A Blood and Homeland. Eugenics and Racial Nationalism in Central and Southeast Europe 1900–1940 (Vér és haza. Eugenika és faji nacionalizmus Közép- és Délkelet-Európában 1900–1940 között) című tanulmánykötet a nacionalista politikák és a rasszizmus történetének alig ismert közös metszetét tárja fel: a kettő programszerű összefonódását a két világháború közötti korszakban. Bemutatja az összefüggéseiben mai napig csak részben feltárt eszmetörténeti problémát: a faji eredetkutatás (eugenika) irányzatainak különböző szerepeit a korszak nemzetpolitikáiban. Az olvasó a tudomány és a politika egymást legitimáló mechanizmusának mikro- és makrotörténetét követheti nyomon. Annak módját, ahogyan egy még alapjában tizenkilencedik századi szcientizmus és politikai romantika együttes légkörében a biológiai szintig elgondolt társadalomszervezés politikailag instrumentalizálódott. Miközben ebben a folyamatban a politika a fajnemzeti identitáskontroll megtervezésében és végrehajtásában a tudomány eredményeire hivatkozott, valójában a tudományos fajkutatás teljességgel e politikai célkitűzések szolgálatába állt, és mint ilyen, a maradék tudományossága is elveszett.
A válogatás és a bevezető tanulmány többek között azt a történész szakmában is gyakori leegyszerűsítést cáfolja, miszerint a rasszizmus politikai térnyerése a huszadik század első felében alapjában véve német ihletésű volt. E félreértés nemcsak későbbre teszi a fajkutatás rendszeres és magas szintű politikai legitimációjának valódi kezdeteit, hanem figyelmen kívül hagyja a fajelméleti szempontból érvelő politikák modelljeinek nemzetállami sajátosságait is az egyes országokban. A kötet nyomán nyerhető fajpolitikai Európa-térkép legalább annyira tarka valóságot mutat, mint amilyen tarka volt az az emberi valóság, amit a fajelméleti politikák visszautasítottak: a populáció egyedeinek biológiai rangsorolása a kor népegészségügyi intézkedéseitől egészen a haláltáborokig terjedt. A kötet tanulmányai betekintést engednek abba a nemzeti identitáspolitikától egészen a közegészségügyi részletekig megtervezett állami munkába, ami a szó szoros értelmében „tiszta” fajnemzeti társadalmakat vizionált. A szerkesztők, valamint Egbert Klautke, Aristotle A. Kaliis és Roger Griffin értelmező tanulmányait a térség egyes országainak (magyar, német, osztrák, lengyel, észt, bolgár, román, jugoszláv, cseh és görög) esettanulmányai illusztrálják. A szövegek a hajdani eugenikai kutatások egyes politikaelméleti kiegészüléseibe és népegészségügyi alkalmazásaiba engednek betekintést. Ezek közé tartoznak azok az osztrák kutatások is, amelyeket az első és a második világháború hadifoglyain végeztek. Ezt példázza az 1933–34-ben folytatott úgynevezett „Marienfeld Projekt”, amellyel a német eugenika a romániai Bánátban élő német nemzetiségűek faji tisztaságára irányította figyelmét. A két szerkesztő egyik alapkonklúziója, hogy az eugenikai mozgalmak mozaikjából kirajzolódó sokszínű, nemzetközi szinteken is nyilvánosságot találó egyes politikai rasszizmusok egy modern nemzetállami modell alapköveiként szolgáltak. A legmagasabb szintre emelt tudományos tervezés ideálja és a történelem talán legnagyobb barbársága találkozott ezekben a törekvésekben. Az egymástól eltérő irányzatok és nemzetállami projektek közös alapvonása volt a radikálisan biológiailag értelmezett nemzeti/társadalmi homogenitás, valamint ennek állami kontrollja, amely egyszersmind a nemzeti tudományosság jegyében zajlik, papjai a politikusok és az értelmiség, mérnökei pedig a nemzeti fajfenntartás felkent tudósai.
A kiterjedt és alapos bemutatásból megtudjuk, hogy a fajnemzeti elméletek és intézkedések forgatagában a német náci rasszizmus csak egy volt a többi között, bár kétségtelenül a leghatékonyabb és legpusztítóbb. A kötet szerkesztői teljes körképet nyújtanak a fajelméleti politikák párhuzamos nemzetállami modelljeiről. Továbbá nemcsak a fajelméleti politikák e belső és sokféle történetébe vezetik be az olvasót, hanem – eddig elhanyagolt források feldolgozásának tükrében – feltárják a térség saját helyét és hozzájárulását a kérdés szélesebb euroatlanti történetéhez. Ezáltal – bár az egyes tanulmányokban vizsgált anyag térben és időben behatárolt – a szövegek a kormánypolitika szintjéig emelt fajelméleti legitimáció virágkorának, a század első négy évtizedének teljes nyugati spektrumát is felidézik.
A kor bemutatott politikai és tudományos tudatának sajátossága volt, hogy az élő szervezetben nem egyszerűen a társadalmi rend ideális hasonlatát látta, hanem magát az ideális társadalmat képzelte el faji alapon. Ebben a biológiai nemzetmodellben az egyének csupán példányok. Nem Platón, Hobbes vagy Mandeville asszociációiról van szó, ahogyan az emberi társadalmat, az emberi dolgokat mint mechanizmusokat metaforikusan feleltették meg valamilyen élő szervezetnek, hanem nemzeti állatkertek ki- és felneveléséről. A fajnemesítés legkonkrétabb kérdéseiről volt szó, az életre és szaporodásra érdemes egyedek gondos feltérképezéséről és a többiek különböző szintű kiküszöböléséről, egészen a genocídiumig menően, amely ebben az átfogó tervben maga is a népjóléti program része.
