Fegyveresek a Baross téren
Az 1956. október 23-án késő este a Rádió épülete előtt kirobbanó fegyveres felkelés különösen gyorsan átterjedt az olyan közeli közlekedési csomópontra, amilyen a Baross tér, ahol ráadásul az ország legforgalmasabb pályaudvara is található.
A Baross téri felkelőcsoport megalakulásáról csak igen csekély számú, inkoherens forrásaink vannak. Egy szemtanú szerint már a Rádió épületének ostroma elején, október 23-án, még éjfél előtt, a Baross téren, fegyveres csoportok igazoltatásra leállították a gépkocsikat. A tér Fiumei úti (később: Mező Imre út) sarkán le is fegyverezték egy belügyi riadóautó rendőreit, majd hamarosan ugyanott egy honvédségi gépkocsi legénységét is.
Egy Baross téri lakos szerint az éjszaka folyamán már számos civil fegyveres igazoltatott az utcák torkolatánál, az autók után lőttek, ha azok nem álltak meg. E forrás szerint egyeseket kirángattak a kocsiból, és megvertek.
Bill Lomax történész így értesült a csoport megalakulásának előzményeiről: „néhány kisebb fegyveres csoport – amelyek korábban a Rádió ostromában és közeli fegyverraktárak elleni támadásokban vettek részt – október 24-én kora reggel a Baross téren, a Keleti pályaudvarnál egyesült.”
Az éjjeli órákban a Keletiben megjelentek a felkelők, és állítólag inzultálták az állomásfőnököt. „Rám fogták a fegyverüket, szidtak, összetaposták a sapkarózsámat, váll-lapjaimat, és László [aki a vezetőjüknek mutatkozott, félkarú volt, a Szabad Népben dolgozott] arra akart utasítani, hogy tudjam meg, jönnek-e orosz szállítmányok. Rám parancsolt, hogy szüntessem be a munkát, sztrájk van.”
Hajnali 3-kor a Keleti pályaudvaron lévő rendőrőrsöt is lefegyverezték. Mialatt egy honvéd hadnagy golyószóróval sakkban tartotta a rendőröket, egy nő több fegyveres kíséretében feltörte a szekrényeket, és elvitték a fegyvereket. „Nem tudtunk fellépni az ellenforradalmárokkal szemben, amikor behatoltak az őrs helyiségeibe [...], fegyverbeli fölényük is volt.”
A „Fehér Ökör” vendéglőnél (Thököly út 6.) az úttesten fegyveresek és fegyvertelenek autóbuszt és tehergépkocsit állítottak keresztbe, hogy akadályozzák a forgalmat. Sőt, a tömeg egy része fel is borított több autót. A vendéglő falára nagy betűkkel „Sztrájk” feliratot írtak. Senkit nem engedtek át. 24-én kora reggel a Keleti pályaudvar előtt teherautóról osztották a fegyvereket. Egyes lakók szerint ekkor már a felkelők uralták a környéket, „fegyverük zaja is nagyon hallatszott”. A házakba is bementek, a lakások nyitva tartását, a padlás ellenőrzését követelték. „Figyelmeztettek minket, hogy a kaput nem zárhatjuk be, mert az esetleges menekülőknek védelmet kell nyújtani.”
Valószínűleg már ekkor, október 24-én felvették a harcot az intervenciós szovjet csapatokkal, de erre utaló források alig vannak. Az egyik ottani lakó vallomása szerint a felkelők bejártak a házakba üvegekért. Van szemtanú, aki 24-én látta a szovjet harckocsikat, amint lövöldöztek a Baross téren. Hollós Ervin szerint a 60-70 fegyveresből és 400 fegyvertelen emberből álló csoportot ezen a napon „szétszórták”, a felkelők kisebb csoportokban a mellékutcákban gyülekeztek. Hasonlóan ír Lomax is: „Mivel az orosz tankok előrenyomulását nem tudták megállítani, szétszóródtak, és az állomás mögötti szűk mellékutcákba húzódtak vissza.”
E fegyveresek közül teljes biztonsággal senkit sem tudunk azonosítani, akit később Baross téri felkelőként ismerünk, bár ez nem bizonyítja azt, hogy nem lehettek akár többen is közülük.
Úgy látszik, október 24-e után a szovjet egységek teljesen elkerülték a Baross tér környékét, egyetlen említés kivételével nem találunk dokumentumot jelenlétükről. Arról sincs semmiféle adatunk, hogy a Baross tériek a szomszédos VIII. kerületben (vagy máshol) előkészületet tettek volna a megszálló erők megtámadására. Csupán a röpcéduláikban követelték a szovjet csapatok távozását.
Egyik verzió szerint már október 24-én elfoglalták a Baross tér 19. számú épületet, amely a Pest Megyei Beszerző, Feldolgozó és Értékesítő Szövetkezeti Központ (MESZÖV), valamint a Mezőgazdasági Termékeket Értékesítő Szövetkezeti Központ (MÉK) székháza volt. Egy belügyi forrás szerint „Váradi” ügynök 24-étől részletesen tájékoztatta a hatóságot a Baross téren történtekről. Elmondta, hogy a „MESZÖV vezetői lehetővé tették a felkelőknek a helyet, és igyekeztek az ellenforradalmi vezetők kedvébe járni, akik ott dorbézolásokat, dáridókat rendeztek”. A „meszövös” vagy „mékes” dolgozók, valamint a házmester közlései alapján azonban az a valószínűbb, hogy bár 24-én megjelentek ott a felkelők, de csak másnap, 25-én rendezkedtek be. Először a földszinti kultúrterembe költöztek be, és ahogy a létszámuk növekedett, birtokba vették az emeleti helyiségeket is. A kulcsokat beszerezték a házmestertől, a portást elküldték, s bár a kapuba és egyes helyiségek elé őröket állítottak, a dolgozókat nem korlátozták a munkában és a mozgásukban.
A következő három napban mintegy 150-re nőtt a csoport létszáma. A környékbeli fiatalokon kívül elsősorban a Keleti pályaudvar bizonyult fontos utánpótlásforrásnak mindvégig a forradalom idején. A Keleti várótermében, óvóhelyén olyan vidékiek gyűltek össze, akik a fővárosban rekedtek, mások épp a börtönökből szabadultak. Többen nem tudtak hazamenni, nem is volt mindnyájuknak lakása. Mások pedig „csak úgy” ott tartózkodtak. A Baross tériek igazoltatták őket, majd szállás, étel, ruha, sőt fegyver ígéretével felkínálták nekik a csatlakozás lehetőségét, amelyet azok rendszerint elfogadtak.
A parancsnokság
Hollós Ervin szerint október 24-én a 35 éves Pásztor Gyula vasesztergályos – aki a világháború idején a Szovjetunióban harcolt, és aknasérülést szenvedett – vezetésével mintegy harminc felkelő elfoglalta az épületet, és ezzel az érintett is egyetért. Lehetséges azonban, hogy névrokona, Pásztor Sándor 20 éves egyetemista („Ifi Pásztor”) – aki könnyebb sérülést szenvedett a Kossuth Lajos téri sortűzben – töltött be vezető szerepet ekkor. Az bizonyítottnak tűnik, hogy egy-két napig ők ketten vezették a felkelőket, akiknek létszáma, összetétele e korai időszakban állandóan változott (általában nem is rekonstruálható, hogy ki mikor csatlakozott a csoporthoz).
Október 26-27-én csatlakozott a csoporthoz a 32 éves Nickelsburg László („Niki”, „Zsidó Laci”) műszerész is, aki 1944-ben megszökött a zsidó munkaszolgálatból, a háború végéig bujkált, de édesanyja és mindhárom testvére elpusztult a bergen-belseni lágerben. Többszörös sztahanovista élmunkás, MDP-tag volt, s az állambiztonsági szervekkel is tartotta a kapcsolatot. Hamarosan a legnagyobb befolyásra tett szert a felkelők körében, a két Pásztor mellett ő is irányító szerephez jutott, sőt primus inter pares alapon át is vette a csoport irányítását.
Ekkor ott volt már a 31 éves Balogh László („Pipó”) csatornatisztító is (őt három év börtönbüntetésre ítélték 1951-ben, amiért megvert két szovjet katonát, akik molesztálták a feleségét), aki Nickelsburg és a két Pásztor mellett szintén a parancsnoksághoz tartozott – Nickelsburgot, Pásztor Gyulát már korábbról ismerte –, alapvetően mindvégig ők négyen irányították a csoportot.
Szinte semmilyen konkrét információnk nincs arról, hogy miként jutottak ebbe a szerepkörbe. Balogh azt állította, hogy Nickelsburgnak – aki valószínűleg legradikálisabbnak és a legrámenősebbnek mutatkozott – senki nem kínálta fel a parancsnokságot, hanem azt egyszerűen magához ragadta. A két Pásztor a forradalom első napjaiban már bizonyította rátermettségét, szervezőkészségét, Balogh pedig – határozott fellépése mellett – járatosnak mutatkozott a katonai kérdésekben, szolgálatvezetői beosztást kapott, majd a nemzetőrség megalakulása után zászlóaljparancsnoknak nevezték ki.
A parancsnokok motivációiról, politikai nézeteiről sincs elegendő forrásunk. Nickelsburgot a munkahelyén mindenki elkötelezett kommunistának tartotta, és általános megrökönyödést, visszatetszést keltett, amikor felkelőparancsnokként, karszalaggal, fegyverét mutogatva, több ízben is meglátogatta az üzemét. Többen helyezkedő karrieristának tartották. Ezt támasztja alá harcostársa, Balogh László közlése is: „Az a benyomásom, hogy csupán azért vállalt parancsnoki beosztást, hogy később azzal érdemeket szerezzen.”
Egyik lakótársa szerint viszont már a forradalom kirobbanása után azon a véleményen volt, hogy „nagyon jogos és helyes a felháborodás, mert 5–600 Ft-okért dolgoznak egyes emberek”. Egy későbbi Baross téri fogoly szerint a forradalom idején, október 30-31-én azt a kijelentést tette, hogy „a Nagy Imre-kormány sem kell, majd mi alakítunk egy igazi kormányt”. November 1-jén egy élelmet hozó parasztembernek ezt mondta: „mi nem a kommunisták módjára osztunk földet, igazságot teszünk ebben a kérdésben is”. Az 1958-as bírósági ítélete szerint „nem volt megelégedve az általa »kommunistának tartott kormánnyal«, hiszen olyan tiltakozó nyilatkozatot szerkesztett, és óhajtott terjeszteni, amelyben kijelentette, hogy »a jelenlegi kormány nem képez reális erőt«, és követelte, hogy a hatalmat a »fegyveres erők főparancsnoka« vegye át”. Egyik cellatársa szerint a börtönben nem „ellenforradalmárnak”, hanem „revizionistának” tartotta magát. Az ellentmondásos forrásokból is erősen valószínűsíthető, hogy politikai értelemben Nickelsburg nem volt elkötelezett.
A két – később emigráló – Pásztor politikai felfogásáról legfeljebb sejtéseink lehetnek azon túlmenően, hogy egyértelműen elutasították a rákosista rendszert. Mindkettőjüket a meggyőződésük vezérelte. A harmadik Pásztor, Sándor testvére, Géza, aki időnként helyettesítette őt, elismerte 1960-as kihallgatásakor, hogy egyetértett a forradalom célkitűzéseivel. Csakúgy, mint Balogh László („Pipó”), aki a nyomozója előtt is azt hangoztatta, hogy „teljes mértékben” egyetértett a Nagy Imre-kormány politikai irányvonalával, a többpártrendszerrel, a szabad választások kiírásával, a semlegességgel, szólás- és sajtószabadsággal és természetesen a szovjet csapatok kivonulásával.
A Baross tériek vezetői, s mint majd látjuk, az alparancsnokai is jóval korosabbak voltak, mint általában a hasonló felkelőcsoportok irányítói – az egyetlen Pásztor Sándor kivételével.
A csoport megszervezése
A csoport megalakulása idején még semmiféle fegyelem nem volt, az épületben teljes fejetlenség uralkodott, a fegyveresek senkire sem hallgattak. Nickelsburg rövid időn belül szigorú fegyelmet teremtett, és minden forrás arra utal, hogy kellő tekintélyt vívott is ki ehhez magának. Általános vélemény szerint „erélyes”, „tekintélyes” sőt „erőszakos, rámenős volt”, amit mondott, „szentírásnak” számított, így nem fordult elő, hogy azt ne vették volna tudomásul. Ha szükségét érezte, fenyegetőzött is: „…aki nem teljesíti a parancsot, elnyeri méltó büntetését, forradalom van.” A később ott lévő katonák is meggyőződtek Nickelsburg tekintélyéről: „Olyan atyaisten-féle volt.” „Katonás parancsokat adott ki.” Mindemellett „ügyesen maga mellé tudta állítani az embereket”. A parancsnokság többi tagja is rátermettnek bizonyult, ám róluk kevesebb forrás maradt fent.
Október 27-én vagy 28-án, amikor a létszám mintegy 150-re emelkedett, a vezetés úgy döntött, hogy a hatékonyabb rendfenntartás és a kihágások megakadályozására katonai mintára formálja a csoportot. Nickelsburg a kultúrterembe összehívta a fegyvereseket, ahol a forradalom érdekében szigorúan felhívta a figyelmet a fegyelem betartására, és arra, hogy a „forradalom érdekében mindenki harcoljon becsülettel”. Ezután történt a három századparancsnok kiválasztása. A főparancsnok felolvasta a jelölteket, Balogh kikérdezte őket, majd a többiek jóváhagyták.
Ezután kerültek sorra a szakaszparancsnokok, szám szerint kilencen, minden században hárman. Minden szakasz három kb. 10 fős rajra oszlott, ezek parancsnokait már nem a parancsnokság, hanem a szakaszok tagjai választották meg. Ellentmondó adatainkkal a különböző alparancsnokok jelentős részét inkább csak valószínűsíthetjük. Később, a nemzetőrségi időszakban a csoportgyűléseken megerősítették a kinevezéseket, vagy új vezetők kerültek előtérbe. A szakaszok összetétele gyakran változott.
A bázishelyen a három emeletet a három század között osztották fel. Az elhelyezés módjában nem mutatkozott az a szigor, mint általában. A nők, férfiak párosan feküdtek többen egy szobában, s bár „tartottam a nők miatti összetűzésektől, mint parancsnok nem tiltottam ezt meg” – vallotta Balogh László.
Az alábbiakban csak a jelentősebb szereplőket említem meg, a többiekre majd egy hosszabb tanulmány keretében térek ki. Az I. század élére a 39 éves Hámori István vájár került. (Hámori 1938-ban – amikor a Filmművészeti Főiskolára járt – egy hónapig a Nyilaskeresztes Párt tagja volt. 1941-ben 14 hónapra ítélték, mivel megszökött alakulatától. Ezt követően számos esetben börtönözték be köztörvényes ügyekért – legutóbb 1956 szeptemberében szabadult –, és a filmszakmából is eltávolították. 1945-től egy évig az MKP tagja volt.) Október 26-27-én csatlakozott a Baross téri felkelőkhöz. Többek szerint főhadnagynak vagy századosnak adta ki magát. Jambrich István (állítólag volt horthysta katonatiszt, akit B-listáztak) is részt vett e század irányításában, sőt egyesek szerint ő volt az egység parancsnoka. (Más adat szerint Jambrich futárszolgálatot látott el, és részt vett a kihallgatásokban.)
A II. század első parancsnoka valószínűleg egy Mészáros nevű férfi volt, akit néhány nappal később Tokai István, a 37 éves hentes felváltott. Tokai 14 hónapig szolgált a szovjet fronton. 1945 januárjától önkéntesen vonult be az új „demokratikus” hadseregbe. Később tartalékos tisztiiskolát is végzett, 1954-ben főhadnagyként szerelt le, és folytatta a civil foglalkozását. 1947-től SZDP-, majd MDP-tag volt, 1956 októberéig. 29-30-án „a felszólításomra csatlakozott hozzánk. Elvből lett felkelő. A századában fegyelmet tartott” – vallotta róla Balogh „Pipó”. Tokaira viszonylag kevesen emlékeztek századparancsnokként, többen a 49 éves Mocsári József fodrászt tartották annak. Ő október 26-27-én csatlakozott a csoporthoz. 1925–30 között részt vett a munkásmozgalomban. Sztrájkra buzdító, fizetésemelést követelő röpcédulákat terjesztett Pesterzsébeten. 1945-ben az MSZDP, 1947-ben az MKP, majd az MDP tagja lett, 1953-ig. Mocsári azonban valószínűbb, hogy szakaszparancsnok volt, aki századparancsnok-helyettesi feladatot is ellátott. Itt volt Antal Péter rajparancsnok is, aki később szakaszparancsnokká lépett elő, a november 4-i ellenállásban is részt vett, de ittassága miatt átmenetileg eltávolították a csoportból.
A III. századot a 30 éves Hercegh Benjámin építésvezető és a 34 éves Timus Lajos parkettázó vezette. Hercegh 1945-ben zászlósként Bajorországban került amerikai fogságba. 1948-ban bűnpártolás vádjával hét hónapig lefogták. Építésvezetőként sztahanovista jelvénnyel tüntették ki. Amikor október 26-27-én megjelent a Baross téren, Balogh „Pipó” hívta a csoportba: „ilyen belevaló gyerekekre van szükségünk”. „Jól van, kispajtás, ilyen katonaviselt emberekre van szükségünk” – marasztalta egy másik vezető. Ekkor szakaszparancsnoknak nevezték ki. Előbb az étkeztetést szervezte meg, majd a röpcédulázó részleget irányította. „Béni [...] jól értett a szervezéshez.” Egy Pista nevű egyetemista végezte számára az adminisztratív munkát.
Timus Lajos a Nyilas Párt tagja volt, a világháborúban megrokkant, sánta maradt. Valószínűleg már 24-én részt vett a Baross téri igazoltatásokban. A csoporthoz 25-én csatlakozott, amikor mostohafiát akarta hazacsábítani, de végül a fegyveresek rábeszélésére ott maradt. Balogh „Pipó” szerint viszont „Timus Lajos [...] elvből lett felkelő. Igen önfeláldozó volt, bármit rá lehetett bízni, nem bújt ki a végrehajtás alól.” Főleg az ÁVH-sok és pártfunkcionáriusok begyűjtését irányította.
„Hivatalosan” Hercegh volt a századparancsnok, és Timus szakaszparancsnokként a helyettese, de Hercegh a röpiratkészítőket is irányította, és az ideje javát a felsőbb parancsnokságon töltötte, mint tartalékos tiszt, katonai tanácsadó, így a gyakorlati irányítás Timusra maradt. Az egyik szakaszt a 29 éves Kovács Lajos segédmunkás vezette, aki mindvégig jelentős szerepet töltött be.
A „gh-főnök”, vagyis a raktáros a 33 éves Tóth Urbán Közért-alkalmazott volt, ő gondoskodott a csoport ellátásáról, és ő kezelte a lőszer-, fegyverraktárat is. A főzésben, az élelem kiosztásában, a sebesültek ellátásában főleg a fiatal nők vették ki a részüket. Élelmiszert raktárakból és vidékről hoztak. A Baross tér 19.-ben nem volt főzés, a meleg ételt elsősorban a Péterfy Kórházból szállították át.
