Hegedűs István a Fidesz átlényegüléséről írta a Ph.D-jét (Rút pártviszály. Pártok és változások – a Fidesz politikai fordulata, 2004). A történetet, ahogy egy disszertációhoz illik, elméletileg jól megpatkolta. Az ő elméleti kiindulópontja nekem is nagyon megfelel, ezért itt most ki fogom zsákmányolni a disszertáció elméleti fejezetét (Politikai pártok a demokráciában), idézeteket idézvén belőle.
Hegedűs István jól gondolta, hogy a Fidesz kutyája Max Weber környékén van elhantolva.
Weber szerint „valamennyi pártra... igaz, hogy a párt vezére és vezérkara számára rendszerint a saját (eszmei és anyagi természetű) érdeke – hatalmi érdeke, a hivatali pozíciókhoz és a megfelelő ellátáshoz fűződő érdeke – a mérvadó. Csak annyiban szokta figyelembe venni a választó érdekeit, amennyiben ez elkerülhetetlenül szükséges ahhoz, hogy ne veszélyeztesse választási esélyeit.” Weber felfogásában ez a demokratikus keretek között való hivatásos politizálás szükségképpeni jellemzője.
Ralf Dahrendorf megállapította, hogy Webernél „mély különbség van a tiszta elvek és a gyakorlati következmények etikája között. Borzalmas tézis ez, amely a szent tehetetlenségére és a reálpolitikus opportunizmusára egyaránt igazolásul szolgálhat. A kettős morál elmélete ez.”
Hegedűs István túlzottnak véli Dahrendorf kritikáját, mert Weber szerint végül is „a lelkiismeret-etika és a felelősség-etika nem abszolút ellentétek, hanem egymás kiegészítői, s csak együtt teszik az igazi embert, azt, akinek »hivatása« lehet a politika”.
Debreczeni József viszont – ugyancsak Hegedűs István szerint – Max Weber leegyszerűsítő elfogadását viszi túlzásba, amikor arra következtet (persze még az első, 2002-es, Orbán-párti Orbán-könyvében), hogy „értelmiségi és politikus egymástól teljesen eltérő elveket követ”. Debreczeni ennek jegyében elítéli a saját, a Fidesszel való szakításához vezető véleményét az MDNP cserbenhagyásáról, ellenben úgy véli, hogy Orbán Viktor cserbenhagyó döntése helyes volt „a politika és a politikai erkölcs szabályai szerint is, minthogy az eredmény őt igazolja”. (Az MDF mérsékeltjeit Orbán biztatta a pártból való kiválásra, erre az esetre együttműködést ígért nekik, ami az új párt számára létkérdés lett volna. Azzal a feltétellel ígérte az együttműködést, hogy az MDNP nem köt szövetséget a maradék MDF-fel, Lezsák Sándorékkal. Ezek után a Fidesz maga kötött szövetséget Lezsékákkal, az MDNP-t pedig le se....)
Hegedűs azonban emlékeztet rá, hogy Weber azt is mondta: „hivatása szent szellemét a politikus akkor sérti meg, amikor ez a törekvés nélkülözi az ügyet, és a személyiség nárcisztikus mámorának tárgya lesz.”
És itt értünk a lényeghez: az ügy nélkülözéséhez. A Fidesz, pontosabban Orbán pártja számára nincs ügy. Nincs önmagáért való politikai tartalom. Érték. Cél. Ezért lehetséges számára minden. A tartalmi szempontoktól, az értékszempontoktól való szabadság adja azt a határtalan könnyedséget, ami szükségeltetik a határtalan gátlástalansághoz. És a határtalan, egyben tökéletesen tartalmatlan sikerhez. A fentiek mellé még Orosz Istvántól is idézett Hegedűs egy nagyon találó szöveget, miszerint, ha a politikában csak a siker számítana, „akkor semmi másról nem lenne értelme beszámolni, mint a lapok leosztásáról és a játszmák aktuális lejátszásáról, megnyitási változatokról, elrontott közép- és végjátékokról, ahol semmi más nem érdekes, csak a nyerés. Politikai elemzésnek ez a szempont túlságosan bornírt.” Jegyezzük meg, a magyar politikai elemzők körében ez a bornírt szemlélet meglehetős népszerűségnek örvend.
Ami most velünk és a magyar polgári demokráciával történik, amögött egy mély értelmű paradoxon van. A polgári demokrácia logikáját vélték mindenkinél tisztábban és radikálisabban követni Orbánék, amikor ráléptek arra az útra, mely a polgári demokrácia következetes lebontásának kísérletéig vezette őket.
