Szilágyi-Gál Mihály

Nyomtatóbarát változat

Össze kell rakni részenként, és ha nem sikerül, akkor hozzá kell képzelni azt is, amilyen valamikor volt, minden mozdulatát és minden mondatát. Beszédében a múlt végül mindig összeállt, csak a jelen nem tudott egész maradni: tízpercenként kérdezve újra, hogy én ki vagyok, ő maga távolibbnak bizonyult, mint eszméletének évei, melyekről mesélt, és ebben tesztelni is tudtam, mert most mindent másodszor hallottam tőle; először három évvel korábban, amikor jelenlétének mostja is volt, nem csak múltja. Szerettem volna neki segíteni, hogy még mindig ő maga lehessen, szinte diktáltam neki a mozdulatokat. Az elöregedett test valamilyen egyenlőséget kínál az embereknek; késői ruha, annak, aki még tud viselni ruhát és egyebet. Amikor már nem viselik, ez a ruha, a test puszta szövetté lesz. Helyét átveszi a láthatatlan, az élettörténet szövete.

Frau Rieth tübingeni házába könnyű volt bejutni. A Bohnenbergerstrasse 3. szám alatt, a nappaliban kiakasztott eredeti Chagallt és Picassót csak azok keresték, akik elől nem volt miért elrejteni. Akiktől félteni lehetett volna a korszerűtlen lakberendezés anyagi értékét, túl korszerűen élték életüket ahhoz, hogysem ilyesmit egyáltalán keresnének és megtalálnák. Frau Rieth gyűjteménye a külvilág számára láthatatlan maradt, mert számára e gyűjtemény nem tárgyakból állt, hanem történetekből, amelyek nélkül minden darab valóban csak tárgy maradt volna. A művészettörténeti lecke és a személyes birtoklás története együtt vált személyes történetté; ezeket a ritkaságokat nem lehetett megismerni anélkül, hogy az ember egyúttal vele is megismerkedne.

Mintha már találkozásunk előtt ismertük volna egymást. Vagy mintha már ismeretségünk előtt tudtuk volna, hogy miről fogunk majd beszélgetni, amikor végül találkozunk. Megismerkedésünk olyan volt, mintha valami folytatódna. Mintha időben és térben egymástól teljesen függetlenül nagyon hasonló anyagot gyűjtöttünk volna menet közben, amit most élettörténetünk váratlan útkereszteződésénél együtt tekintünk meg, hogy majd újra egészen más irányba mehessünk tovább. Az együtt eltöltött idő cáfolta az életkort és a különbséget, saját, kétszemélyes helyrajzot és időrendet teremtve beszélgetéseinknek. Másodszor 2003-ban láttam egy aggmenházban. Ez már nem találkozás volt: én láttam, ő csak nézett. Ne haragudjon, de nem emlékszem, mondta. Az Otto Dix, amit bevittek a kórtermébe, mint játékot a kisgyereknek, már nem az övé volt. Ő már nem volt az, aki még bármit is birtokolhat.

Frau Rieth évekig elhúzódó, fokozatos eszméletvesztésével a huszadik század múlt el; elsősorban nem mint kronológia, hanem mint élet és mint ritmus. Maradt helyette a szív ritmusa, életforma helyett életműködés, a valamikor ésszerűen beosztott napszakok helyett szisztolé és diasztolé. Határidőnaplóját még most is az éjjeliszekrényén tartotta, ahogyan korábban, eszméletének éveiben. Ez a határidőnapló volt az egyetlen terület, amelyet a biológia még nem szerzett vissza a személyiségtől. A közel száz évig gyakorolt jólneveltség üresjáratai, az illem díszletei túlélték a társadalmi lény egészét. Mindabból, amit valamikor megtanult, már csak arra futotta, hogy elnézést kérjen, hogy nem tudja. Szokásai még kapaszkodtak egy végső széthullásban lévő egységhez, amelyben a gesztusoknak valaha jelentése volt a személyiség szétfoszlott szövetén, amelynek lassan átveszi helyét mindaz, ami fizikálisan eredeti és végső. Az öreg test mint romló embergép mechanikusan ismételt. A gesztus mozdulattá ürült, a beszéd hanganyaggá.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges