szegregátumait.

Gordon

A középkor végi időkben, amennyire a forrásokból vissza lehet következtetni, a földtelen zsellérek egy-egy jobbágyi vagy nemesi telken3 éltek: a várost sok vízfolyás szabdalta, a telkek a földgazdálkodás szerveződése4 következtében hosszú, keskeny alakban többnyire a közlekedő úttól nyúltak le a vízfolyásig, a felső végükön állt a telek gazdájának háza, a lenti – valószínűleg értéktelenebb, de a vízáradásoknak mindenképpen inkább kitett – végükön a zsellérek házai. A gazdálkodást kiszolgáló szegényebb iparosok, akik nem tudtak városi telekhez jutni, ugyancsak ilyen telekvégi házhelyeken éltek, nekik jól jött a víz közelsége. Zsellérsorok az egyházi gazdálkodás kiszolgálására alakultak ki először, majd a munkaigényes szőlőtermesztés kiterjedésével a város új házhelysorokat nyitott a kötött gazdálkodáson kívüli kisebb telkekkel, a város határán kívül. Ezzel részben enyhíteni kívánták a zsellérlakhelyek zsúfoltságát, részben új munkaerőt vonzottak a szőlősgazdák számára nemcsak a környék szegényebbjei közül, de a szlovákok lakta távolabbi területekről is. Cigányokat a XVII. század közepétől említenek a helyi források, ők kovácsok, mezőgazdasági eszközöket készítenek, javítanak. Lakóhelyük a zsellérek, szegényebb iparosok között van, az egyházi zsellérsoron vagy a tótok között nem találjuk őket. Nem tudjuk, kezdetben mennyien laktak házakban; ismereteink szerint házak között épített sátrakban, kunyhókban is laktak. Mária Terézia korában házakat említenek az összeírások és a peres iratok. Ebben az időben már nagyjából be is tudjuk azonosítani a lakóhelyeket: többségükben a város északi határán, a Pece patak mentén húzódó zsellérsorokon éltek, egy kisebb csoportjuk pedig a főutca egyik zsellérházakkal zsúfolt telkén lakott.

A Pece mentén zsellérek és kézművesek éltek, erre volt a fazekasok utcája is. A tűzveszély miatt komoly elővigyázatosságot követelt meg a városi tanács a tüzes szakmáknál, így a kovácsoktól is. 10-12 cigány család élt erre, kovácsok voltak, és zenészek, amellett valamennyire gazdálkodtak is, jószágot, olykor engedéllyel lovat is tartottak, így tudtak munka után menni, ha helyben nem volt elég. Volt asszony, aki használt ruhával kereskedett alkalmilag a városi piacon. Itt lakott, az Újsor nevű helyen a városháza embere, Kozák János is vajdaként, aki amúgy kovács volt. A főutcán, a Piac utcán három család, apa és két házas fia élt, ők nem tűzveszélyes mesterséget űztek, bár foglalkozásukkal az akkori törvények5 határán egyensúlyoztak: zenészek voltak.

A cigány családok adót fizettek, a férfiak katonáskodtak, legalábbis sorozták őket, a cigány emberek magyarul beszéltek – a periratok szó szerint idézik magyar nyelvű beszédüket, káromkodásaikat –, nem éltek elkülönítetten, foglalkozásuknak megfelelően tagolódtak be a város nem birtokos, nem vagyonos társadalomrészébe.

A város növekedése beérte a városszéli szegénysorokat, ez történt nemcsak az északi Pece-parton, de délen, az Avas-hegy alatti lejtőkön is: megesett, hogy az egykori zsellérsor idővel a város úri negyede lett. A szegényeket vagy kijjebb, feljebb nyomták, de tovább élt az a Miskolcra olyannyira jellemző településalakzat is, amely szinte a kezdetektől máig elkíséri a szociális tér alakulását: egy nagyobb lakóegységen belül egymástól néha csak jelképesen elkülönülve él gazdag és szegény. Ennek a változatait jelzik a módos gazda telkén meghúzódó zsellérházak, a főutcai nemesi funduson megtelepült kézművesek, szolganépek. Később a városiasodás során az úri házsor hátához nyomorúságos kis házacskák zegzugos együttese tapad – a zsellérházak utódai, sok gondot okozva a XIX. század végének városrendezésekor. De a XX. század végéig is továbbélt ez a forma, amikor az emeletes városközponti házak hátsó felébe, hátsó udvaraiba nincstelen családokat költöztetett a városvezetés. Természetesen ekkor már nem volt szó az együttélés kölcsönös előnyökön nyugvó, rendezett formáiról, mint az lehetett a kezdetekben.

A sajátos együttéléssel párhuzamosan, vele egy időben alakulnak a tömbösödött szegregáció kezdetei. A korai időkben azt látjuk, hogy a cigányok a magyarok között élnek, külön vagy két-három összetartozó család egymás közelében. Nincs körülhatárolt településrészük, a Pece mentéből idővel másfelé is költöznek. A helyi cigány/magyar szegénység településtörténetének fontos mozzanata, amikor a Szinva partján először jelennek meg cigánylakta házak.6 A jómódú osztály növekedése az őket kiszolgáló csoportok gyarapodását is megkívánta. A kézművesek, segédek, nem mezőgazdasági napszámosok száma gyarapodott, a városi belső szegény lakóhelyek száma korlátozott volt. Amikor a város délkeleti részén új, gazdálkodásra alkalmas területeket vontak be művelésbe, egy idő után a kezdetben nagy jobbágytelkek zsellértelkekkel, házhelyekkel teltek meg, hosszanti kis utcácskák épültek fel előbb a Szinva feletti lankán, majd följebb, újabb földeken – ezt a felsőbb részt hívták aztán Gordonnak.7 A XIX. század elejére párhuzamosan épült szűk kis utcák sora borítja, az utcákat később, mint látjuk majd, foglalkozásokról nevezték el, olykor mesterutcákként, -közökként is emlegetve. A XIX. század végéről pontos képet kapunk az 1880-as népszámlálás név és házszám szerint megmaradt adataiból. Ekkor már jócskán találunk itt cigány – főként muzsikus – családokat.

Az áttelepülés, betelepülés folyamatáról nem sokat tudunk, a város történetírói vagy nem találtak erről a jelentős mozgásról forrásokat, vagy nem foglalkoztak velük.8 Általában is igaz, hogy minél messzebb megyünk időben, annál alaposabban fel van dolgozva a helyi cigányság története, köszönhetően főként Tóth Péter levéltáros történész munkásságának. A XIX. századtól az érdeklődés csaknem megszűnik, hogy a közelmúlt feldolgozatlanságáról már ne is beszéljek. A levéltári munkát kevéssé vagy fe­lületesen végző helytörténeti köztudatban az terjedt el Miskolc 1929-es monográfiája nyomán, hogy a XVIII. század második felében a Szinva partján levő cigánysoron éltek, majd onnan „húzódtak fel a Gordonba”.9 A Szinva partján azonban ekkor nem volt cigánysor, a cigányok többségükben másfelé éltek ebben az időben. Az azonban igaz, hogy száz év múlva a közeli Gordonban találjuk őket.

Az 1880-as népszámlálásról10 nem készült részletes helyi feldolgozás. A városrészt három utcanév jelzi, Alsó-Gordon és Felső-Gordon, valamint a felettük levő rövidebb Gilányi utca, e fölött földek és temetők következnek. Az alsó és felső Gordon utakat sűrűn betelepült utcácskák kötik össze, ekkor még névtelenül. Az Alsó-Gordon lakói iparosok, segédek, vasúti munkások, napszámosok, kereskedők, kocsmárosok, szállítók. A 209 telekből csak hármon laknak cigányok, ők zenészek, napszámosok.

A cigányok mellett kigyűjtöttem a zsidók lakta házszámokat is vallási megjelölésük szerint. A jövőbeni zsidó gettó csírái jelenhetnek itt meg: jó fél évszázad múlva, a vészkorszak idején a Gordonon volt a zsidók számára kijelölt gettó, mondván, hogy itt „úgyis sok zsidó él”. Ez csak annyiban volt igaz, hogy itt valóban sok szegény zsidó élt, de nem nagyobb arányban, mint a város más, belterületi részein. A második világháború éveiben Miskolc lakosságának egyötöde volt zsidó, és a zsidóság jómódú része lényegesen jobb lakáskörülmények között élt, mint a gordoniak.11

1880-ban az Alsó-Gordonon 26 helyen laknak, iparosok, kereskedők, kocsmárosok.

A Felső-Gordonon láthatóan általában szegényebb népesség él, kevesebb az iparos, több a napszámos, amellett, hogy néhány földműves is van. A 72 házszámból 13-on élnek cigányok: zenészek, napszámosok, két helyen kovácsok, 16 helyen zsidók: iparosok, kereskedők és napszámosok, ezekből két házszámon együtt élnek zsidók és cigányok. A Gilányi utca a legszegényebb, 18 telkéből heten élnek cigányok, ők zenészek, és kettőn zsidók, szegényebb kereskedők (szatócs, ócskavasas).

Összesen a 23 cigányok lakta házszám alatt 144 cigányként azonosítható embert számoltam meg, közülük 45 15 évesnél fiatalabbat. A felnőttek között 28 zenész van, 6 kovács. 22 felnőtt tud írni-olvasni, a kovácsok írástudatlanok, valószínűleg hagyományos cigánykovácsok vagy szegkovácsok, nem tanult iparosok.

A felnőttek fele miskolci születésű. A nem miskolci házastársak főként borsodi falvakból jöttek, a legtöbben Gesztely, Vatta, Onga, Ábrány településekről, de voltak, akik Nógrádból és a Felvidékről, néhányan pedig Abaújból és Szabolcsból költöztek ide.

A cigányokon és zsidókon kívül a nevekből és a vallásból kiindulva német és tót iparosok, tót nap­számosok is nagy számban éltek a Gordonon. A századfordulón nevet kaptak az utcák,12 de az épített mi­nőség egyre romlott, a városi növekedés újabb kiszolgáló személyzetet vonzott a környező vidékről. A terjeszkedés az amúgy is szűk telkeken csak befelé volt lehetséges, kicsiny, szükséganyagokból készült épületek hozzátoldásával, a mesterközök – látványra legalábbis – nyomorteleppé váltak. A városi cigányzenekarok megélhetést biztosítottak a családoknak, igaz, a kovácsolás, szegcsinálás megszűnőben volt. A két világháború közötti időben a Gordonon belüli társadalmi/lakásmódbeli különbségek növekedtek, az alsó szélén jobb házak épültek, a közökben és a felső utakon változatlan maradt a zsúfoltság és szegénység.13 A korábban etnikailag vegyes Gordon felső része fokozatosan vált a város muzsikus cigány telepévé. Jelképes – és egyben eufemisztikus –, ahogy a második világháború utáni években a Petőfi utcát14 átnevezték Dankó Pista utcának, a Gilányi – majd Ghillányinak írt – legfelső utcát pedig Bihari Jánosnak. A zenészek fiai közül ekkor már kevesen tanultak bele a mesterségbe, többségük más szakmát ta­nult, vagy segédmunkásnak ment. A Gordont 1975-ben bontották le, a helyén épült fel a Vörösmarty-lakótelep, felső határa ma is az eredeti helyén húzódó Dankó Pista utca.15

	Alsó-Gordon házszámai	Felső-Gordon házszámai	Gilányi utca házszámai
cigányok lakta házszámok	1,4	18	38,9
zsidók lakta házszámok	12,4	22,2	11,1
a Gordon cigányok lakta házszámai	13	56,5	30,5
a Gordon zsidók lakta házszámai	36,4	59,1	4,5

Szegénytelepek, kolóniák

A XIX. században Miskolc népessége megháromszorozódott. A cigányság létszámának változásáról nincs biztos képünk. Az 1767-es összeírás 17 családban 35 felnőttet és 41 gyermeket regisztrál, az 1837-es 32 családról tudósít 106 taggal. Az 1893-as összeírás az állandó letelepedettek között 36 lakóhelyet számol, ebből 14 ház, 15 putri vagy kunyhó, és 7 odú vagy egyéb – ide számítanak a barlang- vagy pincelakások –, ezekben 292 ember él. Huzamosabb ideig tartózkodóként említ 43 embert, ők napszám miatt, egy évnél hosszabb ideig tartózkodnak itt. A vándoroknál megjelenik egy karaván 3 kocsival, 3 lóval, sátor nélkül, ez a karaván 34 fős, van a karavánon kívül még 3 vándorló. Miskolcon az összeírás a század végén 372 cigány embert talál. Ha az állandó letelepedetteket nézzük, a Gordonon 23 házszámon laknak ebben az időben, vagyis a cigányösszeírásnál 13 évvel korábban a népszámláláshoz kapcsolódó népességösszeírás szerint 144 ember, nem valószínű, hogy az eltelt időben számuk és a cigányok lakta házak száma csökkent volna. Azt persze nem tudjuk, hogy az összeírók a Gordonon az épületeket milyen arányban minősítették háznak vagy kunyhónak, mint ahogy azt sem, hogy a gyerekek számbavételekor alaposabban jártak-e el, mint a népesség összeírása alkalmával. Valószínűnek látszik, hogy összességében az adatok valamelyest alábecsültek lehetnek, az pedig az összeírásoktól függetlenül is bizonyos, hogy a nyolcszázas évek végén nem csak a Gordonon éltek cigányok.

