Ha szó szerint értené netán az olvasó a címet, máris figyelmeztetem: ahogy ma gondolunk a fogalomra, a séta helyére, abból a nézőpontból nézve, amihez hozzászoktunk nagyjából száz év alatt, nem a többes számú partokon találjuk meg a korzót. Csak a pesti oldalon (az sem az igazi már). S bár volna a túlparton egy másik, tudta azonnal a közönség, azóta, hogy megszületett: az ott nem alkalmas arra, amire az innenső.
De mire is alkalmas egyáltalán? Nem vitás, ha a választ elszántan keressük, kiderül azonnal: koronként más és más a hivatása. Kezdetben egyszerűen fák árnyékolta sétahely, ahol a folyó friss levegője is üdíti azt, aki így fáradozik egészsége megőrzésén. Azután meg, hogy fölépül Pesten az Aldunasor, a reprezentatív köz- és magánpaloták előudvara lesz. Ahol esténként, vasárnaponként virágzik a társas élet. Megint más korszakaiban – s a város szándékai szerint – idegenforgalmi színpad és mutatvány. Pazar látványt kínál innen a túlpart, mögötte-körötte a hegyek koszorúja.
Itt reklámozza magát például a harmincas évek Magyarországa is, bár addig nem jut el a dolog, amire pedig árkalkulált tervek is születnek, hogy tudniillik világító-mozgó reklámfalak-oszlopok sorakozzanak fel a séta útján, egy-egy fontos vidéki várost kínálva a bámész vendégnek: menjen el Gödöllőre, Vácra, Debrecenbe, Egerbe is.
E sorok szerzője, aki évtizedek óta folyvást a folyton pusztított város egyre nehezebben túlélő épített örökség sorsára koncentrál, nyilvánvalóan azt a funkciót tartja a legfontosabbnak a korzó kapcsán fölemlíteni, amiről más szavakkal azt mondhatnánk: innen látszik igazán itt-ott foncsorvesztett tükörképe fővárosunk legszebb korszakának. De be kell látnia: a korzó minden virágkorában fontosabbak voltak itt a séta virágai, mint az épített világé.
És ha idáig eljut az önmérsékletben, azonnal eszébe jut egy eddig nem taglalt összefüggés is: a Duna-korzó akkor élte legszebb éveit, amikor Budapesten fölnőtt a polgári társadalom. Nyilvánosan is szerette-akarta már fölvonultatni büszke önmagát. Barátságát mutogatva másoknak (barátságosan persze csak a vele egy rangban sétálóknak), és mutogatva mindazt, amit elért. Hogy itt aztán éppen ezzel elérje azt is, ami túl van (ami az érzelmeket illeti és hála istennek) a barátságon…
„Nem voltak olyan sokan, mint valaha az ilyen gyönyörű meleg tavaszon, és nem is az a luxusnép, amely itt felvonult volt delente, azt se mondhatnám, hogy azokat az ünneplő vidám arcokat láttam volna, se nem hallhattam azt a nevetős zsinatot, amivel a másik világban masírozott a korzó népe előre-hátra. …gyönyörködünk mindig a hajókban is, olyan lassan jártak azok is, mintha csak korzóznának a Dunán. A Gellérthegy pázsitjaiban is gyönyörködtünk, meg a Várbazárban, meg a Várban, a Vár palotáiban. Este, az esti korzón a meleg hónapokon átal, ó az a zene a Ritztől a Bristolig végig, szorongtak a rakpart kerítése mellett a szegények, akik a korzóra zarándokoltak a potya muzsikát élvezni, s élvezni az elegánsakat, a gazdagokat, előkelőket, megejtetten bámulni. […] Hányszor fordítottam a fejem vissza délben, este, amikor elillant mellettem egy-egy asszonyarc, leányarc, eltűnt. Az ember soha többé meg nem pillantja. S ha oldalt kerülve lépkedtem valamely csábos ifjú hölgyhöz közel, méteres sóhajokat eresztettem, reménytelenül” – így mesél néhány évvel korábbról idézve meg önmagát s a part jeleneteit a Világ hasábjain 1946 áprilisában tárcájában Szép Ernő.