Az őrszolgálat
A csoport katonai átszervezése gyorsan végbement. Balogh „Pipó” először a belső őrséget szervezte meg, 15 fegyverest állított fel. Október 27. és november 4. között mindig állt fegyveres őr a 19. kapujában. A jövevénytől meg kellett kérdeznie, hogy kit keres, mi a célja. A fegyvereseket minden további nélkül beengedte. De már 30-ától a nemzetőr-igazolványok kiosztásáig is csak jelszóval lehetett bejutni, sőt az egyes emeleteken a belső őrség is megállított mindenkit. Ugyancsak a belső őrség posztolt Nickelsburg szobája előtt, valamint a pincénél, és felelt a raktárak biztonságáért. A járőrszolgálatból bejövőkkel pedig üríttették a fegyverüket, hogy a baleseteknek elejét vegyék. Az épületet is csak engedéllyel lehetett elhagyni.
A környező utcák járőrözését mindvégig felváltva adták a századok, hogy meggátolják a rendbontást. Még a fegyverszünet előtt például megakadályozták a Divatcsarnok pincéjének kifosztását. A tolvajokat bekísérték. A Garay utcában, egy sarki épület pincéjében pedig vigyáztak bizonyos felszerelési tárgyakra. Egy ízben orvlövészeket kerestek a Kálvin téren – hasztalanul. Valakit – akiről úgy látták, a Tatterzálból rájuk lő – bekísértek és megvertek.
A Baross térre, a Népstadionhoz, a földalatti-építkezésekhez vezényeltek éjszakai őrséget, amelyek feladata az autók védelme volt. A Péterfy Kórház őrségét is a Baross tériek alkották. Egy ügynöki jelentés szerint október 31-étől a Keleti pályaudvarnál kívül-belül 50–50, a Népstadionnál szintén 50, a Sportcsarnoknál 30, a Kerepesi úton a Hungária körútig 12, a Garay téren 20, a Dózsa György úton 40, a Fiumei úton az Orczy térig 12 felkelő felügyelt. De voltak még rajaik a Rákóczi úton, a Thököly úton és másutt is. A felkelők emellett a környék forgalmasabb csomópontjain irányították a forgalmat.
A szakaszparancsnokok kötelességéhez tartozott, hogy írógépen készítsék el a jelentéseiket. Feljegyezték a kétóránkénti ellenőrzés tapasztalatait és az egyéb eseményeket. (Az őrségben négyóránként volt a váltás.) A szakaszparancsnokok adták le a szakasznévsort a konyhának, és annak megfelelően adták ki az élelmet.
Az alparancsnokok közül elsősorban Timus Lajos és Hercegh Benjámin tűnt ki. Timust a társai így jellemezték: „Timus keménykézzel irányított.” Ő maga így vallott: „Úgy vélem [...], a fennálló társadalmi rendszer ellen fogtam [...] fegyvert. [...] Azt beszélték, hogy többpártrendszer lesz, megszűnik a kommunista uralom. A többpártrendszerre gondolva azt hittem, majd így jobban ki lehet vívni, hogy a munkások élete jobb legyen.”
Hercegh a bemutatkozó beszédében kiemelte, hogy horthysta tiszt volt, és megköveteli a katonás fegyelmet, a vétkezőt, az önkényeskedést megbünteti. Emellett az elharapódzó viszálykodásnak is elejét vette: „szűnjön meg az egymás közötti békétlenség, ne intrikáljon az egyik a másik ellen. Itt nincs civil és katona, vagy rab. Itt most mindenki harcostárs!” Állítólag ráordított a fiatalabbakra, ha nem álltak katonásan előtte.
Október 27-étől folyamatosan csatlakoztak a csoporthoz a börtönökből, az internálótáborokból, az oroszlányi rabmunkahelyről szabadult foglyok. Így a fegyveresek jelentékeny része már régóta ismerte egymást. „Megjegyzem, hogy az első impresszióm az volt, amikor az épületbe értem, hogy itt kifejezetten jelen van az alvilág színe-java, börtöntöltelékek rablásért, csalásért...” – vallotta az egyikük. Egy másik résztvevő 80-100-ra becsülte a büntetett előéletűek számát a csoportban. Az egyik Baross tériek által elfogott belügyes is hasonlóan látta: „Mintegy 150-160-an lehettek, a fele talán frissen szabadult rab […], szedett-vedett társaság.” A volt elítéltek között számos nő is volt, egy szemtanú szerint a parancsnokság egyik tagja, Balogh, „alvilági lányokkal foglalkozott”. Számos volt politikai fogoly is csatlakozott a csoporthoz, állítólag többeket a felkelők szabadítottak ki a börtönökből.
A csoport megszervezése előtt a fegyveresek önhatalmúlag jöttek-mentek. Ennek a parancsnokság véget vetett. Nickelsburg – noha ő minden este hazament családjához –, nyilván a csoport szétesésétől tartva, lehetőleg bent tartatta a csoport tagjait. A csoport fiataljai így emlékeztek erre: „Laci bácsi, a parancsnok, nem akart még kérésünkre sem elengedni.” [...] „Harcolnunk kell a szabad országért”.
Több fegyveres baleset történt rutintalanság és fegyelmezetlenség miatt. A súlyosabbak halálos kimenetelűek is lehettek: október 30-a után az egyik felkelő a kultúrteremben véletlenül belelőtt a társába; valószínűleg október 31-én egy fiatal lecsapta a géppisztolyát, ami elsült, és a nyakán eltalálta a lövedék; november 3-án valakinek elsült a fegyvere, ezzel egy idős társát találta fejen. A kultúrteremben az egyik fiatal lőtte meg valaki lábát. Könnyebb sérülés történt a Rákóczi úton is, ahol egy felkelőnek átlőtték a sarkát.
Akadtak olyanok, akik visszaéltek a lehetőségeikkel. Hámori István egy gépkocsira való élelmiszert eltulajdonított, majd a saját zsebére kiárusította a lakóknak. Barinka Tibor a bázishelyen az egyik íróasztali fiókban talált 40 karórát értékesítette vagy elajándékozta. Ezek az esetek nem tudódtak ki, mert nyilvánvalóan nem maradt volna el a büntetés.
Garamszegi Alfréd, akit az ÁVH-sok, a pártfunkcionáriusuk begyűjtésére küldtek, a lakásokban talált holmikat eltulajdonította, emiatt a parancsnokság lefegyverezte és őrizetbe vette. Tokai István – az elmondása szerint – a századából három fegyverest leszerelt a fegyelmezetlenségük, forrófejűségük miatt.
Nickelsburg pozíciója már annyira megerősödött, hogy november 1-jén vagy 2-án még parancsnoktársait is megrendszabályozta. Pásztor Gyulát ittassága miatt szobafogsággal fenyegette, Pásztor Sándort pedig lehordta amiatt, hogy egy időre eltűnt. Talán mindezek alapján emlékezett így vissza Solymosi János akkori alezredes az ottani tapasztalataira: „A Baross téri sokkal fegyelmezettebb társaság volt, mint a Corvin közi. Mintha ügyesebb is lett volna Nickelsburg, mint a Corvin köziek vezetői. Nekem úgy tűnt. Szóval a kérdezősködéséről, modoráról azt állapítottam meg, hogy alkalmasabb parancsnoknak…”
A röpcédulázó részleg
Valószínűleg október 26–28-a között jött létre a röpcédulázó részleg az épület egyik II. emeleti szobájában, amely november 4-éig, az „utolsó pillanatig” tevékenykedett. Ilyen „propagandacsoport” semmilyen más felkelőegységnél nem működött, csak a Baross térieknél. A röpiratok szövegét a Műszaki Egyetemről hozták, s ezeket kellett sokszorosítani, esetleg némi módosítással.
A „propagandacsoportot” a résztvevők többsége szerint Hercegh Benjámin irányította. A röpiratokat a budapesti egyetemeken, klinikákon, kórházakban, Csepelen, Kőbányán, Újpesten, Pesterzsébeten, Zuglóban terjesztették, de szállítottak vidékre, így Tatabányára és környékére is.
A részleg mintegy 16-20 főből állt. Tagjainak egy része sokszorosított, mások terjesztettek, néhányan a röpcédulák fogalmazásával foglalkoztak. Íme, a ránk maradt Baross téri röplapok, amelyeket 1961-ig begyűjtöttek a nyomozó hatóságok:
A Magyar Felkelők Lapja első száma
A Magyar Felkelők Lapja egyelőre csak kis példányszámban jelenhet meg, ezért arra kérünk Benneteket, hogy stencil- és írógéppel sokszorosítsátok!
Akasszátok fel falra, hogy mindenki megismerhesse az igazságot!
Négy napja tart hősi harcunk, szabadságunk kivívásáért. A kormány, mely magát magyarnak mondja, orosz csapatokat hívott a hivatásos ÁVO-s gyilkosok segítségére, s ártatlan emberek százait ölik meg. Harcunkban mellettünk áll minden hazáját szerető magyar, minden becsületes ember, soraink között harcolnak munkások, a diákság legjobbjai, mellettünk a rendőrség és hadsereg becsületes fiai.
Tudjuk, miért harcolunk. Tizenkét év óta hajtanak bennünket, mint a barmokat munkára, mégis koldusok vagyunk. Munkánk minden gyümölcsét mások élvezik. Vezető orosz alkalmazottak, akik, hogy rongyos életüket biztosítsák, 12 éve hordják külföldre az ország vagyonát. Ha az a rengeteg munka, amit végeztünk, mind itt maradt volna, gazdag és boldog ország lennénk. Ezért harcolunk most, és áldozzuk fel életünket. Nem vagyunk fasiszták, nem vagyunk banditák, nem vagyunk orvlövészek, fosztogatók, magyarok vagyunk, és addig folytatjuk harcunkat, míg győzni fogunk. Fegyvereinket elnyomhatják, de tovább harcol az utca. Nem nyugszunk, míg újra szabad nem lesz a magyar.
Felhívás a kormányhoz!
Az orosz csapatok azonnali kivonása az országból!
A kormány lemondása, a jelenlegi kormányból csak Nagy Imrével és Kádár Jánossal vagyunk hajlandók tárgyalni. Az új kormányban kapjanak helyet a felkelők képviselői!
A fegyvert nem tesszük le. Hála Budapest lakosságának, a helyzetet mi uraljuk, azonban, hogy ártatlan emberek gyilkolásának vége legyen, hajlandók vagyunk tárgyalni, tüzet szüntettetni, ha a fenti pontokat azonnal elfogadják.
Budapest felkelő népe!
Az események összekovácsoltak bennünket, egyek vagyunk a harcban, egyek – ha kell – a halálban is! Történelmünk legdicsőbb harcát vívjuk most. Nincs olyan erő, mely megdönthetné szent akarásunkat, szerencsétlen, kifosztott, elnyomott magyar népünk szabadságának kivívásáért.
Felhívás!
KÖZÉRT és egyéb élelmiszer-árusítók: lássátok el Budapest sztrájkoló lakosságát élelmiszerrel, tartsátok nyitva üzleteiteket! Hazafias kötelességet teljesítetek.
A vidék megmozdulása
Budapest felkelői, az egész ország csatlakozik megmozdulásotokhoz. Egymás után alakulnak a forradalmi bizottságok. Megalakult a baranyai forradalmi tanács. Rövidesen segítséget kapunk.
Budapest, 1956. október 27.
Magyar Felkelők Főhadiszállása
Kiáltvány
Magyar Felkelők!
Célunk a tiszta magyar függetlenség. A magyar nép elszántan harcol a szovjet elnyomók ellen. Felkelők a nemzeti szabadságharc tisztaságáért kizárólag csak az orosz támadók ellen harcolnak. Meg kell semmisíteni mindazokat, akik tovább is a párt zászlaja alatt, vagy mint szovjetbarátok akarnak megalkuvással a tömeg között zavart ejteni!
Dolgozók! Magyarok!
Akik kezében most fegyver nincs, úgy járultok hozzá szabadságharcunkhoz, a győzelmünk sikeres kivívásához, hogy a munkát nem veszitek fel, az utcán tartózkodtok, a kormány parancsait nem hatjátok végre, és ahol lehet, támogatjátok a szabadságunkért harcolókat.
Felkelők! Honfitársak!
Értsük meg végre, egy ellenség van, azok, kik hazánkban 12 éven keresztül a zsarnokság uralmát fenntartották, a nemzeti függetlenséget porba tiporták, és most, amikor tiszta ügyünkért síkraszálltunk, fővárosunk és testvéreink ezreit gyilkoltatták meg.
Felkelők! Értsük meg végre, céltalan minden testvéri harc! Ne lövöldözzünk hiába! Egy ellenségünk van, akik nemzeti függetlenségünket akadályozzák, a továbbra is hazánkban tartózkodó szovjet hadsereg.
Felkelők! A fegyvert addig nem tesszük le, amíg az utolsó ellenünk harcoló szovjet katona nem hagyja el hazánk területét.