A magyar eugenika történetét Marius Turda rekonstruálja. Eszerint a magyar eugenika 1910 és 1918 között kibontakozó első szakaszát Apáthy István, Madzsar József, Dienes Lajos, Fülöp Zsigmond, Bársony János és Lenhossék Mihály képviselték. Ezek a kutatók a hazai eugenika elsőbbségét hangoztatták a külföldi eugenikai elméletekkel szemben. A kitekintés vezető teoretikusa Hoffmann Géza volt, aki egy nemzetközi, elsősorban német és amerikai eugenikai modellt akart a hazai tudományosságba bevinni. Ebbe a csoportba tartozott Bársony János és Tomor Ernő is. A két csoport közötti nézetkülönbségek leginkább egy 1911-ben a Magyar Tudományos Akadémián megrendezett vita alapján rekonstruálhatók. A legnagyobb nemzetközi hírű magyar eugenikus, Hoffmann Géza (1885–1921) 1921-ben publikálta tanulmányát az amerikai Social Hygiene-ben, ez a nemzetközi eugenikakutatás egyik alapszövegeként lett számon tartva: Eugenics in the Central Empires since 1914 (Eugenika a Központi Birodalmakban 1914 óta). Ezt további külföldön publikált művek követték, amelyek közül Turda tanulmánya elsősorban a következőkre utal: Ausschüsse für Rassenhygiene in Ungarn ([Magyar fajhigiéniai bizottságok] Archiv für Rassen- und Gesellschaftsbiologie 1913), Rassenhygiene in Ungarn ([Fajhigiénia Magyarországon, 1918]).
Az eugenika iránt érdeklődést mutató gróf Teleki Pál Társadalomtudomány biológiai alapon című cikkében, amelyet a Huszadik Században közölt (5. szám, 1904) elismerően beszél a „faji higiéniáról”. 1909-től a Magyar Társadalomtudományi Szemle új rovatban („Közegészségügy”) kezd rendszeresen foglalkozni az eugenika kérdéseivel. A szerzők különböző politikai körökből származnak. 1911-ben Madzsar József a Huszadik Század hasábjain beszél Francis Galton (1822–1911), az eugenika megalapozójának munkásságáról (A szaporodás higiénéje [F. M. Galton. Eugenika]). Fajromlás és fajnemesítés című cikkében Madzsar az eredetelméleti kutatásokban társadalmi missziót lát, és egy „biológiai arisztokrácia” utópiájáról álmodik. Születési és termékenységi statisztika című művében Vitéz Géza a születés „racionalizálásáról” beszél. A Huszadik Század 23. számában Fülöp Zsigmond „nemzeti etikának” nevezi azt a fajta társadalmi szolidaritást, ami a nemzedékek faji folytonosságára kell törekedjék. A világháború kitörését követően a Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium felkérte Méhely Lajos, antiszemita nézeteiről is ismert biológust (1862–1953), hogy írjon tanulmányt a hadviselés biológiai következményeiről. Egy évvel később Méhely közölte A háború biológiája című pamfletjét. A háború eugenikai jelentőségét Bársony András (1860–1926) nőgyógyász is elemezte (Eugenetik nach dem Kriege [Eugenetika a háború után]. Archiv für Frauenkunde und Eugenetik, 1915/2.). A háborúra alkalmazott eugenikakutatás a nagy számban elesett egészséges férfiakra és ezáltal a biológiailag alkalmatlan egyének arányának megnövekedésére hívta fel a figyelmet. Turda rámutat, hogy kezdeti szakaszában a magyar eugenika sokkal inkább szocialista elkötelezettségű követőket vonzott, a téma igazából csak 1920 után került át hangsúlyosan a jobboldalra.
1914. január 24-én a Királyi Magyar Természettudományi Társulat, a Budapesti Királyi Orvosegyesület és az Országos Közegészségügyi Egyesület közös szervezésében megvitatták egy eugenikai társaság megalapításának lehetőségét. Az egyesület tevékenységének tervét vázolva Apáthy István kifejtette az előkészítő, a megelőző, a selejtező, a rendelkező és a jövőt intéző fajegészségtan stratégiai pontjait. Ezt követően gróf Teleki Pált választották az egyesület elnökének. 1917-ben az egyesület Magyar Fajegészségtani és Népesedéspolitikai Társaság néven a Magyar Tudományos Akadémia részeként folytatta működését, továbbra is Teleki Pál vezetésével.
E könyv térségünk nagy szembenézéseinek egyike. Nemcsak azért, mert a rasszizmus politikatörténetének páratlan antológiája, hanem azért is, mert a huszadik század társadalommérnöki utópiáinak, az államilag megtervezhető ember jobb- és baloldali politikai különbségeken túlmutató modelljeinek kitűnő illusztrációja. A modern állam központi tervezésébe vetett racionalista hit legriasztóbb múzeumában járunk. A kötet pótolhatatlan hozzájárulás a térség eszmetörténetéhez, és sajnos nemcsak a múlt, hanem már megint a jelen megértéséhez is.
Blood and Homeland. Eugenics and Racial Nationalism in Central and Southeast Europe 1900–1940. Ed. by Marius Turda and Paul J. Weindling. Central European University Press, 2007
- Játéktér [6]