A Te pályád nagyjából átfogja az 1973-as filozófuspertől a mostaniig tartó közel négy évtizedet. Akkor kezdted a filozófia szakot, amikor Kádáréknak volt túl sok a filozófus, közben Horn Gyulának is sok lett, és a mostani hatalomnak is sok. Tehát, hogy kezdődött? Felvettek filozófia szakra 1972-ben érettségi után, s mikor ősszel mentünk beiratkozni, egy úr adott nekünk tíz percet arra, hogy a filozófia helyett valami mást válasszunk, népművelést vagy könyvtárat, mert ekkor derült ki, hogy filozófia nem indul. És még a következő évben sem indult. Akár szimbolikusnak is mondható pályakezdés. Pontosan nem tudtuk, hogy mi történt, de ma már világosak a folyamatok, amelyek informálisan összefüggtek. A filozófia bűnös és veszélyes tudománynak számított a monolitikus világban. Például 1967-ben Lengyelországban, ugyanakkor, amikor éles antiszemita kampány vette kezdetét a pártvezetésen belül, akkor, amikor fiatalok vonultak az utcára a sajtószabadság mellett tüntetni, s akkor, amikor Adam Schaff neves marxista-újbaloldali filozófus „külföldre rohangált” segítség és támogatás reményében (Magyarországra jött, s Lukács Györgyöt kereste fel), nos ugyanekkor kényszerül emigrációba mások mellett a világhírű filozófus, Leszek Kolakowski. Idehaza az aczéli kultúrpolitikai vezetésben felmerül az egyetemi filozófiai oktatás megreformálása, s Márkus Györgyöt egyetemi tanárnak kívánják kinevezni, ám egy vita során, ahol a Lukács-tanítványok elutasítják azt, hogy a hazai oktatás alapját mesterük, Lukács marxizmusának monopolhelyzetbe hozása jelentse (Márkus egy botrányt kavaró cikkben száll síkra a pluralizmus mellett), a helyzet lassan megváltozik. 1968–70 között az egyetemen politikai nézeteik miatt egy egész évfolyamot kezdenek vegzálni a hatóságok, köztük Haraszti Miklós filozófia szakos hallgatót. 1968-ban a „korčulai nyilatkozat” aláírásával, Csehszlovákia katonai megszállása elleni tiltakozásával szintén filozófusok kerülnek a célkeresztbe: Heller Ágnes, Márkus György, Tordai Zádor, majd a mellettük kiálló Vajda Mihály és Radnóti Sándor. Miközben a filozófia szak átalakítása felsőbb pártutasításra kezdetét veszi, közben épp a meghatározó filozófusokat igyekeznek eltávolítani a színről: MSZMP-határozatok, fegyelmik, munkahelyekről való kirúgások (1973-ban Heller, Márkus és Vajda kerül utcára), egzisztenciális ellehetetlenítés, az oktatástól és a publikálástól való eltiltás stb. (az eszközök ismertek, s alig változnak), s végül az emigrációba való kényszerítéssel és az itthon maradottak elhallgattatásával, illetve megbízható, megtért és megjavult emberek pozícióba hozásával befejeződik a filozófia oktatási reformjának gondosan előkészített és levezényelt folyamata. Nos, ekkor kezdtem el az egyetemet, előbb a magyart, s a szakképzés szüneteltetése miatt később, ún. keresztszakosként a filozófiát. Aztán még esztétika szakos is lettem. Ez már elég sokat elárult a filozófia akkori helyzetéről Magyarországon. Nálunk nem volt olyan hagyománya a filozófiának, mint Európa más részein. Vékonyka XVIII–XIX. századi előzményeket követően igazából csak a XX. század elején jelent meg a magyar progresszió és a társadalomtudományi diskurzus részeként. Ebben Lukács Györgynek és körének óriási jelentősége volt, s aligha véletlen, hogy Magyarországon főként a lukácsi hagyomány vált fontossá. Lehet persze utólag innen-onnan ítélkezni vagy fintorogni, tény, hogy ezt az egész világon ismert és máig megkerülhetetlen tradíciót egy nagyon markáns, erőteljes kritikai gondolkodás jellemezte, ezt vitte tovább a Lukács-iskola, -óvoda, -bölcsőde, s ez nemcsak erős társadalomkritikát jelentett, de önkritikát is, a saját múlt, a saját előfeltevések, a saját világnézet kritikáját is egyben. Ez a kritikai attitűd persze minden monolitikus hatalom és berendezkedés számára veszélyt, de legalábbis nyűgöt jelent, ezért válhatnak a filozófusok rendre afféle enfant terrible-ekké. A filozófus folyamatosan rákérdez a világ dolgaira, mindenre, amit evidensnek, adottnak, kánonnak, megrendíthetetlen igazságnak tekintenek: biztos, hogy így van ez? A rákérdezés már eleve, a választól függetlenül