Állapodjunk meg végül is, válogatva a lehetőségek közül, a szilárd igazságnál: a korzó mindenekelőtt sétahely. Romantikus, vízparti találkahely. Az örömök kertje. S e jegyekben hitelesített polgári intézmény. De demokratikus is, klasszikus korszakában. Legfeljebb abban a vonatkozásban tesz különbséget ember és ember között, hogy akik a korlátnál sűrülnek zenét hallgatni, semmiképpen sem ülnek be (ki) a Ritz teraszára.
S egyáltalán: még leülni sincs érkezésük. A Buchwald-székek kényelme (s így a kiszolgált bámészkodásé) pénzbe kerül ugyanis. A Buchwald-nénikék árgus szemekkel figyelnek, s azonnal kiszúrják, aki potyázni próbál.
A korzó sétahely. De ha olyan kirakatában rendszeresül a városnak, mint amilyen a pesti (és a budai) Duna-part, lehet(ne) világra szóló attrakció is. Csakhogy bizony ezt – mint annyi mindent –, azóta, hogy egyáltalán felfigyeltünk a lehetőségre, egyfolytában elügyetlenkedjük. Másfél száz év alatt csupa olyasmit lépett a várostervezés, és főleg: városgazdálkodás, ami ebben a vonatkozásban egyre csak rombolta az esélyeket. Amilyen meg másfél száz évvel ezelőtt volt, arra nincs okunk szót vesztegetni. Hamupipőke a Duna-part az 1800-as évek derekáig. Lármás, piszkos rakpiac. Kikötők, árushelyek, rendetlenség.
1789-ben kezdte meg Pest tanácsa a Vigadó előtti partszakaszon – akkor persze még nem épült fel a kultúra e híres házának még az 1848–49-ben Budáról, Hentzi ágyúival szétlőtt elődje sem – a fák telepítését. Itt kötötték ki a közelben a hajóhidat, úgy gondolták, e forgalmas pontján a városnak sétateret kell kialakítani.
Nem tagadhatjuk, igazán progresszív az elképzelés. Különösen abban a korban, amikor a tanácsbeliek legtöbbje még úgy gondolta (Buda)Pesten, hogy a házak közt semmi keresnivalójuk a növényeknek, az erdőben a helyük. Korszerű gondolat. De: gyatra kivitelezés. A koncepció lényege ugyanis nem is annyira a zöldítés, mint az volt, hogyan tudná bevételeit növelni a város. Úgy például, ha ezt a területet (is) bérbe adja. Eddig talán rendben volna még a dolog, csakhogy a rendszert úgy alakították ki, hogy folytonos versenyben, de rövid időre lehetett hozzájutni a bérleti joghoz, márpedig a fáknak több kell két-három évnél ahhoz, hogy árnyékos sétahelyet varázsoljanak Pest és a part fövenyes homokjára.
Mikorra kialakultak a működtetés és a ligetecske végleges kontúrjai (1801-et írnak akkor a naptárak), s kiderült, a vállalkozók nem számíthatnak továbbra sem másra, mint hogy háromévenként újra és újra ringbe kell szállniuk, aki valaha is komolyan gondolta, hogy parti sétányt teremt a Dunánál, régen elveszítette már minden ambícióját tervei jövőjével kapcsolatban. Utolsóként Kemnitzer János, a híres Angol Királyné fogadó működtetője, aki pedig bővíteni szándékozott a kicsiny fás területet – ha legalább tizennyolc éven át ő gazdálkodhatott volna itt. Amit kézenfekvő indoklással kérvényezett is, hiába.
Egy ilyen „hasznosítási” rendszerben egyik bérlőnek se volt soha gondja a jövőre, nem gondozták megfelelően a fákat, árusítóbódék szorgos telepítésén túl nem foglalkoztak semmivel. S csak a természet robusztus erejének, kimeríthetetlen erőforrásainak köszönhető, hogy két beszámoló is megerősíti – az egyik 1821-ből, a másik a bravúrosan késői 1873-ból való –, hogy üdítően kellemes hely mégis ez a kis liget. Franz Schams az 1821-re kialakult fasorokat népszerű sétahelynek írja le, ahová esténként csapatostul tódul a közönség, járkál le-föl, eszik-iszik, élvezi a természet szépségét, amit a néhány akác és hárs képvisel itt, és bámulja a hajóhíd forgalmát. Az csak a baj – utal egy piciny hibára –, hogy a kocsik felverte por gyakran elhomályosítja a tekintetet, és emiatt néha levegőt is nehéz venni, ott éppen, ahová éppen ezért igyekszik sűrű házas otthona világából a pesti.