Szervesen betagozódó elkülönüléseknek tekinthetjük azokat a települési módokat, amikor a cigány család esetleg egyedül, de többnyire közelálló családokkal együtt hozzá hasonló társadalmi helyzetű, foglalkozású nem cigány családok közé települ. Ilyen alakul ki a Nyakvágón, ahol téglaégetés folyt; többen költöztek a Meggyesalja szegény részébe; az Avas oldalán szőlőmunkások, zsellérek közé települtek Danyivölgy barlanglakásaiba és a Vincellérsorra, és ilyen volt kiterjedtebb formában maga a Gordon is.

Különbözik ezektől a nem cigányokkal együttélő elkülönülésektől a formájában is zárt cigánytelep.

Valószínűleg ilyen volt Miskolc és Diósgyőr határán a Tatárdomb melletti Erdőalja telep.

Diósgyőrön 1787-ben 7 családban 14 felnőttet és 13 gyereket számoltak össze, a férfiak többnyire zenélésből és kovácsmunkából éltek. 1893-ban az összeírás már 124 embert regisztrált itt. Kérdés, hogy Diósgyőrben, az uradalmi központban hasonló módon folyt-e a cigányok kezdeti betelepedése, mint a mezővárosias Miskolcon. Ebben az esetben a településszéli erdőaljai elkülönült telep későbbi, XIX. századi csoportos megtelepülés is lehetett. A cigánytelep lakói hagyományosan vályogvetésből, uradalmi summásmunkából éltek, idővel gyári munkások lettek. Egy-két helyiséges, saját építésű kis házakban laktak ellátatlan, elhanyagolt környezetben. Az 1960-as évek második felétől fokozatosan költöztették a családokat a főutca régi, műemlék jellegű – akkor még senkinek sem kellő – házaiba, így alakult ki végül öt udvarban a Blaha Lujza utcai szegregátum. Költöztek még csa­ládok a nyolcvanas évektől a Számozott utcákba, a vasgyári telepre, a Pereces kiürülő bányászkolóniájára. A ci­gány­telepet az 1990-es évek elején szüntették meg. Maga a Tatárdomb néhány utcából álló, kertes családi házas bányásznegyed volt; szélén jobb cigánylakta házak, 2000 után pedig nagyobb szocpolos házak is épültek. Fontos kérdés, hogy milyen történeti kapcsolat – netán egyezés – van az egykori erdőaljai telep és a Tatárdomb bányász/munkás – ma már kereskedő, vállalkozó – cigánysága között.

Miskolci és diósgyőri szegény- és cigánytelepek a XIX–XX. században

Miskolc délnyugati szélén, a diósgyőri vasgyár területe melletti Felső-Kallószeren16 is volt egy cigánytelep. A hagyomány szerint néhány szekeres cigánykaraván telepedett itt meg a századforduló környékén,17 kunyhókat építettek a városi tulajdonú területen, ami néhány évtized alatt a tudósításokban emlegetett „cigányfaluvá” növekedett. Az 1920-as, ’30-as években a szomszédos kisebb gyárak közös munkáskolóniát terveztek itt építeni, ez irányította a sajtó figyelmét a cigánytelepre. A városvezetés úgy kívánta felszabadí­tani ezt a részt, hogy a város túlsó felén, a Sajó partján akart új telepet építeni az ide költöztetendő cigányok számára. Íme, itt van előttünk fél évszázaddal korábbról az 1988-as miskolci cigánygettóterv történeti előképe. Nem tudni, mennyire volt sikeres az áttelepítés, nem elképzelhetetlen, hogy így keletkezett vagy hozzátelepítéssel növekedett a Sajón túli Csorbatelep, melyet majd az 1974-es árvíz számol fel.

A XX. század elejére a régi zsellérsoroknak, szegénynegyedeknek egy része maradt csak meg, nagyobb részüket benőtte a növekvő város polgárias építkezése. Munkásokra, szolgaszemélyzetre, napszámosokra fokozottan szükség volt, a munkaerő-ellátást a kor közlekedési viszonyai között ingázással nem lehetett tömegesen megoldani. Az állami tulajdonú vasgyár már korábban felépítette a maga üzemi hierarchiájának megfelelően tagolt lakónegyedét,18 és perecesi bányája mellett bányásztelepet is épített, amely ugyancsak leképezte a bányászüzemi hierarchiát. A kolóniák az állandó munkások elhelyezését szolgálták, a változó létszámú időszaki munkások a városi szegénynegyedekben laktak, készen arra, hogy bármikor, bárhol felvegyék a munkát. A húszas, harmincas években néhány százas ipari üzemek számára munkáskolóniákat, kisebb telepeket terveztek városi közreműködéssel, ezek egy része meg is épült, a kor színvonalán szűkös, de rendezett életkeretet nyújtva. A vasgyár által épített úgynevezett Számozott utcák lakásai silányabbak, mint a belső, gyártelepi részhez közel állók. Hasonló munkáskolóniák épültek a he­jőcsabai mészüzem és a miskolctapolcai kőbánya mellett.

A napszámosok, alkalmi munkások, szolgaszemélyzet hagyományos lakóhelyei közül megmaradtak részben a belterület szűk zugai, udvarai, földszintes kis bérlakásai. A külső területek közül a megmaradt legnépesebb és legnevezetesebb, a Danyivölgy, amely az Avas északnyugati oldaláról tekint le a városra: régi zsellérházakból, hozzáépített kunyhókból és többtucatnyi mészkőbe vájt, olykor többhelyiséges barlanglakásból áll. Az 1880-as népszámlálás csakis napszámosokat jegyez itt fel, cigányként beazonosítható családot nem találtam. Szabó Zoltán az 1930-as években már vegyes, magyar–cigány nyomortelepről tudósít. A Danyivölgy túlélte a rendszerek változásait, az utóbbi 20 évben fokozatosan cigány elkülönüléssé vált, néhány megmaradt nem cigány szegény családdal. A barlanglakásokat már megszüntették, de valamikori borospincékben ma is laknak.

Új szegénytelep alakult ki a két világháború között a város északkeleti határán, a Tetemvár pincesorai szélén, a dögtemető mellett Honfoglaló néven19 kijelölt területen. Itt saját építésű kicsiny kunyhókban lakhattak a kilakoltatottak, a teljesen nincstelenek, akiknek máshol már semmi nem jutott.

A Gordon mellett Miskolc másik nagy tömbösödő szegregátuma a város keleti végében fekvő Szondi telep. Az első világháború idején a Szondi tüzérségi ezred laktanyája mellé többezres fabarakk-kórházat építettek, ezeket a barakk-kórtermeket a háború után lakásokká alakították a város szegényei számára, a falakat fokozatosan kőre cserélték. A telep északi oldalán, a Vay úton a Felvidékről érkezett menekülteknek 80 négylakásos kőházat építettek, ez lett a Vay, a későbbi József Attila telep. A Szondi, majd egyre inkább a Vay telep is a két világháború között zsúfolt szegénynegyeddé vált, és ez maradt ’45 után is.

Cigányok a hetvenes évek elejéig nem éltek na­gyobb számban a Szondi telepen, mint ahogyan munkáskolóniákon is csak azok, akik sikeres asszimilációs életútjuk révén jutottak megbecsült gyári munkához és vele lakáshoz. Először 1974 végétől költöztettek ide nagyobb csoportban a Sajó-partról árvíz sújtotta cigány családokat, majd jöttek a felszámolt Gordonról is. Közben a nemcigány családok fokozatosan költöztek el jobb körülmények közé. A komfort nélküli házak állapota egyre romlott, a karbantartások elmaradtak, a lakók többsége már munka nélkül volt. A kilencvenes évek elejére az itt élő több száz család nagy része cigány, ezzel létrejött a hajdani katonai térszerkezet keretében a város akkori legnagyobb etnikai és társadalmi elkülönültsége. A telep felszámolásáról már 1992-ben határozat született, de csak 15 év múlva, a terület felértékelődésének és eladásának köszönhetően következett be, hogy a házak jó részét 2008-ra lebontották, elsősorban a József Attila telepet, és valamennyit a Szondi telepből. A Szondi telep néhány házát vagy egy-egy lakását már korábban lebontották, lakhatatlanná tették – vagy mert összeomlott, vagy mert kilakoltatás után az önkényesek beköltözését így akadályozták meg. A lebontott lakásokból, az eladott te­rületekről a bérlő családokat hasonló nagyságú, komfortfokozatú lakásokba költöztették a város más, leromlott, szlamos részein. Mindig ugyanazok az is­mert szegregátumok jöttek ilyenkor szóba a diósgyőri Számozott utcáktól a miskolctapolcai Kőbányáig. Néhány család valamilyen magánkanyarral beke­rül­hetett az elhíresült avasi Fészekrakó Programba is. A megmaradt 20-25 lakásban, a félig lebontott házakban, a métermagas törmelék és szemét között em­be­rek élnek.

Néhány éve, 2002 és 2004 között, amikor a rendezetlen státuszú családokat lakásvesztés fenyegette, a cigány kisebbségi önkormányzat szervezésében városi (első lakáshoz jutási) támogatással és a családok szocpol-keretének felhasználásával komfortos, manzárdos, előkertes három- és négylakásos sorházak épültek a telep délkeleti határán 18 lakással. 2005-ben mellette épült fel szintén a CKÖ kezdeményezésére, de már a miskolci ingatlankezelő programjaként 24 komfortos szociális bérlakással egy egyemeletes, belsőudvaros nagy lakóház. Különös helyzet alakult így ki: a cigányok maguk, hogy meneküljenek az otthontalanságtól, vagy attól, hogy a város másik részén másik lepusztult ház lepusztult lakásába kerüljenek, maguk betonozzák be elszigeteltségüket.

Nagy-Miskolc

Térjünk vissza a második világháborút követő évtizedekhez. Létrejött Nagy-Miskolc: Diósgyőrt és Hejőcsabát Miskolchoz csatolták.20 A városrészi széttöredezettség máig rányomja bélyegét Miskolcra, és nem kis mértékben magyarázza, hogy miért képtelenek a mai önkormányzati vezetők kezelni a területi szociális és etnikai problémákat.

A néhány ezresről több tízezresre növekedett nehézipari komplexum magához vonzotta a környék, majd a tágabb környék munkássá válni hajlandó/kényszerülő parasztságát.21 Sorban épültek a lakótelepek, kezdetben hagyományos, majd salakblokkos technikával Diósgyőrben, később házgyári technikával miskolci területeken. Legnagyobb teljesítménye a szocialista korszaknak az avasi lakótelep megépítése volt csúcsidejében 40 ezer ember számára.22

Az építkezések az útban levő városrészeket lerombolták, így szűnt meg a Honfoglaló telep és a Gordon is sok más jó-rossz épülettel együtt. A figyelem az új, csoportos építésekre irányult, az egyedi építkezéseket és a régebbi városrészek gondozását elhanyagolták, különösen a belső városrészek és a városközpont romlottak le. A hatvanas-hetvenes években igen vonzó volt a lakótelepi lakások újszerű kényelme, komfortja. Először a tehetősebbek, elismertebbek jutottak lakótelepi lakáshoz, majd mikor már – némi túlzással – csak a szegényebbek és idősebbek maradtak a régi részeken, az irány megváltozott, és a nyolcvanas években a gazdagabbak, vezető állásúak, értelmiségiek igyekeztek a lakótelepekről a kertvárosi övezetbe költözve építkezni, ezzel egy időben – más ízlésvilágot jelezve – megnőtt a felújítandó nagy belvárosi lakások vonzereje is.

A Gordon és az erdőaljai telep mellett a harmadik nagy cigánytelep a Sajó-parti Csorbatelep volt. Ennek a kialakulása is bizonytalan, valószínűleg többször költöztették őket. Jórészt időszaki mezőgazdasági munkát végeztek, előbb a Sajón túli bulgárkertészeknél, majd az ottani téeszben, régebben volt vályogvetés, tapasztás, kosárfonás is. A telep megszűnése előtt hatlakásos beton sorházakban éltek, a bővülő családok hozzáépítettek kisebb házacskákat is. Magyarcigányok voltak ők is, mint a város többi csoportja, de volt közöttük három oláhcigány család, akik lovat és jó­szágot tartottak. Összesen mintegy száz családról beszélnek a visszaemlékezők. 1974 novemberében mosta el a telepet az árvíz.