egyfajta megkérdőjelezést is jelent. A filozófus nem azért kérdőjelez meg mindent, mert bátor és hősies, hanem mert egyszerűen ez a dolga. A kételkedés. A XX. századból egy csomó nagyon különböző beállítottságú filozófust ismerünk, mondjuk Heideggertől Sartre-on át Aronig, akik folyamatosan politikai és ideológiai vitákat gerjesztettek, folyamatosan vitatkoztak velük, bírálták őket ezért-azért, de a nyugati világban nem vált szokássá megkérdőjelezni filozófusi mivoltukat, létjogosultságukat. Még ideológiai ellenfeleik sem kriminalizálták őket, hanem a szellemi-politikai élet ágenseiként disputáltak velük vagy szellemi hagyatékukkal. Magyarországon ez soha nem volt így. A Kádár-rendszerben Heller Ágnesről, Márkus Györgyről, Fehér Ferencről, Bence Györgyről, Kis Jánosról, Vajda Mihályról nem azt mondták, hogy politikai vitánk van velük, hanem azt, hogy ezek egyrészt rossz filozófusok, az egyetemisták képzésére alkalmatlanok, másrészt közönséges bűnözők. Fehér Ferencből például valami valutacsempészt akartak csinálni, stb. A filozófusok (de sokszor a bölcsészek) elleni hajszáknak – kivált, ha az országnak épp rosszabbul megy a szekere – mindig van egy pompás, populista felhajtóereje, amely mindig jól jön egy célirányos értelmiségellenes hangulatkeltésre: ezek csak a közpénzt herdálják, nem csinálnak semmit, csak érthetetlen és felesleges dolgokon agyalnak, amitől nem lesz három forint hatvan a kenyér. No mármost az említett okokból a magyar filozófia sok kiemelkedő alakja az egyetem közelébe sem kerülhetett, már az 1973-as filozófusper előtt sem, utána pláne nem. Milyen volt így ez a tanszék? Összességében jó. Volt persze dialektikus materializmus meg ilyesmi, de közben voltak ott egészen kiváló egyéniségek, Munkácsy Gyula például, vagy Steiger Kornél és mások. A tanszékvezető Hermann István volt, akiről persze sok mindent el lehet mondani, de mindenképp az ő érdeme volt, hogy kipasszírozta az emberekből a nyelvismeretet. A vizsga nála úgy kezdődött, hogy letett az ember elé egy idegen nyelvű szöveget azzal, hogy olvassa. És csak ezután kezdődhetett a vizsga. És ha az egyik évben angolt tett elém, akkor emlékezett erre, és a következő évben franciát vagy németet. Munkácsynál, Steigernél, Kelemen Jánosnál hozzászoktunk a szövegolvasáshoz. Emlékszem, Kelemen Jánossal, Jimmyvel esztétika szakon majd egy éven át elemeztük Baudelaire Macskák című versét. Őrületes volt, amit ott tanultunk, hogy miként kell egy textust ízekre szedni. Nem brosúrákból okították a hallgatókat, nem mellébeszélés ment, hanem szövegelemzések, ahol érdektelenné vált ki-ki világnézete. És ez felszabadító érzés volt, ettől volt friss levegője a tanszéknek, miközben persze az áporodott ájer is jelen volt. És persze a „ne doceat”-ot kapott „Heller és bandája” nehezen hozzáférhető könyvei vagy meg nem jelent kéziratai körbejártak, miként a külföldről behozott könyvek és folyóiratok is, s egy-egy filozófus-házibulin, kiránduláson vagy sörözői vitán ezek úgyszólván kötelező olvasmányoknak számítottak. Az akkori filozófus ellenzék egyik törzshelyén, az Akadémiai Könyvtárban ismerkedtem meg Vidrányi Katival, s rendszeres szakmai kapcsolatunk a Filozófiai Intézetben teljesedett ki. Egyszerre imádtuk és féltük őt, hihetetlen tudással, erudícióval megáldva, s azok, akik késő-antikvitással, illetve medievalisztikával kezdtünk el bíbelődni – sok kiváló kolléga –, szinte valamennyien az ő szárnyai alól bújtunk elő. Én a szakdolgozatomat Szent Ágostonról írtam. Kati és Altrichter Ferenc, aki egyébként a filozófia egészen más ágát művelte, nagyon sokat segített nekem abban, amit azóta is nagyon fontosnak tekintek, hogy az ember bizonyos távolságot tartson a tárgyától. Szent ájulat fogott el, amikor az Akadémiai Könyvtárban a Migne-sorozatban Augustinus munkáit lapozgattam, ám innen el kellett jutni odáig, hogy némi distanciával – olykor iróniával – tekintsek rá, s ne higgyek el neki mindent. Merjem kimondani, hogy például nincs nagyobb képtelenség, keresztényietlenebb állítás ama bűnfogalomnál, miszerint a kereszteletlenül meghalt csecsemők eleve bűnösök. Ha tetszik, itt is a kritikai távolságtartás attitűdjéről van szó, amely tehát nem privilégiuma a jelenkori társadalom- és politikafilozófiának. Nem akarlak szembedicsérni, de pontosan ez a szimpátiáddal, empátiáddal való megharcolás a kritikai távolságtartásért az, ami olyan elevenné és izgalmassá teszi azokat az írásaidat, amelyek egyik kedvenc történelmi alakodról, Josephus Flaviusról szólnak, pontosan így lehet megragadnia azt a nagyon összetett és skizofrén helyzetet, amiben ő élt, és amiben a művei megszülettek. Ez nagyon jólesik, köszönöm szépen. Ezt tényleg Ferinek és Katinak köszönhetem. És persze Ludassy Marinak, aki szintén nem taníthatott akkoriban az egyetemen, viszont az intézetben már okított minket éppen eleget. Hogy kerültél te be a Filozófiai Intézetbe 1978-ban, még mielőtt a filozófia szakot elvégezted volna? A Filozófiai Intézet mindig egy kicsit büdös volt az adott hatalom számára, renitensek felbukkanására mindig lehetett számítani. Lukács József egészen biztosan politikai megbízással is rendelkezett, amikor épp ekkor az intézet igazgatója lett. Vallásfilozófiával, valláskritikával foglalkozott, és politikailag éppen időszerűvé vált a marxista–keresztény dialógus (aki nem ellenünk, az velünk) kidolgozása, ápolása. Lukács nyilván ezt a feladatot kaphatta, és így nyílt mód arra, hogy például olyan konferenciát szervezhetett Budapesten, amire még Karl Rahner, a XX. század egyik legjelentősebb jezsuita teológusa is – alig valamivel a halála előtt – eljött, de itt volt a neves evangélikus teológus, Pannenberg, és az ugyancsak világhírű Marx-kritikus, a jezsuita Calvez. Ez idő tájt alakult az intézetben egy vallásfilozófiai osztály, ahová felvettek néhányunkat, így engem is, mint aki ilyesmivel foglalkozom. A hetvenes évek végén már nem mondták ki ugyan, de azért mégiscsak valamilyen valláskritikai megközelítést elvártak volna, s mivel ezt legtöbbünktől hiába várták, nekem ehhez semmi közöm nem volt, a nyolcvanas években ki is lettem rúgva az intézetből. Egy-másfél évig Soros-ösztöndíjon voltam, és utána kerültem vissza, már Lukács József halála után, 1987 körül. Amúgy Lukács József kétségtelen érdeme a Világosság című folyóirat volt. Nemcsak ma, de már akkor is mosolyogtató volt a lap büszkén viselt alcíme: materialista világnézetű folyóirat. Ezzel együtt olyan szerzők publikáltak ide (akadtak, akik szerkesztőségi elhatárolódással, de sebaj, annál többen olvasták el aztán a cikküket), mint – mások mellett – Hahn István, Komoróczy Géza, Kákosy László, Vidrányi Katalin, Ludassy Mária, Altrichter Ferenc, Szabó Miklós, Dobrovits Aladár, Steiger Kornél, Pléh Csaba, Munkácsy Gyula, Sajó András, Fehér Márta, Klaniczay Gábor, Wessely Anna, Hanák Péter, Fehér Ferenc, Nyíri Kristóf, Csepeli György, Litván György, Bozóki András, Poszler György, Szörényi László, Simon Róbert, Tatár György, Tordai Zádor, Kelemen János, Fröhlich Ida, Csorba László, Bacsó Béla, Erdélyi Ágnes, Erős Ferenc stb. Büszkén mondhatom, hogy én is itt jelentettem meg első tanulmányaimat Szent Ágostonról, a korai kereszténység bölcseletéről vagy a zsidó–keresztény kontroverziákról. Persze sokan írtunk kifinomult, szofisztikált virágnyelven és metaforákban. Én – bármilyen furcsa – kimondottan szerettem azt a virágnyelvet, komoly gondolkodói és stiláris mutatványokra kényszerített. Ma viszont már nem szeretnék azon a virágnyelven írni, még ha akkor élveztem is ennek minden szépségét és kihívását. Akkor nagyon jólesett úgy megfogalmazni mondatokat, olyan problémákat találni, hogy az ne csak arról szóljon, amiről szólt, hanem arról is, ami körülöttünk zajlott. Ma viszont ezeket minden öncenzúra és kertelés nélkül kívánom kimondani, úgy, hogy vitát persze gerjesszen a mondandóm, ám a véleményem miatt, még ha sokaknak nem is tetszik, semmilyen retorziótól ne kelljen tartani. Aztán a rendszerváltás elfújta a virágnyelvet, és az intézetnek emblematikus igazgatója lett: Tamás Gáspár Miklós. Az egy baromi jó időszak volt. Gazsi persze nem volt az igazgatók gyöngye. Néha láttuk, néha betévedt az intézetbe. Volt úgy, hogy legutoljára a titkárnője tudta meg, hogy éppen Angliában van, de senkit nem