Lehet, a rabok hibája ez az utóbbi nemszeretem mozzanat: azután tudniillik, hogy ellehetetlenült a hároméves bérleti rendszer, a kegyelmes magisztrátus a saját hatáskörébe vonta a fenntartás munkálatait, és a börtönökből vezényelte ide kényszermunkára azokat, akiknek a szorgos locsolás is a feladatuk lett volna.
Mégis: Hevesi Lajosnak a városegyesítés évében kiadott bedekkere ugyancsak dicsér: a korzó „kicsiny ugyan, de igen csinos és kellemes hely, hol különösen a reggelizés nyáron igen kecsegtető úgy a reggeli árnyék, s a szép dunai kilátás, mint az elegáns kioszk kényelme miatt”. (A XIX. században elhíresült, de a huszadik század első felében is szolgáló Hangli-kioszkról van szó az utóbbi félmondatban.)
Az 1930-as évek közepén (amikorról biztos hírünk-adatunk van erről), sőt, vélhetően a kilencszáznegyvenes, talán ötvenes években is ott sorakoztak ennek a kettős fasornak a maradványai – néhány öreg akác – a Vigadó előtt. Mára egy se maradt belőlük, bár vénséges-vén e fafaj példányaiból él még most is errefelé. Kicsit délebbre, a mai Roosevelt téren, a gerendamankóval megtámasztott kopaszodó akác – különböző régi rajzok összevetése alapján – a XIX. század első felében került itt elplántálásra, akkor, amikor rendezték a Lánchíd pesti hídfőjének környékét.
Mert egyébként a pesti Duna-part korzója tulajdonképpen – mai, kifejlett állapotában – nem sétány, nem az a szó szoros jelentése szerint. Inkább amolyan gyöngyfüzére a tereknek, amelyeket a fákkal kísért sétaút összeköt. Roosevelt – a valamikori Rakpiac – tér, Eötvös tér, Vigadó tér, Petőfi tér, Március 15-e tér. És ezzel a felsorolással ki is jelöltük a pesti part korzójának mindenkori határait.
Az ésszerű városfejlesztés elkötelezett híveinek fohászaiban gyakorta szereplő Közmunkatanács először 1870-ben foglalkozott a Duna-korzó elvárható kiépülésének gondolatával. De amikor hozzákezdett az erre épülő programhoz, már egy másfajta környezetbe kellett beillesztenie felelős elképzeléseit, mint korábban azoknak, akiknek egyáltalán megfordult a fejében: ez, az ilyen városi promenád érték, s azon túl – haszon, öröm (l. „élhető város”). Akkorra ugyanis megszületett a régi Aldunasoron az addig csak a keleti oldalt kísérő szép paloták tükörképe: fölépült a mai Apáczai Csere János utca páros oldala.
És ezzel a felére zsugorodott az a terület, ahol pedig – és erre már a Közmunkatanács működése lehetett volna a garancia – kialakíthatta volna Budapest azt a sétahelyet, ami a XIX. század végére pazarul fölékesített városnak páratlan látványosságaként máig szolgálhatná a folyó menti promenád minden funkcióját.
Ráadásul a másik oldalról is ez idő tájt jelenik meg a kiépített rakpart: egy újabb határozott határvonal, korlát. Igaz, még nem állja a vizet, a túlpartot fürkésző tekintet útját. Egy újabb építmény az 1900-as évek első évtizedére tetőzi be a félreértések, félretervezések sorát majd: további felülettel csökkenti a korzó felségterületét a Viadukt-villamos pályája.
