Korszakvég

Neményi László [1]

Az országgyűlési választáson a választók brutálisan átszabták a pártpalettát. 2006 szeptembere óta fokozatosan érik ez, tehát nagy meglepetés már nem történt április 11-én. Mégis nehéz megdöbbenés és aggodalom nélkül kontemplálni ezt a választási eredményt és lehetséges következményeit. Egy korszak véget ért, egy új kezdődött el, amelyben a Beszélő által képviselt ideák és ideálok sokkal rosszabb startpozícióból indulnak versenybe, mint tették húsz évvel ezelőtt. Nekünk egészen biztosan nincs okunk örömre.

Ilyen helyzetekben kétféle rossz érzelmi reakciója szokott lenni az embernek. Az egyik a hisztéria, a világvége vizionálása, a másik a fütyörészés a sötét erdőben, a veszélyek letagadása. Azt az egyéni kudarcélményt, amelyet értékeink és meggyőződéseink társadalmi elutasítása jelent, mindkét érzelmi reakció tompíthatja, de a józan gondolkodást akadályozza, és ezáltal súlyosbítja azokat a veszélyeket, amelyektől az ember vérmérséklete szerint viszolyogva retteg, vagy nem akar róluk tudomást venni.

A hisztéria kontraproduktív. A demokrácia, egy ország demokratikus kormányozhatóságának előfeltétele a bizalom. A vertikális – az intézményrendszerbe vetett – bizalom és a horizontális bizalom: ha demokráciában akarunk élni, bíznunk kell abban, abból kell kiindulnunk, hogy polgártársaink nagy többsége épeszű és jóindulatú. Magyarországon mind a vertikális, mind a horizontális bizalom legkésőbb 2002 óta folyamatosan és rohamosan erodálódik. Ezért az erózióért a magyar politika mindkét oldalát súlyos felelősség terheli: egy kompetensebb, felelősségteljesebb, kevésbé korrupt kormányzás esetén a Fidesz gátlástalanul populista és demagóg uszítása sem lett volna képes a társadalom jelentékeny részét a permanens lázadás izgalmi állapotában tartani. De ha kártékony felelőtlenség volt a Fidesztől abba a hisztérikus meggyőződésbe belelovalni híveit – akikről kiderült, hogy nem is feltétlenül az ő hívei –, hogy az elmúlt két ciklusban a Gonosz kormányzott, akkor ma is kártékony azt hinni, hogy a nép a Gonoszt szavazta be a hatalomba. „[D]iktatúrában is önsorsrontás, demokráciában azonban egyenesen tilos katasztrófatudatot terjeszteni” – nyilatkozta a Narancsnak Nádas Péter a lap április 22-i számában. Mélyen igaza van.

De az önaltatás és önáltatás sem segíti a tisztánlátást, és nem javítja a demokratikus megújulás esélyeit. A választási eredmény a magyar demokrácia válságának tünete. Ilyen mértékű választói vándorlás érett demokráciákban nem szokott előfordulni. A jobboldalra és a szélsőjobbra vándorolt át a volt kormánypártok szavazóinak több mint fele, miközben az egyelőre bizonytalan körvonalú LMP és az MDF szavazóbázisának zömét is alighanem volt kormánypárti szavazók teszik ki. Ez önmagában is társadalmi-politikai földcsuszamlást jelent, és nem lehet azzal elintézni, hogy a magyar választó csapodár. Az eddigi választásokon, legalábbis mióta kétosztatúvá vált a magyar politika, a két tábor a leadott szavazatok számát tekintve egyensúlyban volt. Viszonylag kis különbségek döntöttek, amelyeket a választási rendszer sajátosságai esetleg felnagyítottak. Most nem ez történt, nem a parlamenti váltógazdálkodás rutineseményével van dolgunk. Most az MSZP-re, LMP-re és az MDF-re együttesen szavaztak kicsivel többen, mint másfél millióan, míg a Fideszre és a Jobbikra együtt több mint három és fél millióan.

A páratlan mértékű választói vándorlásnak két igen kellemetlen következménye lett. A morálisan nehezen elviselhető Jobbik középpártként való bekerülése a parlamentbe. A másik a Fidesz-KDNP nyomasztó, kétharmados parlamenti túlsúlya, amely automatikusan el fogja jelentékteleníteni az ellenzék ellenőrzési lehetőségeit, üres rituálévá fokozhatja le az amúgy sem nagy tekintéllyel rendelkező parlamenti munkát, valamint – hacsak a Fidesz-KDNP nem lesz szentéletű, amire kevés a remény – kiüresítheti a fékek és ellensúlyok rendszerét, és karikatúrává torzíthatja a hatalmi ágak elválasztásának elvét. Hiszen a Fidesz minden posztra azt nevez ki, akit akar, minden törvényt, szabályt megváltoztathat, beleértve az alkotmányt is. Félreértés ne essék: a Fidesz-KDNP sem hibát, sem bűnt nem követett el azzal, hogy kiütéses győzelmet aratott. Nem a Fidesz-KDNP vagy a választók tehetnek arról, hogy kormányzóképes erőként egyedül ez a párt maradt a porondon. Erről az MSZP és az SZDSZ tehet, melyek közül az utóbbi teljesen lenullázta, az előbbi középpárttá amortizálta magát. De ettől még egy ilyen brutális parlamenti mamuttöbbség ideális parlamentáris demokráciában egészségtelen állapot. Nem jó, ha alkotmányos garanciák helyett egy párt önkorlátozó bölcsességében kell bízni, amelyik ráadásul olyan központosítottan és vaskézzel vezetett, mint a Fidesz. De áprilisban ez volt a választók akarata, amit nem lehet megkérdőjelezni.

A Jobbik 17%-a, ne kerteljünk, szegénységi bizonyítványt állított ki nemcsak a politikai és közvélemény-formáló elitről, hanem a társadalom morális és mentális állapotáról is. 850 ezer hon­fitár­sunk elment szavazni egy olyan pártra, amelyik szégyent és gátlást nem ismerő módon cigánygyűlölő és antiszemita; elutasítja az alkotmányos rendet, az állampolgári egyenlőséget és az emberi jogokat; a szövetségi rendszereket, amelyeknek tagjai vagyunk: az EU-t és NATO-t; betiltott paramilitáris szervezetet működtet tovább; amelyben politikai otthonra leltek azok is, akik a nemzeti szocializmust kívánják a mai kor követelményeihez igazítani, meg azok is, akik az apostoli királyság helyreállításában vagy a sumér–magyar nyelvrokonság alkotmányos becikkelyezésében látják a haza üdvét. Ez akkor is szégyen, ha a Jobbik szavazótáborának remélhetőleg nagyobbik fele csak protesztszavazó, és nem meggyőződéses „nemzeti radikális”.

Egy 47 fős frakció a 386 fős parlamentben nem feltétlenül zavar sok vizet. A közvetlen veszély inkább az, hogy a közvélemény gyorsan hozzászokik ahhoz a botrányos tényhez, hogy ez a társaság az Országgyűlésben ül. Daniel Patrick Moynihan, a 2003-ban elhunyt amerikai szociológus (és szenátor) írta le azt a szociálpszichológiai jelenséget, hogy a társadalom hajlamos úgy védekezni egy deviáns magatartásforma elszaporodása által okozott rossz közérzet ellen, hogy megengedőbbé válik vele szemben, már nem definiálja devian­ciaként. Ez ellen csak az segíthet, ha minden alkotmányhű politikai erő és tisztességes véleményformáló igyekszik tudatosítani a közvéleményben, hogy a Jobbik nem választható alternatíva, parlamenti jelenléte árt az ország tekintélyének, esetleges további erősödése pedig a szó szoros értelmében tönkreteheti Magyarországot. Fel kell számolni azt a borzalmas anomáliát, hogy a közvélemény ijesztően nagy részének szemében a nemzeti radikalizmusnak becézett észjárásról, amely alig tagadhatóan vonzódik a huszadik századi szélsőjobboldali totalitarizmusok számos ideológiai eleméhez, lekerült a bélyeg, a jogvédelemre és általában a liberalizmusra meg rákerült. Mert ez történik: fokozatosan a liberalizmus válik a megjelölt, feltűnő (marked) politikai identitássá, és a „nemzeti radikalizmus” lesz a feltűnést, megbotránkozást nem keltő (unmarked) politikai identitás. Annyit nem lophattak, annyi politikai bűnt és hibát nem követhettek el eszdéeszes színekben, ami igazolhatná azt az öngyilkos kollektív magatartást, amely az országot páriasorba is hajlandó taszítani, csak a liberalizmus pusztuljon. Egy rosszul telje­sítő, ellenszenvesen politizáló, korrupt párt megérdemli a megsemmisülést, de egy liberális demokráciában a liberalizmus nem lehet ellenség, a szélsőjobboldali militáns antiliberalizmus pedig, amely ráadásul szemérmetlen nyíltsággal vállal fel kifejezetten embertelen nézeteket, nem lehet bevett, tisztes meggyőződés.