Ez a logika a következő volt: A forradalomnak, a rendszerváltásnak vége. A polgári demokrácia intézményei felálltak és működnek. Mi az új rendszer hívei, az új korszak emberei vagyunk. Mi vagyunk azok leginkább, mi vagyunk leginkább szabadok a múlttól, annak cselekvési reflexeitől, s ez a leginkábbság a mi megkülönböztető jegyünk, esélyünk, versenyelőnyünk. Ha ez így van, akkor kőkeményen, engedmények és érzelgősség nélkül az új rendszer logikája szerint kell működnünk. Hivatásos politikusok vagyunk, a politikának megvan az autonóm technológiája, eszköztára, szempontrendszere, mércéje, csak ez számít, semmi más. A politikai piacon kizárólag a hatalmi profit szempontja vezethet minket. A tőkést sem érdekli a profittól függetlenül termékének becse és hatása – és így van ezzel a politikus is, ha igazán profi. Ha a polgári demokrácia logikájából az következik, hogy a tisztán politikai eredményesség, a hatalomnyereség érdekében mindent meg lehet és kell tenni, ami megtehető, akkor természetesen a polgári demokráciának a hatalomfölhalmozást korlátozó intézményeit is le kell bontani, amennyiben és amennyire lehetőségünk van rá. A tőkés is rombolja az őt versengésre és korlátok közé szorító piacot, ha módjában áll. És arra törekszik, hogy módjában álljon.
1993-ban, az ún. székházügy kirobbanása idején, amikor kiderült, hogy a Fidesz az MDF-fel összejátszva, titkos kormányhatározattal jogtalanul milliárdokat markolt ki a közvagyonból, Szájer József kifejtette, „hogy a botrány nyomán legalább vége az ártatlan, de tapasztalatlan párt, amúgy is tévedésen alapuló, imidzsének a közvéleményben: kiderült, mi is profi módon politizálunk, tudunk a pénzzel bánni – most már érdemes ránk szavazni”. (Hegedűs István visszaemlékezése, Petőcz György: Csak a narancs volt. Irodalom Kft., 2001, 294–295. o.)
Erről a profizmusfelfogásról van itt szó, mely végigmérgezte persze az egész politikai szférát, de a Fideszt a legnagyobb mértékben és a legsúlyosabb következményekkel.
A polgári demokráciák tőkés társadalmat kereteznek, melyben, mint tudjuk, jelen van az elidegenedés eleme. A munkamegosztás adott pontján tevékenykedő egyén elidegenedik munkája tárgyától, annak tartalmától, céljától, hasznától. A kereskedő számára közömbös, amivel kereskedik. A szerelő számára közömbös a gép, amit szerel. Csupán az elidegenedés mozzanatát kell az ifjú Marxhoz hasonlóan mindent átfogónak és áthatónak tételeznünk ahhoz, hogy eljussunk ahhoz a logikához, amely szerint az Orbán-párt működik.
Az elidegenedés azonban mindenféle tekintetben viszonylagos, a mértéke ugyancsak eltérő a munkamegosztás különböző pontjain, és egy-egy professzión belül is, egyéntől, helyzettől, szerepfelfogástól függően. A kreatív, alkotó értelmiségi pályák nyilván és általában a kevésbé elidegenedettek közé tartoznak. Az a folyamatos vita, ami politikusok és értelmiségiek között folyik, és ami kiváltképp fölizzott a Fidesz orbanizálódásának folyamatában 1993 körül, voltaképpen arról, arról is szólt, hogy mennyire legyen a politika elidegenedett.
A Fidesz első látásra nem karakter nélküli, hanem karakterváltó pártnak tűnik, mely markáns pozíciót markáns pozícióra cserélt: liberálist antiliberálisra, antiautoritert autoriterre, antiklerikálist klerikálisra, antinacionalistát nacionalistára, antikorporativistát korporativistára. Csakhogy ez az elvcserélődési folyamat jórészt reflektálatlanul, elszámolatlanul, a folyamatosság pretendálásával zajlott le, s nem álltak mögötte külső kényszerek. Természetesen a rendszerváltás maga is tömeges elvcserével járt, de a rendszerváltás előtt a legális közélet szférájában nem volt politikai irányválasztási lehetőség, a rendszerváltás után pedig eltűnt az az út, ami korábban az egyetlen járhatónak látszott. A Fidesz esetében nem voltak ilyen meghatározó erejű külső hatások, a politizálás tartalmától függetlenített, absztrakt politikai geometria mutatta meg, hol van a Fidesz számára a legnagyobb hatalmi nyereséget ígérő hely.