Az 1860-as években kezdődött meg intenzíven a rakpartrendszer kiépítése a bal parton. (Az első szakasz három és fél száz méterét a Lánchíd hídfőjétől jobbra és balra még 1853-ban készíttette el a Duna Gőzhajózási Társaság: ez a műtárgy nemcsak a vizet szorítja vissza a medrébe, kulturált kikötőhelyeket is jelent, amire a közlekedésnek, az egyre növekvő forgalomnak ekkor már igencsak szüksége van.) Az 1870-es évektől Buda is sorra került, az a huszonöt kilométer, amennyi a teljes hossza ennek a műnek, 1909-re valósul meg, a „zárókő” a Műegyetem rakpart.
1870-ben a Fővárosi Közmunkák Tanácsa arról dönt, hogy ezen a frekventált belvárosi partszakaszon (most már a rakparttal és az Aldunasor páros oldali házsorával számolva) olyan megjelenést kell adni ennek a városi színpadnak is, amit régóta kiérdemelt. Mert, mint a koncepció megfogalmazza: „a hatalmas folyó partján elterülve, kilátással az élénk hajóforgalomra, a szembeni Budára és a távolban kéklő hegyekre, nemcsak Pest városának egyik legszebb, legkiválóbb része, hanem bármely európai városnak díszére válnék, e meggyőződést legnagyobb mértékben osztja a nagyközönség is, mely … fokozott mértékben látogatja a partot, és azt kedves sétahelyként használja.”
S ahogy az Andrássy útnak, a Nagykörútnak is, elérkezett immár a Duna-korzó karrierjének korszaka: szállodák, kávéházak nyílnak a folyó felé néző soron, díszes mellvéd- és korlátrendszer a partmű vonalán. Kandeláberek a sétány sávjában, s fák két sorban, eleinte növendék zöldek (de már nem a rabok gondja, hogy gyarapodjanak, terebélyesedjenek). S az első világháború évkörére kész is van minden, ideértve a Duna-parti korzózás hagyományának kialakult rendjét, amelyet aztán nemcsak Szép Ernő, de szinte minden jeles és kevésbé jeles írástudónk legalább egyszer fölemlít, megénekel valamelyik kedves szavú munkájában.
Szól a zene, este vagy reggel, ünnep vagy hétköznap, hömpölyög a nép. Gyönyörködik a világban, a folyóban, a túlpartban, a fényekben s a társaságban. Leül és pihen, hűs szellő simogatja az arcát, jólesik élni. Leül a Buchwald-székekbe, jegyet vált persze előbb. Ennyi maradt a régi bérletrendszerből: a főváros az 1890-es évek második felében köt először szerződést Buchwald Sándor „vasbutorgyárossal”. A jogért fizet, hogy székeket helyezhessen el a sétányon, neki meg azért fizetnek, hogy ráülhessenek a sétálók megpihenni. Nehéz vasalkalmatosságok, ellopni nehéz volna őket, meg egyébként is, egymáshoz lakatolják éjszakára a méretes darabokat. A nénikék ingyen ülnek egyikben-másikban, amolyan nyugdíjas teremőrök, s figyelik, ki nem váltotta meg a jegyét. Élő parkolóórák. És olcsó a munkáltatásuk a tulajdonosnak. Igaz, ifjabb pénztelenek könnyen kijátsszák őket: „…olyan szokásunk volt – írja már idézett tárcájában Szép Ernő –, leültünk a karosszékbe, s ha jött a Buchwald nénike a jeggyel, eliszkoltunk. Azután megint leültünk, és megint megléptünk… Az azután mindig lesett minket, mennyit kellett szegénynek mérgelődnie.” Buchwald Sándor jeles vállalkozó volt. A nagy Párizsi Világkiállításon kerti vasbútoraival aranyérmet nyert például magának és Magyarországnak. Cége még 1941-ben is működik. Magyarország gyáriparának címtára szerint központi irodája az Andrássy út 4. szám alatti palotában fogadja az akkor már rézárura és csőárura is vételi szándékkal bejelentkező vevőket.
Már a húszas évek végén merült föl – bár 1927-ben a villamospályát jelentős ráfordítással teljesen felújították –, hogy el kell ezt a kilátást elzáró építményt innen sürgősen, s a korzó jövője érdekében bontani. Terv is született erre az operációra, 1937-ben. A Városi Szemle adja közre Cserba Dezső tanulmányát, amely részletes leírását adja Budapest legújabb elképzelésének. Leglényegesebb eleme, hogy a villamos pályáját az alsó rakpart szintje alá viszik, de persze fallal zárják el a víz felől. Tulajdonképpen alagútban futhat majd, felette pedig néhány méterrel kibővül a korzó.
De a háború közbejött. S a tervből nem lett semmi. Akkor pedig, amikor a hetvenes-nyolcvanas évektől újra hozzáfogtak a pesti korzó rendbetételéhez, közmunkatanácsi arcvonásai rehabilitálásának, nem jutott eszébe senkinek, hogy ezzel az ötlettel kísérletezzen.
Most, hogy a végére értem a folyót kísérő sétány kultúrhistóriájának Pest városában, Budára is szánnunk kell néhány sort, elvégre ott is van (volt) korzó. Rövid szakasza ez a partnak, a Clark Ádám tértől a Várkert kioszkig terjed, tulajdonképpen csak a szorosan vett váralja, ahová a király kertje fut le a palota alatt.
Itt a dunai védmű egyfelől, a nyugati határt jelentő Várkert-bazár és a testőrségi paloták másfelől, igencsak szűk területet fognak közre, amelyen ráadásul a kezdetektől, a terület rendezésétől, az 1870-es évektől két útpálya is kialakult.
De ezen a változó kontúrt mutató csekélyke mezsgyén azért nagyjából az 1900-as évekre valamiféle sétahely mégis megszületett. Ám a fényűző, az élénk, a gazdag korzózás sohase lett a sajátja, a jellemzője. Talán azért, mert Buda nem Pest… Lakói, a hagyományaiknak élő, s ezért szokásosan bezárkózásra hajlamos spíszbürgerek késői utódai, eleik mentalitását örökölték. A legkevésbé se exhibicionisták. Akik itt korzóznak, a vasárnapi kimenőjüket élvező cselédek, a társaságukra, szerelmükre áhítozó bakák, a dadák, akik a jó levegőn babakocsit sétáltatnak, fiúcskák, leánykák a nörsz kíséretében. Itt nincs „nagy élet”, és nem volt soha. Egy-két ifjú pár persze előfordul. „Az asszonyok… Pesten vannak – írja Krúdy 1913-ban, az Érdekes Újság tárcájában –, de tán csak azért, hogy az ember átvigye őket Budára.”
A bal parton parádézott a város, a jobb partra legfeljebb levegőzni járt. Mostanában már azért se, mert nem akar lassú halállal átköltözni egy másik túlpartra a forgalom füstje-gáza miatt. Többnyire turisták kalandoznak errefelé, ahogy a bal parton is, s a szállóvendégek. Bámész városlakók, akik a saját városukban gyönyörködni jártak ide apáik, nagyapáik képében, már nem jönnek. Becsukják magukra az ajtót a nyári estén, s legfeljebb az ablakot nyitják ki az Aldunasor házaiban, ha azt remélik, hogy elér idáig a Duna hűs szellője.
Csobog, sodor, énekel a víz, leng a szellő, túlnan pazar képeket mutat a budai palotasor, a kéklő hegyek karéja, esténként a vízben tükröződő fények. Aki viszonylag zavartalan élvezetére vágyik a korzózás örömeinek, mostanság leül a lépcsőkre, ott, ahol lehet, ahol a rakpart építői hajdan kedveskedtek ezzel a bővítménnyel, a város egyszerűbb népei kényelmére gondolva.
De addig eljutni?! Az alsó rakparton hajnaltól éjszakáig folyóként zúg, dübörög a forgalom.
Terra incognita. A folyónk. Amely most megint elválaszt, és nem összeköt, épp, mint a Lánchíd előtti Pestet és Budát még bő százötven éve.
Amely kornak akár a jégzajlásaira is – mit tesz a kontraszthatás! – immár gyógyíthatatlan nosztalgiával gondolok… És nem hiszem, hogy én vagyok beteg.
- Duna [6]