érdekelt akkor ez, kalandos időszak volt, s ő aztán igazán békén hagyott mindenkit, s ez akkor nagyon sokat számított. Örültünk, hogy bármit megírhatunk, és az megjelenhet. Akkor kerültem a Beszélőhöz is, s direkt jólesett, hogy az ember nemcsak Szent Ágoston takarásában írhatta le, amit mondjuk Horn Gyuláról gondol, hanem egyenesen róla, minden testcsel nélkül. És az sem zavart titeket, hogy Tamás Gazsi országgyűlési képviselő? Pont akkor, amikor arról volt szó, hogy a tudomány emancipálódik, és határozottan meghúzza a maga határait? Bonyolult. Gazsi, amikor megválasztottuk igazgatónak, tett ugyan egy ígéretet, hogy ott fogja hagyni a pártpolitikát, a parlamentet. Ez akkor még nem történt meg, de nem éreztük annak a veszélyét, hogy ez sérti a tudomány autonómiáját, hiszen Gazsinak sosem voltak ideológiai elvárásai, s számára nem volt szempont, ha valaki tőle eltérő politikai nézeteket vallott. Meg kell mondanom, hogy legnagyobb vitái közepette sem tett sosem bántó, nyegle megjegyzést a vitapartnereire a hátuk mögött. Gazsi nagyon markáns figura, markáns gondolkodó. Én ma már az esetek nagy részében nem értek egyet azzal, amit mond, a politikai ízlésemhez képest tőlem túlságosan balra áll, de ettől még kiváló koponyának tartom őt. Azt kimondottan sajnálom, hogy az a nagy filozófiai alapmű, az „Opus”, amelyet a 80-as évek közepétől vártunk és reméltünk tőle, nem született meg, pedig a tehetsége és a tudása ehhez adott volt. Erről lehet sok mindent gondolni, de azt nem, hogy amit írt, a számtalan politikai publicisztika és esszé, ne lett volna filozófiai igényű. Ugye, nem szükséges a filozófiatörténet nagy esszéistáit felsorolnom? Mindenesetre az „Opusra” nem maradt ideje… Szinte mindenki, aki értelmiségiként akkor a politikába belekeveredett, úgy gondolkodott, hogy ez egy ideiglenes, átmeneti dolog. De végül is nagyon keveseknek sikerült visszaállni a tudományos pályára. Talán csak Kis Jánosnak, Havas Gábornak. De vissza Tamás Gazsihoz. Akkor nem volt probléma, hogy nincs sem tudományos minősítése, sem nyelvvizsgája? Szerintem föl sem merült. S hogy most fölmerül, ezt nem is kívánom minősíteni. Mindenki tudja róla, s a publikációiból ez ki is derül, hogy sok nyelven tud, elsőrangúan. Én például állítólag tudok angolul, de sokat adnék érte, ha úgy tudnék, mint a Gazsi. Azt hiszem, az amerikai tanítványai is. Én is azt hiszem. No és ebben a szép és felhőtlen időszakban honnan volt pénz filozófiára? Sehonnan. Akkor sem volt pénz. Még a pályázati rendszer sem volt kitalálva. Később, a Gazsi utáni korszakban, Nyíri Kristóf igazgatósága idején ügyeskedésekkel már inkább lehetett pénzeket szerezni. Ügyeskedés alatt természetesen nem lopást értek, hanem kapcsolatokat. Nyíri Kristóf minisztériumoktól vagy olyan cégektől, mint mondjuk a Westel (mi is volt a szlogen? „Westel – a kapcsolat”), nagyon komoly összegeket szerzett. De ezekben a kutatásokban, amelyekben például Westel-pénzek voltak, én nem vettem részt, ezek főként kommunikációfilozófiai kutatásokat jelentettek, ezekhez én nem értettem. Ezzel egyébként nekem semmi bajom, fogalmam sincs, miként, de biztos értelmesen használták fel ezeket a pénzeket. Nekem azzal van bajom, amikor manapság a televízióban, furcsa küldetéstudattól vezérelve, s ki tudja, ki és mi mellett igyekezvén kiállni, valaki önnön múltjáról is megfeledkezve arról beszél, hogy a filozófia olcsó tudomány, csak könyvtár, ceruza és papír kell hozzá. Ez szemforgatás a javából, méltatlan, s csak arra jó, hogy az illető beálljon abba a sorba, ahol másokat épp besároznak, igaztalanul meghurcolnak. Magyarországon mind a mai napig nem épült ki egy rendes mecenatúra. Sokat vártunk a nyolcvanas évek közepétől meggazdagodó figuráktól, összekevertük őket a klasszikus kapitalizmus felhalmozó alakjaival, a Buddenbrookokra, a Thibault családra, a Forsyte-okra gondoltunk, racionális, toleráns, a kultúrát tisztelő figurákra, ám óriásit tévedtünk. A magyar változat inkább Sobri Jóská-s volt: az államot mindig ki kellett játszani, a gyárat, irodát betyáros ellenállásnak feltüntetve hazahordani, a WC-papírtól a gépszalagig, majd az adórendszert