Ezt az elvcserét szokás párhuzamba állítani az SZDSZ 1994-es koalíciós szerepvállalásával, de ez a párhuzam, függetlenül attól, hogy ki miként értékeli az MSZP-vel való összebútorozást, hamis. Egyrészt az SZDSZ nem (illetve csak az első szabad választás utáni ciklusra) zárta ki az MSZP-vel való koalíció lehetőségét, másrészt az MSZP és az SZDSZ programja elvcsere nélkül is összeilleszthető volt.
Mindennél lényegesebb sajátosság azonban, hogy a legfontosabb, legátfogóbb szerkezeti, stratégiai kérdéseket az elvcsere nyitva hagyta. Illetve nem hagyta: megnyitotta. Az elkötelezett liberális megközelítést a gazdaságpolitikában, a fiskális politikában, a nagy ellátórendszerek tekintetében nem az elkötelezett antiliberális megközelítés váltotta fel, hanem a kettős beszéd vagy a hallgatás, az 1998–2002-es kormányzati gyakorlatban pedig a kettős cselekvés vagy a passzivitás. A „neoliberálisnál” „neoliberálisabb” gazdaságpolitika képviselői, a fiskális lazítás, a nagyarányú állami keresletbővítés hívei és a tőkés piacgazdaság veszett ellenségei mind befértek a Fidesz hóna alá, a CEMI-től Bogár Lászlóig. Odafértek azok is, akik az egészségügy, a közoktatás, a nyugdíjrendszer alapos reformját sürgették az elmúlt nyolc évben az átgondolatlan, következetlen félreformokkal szemben, és azok is, akik védelmet reméltek mindenféle reform ellen.
A Fidesz mostani különleges és markáns hiperaktivitásában is éppen az elvnélküliség mutatkozik meg. Hiszen a Fidesz éppen azokat a lépéseket teszi meg sokkal radikálisabban, úgyszólván a totalitás igényével, amelyeket ellenzékben elítélt és a pártállami szellem manifesztációjaként bélyegzett meg, a hatalomváltáshoz kötődő tömeges személycseréktől a végrehajtó hatalmat korlátozó személyi és intézményi garanciák felszámolásáig. Hogy a Fidesz mit helyesel, és mit ítél el, az nem az elveitől, hanem a helyzetétől függ. Nem részlegesen, mint minden gyarló párt esetében, hanem totálisan.
Az elvnélküliség a mély, az elvcsere a fölszín. A bombasztikus retorikának, gesztusoknak, a szerkezeti elemeket és a problémák lényegét nem érintő, de látványos lépéseknek, akcióknak, tehát az intenzív szimbolikus politizálásnak éppen az a funkciója a Fidesz esetében, hogy a közfigyelmet ezen a fölszínen tartsa. A gasztronómiában is a saját ízzel nem rendelkező alapanyagok esetében a legfontosabb a markáns ízesítés, fűszerezés. A Fidesz egy tofupárt: íztelen és szagtalan, mely mindenféle élelmiszer és fűszernövény ízét jól át tudja venni.
Persze a hatalommaximálás profán célját fedő hiteknek a kognitív disszonancia törvényei szerint bizonyos mértékben valóságossá kell válniuk, ünnepnapi tudatként kell működniük, mely a hatalmi ambícióknak teljességgel alárendelt hétköznapi cselekvést nem zavarja, viszont a pozitív önértékelést, önképet erősítő azonosulási lehetőséget biztosít. Bizonyára úgy van ez, ahogy Fodor Gábor meséli: „Viktort viszont hihetetlen erővel mozgatják az ambíciói, és ennek rendel alá mindent. Eközben nagy küzdelmet folytat azért, hogy belülről azonosulni tudjon a célokkal, amiket éppen követ. Nem cinikus olyan értelemben, hogy elmond valamit, és utána legyint rá, hanem gyakran küzd, hogy higgyen is benne.” (Petőcz György: Csak a narancs volt, 223. o.)
Ha egy párt a politikai tartalom tekintetében üres, akkor minden belefér. Bármit befogadhat, bárkit megnyerhet. És bárkit el is veszíthet. Egy ilyen politika nincs sem kudarcra, sem sikerre ítélve. Ahogy 1994-ben túl lehetett értelmezni a hatalmas kudarcát, most túl lehet értelmezni a dermesztő sikerét. Egy tofupárt átütő sikerének a polgári demokrácia keretei között (!) két feltétele van: 1. Ne legyen jelentős és erősen karakteres vagy (!) hozzá hasonlóan karakter nélküli versenytársa. 2. Ne kényszerüljön kormányzásra nagyon karakteres döntéseket igénylő körülmények között. Ez a két feltétel tartósan nem biztosítható, tehát a siker feltétele hosszabb távon a polgári demokrácia kereteinek szétbontása. Ezért mondta Orbán Viktor, hogy „egyszer kell nyernünk, de akkor nagyon”.
A Fidesz azért tudott nyerni egyszer nagyon, mert a riválisai nem voltak sem eléggé olyanok, sem eléggé másmilyenek, mint ő.
Az MDF-et és az SZDSZ-t most helykímélés és önkímélés okán elintézem magamtól vett idézetekkel.
Ezt írtam az MDF-ről, melyet a választások előtt nagyon rossz lélekkel bár, de mégis a liberális választópolgárok figyelmébe ajánlottam, mint az egyetlen pártot, melynek liberálisok számára elfogadható programja van: „Marad tehát az MDF, melyről a fent idézett cikkemben ezt írtam: »az MDF szavazóinak és Bokros szavazóinak semmi közük egymáshoz, hiába vannak együtt alacsony részvételi arány mellett most éppen ötszázaléknyian. Az MDF irányvonalát brutális és jelentős részben törvénytelen belső machinációkkal függetlenítették az MDF múltjától és bázisától. Ezt az irányvonalat kizárólag a túlélés puszta ténye legitimálja, és kizárólag az határozza meg, hogy éppen hol mutatkozik a túlélésre éppen elegendő tér. Az MDF létezésének politikai tartalma már nincs, ahogy a frakciójába, úgy a szavazótáborába is bevon bárkit, hogy kilegyen a létszám. Az MDF túlélése puszta formalitás.« Az ember óhatatlanul másképp látja a szamarat, ha már remény sincs lóra. De azért a szamár az csak szamár. Talán egy ponton módosítanék: Tavaly nyár óta világossá vált, hogy Bokros szerepeltetése nem alkalmi túlélési ötlet, az MDF egyelőre legalábbis valóban Bokros alá rendeli magát, Bokros-pártként kívánja stabilizálni a helyét a magyar politikai életben és az Országgyűlésben. Az MDF mintha lemondott volna az összeegyeztethetetlen szavazótáborok egyesítéséről, már csak Bokros szavazóira számít, viszont ez a szavazótábor a szűkös és torz választék miatt elég lehet az üdvösséghez. A többi viszont változatlanul igaz. Minden, ami ízlésbeli és morális ellenállást vált ki a sunyi és piszkos politizálásra érzékeny választópolgárból azzal szemben, hogy az MDF-re szavazzon.” (Szavazzunk a szamárra [2], Beszélő, 2010. január, az a cikkem pedig, amelyet ebben az idézetben idézek: Kell egy párt [3], Beszélő, 2009. június.)
Ugye világos? Az MDF nem volt eléggé olyan, mint a Fidesz, hiszen egy nagyon karakteres programhoz láncolta magát, de nem volt eléggé másmilyen sem, hiszen ezt a karakteres irányvonalat egy politikailag kiürült párt választotta, múltjától, tagságától és korábbi elveitől függetlenül, a túlélés öncéljával, az absztrakt politikai geometria iránymutatása szerint.
Ami az SZDSZ-t illeti:
2009. „június 7-én az a párt bukta a legnagyobbat, amely a legjobban tudta és a leginkább mondta, hogy mi az, ami előbb-utóbb bukáshoz vezet. Az SZDSZ. Nem eléggé tudta, nem eléggé mondta, de a többinél mégis inkább. A közkiadások, a közterhek csökkentése, a megszorítások, a reformok, a szegények, a cigányok ügyében mégiscsak az SZDSZ képviselte a legrealistább álláspontot. Első volt a népszerűtlen dolgok kimondásában, a népszerűtlen ügyek képviseletében, és így vette magára a kudarc felelősségét mindazért, ami a népszerűségvesztő figyelmeztetései ellenére történt, illetve nem történt meg. Az SZDSZ a népszerűtlenséget maximalizáló kompromisszumokban morzsolta szét magát. Ha egy kormányzó párt népszerűtlen dolgokra vállalkozik, igazolhatja a tetteit az idő. Ha egy ellenzéki párt népszerűtlen dolgokat követel, igazolhatja a követeléseit az idő. De ha egy kormányzó párt követel népszerűtlen dolgokat, majd asszisztál elmismásolásukhoz és elszabotálásukhoz, akkor nem igazolhatja őt a világon semmi. Sok éven át kormánypártként harcolni, nagyobbrészt sikertelenül, a népszerűtlen cselekvés lehetőségéért – ennél rosszabb boltot nem lehet csinálni a politika világában. Az SZDSZ bukásának okai közül stratégiailag alighanem ez a legfontosabb. (Ha nem is a legfájdalmasabb. A legfájdalmasabb a korrupcióba való belesüllyedés és az emberi jogi érzékenység eltompulása, különösen 2006 ősze után.)