A viszonylag békés időszak után zaklatottabb korszak következik a cigányság életében. A Gordont fokozatosan bontják, ahogy fokozatosan építik az új Vörösmarty-lakónegyedet a helyére. Néhány érdemes cigány család az új lakótelepen kap lakást, többségükben a Békeszállóra kerülnek. A Békeszálló hagyományos munkáskolónia formájában épült a negyvenes évek végén a Győri kapu magasságában, az egykori Felső-Kallószer melletti területen, felvonulási épületeknek, átmeneti munkásszállásnak szánták eredetileg, melyek az akkor kezdődő nagy építkezéseket szolgálták ki. Később betelepült munkások éltek családostul a szoba-konyhás lakásokban Ahogy az LKM, a Digép dolgozói jobb lakásokhoz jutottak, a felszabadult helyekre a lebontott lakóhelyű cigány családokat költöztették. Ezután a nem cigány családok közül csak a legesettebbek maradtak, és a nyolcvanas évek végére a Békeszálló a Szondi mellett a város nevezetes – új telepítésű – cigánytelepévé vált.

A tatárdombi/erdőaljai telep lakóit fokozatosan költöztették ki, több évtizedig húzódott el a telep felszámolása. Az ottaniak többnyire maradtak Diós­győrön, először a főutca régi házaiba kerültek, majd később, a nyolcvanas évek végétől a Számozott utcák munkáskolóniájába és a Pereces bányásztelepére.

A Csorbatelep árvíz sújtotta családjai jutottak talán a legnehezebb helyzetbe, hiszen nekik hirtelen kellett életteret, megélhetést és többnyire közösséget is vál­taniuk. Kisebb csoportokban szétszórtan telepítették őket a közeli Szondi/József Attila telepre, a központi bel­város hátsó udvaraiba és nagyobb lakásaiba, a Búza téri piac melletti utcák leromlott házaiban komfort nélküli lakásokba. Megoldásként ekkor jönnek számba az elhagyott katonai épületek: egyik egy egészen távoli, kieső helyen, a Sajóhoz közel fekvő repülőtéri laktanya, ahol egészen a 2000-es évek közepéig éltek családok, a másik egy közelebbi sajátos hely, me­lyet csak Álmos-udvarként emlegetnek. Az Álmos utca a Szentpéteri kapu környéki volt lovassági laktanya északi határoló utcája, az Álmos udvar ebben nagy, egyemeletes épü­letegyüttes, melyet az ötvenes évek elején alakítottak jelenlegi formájára. Az egy-két szobás, víz­ve­­zetékes lakásokban hivatásos katonák, majd rendőrök is laktak. Itt kapott lakóhelyet 15 csorbatelepi család, ké­sőbb csak cigány családokat utaltak ide, így alakult ki e vá­rosi jelképként szolgáló cigány elkülönülés.

A hetvenes-nyolcvanas évek a cigányság számának növekedését hozzák. Tóth Pál 1987-es kutatásából tudjuk, hogy arányuk ekkor a lakosság 5 százaléka körül mozog, ami 10-12 ezer embert jelent. Adatai szerint különösen az 1977–1982 közötti időszakban volt jelentős a megye falvaiból a családos betelepülés. A kínálkozó, bár alacsony színvonalú lakáslehetőségekhez az alacsony színvonalú munkalehetőségek is adottak voltak. A többgyerekesek lakáshoz juttatásának rendszerében, mely a nyolcvanas évekig tartott, sok miskolci cigány család is eljutott az Avasi lakótelepre.23 Ebben az időben jelennek meg az üzemi munkához kapcsolódva nagyobb számban a hejőcsabai mésztelepi kolónián és a tapolcai kőbánya kolóniáján. Tóth Pál kedvező foglalkoztatottsági adatai talán az utolsó jó évről tudósítanak, hiszen 1988-ban már működik a munkaügyi központ, már közmunkában tisztítják a Szinva medrét a főként cigány munkanélküli férfiak.

Az évtized közepére erős cigányellenes hangulat alakul ki a városban. A cigányok létszámát jóval magasabbra becsülték a ténylegesnél, 20 ezerről beszéltek, túlbecsülték a Belvárosban lakók számát is, különösen a Széchenyi főutcára költöztetettek szúrtak szemet. A városi tanácsi és politikai vezetés a közhangulat le­csillapítására azt tervezte, hogy látványosan kiköltöz­tetik a cigányokat a főutcáról, amivel két célt is elérnek, lecsillapítják az indulatokat, valamint felszabadítják az újból kívánatossá vált központi, régi polgári lakásokat. Ismét a Sajó partjára akarták őket költöztetni, mint 1939-ben, ahonnan 1974-ben elmosta őket az árvíz.

Kis alapterületű, komfort nélküli lakásokat terveztek, négyet egy épületben; vízcsap az utcán vagy a ház előtt, még nem volt eldöntve. Az épületeket úgy helyezték volna el körben, ahogy régen – az építész képzelete szerint – a vándorcigányok szekerei álltak. A terület teljesen üres, ellátatlan, óvoda, iskola több kilométerre van. A lakások négyzetméterára csökkent építési minőségük ellenére a fővárosi négyzetméter­árak körül lett volna. A meglepő erejű ellenállás, melyet a szerveződő helyi cigányság és fővárosi értelmiségiek – általuk a már szabadon beszélő országos média – mutattak, 1989-ben megakadályozta a terv megvalósítását.

A városi tanácsnak ekkor még volt egy 25 darabos cs-lakás kerete. Ezekből a Martin telep24 szélén, a Mura utcában akartak csendben egy kisebb telepet felépíteni. A helyi lakók tiltakozása miatt kiegyeztek 12 ház felépítésében, a keret maradékával, nem tudom, mi történt. Ez a cs-házas sor két oldalról beépítve ma is áll, a házak különböző formájúak, van, amit manzárdosítottak, bővítettek szocpol-segédlettel, egy-két kivétellel rendben tartottak, a kertek gondozottak, berendezésük a környező kertek mintáját követi a kerítésekkel együtt. A családok egy része összetartozik, együtt építkeztek itt. Előbb gyári munka, majd munkanélküliség, később piacozás, alkalmi munka adja a megélhetést. Kis játszóteret és sportpályát építettek maguknak a rét szélén, amiket ismeretlenek időnként éjszaka szemétlerakónak használnak.