egy nagy népi színjátékba illeszkedve, összekacsintva kijátszani. Ebből az együttműködésre képtelen, előítéletes, intoleráns körből mecenatúrára nem lehetett számítani. A többség úgy szocializálódott, hogy a közintézményeket gyűlölte, bizalmatlan volt velük szemben, s a pályán lévőket kijátszandó, megvezetendő ellenségeknek tekintette. Egyszer, ha majd megíródik a privatizáció története, nem egy hőskorszak, inkább egy őskorszak története tárul majd a szemünk elé. A komolyabb pályázati rendszer meglehetősen későn alakult ki, sok-sok megoldatlansággal, bizonytalansági tényezővel tarkítva. Az akadémiai kutatók számára elérhető forma az Orbán-kormány alatt jött létre, Pálinkás Józsefnek, az akkori miniszternek a vezényletével. Azóta már tudható, hogy először csak a természettudományokat akarták ebből a formából finanszírozni, aztán a társadalomtudományi lobbisták – nagyon helyesen – elérték, hogy ha nem is sok, de valami jutott a humán tudományoknak is. Egyébként szörnyű, hogy ezt így kellett becsempészni, hiszen a humán kultúra a civilizált világban manapság afféle „húzóágazat”. Magyarországon viszont még mindig úri huncutságnak és luxuscikknek van elkönyvelve, ahová odalökhető a resztli, mert hát az igazi tudományok a természettudományok... Tipikus és katasztrofális félreértés, s csak arra jó, hogy a különféle tudományágakat a koncért való harcban egymással szembefordítsák, s megerősítsék azokat a kínos közhelyeket és archaikus nézeteket, amelyek a humán tudományokat vagy a kultúra egészét luxuscikknek tekintik, s ahonnan bűntelenül mindig el lehet vonni a pénzeket. Ha rátekintünk a mai világban zajló civilizatórikus jelenségekre és mozgásokra, a vallások felértékelődésére, a migráció jelenségeire, a kultúrák és civilizációk összesűrűsödésére stb., arra, hogy manapság a legtöbb társadalmi probléma kulturális problémaként merül fel, nos innen nézve nem pusztán tudatlanságról beszélhetünk, hanem elmondható: a kultúra ignorálása több mint bűn, hiba. Arról pedig Magyarországon ne is beszéljünk, hogy a modernizációban a kulturális viselkedésmódnak milyen meghatározó szerepe lenne, a társadalmi kapcsolatok, viselkedésformák, normatívák és diskurzusok alakításában, hiszen itt az elmaradásunk a nyugati világhoz képest sok-sok évtizedben mérhető. De visszatérve, ez az alamizsna is sokat jelentett a korábbiakhoz képest, mert addig tényleg nem volt officiális lehetőség pénzre, kiemelt kutatásokra, többéves programok megvalósítására. Arról nem is beszélve, hogy a tudományos kutatók, egyetemi oktatók nem tudtak megélni a fizetéseikből. A publikációikból pláne nem. Te például tanítottál egy csomó helyen, Szegeden, Miskolcon, az ELTE-n, a Corvinuson, a Wesley-n, a Rabbiképzőben, dolgoztál a rádióban, a televízióban, voltak külföldi ösztöndíjaid. Ebből nagyon sok mindent boldogan csináltam, na de ezt kellett tennem, elvállalni egy csomó munkát, hogy a három gyerekemmel megéljünk. A könyveimért ugyanis én még eddig egyetlen fillért sem kaptam. A normális világban a szerző viszi a kéziratot, a kiadóban ott a tőke, amiből, ha tetszik nekik és a szaklektoroknak, a könyvet kiadják. Nálunk a kiadóban nincs tőke, ha viszel pénzt a Sorostól, az NKA-tól, a Könyvalapítványtól, a nagynénédtől, akárhonnan, akkor kiadják a könyvedet, lehet vacak, akkor is, s lehet zseniális, ameddig nincs pénz, a komputeredben marad. Tiszta sor, kockázatot nem vállal senki. Abban lehetett bízni, hogy ha majd belépünk az Európai Unióba, akkor nemcsak források nyílnak meg ilyen célokra, de a pályázati rendszer is függetlenedni fog a politikai, hatalmi befolyásoktól. Hát ebből alig jött be valami. Pedig valóban ebben hittünk, meg abban is, hogy ezek az EU-s pénzek nemzetközi projekteket jelentenek majd, amelyekben végre rendszeresen együtt tudunk dolgozni külföldi kollégákkal. Nos, kevés kivételtől eltekintve ez sem jött be. És hát sajnos nem tudunk pályázni. Én életemben egyetlen pályázaton vettem részt, a miatt, mint látható, rögvest bűnözővé is nyilvánítottak. Az irigység, a frusztráltság, a „dögöljön meg a szomszéd tehene is” hamisítatlanul magyaros társasjátéka mellett azonban