Ha egy liberális pártnak, amely egyedül nyilvánvalóan soha nem alakíthat kormányt, felajánlja az együttes kormányzás, a cselekvés lehetőségét egy olyan heterogén gyűjtőpárt, melynek jelentős liberális szárnya és cselekvési szándéka is van, akkor ezt nem lehet visszautasítani. Csak hát nem szabad a kormányban (a kormány mögött) maradni cselekvőképtelenül, kompromittálódva vagy pláne a markáns cselekvés ambíciója nélkül. Az SZDSZ minden pillanatot elszalasztott, amikor azt kellett volna mondania, hogy váljon el a szar a májtól. Ezért lett minden ilyen szar.” (Kell egy párt [3], Beszélő, 2009. június.)
Látjuk tehát, az SZDSZ sem volt sem eléggé olyan, sem eléggé másmilyen, mint a Fidesz.
Az LMP és a Jobbik már persze eléggé másmilyen volt, mint a Fidesz, de ők a választásokra még éppen csak kiemelkedtek a jelentéktelenségből, s ahhoz képest kiugró eredményt értek el.
No és akkor az MSZP. Az MSZP tofupártnak született. Politikailag tartalmatlan helyzetpártként indult. Politikai felfogásuk, irányultságuk minéműségétől és egyáltalán lététől függetlenül adott közéleti cselekvési teret azoknak a kádereknek, döntéshozóknak, vezetőknek, különböző szintű aktivistáknak, akik a rendszerváltás előtt is, után is elfogadták a status quót, nem éreztek késztetést múltjuk eltagadására, mert a konszolidált diktatúra működtetésében való részvételt erkölcsileg nem találták különösebben aggályosnak, viszont fontos volt számukra a közéleti közeg, a kapcsolati háló folyamatossága. Az MSZP-ben együtt voltak azok az antikapitalisták, akik kényszerből fogadták el a kapitalizmust, azok a prokapitalisták, akik kényszerből fogadták el a szocializmust. Voltak benne szocdemek, kommunisták, népnemzetiek, harmadik utasok, liberálisok és semmilyenek. Éppen ezért az 1994-es választások előtt az MSZP tudta két ellentétes irányból, populistaként és antipopulistaként támadni a kormányt, úgy, mint az elmúlt nyolc évben a Fidesz. Akkor az MSZP tudta egyesíteni az összeegyeztethetetlen reményeket úgy, mint most a Fidesz. Az MSZP listájára ikszelve egyszerre lehetett megszavazni Horn 1993 őszén kibocsátott tökéletesen irreális, Medgyessy száznapos programjait előlegező ígéretgyűjteményét és Békesi „hótliberális” gazdaságpolitikai programját. Ezért nyerhetett az MSZP oly nagyot 1994-ben. És még akkorát is nyerhetett volna, mint a Fidesz most, ha nincs ott a szavazólapon egy akkor még hiteles és meglehetősen karakteres SZDSZ.
Az MSZP tehát valamelyest olyan volt (és maradt), mint a Fidesz, valamelyest mégis más. Egyrészt nem takarta le az összeegyeztethetetlen irányzatait sem fedőideológiával, sem intenzív szimbolikus politizálással, sem központosított vezérelvű döntéshozatallal. Másrészt a pragmatizmusa összetettebb volt, mint a Fideszé. A hatalommaximáló és a tárgyi-ügyintéző-problémamegoldó pragmatizmus egyszerre volt erős benne. Ezt a kettősséget a kádári diktatúrából hozta magával, mely – hála a forradalomnak – a szovjet blokkban egyedülállóan érzékeny volt a közhangulatra és az életszínvonalra, ezért támogatta a hatékony, apolitikus, ügyintéző pragmatizmust.
Ez a kétféle, nagyon különböző jellegű és értékű, de egymással mégis szorosan összefüggő pragmatizmus keveredett az őszödi beszédben és az őszödi helyzetben: csak mi tudjuk megtenni, ami az országnak jó, csak akkor tudjuk megtenni, ha megnyerjük a választásokat, csak akkor tudjuk megnyerni a választásokat, ha mást mondunk, mint amit teszünk, csak akkor tehetjük a választások után, amit kell, ha előtte nem tesszük. Csak akkor nyerünk a cselekvésre négy évet, ha elvesztegetünk másfelet, kerül, amibe kerül. Ezt a közjóra tekintő, tárgyias pragmatizmust képviselte Őszödön Gyurcsány Ferenc a lehető legmarkánsabban, élesen szembeállítva a hatalomszempontú pragmatizmussal. Azzal rontott rá hatalmi előnyeiket féltő kádertársaira, hogy feledjék el nyomorult kis személyes érdekeiket, ambícióikat, pozícióikat, ilyen-olyan járandóságaikat, bevételeiket, szolgálják a köz javát, kerül, amibe kerül. Nekik. Ezt az altruista pragmatizmust az az ember képviselte ilyen hevesen, akinél csak „a Viktort” mozgatták – ahogy Fodor mondta – „hihetetlenebb erővel a hatalmi ambíciói”.
Ebből a kettősségből feloldhatatlan patthelyzet következett. Gyurcsány egyrészt hiteltelenné és cselekvőképtelenné vált a választópolgárok túlnyomó része számára, másrészt nélkülözhetetlen maradt azoknak, akik benne látták az egyetlen esélyt arra, hogy a heterogén MSZP-vel végre lehessen hajtani azokat a reformokat, amelyek nélkül az ország lesüllyed és versenyképtelenné válik. Ez utóbbiak föltették a hitelüket Gyurcsány védelmére – és elvesztették. Amikor Gyurcsány a népszavazás után megtagadta a reformfolyamatot, elrúgta magától a reformok élharcosait, viszont benne maradt az Őszödön bevallott hazugsággal megszerzett miniszterelnöki bársonyszékbe, akkor végleg elvesztett minden lehetőséget ennek a hazugságnak az igazolására.
Az MSZP a koalíció felbomlása után is, Gyurcsány lemondása után is elvesztegette az előrehozott választás lehetőségét, elmulasztott olyan körülményeket teremteni a Fidesz kormányzásához, melyek között az azonnali, nagyon karakteres döntésekre, gazdaságpolitikai színvallásra kényszerül.
Mindezek után a szocialisták úgy vállalták fel félig a saját válságkezelő kormányukat, hogy a népszerűtlen intézkedésekért megkapták a büntetésüket, hiszen azokat mind támogatták, viszont a kormány eredményeiből, az általa szerzett megbecsülésből nem lehetett semmi hasznuk, mert deklaráltan vele ellentétes úton kívántak tovább haladni, úgymond „vissza a baloldalra”.
Az MSZP ellentétes irányzatai elkoptatták, elhiteltelenítették egymást, az állagőrzés lehetőségei kimerültek. Ebből a pártból már soha nem lesz jelentős és versenyképes tofupárt. Karakteres pártok persze még lehetnek belőle, de ahhoz szét kell esnie.
Ez a szétesés mindenesetre üdvös lenne. Elkezdődött a pártszerkezet átalakulása. Jelenleg van két karakteres párt, egy antikapitalista demokrata ökopárt és egy antidemokrata antikapitalista rasszista párt. És van két tofupárt. Az egyik pártként, egységként ellehetetlenült, a másik tökéletesen tudatában van annak, hogy tartós sikerének a feltétele a polgári demokrácia intézményrendszerének a lebontása, és ezen dolgozik.
Ha a pártszerkezet átalakulása itt áll meg, ha a karakteres pártok között nem lesz(nek) liberális, prokapitalista, demokrata párt(ok), akkor jól nézünk ki. Akkor a Fidesz nem tudja a polgári demokrácia jövője szempontjából jó helyre elveszíteni a szavazóit, bármily szörnyen kormányoz. A szomszédos országokban látunk példákat arra, hogy születtek ilyen pártok, és születésük után nem sokkal elég testes és sikeres parlamenti és kormánypártok lettek. Nálunk nincs túl sok építőanyag ilyen pártokhoz, szükség lenne hozzájuk egy széteső MSZP jobb darabjaira.
- Folyamatos jelen [8]