Lyukóvölgy

A nyolcvanas évek végével a miskolci ipar és bányászat megrendült, majd tönkrement. A városvezetés új üzemek idehívásával, a tágan vett szolgáltatásipar fejlesztésével igyekszik pótolni. A város lakossága 15 százalékkal csökkent két évtized alatt 1985-höz képest. Az elköltözés kétirányú, a szegényebbek a környező falvakban az olcsóbb megélhetéssel próbálkoznak, és a jól képzettek, mozgékonyak teremtenek fővárosi, dunántúli új egzisztenciát.

A helyi cigányság munkanélkülivé vált, alkalmi munka, feketemunka, alkalmi kereskedés, piacozás, fémgyűjtés, feketekereskedelem ad valamiféle bizonytalan megélhetést. Vállalkozásból, építkezésekből, fémfelvásárlásból, uzsorázásból csak nagyon kevesen tudnak meggazdagodni. A magasabb bérű, drágább fenntartású lakásokban hatalmas hátralékok halmozódtak fel, gyakori a lakásvesztés. Közüzemi hátralék miatti kilakoltatás még az olcsóbb lakásoknál is előfordul. Erőteljes a magán-lakáspiac, néhány százezer forintos, részletben fizethető kölcsönnel vagy részletre történő vásárlással hozzá lehet jutni valamilyen fedélhez, borospincéhez, rossz hétvégi házhoz, omladozó, régifajta zsellérházhoz.

A város vezetése 1991-ben határozatot hozott „a szociális követelményeknek meg nem felelő la­kóterületek felszámolásához szükséges program elkészítésének és ütemezett végrehajtásának szük­ségességéről”. Azóta több hullámban nekilendült, majd elhalt a felszámolási igyekezet. Először a Belvárosból költöztették ki a cigányokat cserelakással, hát­ralék esetén kilakoltatással, méltányosságból szükséglakással. Ezután fontosságban a Pereces, a Szondi/­József Attila telep és a Békeszálló következik. Itt befektetőkről, építési beruházókról van szó, ezért a felszámolás, kiköltöztetés, pénzmegváltás vagy cserelakás felkínálása általában részleges vagy részletekben történő és bizonytalan. A munkáskolóniák közül felszámolták a hejő­csabai Mésztelep sorházait, egy épület maradt öt lakással, és megszűntek az északkelet-avasi Muszkás-oldalon volt leromlott kolóniaházak is.25 A diósgyőri főutcáról is elköltöztették már, és egymás után számolják fel másutt is az esetlegesen alakuló sűrűsödéseket, nagyobb közös udvaros egységeket, mint amilyen volt Hejőcsabán a Csaba vezér út 55. vagy a kimondottan jó környéken levő Görgey úti kapualj.

A gyakorlat azt mutatja, hogy a lebontott lakású vagy kiköltöztetett családok ugyanazokban a lepusztult, szlamos városrészekben, utcákban kapnak önkormányzati lakóhelyet. Erősen növekszik a Számozott utcákba költözők aránya, költöznek az ipari műemléki vasgyári telepre, a tapolcai kőbányai kolóniára, a Tetemvár alján levő Petőfi tér 1.-be, a Búza térről nyíló Szendrey utcába, a vasúti pálya és a Szinva találkozásában levő Lenke, Gizella és Sarolta utcák víz felőli, elhanyagolt, közös udvaros házaiba, ahol a vízpart gyakran szemétlerakó is egyben. Az Avason is vannak önkormányzati lakások, sűrűsödnek a II. ütemnek nevezett terület egyes lépcsőházaiban, de van tízemeletes, leromlott külsejű ház a III. ütemben is. Kapnak kiutalást az Álmos-udvarra és a közelében levő húszemeletes toronyház26 bizonyos emeleteire is.

A miskolci ingatlankezelő (MIK) csak az önkormányzati tulajdonú lakásokkal és az önkormányzattal szerződésben álló bérlőkkel foglalkozik, nem tudja, hogy egy-egy kritikus területen valójában hányan élnek önkormányzati és magántulajdonban. Amikor a bérlőnek a MIK felmondja a jogviszonyt, magánúton keres megoldást. Ha jogcím nélküli, mondjuk önkényes lakásfoglaló, lebontás vagy felújítás miatti kiköltöztetéskor saját megoldást kell keresnie. Így az ellátatlan környezetű, nagyon leromlott és nagyon olcsó magántulajdonú területeken egyre nő a cigányok lakta házak száma. Ilyenek az Avas oldalán a Danyivölgy a Tótsorral, mellette a Muszkás-oldal, Ruzsini-oldal, ahol hagyományosan szegények, zsellérek, napszámosok éltek. Ilyen a Bábonyibérc Újsora,27 eredeti céljuktól eltérően használt, vagyis lakott borospincékkel, borházakkal, hasonlóan a Tetemvár három pincesora.28 A magántulajdonú menedékek közé tartozik az eltérő jellegű Vikendtelep is a Sajó partján. Az 1960-as években alakították ki kis telkeken, sűrűn egymás mellé épített hétvégi házakkal. Az állandó beköltözés szórványosan már a hetvenes-nyolcvanas években elkezdődött. A lakók a hétvégi házakat, amennyire a hely engedte, bővítették, többségükben rossz állapotú, gyenge építmények. A belső utakon nagy a sár, iskola, óvoda több kilométerre van. Vegyesen lakják cigányok és nem cigányok.

Az utóbbi 10-12 évben újabb megoldási lehetőség bontakozott ki a város szegényei előtt, újabb állomás a lakások, szegénynegyedek közötti körtáncban, a Lyukóvölgy.

A Lyukó patak mentén, a bánya bejáratához ve­ze­tő út két oldalán kilométereken át kisebb-nagyobb telkek húzódnak, hétvégi házakkal, téliesített kisebb házakkal, de egy-egy központ körül parasztházak és hétvégi házak is állnak vegyesen. Van egy-egy na­gyobb gazdaság is jószággal; itt lehet állatot tartani. A Lyukó­völgy alábányászott zártkertes külterület. A kertes részeken főként az LKM munkásai alakítottak ki hétvégi pihenőhelyet,29 sokan ki is költöztek nyugdíjas éveikre, városi lakásukat pedig eladták, vagy átadták családjuknak.

A kilencvenes években jelentek meg a szükségből ide költöző családok, szegények, cigányok. Régi parasztházakat, fűthető nyaralókat vettek, vagy telket, és itt olcsón építkeztek rá. Ahogy növekedett a számuk, úgy csökkent az ingatlanok értéke. Zűrös családok beköltözésével megjelentek a betörések, kerti lopások is. Vannak házak, amelyek elhanyagoltak, romosak, és vannak karbantartott, vízzel ellátott épületek is, nagyon vegyes a kép minden szempontból. A kertes, hétvégi házas telkek inkább az út bal oldalán, a családosok, az itt élők házai inkább a jobb oldalon vannak. A területről senkinek sincs pontos ismerete, az bizonyos, hogy 1600 választópolgár él a lyukói körzetben, de az is valószínű, hogy jócskán laknak errefelé bejelentés nélkül. A hatóságok háromezres lélekszámot emlegetnek. Elsősorban azok költöznek ide, akiknek fel kellett adniuk városi lakásukat a magas költségek, eladósodás, lebontás miatt, vagy magánsorsuk alakult úgy, hogy olcsóbb, egyszerűbb körülmények közé akartak jönni, esetleg fiatal pár tudja itt a közös életet kezdeni. A magántulajdonú lakás eladása, az önkormányzati, a lebontott megváltása elegendő ahhoz, hogy itt telket véve saját maguk kis házat építsenek, vagy kész házat téliesítsenek. Jönnek ide az önkényesként elmenekültek, a kilakoltatottak, családi segítséggel, kölcsönnel jutnak hajlékhoz, vagy meglevő házhoz toldanak hozzá. Húznak itt fel sátrat hajléktalanok, akik nem kérnek a szálló-életből. És minden bizonnyal valóban vannak a társadalmon kívülre rekedtek is, akik búvóhelyet keresnek ebben a szövevényes világban.

A város nem tud mit kezdeti a Lyukóval, az ott élő több ezer emberrel. Megpróbálta kriminalizálni, úgy beállítani, mintha folytonos bűnözés színhelye lenne; arról beszéltek, hogy hajléktalanok, szlovák, ukrán, román bűnözők bujkálnak a bokrai között. Eltolni is próbálta magától, hiszen nemcsak miskol­ciak vannak itt, jönnek a megye más falvaiból is. Megpróbálta etnicizálni, mondván, hogy Lyukó egy hatalmas cigánytelep lett! Az Integrált Városfejlesztési Stratégia Antiszegregációs Tervében ott tartanak, hogy 2010-re ki kell dolgozni a programot a lakhatási körülmények javítására. Maga az Antiszegregációs Terv a terület differenciált felszámolását javasolja – hosszú távon. A Lyukó példájánál keresve sem lehetne jobb eszközt találni arra, hogy a város felelőseit, vezetőit, gondolkodó embereit szembenézésre kényszerítse a valósággal. A valóságot – ők vagy elődeik – már évtizedek óta lesütött szemmel kerülgetik. Hagyták előbb a Nagy-Miskolc, majd a 350 ezres Miskolc bűvöletébe ringatni magukat. Lelkesedéssel biztatták a várost, amikor felszívta magába a falvak népét, parasztjait, cigányait, hogy most sajnálkozva tűrjék, hogy „a történelem” tehetetlenségre, munkátlanságra, kiszolgáltatottságra kárhoztassa ugyanezeket. És mit műveltek a cigányaikkal, de nemcsak a cigányaikkal, hanem nem cigány szegényeikkel is?! Egyre kijjebb tolták őket a még éppen élhető világból, egyben megszabták azt a szűk kört, amelyen belül keringhetnek – otthont keresve, de nem találva. De most hibáztak, túltolták őket a képletes és valóságos határon egyaránt.

…Szeretem Miskolcot.

Az írás az EÖKIK számára készített tanulmány egyik fejezetének átdolgozott változata.

A címbeli kifejezés a Quimby zenekar Most múlik pontosan című számából való.

Jegyzetek

1 De persze tudom, hogy miért nevezik Tiszainak, a régebbi térképeken úgy szerepel, hogy M. kir. tiszavidéki vaspályafő.

2 Volt katonai terület, az első világháború alatt járványkórház, ma a nevezetes Szondi telep.

3 A város a diósgyőri uradalomhoz tartozott, földesura az uralkodó, vagy az, akinek zálogba adta.

4 A sajátos kötel-rendszer egy teljes jobbágytelket négy belső telekre, valamint négy külső szántóföldi és legelői részre osztott, ez a négy egység kötelben gazdálkodott. A kötel eredeti értelmében földmérő eszköz, átvitt értelmében kötelem a föld használói között.

5 A tiltó központi rendelkezésekkel szemben a helyi gyakorlat engedte a zenélést, bár a mulatozókkal, hangoskodókkal szemben gyakran szigorúan járt el. Minden­esetre muzsikus megbüntetéséről nem hallottam eddig.

6 A délkelet felé is terjeszkedő városban a Szinva patak túloldalán, a Szirma felé vezető út mentén mértek újabb jobbágy- és zsellértelkeket. A cigányok az első időben valószínűleg a patak menti zsellértelkeken éltek. Négy család lakóhelye az 1783-as kéményösszeírás szerint: Szirma utza Földek lábain. Nincs kizárva, hogy új beköltözőkről lehet szó, egy névtaggal említi őket mind az 1781-es, mind az 1783-as összeírás, míg a többi régebben ismert összeírott többségében vezeték- és keresztnéven szerepel.

7 A szántóföld tulajdonosa, Gordon Szabó István neve után.

8 Tóth Péter több helyen utal az 1837-es cigány összeírásra, idézi a városi összeírásban megjelenő foglalkozásokat. A Miskolc története is említ néhány adatot, Miskolcon 32 adófizető család 106 taggal, és összevont járási életkori adatok. A megnevezett családonkénti adatok lennének érdekesek, de magát az összeírást a megyei levéltárban kikérésemre nem tudták előadni: hiányzik. Hogy hol lehet, azt nem tudják, vagy nem árulták el.