tény, hogy nem tudunk pályázni. Amerikában egy 21-22 éves egyetemi hallgató, aki talán feleannyit sem tud a szakmájában, mint egy itteni, úgy ír meg egy pályázatot, mint az isten. Te a rendszerváltás után keményen beálltál a magyar közéletbe is. Politikai publicisztikát írtál, egyházpolitikai programíró, tanácsadó lettél. Én a rendszerváltás előtt folyamatosan megszenvedtem, hogy a véleményemet legfeljebb baráti társaságban mondhattam el, ott is leginkább lehalkított hangon, s a rendszerváltás után a reveláció erejével hatott, hogy ettől kezdve szabadon elmondhatom mindazt, amit gondolok. És el is mondtam. A közéleti diskurzusok sokkal rétegzettebbek, többdimenziósak lettek, én pedig perverz örömmel kerestem a vitatkozási lehetőségeket. Nagyon sok olyan rádiós meg televíziós műsorban vettem részt, vagy szakmai konferenciákon, ahol konzervatív, jobboldali emberekkel ültettek le egy asztalhoz. Ez remek agytorna volt. ’85-ben a barátaimmal beszélgettünk, és úgyszólván mindenben egyetértettünk. A rendszerváltás után újra kellett gondolni szinte mindent, hirtelen eltérő s egymással konfrontálódó narratívákba ütköztünk, minden addigi evidenciánk megkérdőjeleződött. Röhejes ma már, de nekem ’90-ben evidens volt, hogy kizárólag az SZDSZ nyerheti meg a választásokat. Nem is tudtam elképzelni, hogy az akkori kínálatból másra is lehet szavazni. Micsoda rövidlátás… Az egyházpolitika szinte magától adódott, ezzel foglalkoztam, vallással, egyházakkal, a szekularizáció-elmélettel és az ellenszekularizációs tézisekkel. A rendszerváltás után sokan neofita túlbuzgósággal fedezték fel magukban a római katolikust, a zsidót, a reformátust stb., és ez egy nagyon furcsa helyzetet teremtett. A kilencvenes évek elején a parlamentben naponta ezerszer idézték a Bibliát, szinte mindig rosszul, félreértve, helytelen kontextusban, és engem ez halálosan idegesített. És akkor én ezeket az urakat nagy élvezettel tettem helyre a Beszélőben, a Magyar Narancsban. Volt persze egy adag polgárpukkasztás is a dologban, de akadt egy csomó feladat az ismeretterjesztés területén is, miközben a hirtelenjében vallásosakká válók nemcsak a saját szentírásaikat nem ismerték, hanem alig-alig tudtak valamit a szent nyelvekről. Márpedig a Bibliát nem magyarul írták. Én például nagyon szerettem azt a sorozatot, amit még Gombár Csaba idejében, ’91-ben csináltunk a rádióban a tízparancsolatról. Azért a publicisztika és az ismeretterjesztés még távol van az egyházpolitikai szerepvállalástól. Veszélybe került az a példás rend, amit a 90/4. tc., a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló törvény kialakított. ’97-ben aláírták a vatikáni szerződést, aztán annak nyomán a többi egyházzal a megállapodásokat. A vatikáni szerződés nemcsak elvtelen, alkotmányos szempontból aggályos (diszkriminatív, az állam szuverén jogalkotói jogkörét leszűkítő stb.) és mindenféle katasztrofális következmény kiindulópontja, de még az a pragmatikus politikai számítás is téves volt, amit hozzá kapcsoltak. Horn politikailag semlegesíteni akarta a nagy egyházakat a ’98-as választások előtt, de ez nagyon nem jött be. Viszont az egy irreális törekvés volt, amiért annyit harcoltatok, hogy a vatikáni szerződést vizsgálják felül, hiszen azt a szocialisták és a jobboldal együttesen védte. A vatikáni megállapodás végén olvasható, hogy ha a felek egyike úgy ítéli meg, hogy a körülmények a megkötés idejéhez képest megváltoztak, új tárgyalásokat kezdeményezhet. Ez minden szerződés végén ott van, de... De én ezt komolyan vettem. Ennek politikai realitása nem volt. Katasztrofális következményei mindenesetre voltak, s ezek elkerülését legalább meg kellett próbálni. Bár sok vitán, konferencián találkoztam velem ellentétes nézeteket vallókkal, sokaktól igyekeztem tanulni is, de változatlanul az a meggyőződésem, hogy ma is ezeket a katasztrofális következményeket nyögjük. Hogy csak egyet említsek: az önkormányzatoknak érdekük, hogy megmeneküljenek az iskoláiktól, s átadják azokat az egyházaknak. Ez annak a finanszírozási rendszernek köszönhető, aminek a kiindulópontja a vatikáni megállapodás. Az ősbűn. A kártalanításokról, a