Fegyverrel, sztrájkkal! A független, semleges Magyarországért!
A szabadságukért harcoló fegyveres felkelők
A résztvevők és szemtanúk közül van, aki úgy emlékezett, hogy a pontok között szerepelt a többpártrendszer követelése is.
A „maszövös” és „mékes” alkalmazottak is részt vettek a röpcédulázásban – és még csak nem is kényszer hatására. Mi több, néhányan nyíltan átálltak a felkelőkhöz.
Összetűzések a rendőrségi és a katonai erőkkel
A Baross tériek továbbra is főleg a környék ellenőrzését tartották legfontosabb feladatuknak. Emiatt több esetben összetűzésbe kerültek a rendőrségi és a honvédségi alakulatokkal. „Ha kisebb egységek jönnek, akcióba lépnek, ha nagyobb, a kapualjakba bújnak” – jelentették róluk. A VII. kerületi rendőrkapitányság vezetője is kapott jelzéseket, amelyek szerint a Baross téren az „ellenforradalmárok” letartóztatták, lefegyverezték a gépjárműn haladó rendőröket. A BM Pest megyei főosztály önkéntes járőrözéseket szervezett szerte a városban, így a Baross tér környékére is. A Rottenbiller utcánál azonban megtorpantak, mivel látták, hogy a felkelők számbeli fölényben voltak. „A vezérkari főnökség felé jelentettük a helyzetet, de a Baross tériek ügyében nem tettek komoly lépést” – méltatlankodott később az egyikük.
29-én, amikor egy szemtanú látta és jelentette, hogy a téren áthaladó katonai és rendőrautókat lefegyverzik, jelentette ezt telefonon a BM-nek. „Hamarosan jött is egy rendőrségi riadóautó, ezt is lefegyverezték. Ismét betelefonáltam, újabb riadóautó jött, de ez is ugyanúgy járt.”
A katonatisztektől is elvették a fegyvereiket az utcán, akik ellenálltak, bevitték a bázisukra. Október 28-29-én egy honvédségi gépkocsi legénységét fegyverezték le.
A piliscsabai páncélos ezred a kijárási tilalom betartatására, a csellengő fegyveresek elfogására és lefegyverzésére, a csoportosulások megakadályozására három harckocsit állított a Baross térre, Kriska János főhadnagy parancsnoksága alatt. Az egyik katonára valószínűleg 27-én éjjel rálőtt egy felkelő, akit a katonák nem tudtak elfogni. Popovics Ernő százados, az alakulat parancsnokhelyettese kétszer ellenőrzést tartott a Baross téren, de nem talált rendellenességet. E rendfenntartó egységet központi utasítás értelmében Solymosi János alezredes, a VIII. kerület katonai parancsnoka október 29-én este visszavezényelte a Baross térről. Konkrétan még ekkor sem tudtak a Baross tér 19. sz. házban székelő fegyveres csoportról.
A felkelő-parancsnokság utasítása értelmében minden gépkocsit igazoltatni kellett, még a mentőkocsikat is, mert „az ávósok azzal menekülhetnek, és fegyvereket szállíthatnak”. Az ÁVH-sokat természetesen be kellett kísérni, a gépkocsijukat pedig a parancsnokság rendelkezésére bocsátani. A civilekkel szemben az volt parancs, hogy aki nem tudja magát igazolni, elő kell állítani. Az elfogott, idegen fegyveresnek át kellett adnia a fegyverét, vagy csatlakozhatott a csoporthoz. Ha pedig az igazoltatandó gépkocsi nem állt meg, figyelmeztető lövést kellett leadni, hogy a közelben lévő osztag el tudja fogni.
Október 27-én és 28-án több emlékezetes incidens keletkezett, amelyek kudarccal, sebesüléssel vagy a rendőrök lefegyverzésével zárultak.
Likvidálás a pincében
Számos visszaemlékező vallomása alapján erősen valószínűsíthető, hogy október 29-én Nickelsburg kezdeményezésére és utasítására négy férfit kivégeztek a Baross téri bázis pincéjében.
Ezen a napon délután a főparancsnok a szobájába hívatta a század-, szakasz- és rajparancsnokokat – mindenki mást kiküldött –, és bejelentette: példát kell statuálni, az őrizetükben lévő két ÁVH-s-gyanús személy és két fosztogatáson ért felkelő (avagy „parancsmegtagadó áruló”, akik a „nemzeti érdekeinknek nem kívánatosak”) elnyeri a méltó büntetését. Márpedig ez agyonlövetést jelentett. A főparancsnok a beszéde végén hangsúlyozta: ez parancs, és mindenki e szerint engedelmeskedjen. „Nickelsburg azon közlésével, hogy a négy személyt kivégezzük, emlékezetem szerint lényeges ellenvetés nem volt. Lényegileg a jelenlevők – így én is – azzal egyetértettünk, és tudomásul vettük” – vallotta Mocsári József alegységparancsnok.
Nickelsburgra szinte mindenki úgy emlékezett vissza, hogy a forradalom nevében szigorú fegyelmet tartott, és megtorolt mindenféle kihágást. Ez a mentalitás a parancsnoktársaitól sem állt távol. „Akik a zavarosban való halászás sanda szándékával férkőztek közénk, akiket a gazdátlan javak fosztogatásán kaptunk, azok számára nem volt bocsánat” – írta Pásztor Gyula még 34 évvel később is. Önkényeskedésért, lopásért Balogh sem tartotta túlzásnak a legszigorúbb büntetést – ahogy ez a vallomásaiból kiderül. Mindezt alátámasztja Kapusi Sándor állítása is, miszerint őt november 3-án – nyilván valamilyen súlyos fegyelmezetlenségért – ki akarták végezni (ám barátai megvédték).
Nickelsburg ítélethirdetését gyors végrehajtás követte. Jambrich István elővezette a foglyokat, akiket az egybegyűltek lekísértek a pincének abba a részébe, amelyet évek óta kispuskalőtérnek használták. Jambrich két társával a golyófogó falhoz állította a négy foglyot, hátratett kezekkel, bekötözött szemmel, a fegyveresekkel szemben. A főparancsnok vezényszavára a többiek (Pásztor Gyula, Balogh László parancsnokhelyettesek, Hercegh, Tokai, Jambrich, Mocsári, Hámori, Kovács Lajos, Antal Péter alparancsnokok, valamint Koltai Lajos százados neve merült fel a levéltári forrásokban, és még kb. öt meg nem nevezett fő, bizonyos adatok szerint Nickelsburg is; ám közülük Hámori, Hercegh, Koltai és Tokai részvétele valószínűtlen) 8-10 méter távolságról tüzet nyitottak a négy személyre, akiket halálos találatok értek. Nickelsburg ezt követően mindenkinek felhívta a figyelmét, hogy „hazafias kötelesség” erről mindenkinek hallgatni.