9 Leveles Erzsébetnek A 800 éves Miskolc címmel a Ma­gyar városok monográfiája sorozat 5., Miskolccal foglalkozó kötetében (1929) megjelent tanulmánya más tévedéseket is tartalmaz a cigányokról, pl. szakadárokként azonosítja őket az 1780-as népszámlálás vallási kategóriáiban. Leveles Erzsébetnek ez „a XVIII. szá­zadi Szinva-parti cigánysorról felhúzódtak a Gordonba” képe több helyen megjelenik továbbgondolás nélkül. A szakadárelmélet is feltűnik másoknál, Faragó Tamás a Miskolc története III. kötetében mutatja ki, hogy helytelen.

10 Nem lehet feledni, hogy csak két évvel vagyunk a miskolci árvízkatasztrófa után, amely emberéletek és lakóhelyek százait pusztította el. A Gordon veszteségeire nem találtam utalást. Mint magasan fekvő terület, a patakok megáradt vize nem veszélyeztette közvetlenül, de a hosszú ideig tartó hatalmas felhőszakadás a gyenge építményeket jelentősen károsíthatta.

11 A gettósítást szociálpolitikainak feltüntetett intéz­kedéssel akarták összekapcsolni, 160 vasutas családot költöztettek volna a városszerte kiürített és elkobzott zsidó lakásokba lakbérfizetési kedvezménnyel, költö­zési támogatással. A gettó nem valósult meg, a Gordon környéki nem zsidó lakosság tiltakozott a terv ellen. A város – és a borsodi falvak – zsidóságát, 15 ezer em­bert közvetlenül a diósgyőri téglagyári gyűjtőhelyről indították június 12. és 15. között a halálba. Arról semmiféle forrást nem találtam eddig, hogy mi történt az elhagyott lakásokkal és egyéb javakkal.

12 A magyar költészet nagy hármasát használták erre a célra: a Szinva menti Szirma utca Arany János, a fölötte menő Alsó-Gordon Vörösmarty lett, a Felső-Gordon pedig Petőfi nevét kapta. Az alsó és felső Gordon közötti sikátorokat így a nevezték el keletről nyugatra ábécésorrendben haladva: Ács, Asztalos, Bádogos, Bognár, Borbély, Csizmadia, Cukrász, Esztergályos, Gubás, Kalapos, Kárpitos, Kovács, Kőműves, Lakatos, Mészáros, Molnár, Rostás, Szatócs utcák. A Gilányi utca maradt, helység- és létező miskolci családnév, a századforduló után már Ghillányinak írták.

13 Az I. világháború után a korabeli újságírói túlzás Európa legnagyobb egybefüggő nyomornegyedeként említi. Hasonló jelzőt a Szondi telep is kapott.

14 Nem maradt a város Petőfi utca nélkül, a Szinva északi partján húzódó jómódú Urak utcájából lett Petőfi utca.

15 A Gilányi/Bihari János utcára kiterjeszkedett a szomszédos katolikus temető, éppen rálátni a megyei könyvtár helytörténeti gyűjteményének ablakaiból. Bihari Jánosról a lakótelep másik részén neveztek el egy újabb utcát.

16 A kallózást a Szinvára épített faszerkezetekben végezték, erről nevezték el a környező mezőgazdasági területeket, a pataktól északra volt az Alsó-Kallószer, délre, az Avas felőli oldalon a Felső-Kallószer. A XIX. század végén honvédségi gyakorlótér, téglagyár és a vasgyár övezte ezt a beépítetlen részt.

17 Nem lehetetlen, hogy arról a háromkocsis karavánról van szó, amelyet az előbb idézett 1893-as cigányösszeírás itt talált, és a vándorlók közé sorolt – éppen a megtelepülés pillanatában.

18 Oktatási, művelődési, hitéleti, egészségügyi ellátást is kiépítettek olyannyira, hogy az ipari-lakóhelyi egység többször megpróbált önálló településsé válni.

19 A környék, a Szentpéteri út túloldala tele van ősmagyar utcanevekkel: Botond, Lehel, Bulcsú, Álmos stb., valószínűleg ebbe a sorba találták beleillőnek a Honfoglaló elnevezést. Bár más településeken is találunk Honfoglaló nevű új telepeket, ezek inkább ’45 utáni képződmények.

20 1950-ben további környező községek kapcsolódtak a városhoz: Görömböly, Szirma, Hámor, 1981-ben Bükk­szentlászló.

21 Bár ennek még nem láttam írott nyomát, de elképzelhető, hogy ideológiai döntés volt itt is a letelepítés mögött. Eszerint inkább válhat öntudatos munkás, igazabban szólva, a munkaszervezetnek és a városi politikai vezetésnek lekötelezett, irányítható dolgozó a városban családostul megtelepülő vagy itt családot alapító falusi emberből, mint a kétlaki életet folytató, munkásszállón lakó parasztmunkásból, akit családja és munkájának egy része továbbra is a faluhoz köt.

22 A várostervezés még messzebbre ment, a második év­ezredre 350 ezres városról álmodtak.

23 Tóth Pál kutatócsoportja 204 cigány családnál járt az Avason 1987-ben, ez a vizsgált háztartások egyötöde.

24 A Martintelep, ma Martin-Kertváros a pályaudvar és Szirma között fekszik, rendezett, családi házas környék.

25 Itt jelenleg őrzött terület van, a salakhegyekből korábban szegények, cigányok próbáltak fémet kibányászni, most ezt szervezetten mások teszik.

26 A 20 emelet valójában csak 18, talán a földszintet és a pincét is hozzászámolták. Bejáratánál hajléktalanok élnek, igen elhanyagolt a lépcsőház, a lift. Minden évben van öngyilkos, aki a tetejéről veti magát a mélybe.

27 Az Újsor alatt mély völgyben húzódik a Pece patak medre, a meder túloldalán szegénysor, de fölötte ott magasodik a Bábonyibérc másik vonulata, a tetején Miskolc legfényesebb új lakónegyedével.

28 A borospincéknél, pincesoroknál nem kell feltétlenül földbe vájt lakásokra gondolnunk, a pincéket gyakran betömték, vagy maguk beomlottak, és az eléjük emelt borház föld feletti házként funkcionál. Az gyakran előfordul, hogy a lakhatónak mondható ház hátsó vége benyúlik a domboldalba. Az ilyen lakás persze hideg, dohos, nedves, penészes, ez azonban nem zárja ki, hogy szocpol-támogatással is vásárolható legyen. Emellett valódi borospincékben is élnek gyerekes családok. Ma. Miskolcon.

29 Kék acél kertek, Kohász kertek, Fazola kertek.

• Roma-dosszié

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges