A Hans Frank-fametszet* Johannes Geiler von Kaysersberg (1445–1510), strassburgi egyetemi tanár és prédikátor Navicula, sive speculum fautorum (Hajócska, avagy a bolondok tüköre) című könyvének 1518-as, strassburgi kiadásából való. Geiler von Kayserberg könyve a korban rendkívül divatos erkölcsostorozó irodalom egyik rendkívül népszerű és sokszor kiadott alkotása volt. E műfajt olyan, ma ismertebb szerzők is művelték, mint Rotterdami Erasmus (A Balgaság Dicsérete), Sebastian Brandt (Bolondok hajója), Agrippa von Nettesheym (A tudományok fölöslegessége és hívsága) vagy később Tommasso Garzoni (Theatrum vitae humanae). Ezek a munkák koruk jellegzetes figuráit, típusait tűzték tollhegyre és gúnyolták ki, végső konklúzióként arra mutatva rá, hogy e világ nem egyéb, mint a hívságok és bűnök melegágya, a hülyék paradicsoma, a pokol előszobája. E kegyes mondanivaló ürügyén azonban az írók találó karakterképeikkel, szellemes vagy éppenséggel otromba vicceikkel, illetve látványosan fitogtatott műveltségükkel remekül elszórakoztatták közönségüket, így némi hírnévhez és honoráriumhoz juthattak. Mellesleg pedig, az egyháznak is jól odamondogatva, előkészítették a reformációt is. Az ábránk által illusztrált szövegrészletben például a tudósokról – mai szóhasználatunkban: értelmiségiekről – van szó, fölösleges ismereteikről, hiúságukról, világidegenségükről, haszontalanságukról és műveltségükkel leplezett végtelen butaságukról egyaránt. Mielőtt azonban továbblépnénk, vegyük szemügyre magát a képet. Pontosan mi látható rajta?
[img_assist|nid=1625|title=|desc=|link=node|align=left|width=375|height=236]
A kép egy oszlopokkal ékes kőház dolgozószobáját ábrázolja. A lakók relatív jómódjára, a közepesnél magasabb társadalmi helyzetére nemcsak öltözékük, a faragott asztal, az ólomüveges ablak, hanem a helyiség tágassága is utal, meg az is, hogy nincsen a szobában ágy, vagyis tulajdonosaiknak legalább két helyiség állott rendelkezésére, a konyháról nem is beszélve. (Fürdőszoba és vécé ekkoriban még nem létezett.) Bal felől a családfő ücsörög egy padnak használt ládán – kicsit ikeás megoldás –, előtte asztal, az asztalon könyv és írószerszámok, plusz egy homokóra, amely a kor szájbarágós szimbolikájának megfelelően nyilván a hiába múló időt jelzi. A családfő fiatalnak látszik, ifjú arcán elmélyült, derűs öröm, annak az embernek öröme, aki avval foglalkozhat, ami legjobban érdekli. Ő értelmiségi, tehát őt a könyvek érdeklik legjobban. Mindez szép és helyénvaló is lenne, csakhogy a szobában mások is tartózkodnak: Bal felől hátul egy csinoska hölgy, nyilván az értelmiségi felesége, éppen egy jól öltözött úrral sutyorog meglehetősen bizalmasan, ami abból látszik, hogy kéz a kézben állnak, mit sem törődve a pár méterre könyvei fölé görnyedő férjjel. E tény, mi tagadás, nem sok jót sejtet. A kép előterében három gyermek játszik, valószínűleg az értelmiségi férfiú vásott gyermekei: ketten láthatóan kártyajátékon vesztek éppen össze, és vígan ölik egymást, kétségtelenül az evvel járó elviselhetetlen zajt is produkálva közben. A harmadik gyermek, innét nem állapítható meg, vajon fiú-é avagy lány, ám mindenesetre a jövő generációk képviselője, botra támaszkodva, a szoba közepén végzi éppen szükségét, úgy is mondhatnók, hogy éppen nagy ívben szarja lefelé atyját, és annak egész értékrendjét. Az értelmiségi azonban mit sem törődik mindevvel. Sem feleségének félrelépése, sem gyermekei ádáz üvöltése, sem a szobában terjengő szag nem hervasztja le orcájáról az üdvözült és fennkölt mosolyt. Óvatosan lapozgatja, simogatja könyvecskéjét, talán valamiféle korrektúrán, konjektúrán vagy elegáns szófordulaton törve éppen a fejét. Őtőle a világ akár össze is dőlhet: „Si fractus illabatur orbis, impavidum ferient ruinae”, ahogy egy másik értelmiségi, Horatius mondta volt egykoron.
S itt következik az a kérdés, amelynek feltevése végett ezt a képet bemutattam Önöknek. Vajon együtt kell-e nevetnünk Geiler von Kaysersberggel ezen az értelmiségin, meg kell-e vetnünk őt ostoba elmélyültségéért, amellyel sem az őt körülvevő és őt nevetségessé tévő világot nem érzékeli, sem arra nem ébred rá, hogy ha soha nem emeli föl a fejét hívságos könyvei közül, mindenki akkorát rúghat belé, amekkorát nem átall? Vagy inkább együtt érzőn és szimpátiával kell-e szemlélnünk ezt az embert, aki a körülötte tomboló csalás, züllés, verekedés, üvöltés és a mindent betöltő, kozmikus szarszag ellenére kitart amellett, ami talán fölösleges, ám ami bizonyára túléli majd mindazt az aljast és alantast, amellyel e világ oly bőkezűen elhalmoz bennünket, most és mindörökké?
A választ ezúttal Önökre bízom. A magam részéről pedig igyekszem nem felemelni tekintetem a papírról.
* Elhangzott a Beszélő Képes Beszélő-estjén.
- Kultúra [6]