Ennek az anomáliának a felszámolása az adott politikai erőviszonyok között a Fidesz-KDNP nélkül reménytelen. Valójában a Fidesz-KDNP-re vár az a feladat, hogy visszatuszkolja a szellemet a palackba, melynek kiszabadulásában nem csekély szerepet játszott. Ez a körülmény, valamint a diadalittas káröröm pszichológiai gátja lehet a feladat felvállalásának. De talán nem áthághatatlan. Kis János az ÉS-ben megjelent (április 30.) elemzésében amellett érvel: a politikai észszerűség és dinamika arra fogja kényszeríteni a Fidesz-KDNP-t, amit saját akaratából nem tett meg, nevezetesen, hogy markánsan elhatárolja magát a szélsőjobbtól. Egy kormánypárt a stabilizációban érdekelt, egy szélsőséges protesztpárt a destabilizációban. „A Jobbik gyilkos rohamokat fog intézni a kormány ellen”, a Fidesz pedig „kénytelen lesz arra szoktatni kádereit, tagjait és támogatóit, hogy a szélsőjobb nem rokon, hanem idegen ellenség”. A Jobbik várható ádáz támadásai a Fidesz-vezérkar instrukcióitól függetlenül is szétszaggathatják azt a lelki kapcsolatot, ami a Fidesz-tábor egy részét a jobbikos táborral összeköti. A szélsőjobboldali támadások miatt a Fidesznek szüksége lehet a tőle balra lévő ellenzékkel való konstruktív viszonyra a gazdasági és szociális türelmetlenség leszereléséhez. Erre a partneri szerepre inkább az MSZP látszik alkalmasnak, mint a kevéssé beágyazott LMP – ha alkalmasnak bizonyul rá, vagy egyáltalán fennmarad. Ezen a módon „megteremtődhetnek a feltételek a jobboldali és baloldali érzelmű magyar állampolgárok közti szakadék áthidalásához”. És ez a következő húsz évben normalizálhatja az országot.

Higgadt és éppen ezért nem túlzottan derűlátó elemzés. Húsz év az sok év. És Kis János nagyon is látja, mennyi csapda van a konszolidációhoz vezető kacskaringós úton. Nincs garancia arra, hogy a Fidesz felismeri saját érdekeit, és racio­nálisan viselkedik. Nincs garancia arra, hogy az MSZP felelős ellenzéki magatartást fog tanúsítani. Még az MSZP fennmaradására sincs garancia. Nem lehet tudni, mivé fejlődik az LMP.

Április 11-én másfél millió olyan választópolgár volt, aki az árral szemben szavazott. Bár zömük feltehetőleg az MSZP-re és az SZDSZ-re adta voksát 2006-ban, vagy most választott először, egy tábornak mégsem lehet tekinteni őket. Az LMP szavazóinak többsége nyilván az SZDSZ-től és az MSZP-től megcsömörlöttek köréből került ki, nehéz elképzelni, hogy az MSZP rövid időn belül rehabilitálni tudja magát szemükben. Az MDF könyörtelenül neoliberális programjára szavazóknak – már persze, ha nem a program dacára szavaztak az MDF-re – aligha fog tetszeni egy olyan MSZP, amelyik az LMP felé tapogatózik. Az LMP egyelőre rétegpártnak határozza meg magát, a nyugat-európai zöld pártokkal vette fel a diplomáciai kapcsolatot. Nem tudom, vannak-e egyáltalán néppárti ambícióik, lehet, hogy megelégszenek annak a piaci résnek szerény tágításával, amelyet most elfoglalnak. De ha ragaszkodnak jelenlegi öndefiníciójukhoz, a néppárttá válásra sok esélyük egyébként sincs. (Bár történtek már furcsaságok a magyar politikában az elmúlt húsz évben is.)

Summa summarum: nem biztos, hogy tudjuk annak a pártnak (vagy pártoknak) a nevét, amely(ek) azokat a baloldali érzelmű magyar állampolgárokat képviseli(k), akik – remélhetőleg kölcsönösen – megbékélnek a jobboldallal. Az sem biztos, hogy ezt a tág értelemben vett baloldali-liberális oldalt azok köré kell megszervezni, akik most a Fidesztől innen vannak. Hiszen a másik oldalon most van 1,1 millió választópolgár, akik eddig ezen az oldalon voltak.

Izgalmas idők elé nézünk.

• Folyamatos jelen [7]