A történet valóságtartalma – a hiányzó és a rendkívül ellentmondásos források miatt – megkérdőjelezhető, tehát rendhagyó módon már itt, az eseménytörténeti részben is ki kell térnünk a kádárista vizsgálatra.
Egyetlen konkrétumot sem tudunk a kivégzett személyekről, de még arról sem, mi történt a tetemeikkel, noha erről vannak – eltérő – adataink. Mocsári vallomásai szerint ideiglenesen Mohácsi Pál fűtő elásta a hullákat ott a pincében (Mohácsit viszont még csak nem is vallatták erről, legalábbis nincs ennek nyoma), és később – ahogy ezt ott, Nickelsburgtól hallotta –, még november 4-e előtt, minden irat nélkül a Péterfy Kórház halottasházába szállították őket. Többen azonban azt állították, hogy látták letakarva a halottakat. A Temetkezési Intézet munkatársai közül viszont Szalai Lajos határozottan állította, hogy november 4-e előtt nem szállítottak el hullákat onnan, és társa, Undi Sándor sem tett arról említést. Mercz Jenőné házfelügyelő is csak a novemberi harcokban elesettekről vallott. Számos szemtanú a fentiektől és egymástól is eltérő verziókat közölt, zavaros epizódokat szőtt a történetbe, s ez nem könnyíti meg az esemény rekonstrukcióját.
Nehezen érthető, hogy Nickelsburg miként képzelhette azt, hogy a mintegy 15 résztvevő közül mindenki örökre megtartja a titkot. Még különösebb, hogy valójában nem is nagyon törekedett a konspirációra, hiszen a halottakat többen látták, Szattler Zoltánné még azt is, amikor levonultak a pincébe, és hallotta a lövéseket. Így azok is tudhattak az eseményről, akik sem szem-, sem fültanúként nem voltak részesei a leszámolásnak.
Nickelsburgék vádlottként – következetesen vagy következetlenül – tagadtak, kivéve Timust, aki vallomásaiban tovább fokozta a súlyosan terhelő elemeket. Azt állította, hogy már 29-e előtt három embert, és november 2-án újabb kettőt végeztek ki itt Nickelsburg irányításával, tehát összesen kilenc személyt. De míg a vádirat összeállítója ezeket a vallomásokat nem tartotta elegendő bizonyítéknak, a Borbély-tanács az ítélet indoklásában teljes mértékben elfogadta Timus kilenchalottas verzióját, jóllehet ezt semmilyen más adat nem támasztotta alá. Ám Timus (ön)terhelő vallomásai egyáltalán nem feltétlenül valósak, mint ahogy ez be is bizonyosodott. Hozzá kell még tenni, hogy Szattler Zoltánné szerint összesen hat fővel végeztek a pincében.
Véleményem szerint az október 29-e előtti és november 2-i kivégzések fiktívek, ám a fentebb vázolt október 29-i, négy személyt érő likvidálás nagy valószínűséggel megtörtént. Erre engednek következtetni a vallomásokon és a börtönügynöki jelentéseken kívül a vizsgálati eredmények is: noha a helyszínen emberi maradványt (vért vagy szövetet) már nem találtak, de ez – az események után csaknem négy évvel – természetes. Mint említettem, a pincerész kispuskalőtér volt, ahol hat mm-esnél nagyobb vagy fémköpenyes lőszereket nem szabad használni. Márpedig itt a föld szintjétől 145–250 cm között 20-25 fémköpenyes lövedéket találtak. Kevéssé valószínű, hogy egy ilyen szabályt a forradalom előtt megszegtek volna.
Az viszont kevéssé valószínű, hogy Nickelsburg tudta-részvétele nélkül zajlott volna le ez az esemény. Abban minden visszaemlékező egyetért, hogy „Niki” meghatározó tekintéllyel bírt a Baross tériek körében, lényeges döntések, tettek az ő hozzájárulása nélkül aligha történhettek meg.
A Baross tériek a Köztársaság téri pártház ostromában
Október 30-án következett be a Budapesti Pártbizottság épületének ostroma, amelyben az összes felkelőcsoport közül – nyilvánvalóan a közelség miatt – a Baross tériek vettek részt a legnagyobb létszámban. E témáról már a Beszélőben írtam tanulmányt [2] (2006/6.), ezúttal csak röviden térek ki a Köztársaság téri eseményekre.
Az „ancien regime” utolsó nyíltan mutatkozó hívei, a Budapesti Pártbizottságon tartózkodó pártfunkcionáriusok, államvédelmisták, katonatisztek október 30-án szembeszálltak a támadó, alig szervezett, főleg VII. és VIII. kerületi forradalmi szabadcsapatokkal. A pártházbeliek és híveik szerint a Budapesti Pártbizottság be akarta tartani a tűzszünetet, nem így az „előrehömpölygő ellenforradalom”. A forradalom átmeneti győzelme idején a felkelők nem tűrtek meg olyan bázishelyet, ahol – valósnak bizonyuló sejtésük szerint – rákosista erők húzódnak meg, főleg a gyűlölt államvédelmisek, még azután is, hogy szervezetük feloszlatását már kihirdették. A pártházbeli „ávósokról” az a téves hír kapott lábra, hogy az objektumban számos felkelőt őriznek. A pártház ostromát elsősorban az ÁVH-sok lefegyverzése és a fiktív foglyok kiszabadítása motiválta.
A védelem irányítását Mező Imre vette a kezébe, két karhatalmista tiszttel. Az alig több mint százfős, kézifegyverrel ellátott pártházbeliek öt-hatszoros számbeli fölényben lévő támadókkal néztek szembe, akik minden oldalról tűz alatt tartották őket. De lényegesen kedvezőbb helyzeti előnyt élveztek, mivel fedezék mögül mindenütt szemmel tarthatták a támadókat. Az objektum megközelítéséhez túlságosan hosszú volt a távolság. Aki ezt mégis megkockáztatta, számolnia kellett azzal, hogy sorozatlövés éri, sőt azzal is, hogy egyes, célzott lövésekkel veszik célba.
A Baross tériek – Pásztor Gyula és Balogh László vezetésével – a Kenyérmező utca és a Rákóczi út felől, a corvinisták pedig az Erkel Színház és a Köztársaság tér fái mögül támadtak, de az ostromhoz hamarosan csatlakozott az összes jelentősebb VII. és VIII. kerületi csoport. Valószínűleg a Corvin köziek és a Baross tériek egyeztették, melyik csoport honnan támad. Nickelsburg azonban ügyesen elterjesztette a Baross tériek között – s ezt teljes mértékben átvették a kádárista hatóságok, történészek –, hogy a Corvin közi parancsnokságtól kapja a parancsokat. Ez a verzió kizárható: a két csoport között a szovjetellenes harcok idején semmilyen kapcsolat nem létezett, de később sem befolyásolták semmiben a Corvin köziek a Baross térieket.
A többórás harcból nagy szerencsével (a védők segítségére küldött páncélosok tévedésből a parancs ellenkezőjét hajtották végre) az ostromlók győztesen kerültek ki.
A felkelők egy csoportja Mező Imrét és két parlamenter társát halálosan megsebesítették, majd megrohanták a pártházat, és szörnyű lincselés vette kezdetét, amelyben a Baross tériek is kivették a részüket. Nickelsburg László, Balogh László, Hercegh Benjámin, Jambrich István, Antal Péter, Timus Lajos, Hámori István, Kovács Lajos, Zoltán Ferenc, Simon Gábor neve merül fel azok közül, akik rálőttek a fogságba esett s már lefegyverzett államvédelmi sorkatonákra. Számos forrás utal arra, hogy a sortüzet Nickelsburg László vezényelte. Amikor az egyik halottról valamelyik fegyveres le akarta csatolni a karóráját, Nickelsburg rendkívüli módon felháborodott, agyon is akarta lőni az illetőt, de a jelenlevők ebben meggátolták.
Egy szökni akaró védő halálra ütlegelésében, rugdosásában Timus Lajos is részt vett. Balogh László viszont megmentett egy másik védőt, azzal, hogy utasítására hazakísérték, hogy bebizonyítsa, nem vétkes a múlt bűneiben.
A Budapesti Pártbizottság ostroma a védők közül összesen 25 halálos áldozatot követelt, többen súlyos, maradandó sérülést szenvedtek.
A támadók veszteségeiről csak becslésekre vállalkozhatunk: 15-20 fő esett el az ostromban, és 50-60 sebesültet szállítottak be közülük a kórházakba.
A tömeg továbbra is a Köztársaság téren maradt, sőt még az indulatok sem csitultak. Több hasonló eset játszódott le, mint ami Hopka Györggyel és feleségével, akik az ostrom után jártak a helyszínen, és haragosuk, a szomszéd Kerekes Józsefné ávósoknak nevezve kiabálni kezdett, mire a tömeg a földre teperve ütötte, rugdosta őket. Többen fel akarták akasztani mindkettőjüket. Erre kijött a pártházból néhány Baross téri felkelő, akik bekísérték a házaspárt a bázisukra. Valamelyik „magas, kövér, széles arcú” parancsnok megpofozta Hopkát, majd utasítást adott, hogy vigyék le a pincébe. Végül nem vitték le, mert az egyik fegyveres felismerte: „ne bántsátok, mert ez egy szegény Ganz-gyári fűtő”. Miután kiderült, hogy Kerekesné hazudott, őt felelősségre vonták, Hopkáékat elengedték.
Egyre inkább gyökeret vert az a hiedelem, hogy a pártszékház alatt titkos kazamatarendszer működik az ÁVH-sok elrejtésére és a politikai foglyok őrzésére. Még aznap – a műszaki alakulatok és civil intézmények bevonásával – megkezdték a pártház és a tér alatti területek feltárását. 31-étől a Baross téri parancsnokság mintegy 45 főt vezényelt a bunkerrendszer keresésének biztosítására. Szerte a városban keresték azokat a mérnököket és bennfenteseket, akikről úgy vélték, útbaigazítást adhatnak. Hámori István, a Baross tériek egyik alparancsnoka társaival október 31-én a lakásáról a Köztársaság térre vitte Lakatos Péternét, akinek férje az előző napon áldozatul esett a népítéletnek, s akinek a megtalált igazolványa vezette nyomra a felkelőket. (Lakatosné később több tárgyaláson – így Nagy Imre és társai perében is – bírósági ülnökként részt vett a halálos ítéletek meghozatalában.) Hámori ugyan nem bántalmazta Lakatosnét, de mégis igen fenyegetőzően, durván lépett fel vele, a 12 éves gyermekével és másokkal szemben.
A november 4-éig tartó vizsgálat teljes eredménytelenséggel zárult, ami egyértelműsítette, hogy a Köztársaság tér alatt nincs semmiféle alagútrendszer.
A Baross tériek – akárcsak a felkelőcsoportok zöme – igyekeztek előkeríteni a Rákosi-rendszer vélt és valós vétkeseit. Összesen mintegy 40-50 személyt állítottak elő. Az elfogottakat feltartott kézzel lekísérték a pincébe, ahol megmotozták őket, és elvették az irataikat. Az előző fejezetben említett eseten kívül nincs bizonyíték arra, hogy a Baross téri foglyok meghaltak vagy megsebesültek volna.
A tanulmány második részét következő számunkban [3] olvashatják.
Források
„Kecskeméti”. TL B-30518/6.
Bacsics Sándor és társai. TL V-141844.
Bill Lomax: Magyarország, 1956. Ford. és kieg. Krassó György. Párizs, Magyar Füzetek, 1982.
Ellenforradalmi fegyveres csoportok. TL V-150383.
Galgóczi Zoltán és társai. BFL 8068/58.
Galó István és társai. HL 012/57.
Hercegh Benjámin és társai. MOL 46/60. 41–49. d.
Hollós Ervin: Kik voltak, mit akartak? Bp. Kossuth, 1967.
Interjú Nagy Mihállyal. 1956-os Intézet, OHA. Készítette Eörsi László. 1993. 495. sz.
Kovács István és társai. ÁSZTL V-150000
Nagy Imre és társai. MOL XX-5-h
Nickelsburg László és társa. BFL 7098/57.
Orbán Éva: Üzenet a barikádokról 3. Összmagyar Testület, 2001.
Pásztor Géza pere. TL V-146720.
Pásztor Géza személyes közlése, 1997.
Pásztor Géza: Az igazság irgalmatlan megbüntetése. 1992. Kézirat.
Pásztor Gyula levele Göncz Árpádnak, 1990. X. 4.
Pásztor János személyes közlése, 1992.
Péch Géza és társai. BFL 3676/57.
A szerző honlapja: www.eorsilaszlo.hu [4].