volt egyházi ingatlanok kérdésének rendezéséről nem beszélek, ez evidencia. A 2002-es kormányváltás után a szocialisták megbíztak, hogy Buda Péterrel és Wildmann Jánossal írjátok meg és tanácsadóként gondozzátok az ő egyházpolitikai programjukat. Máig sem értem, hogy gondolták ezt ők, és hogy gondoltátok ti. A Medgyessy-kormány elindul az árokbetemetés elszánásával, a politikai indulatok hűtésének szándékával, s akkor ez a megbékélésre hajló, opportunista kormány – egy katolikus többségű országban – egyházpolitikai téziseinek a kidolgozásával megbíz egy ilyen triót, amiben ott van a katolikus egyház belső ellenzékének egyik vezető véleményformálója, a püspöki kar által hevesen utált Wildmann János, ott van Buda Péter, aki sűrű cikkeiben heves protestáns elkötelezettséggel hevesen csepüli a Vatikánt és a pápistákat, és ott van a zsidó vallástudományok doktora, az ultraliberális Gábor György. Ki gondolta komolyan, hogy ebből lesz valami? Teljesen igazad van. Utólag visszapillantva kénytelen vagyok arra gondolni, meglehet, így akartak leszerelni minket, akik itt is, ott is kellemetlenek lehettünk, pedig nem kellemetlenkedni akartunk, csak igyekeztünk komolyan venni egy demokratikus és szekuláris állam kötelezettségeit, feladatait. Mintha csak az lett volna a cél, hogy szakértőkként ne írhassuk meg a cikkeinket a Népszabadság Fórum rovatába… De hisz a koncepció lényegét meg is írtátok a Fórumban Szabad egyházak szabad államban címmel... A lényegét, az elvet igen, de hosszú, nagy anyagokat, elemzéseket, nemzetközi összehasonlításokat stb. készítettünk, melyeket leadtunk, és ezeket értelemszerűen nem lehetett publikálni. Ezeket aztán a föld nyelte el, síri csend honolt a tájon, lenyelődtek, s soha semmilyen elképzelésünket nem gondolta át senki sem igazán, tán még szándék sem volt erre. A legkomolyabb nemzetközi szakértőkkel vettük fel a kapcsolatot, nemzetközi konferenciákat szerveztünk stb., ám 2006-ban, három év komoly, de meddő munkája után befejeztük a küzdelmet, a szerződés meghosszabbítását nem szorgalmaztuk. Ma már tudom, hogy legjobb szándékaink ellenére komikus áltevékenységet folytattunk. A jobboldalról, főként kereszténydemokrata részről folyvást azt hallottuk, hogy az alkotmányban írva vagyon az állam és az egyház elválasztása, ezzel több teendő nincs, ezzel többet ne jöjjünk elő! Holott ez egy folyamatos probléma, mindig nyitott kérdés, mivel az állam is, az egyház is folyamatosan ki van téve a másik csáberejének. A politikai és anyagi előnyök folytonosan kísértik az egyházat is, az államot is, hogy a választóvonalat átlépjék. Mit átlépjék? Hogy násztáncot lejtsenek egymással. Mi pedig azt képviseltük, hogy az állam szerepvállalása szigorúan érjen véget azzal a nagyon súlyos és komoly alkotmányos kötelezettségével, hogy biztosítsa minden felekezet és minden egyén jogát, mozgásterét lelkiismereti és vallási szabadságának megéléséhez. És itt véget ér az állam feladata. Több dolga nincs. Illetve bizonyos finanszírozási feladatai vannak, amikor az egyházak közfeladatokat vállalnak át, akkor a többi állami-önkormányzati intézménynek is jutó normatív támogatás kijár mindenképpen, de azt nem tartom elfogadhatónak – nincs is erre példa a világon –, hogy az egyház tulajdonosként az intézményének, mondjuk az iskolájának a teljes körű finanszírozását megkapja a központi költségvetésből, afféle kiegészítő támogatásként. Miközben az önkormányzat szenved, hogy az iskolája fenntartásához kiizzadja a pénzt, a csatornaépítéstől vegye-e el, az öregek otthonától vagy honnan, az egyház garantáltan megkapja a teljes finanszírozási összeget, normatívát és kiegészítő támogatást. Legalábbis annak az előző évi önkormányzati átlagát. Ez az átlagolás persze már önmagában is abszurd, olyan, mint a viccben a három statisztikus, akik elmennek vadászni. Feltűnik a szarvas, az egyik golyója a szarvas mellett jobbra megy el tíz centivel, a másiké balra tíz centivel, mire a harmadik felkiált: hurrá, eltaláltuk! Hiszen mekkora különbség lehet egy hagyományos vidéki önkormányzati támogatási összeg és egy komolyabb ipari adókat beszedő önkormányzat támogatási összege között. A finanszírozási helyzet az esélyegyenlőség elvét is sértheti, hiszen ha egy kistelepülésen az egyetlen iskola felekezeti kézbe kerül, mit tegyen az, aki nem szeretné gyermekét egyházi iskolába járatni? Hová vigye a gyerekét? Amúgy tényleg, most mondjátok meg, mitől egyházi fenntartású például az a kórház, ahol az összes orvos és ápolónő az állam pénzén tanult, az összes pénzt az államtól kapják, az egyház nem tesz bele egy fillért sem, legfeljebb kiszögeznek egy vallási jelképet a falra. Azt szokták erre mondani ellenérvként, hogy volt negyven év, amikor az egyházakat kifosztották, elvették a vagyonukat, az intézményeiket, az iskoláikat, a főpapjaikat bebörtönözték, az alpapjaik gerincét eltörték, megalázták őket, tehát nagyon nehéz helyzetből kell újraépíteniük önmagukat. Nem lehet összevetni ezt a helyzetet azzal, ami szerencsésebb országokban kialakult. Ez így van, de ez mindenkire igaz ebben az országban, más intézményekre és egyénekre is. Nem kaptunk útlevelet, nem tudtunk Nyugatra menni tanulmányutakra, ösztöndíjakra, lemaradtunk ezer dologról, volt, aki nem publikálhatott, voltak, akiket megfosztottak állásuktól, egzisztenciálisan ellehetetlenítették, politikailag üldözték, elzabrálták a házát, vagyonát, kitelepítették, kuláklistára tették, stb., stb. Állok annyira a római jog pártján, hogy azt mondjam, előbb az egyes ember és csak aztán az intézmények. Először tessék az egyes személyeket kárpótolni tokkal-vonóval, jogbiztonságát helyreállítani, és csak aztán jöhetnek az intézmények. Arról nem is beszélve, hogy egy eladósodott, tönkrement, szétzilálódott országban az újjáépítést a demokratikus gondolat mentén a közteherviselés határozza meg, amelyből mindenki, legfőképpen a különféle intézmények vegyék ki részüket. Lehet, hogy kicsit szigorú vagyok... Lehet. De most térjünk vissza a Filozófiai Intézethez, ahol igazgatóhelyettes lettél, aztán pályáztál az igazgatói posztra. Beszélgessünk kicsit arról, hogy miért, milyen programmal pályáztál, milyen lenne ez az intézet, ha a szakma egyértelmű állásfoglalása után téged neveztek volna ki igazgatónak. Nekem eredetileg eszem ágában sem volt beadni a pályázatot. A folyamat azzal kezdődött, hogy Vajda Mihály lett az intézet igazgatója, egy akkor 75 éves ember, aki szellemileg tökéletes állapotban van, szeretnék én olyanban lenni, de talán fizikailag kevésbé, másrészt a családi helyzete félig Németországhoz köti. Én a Misut emberileg és szakmailag mélyen tisztelem, szeretem, s amikor felkért, hogy a helyetteseként segítsem a munkáját, örömmel elfogadtam. Ebben az időszakban nagyon jó volt a hangulat az intézetben, annak ellenére, hogy a megszokott helyünkről az isten háta mögé kellett költöznünk. Kitettek minket a festői Etele útra a Szemere utcából, egy kutatóintézetet, ahol a kutatók más tudományos intézetekkel kapcsolatot tartanak, egyetemeken oktatnak, könyvtárakba járnak, abszolút elszigetelve mindentől, egy lakótelep szélére. Az intézet már nem tudta fizetni a belvárosi önkormányzatnak a lakbért, amit a Rogánék – teljesen jogosan – piaci értékének megfelelően szépen emelgettek, én is ezt tettem volna a helyükben. De pillanatok alatt kiderült, hogy az Etele úton jelentősen nagyobb a bérleti díj, mint amennyit a Várban lévő akadémiai intézetek fizetnek, az ország egyik legreprezentatívabb helyén, összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között, biztonsági szolgálattal, éjjel-nappali portával, nagy közös könyvtárral, szökőkutas pihenőparkkal... Hogy miért, fogalmam sincs. Mindenesetre pillanatok alatt le kellett adni az Etele úton a szobákat, s így aztán 25 kutatóra másfél lakótelepnyi szoba jutott, s öt íróasztal. A könyvtár alkalmatlan, jéghideg, nincs természetes fény benne, borzasztó az egész. Én igazgatóhelyettesként többször felajánlottam, hogy keresek piaci körülmények között olyan VII-VIII. kerületi polgári lakást, ahol sokkal olcsóbban, ám sokkal jobb körülmények között dolgozhatnánk, de ezek mindig elsikkadtak. A kollégák tehát éppen ilyen körülmények között sokkal többet kezdtek bejárni, sokan ott voltak már reggel 9-kor, és este fél 8-kor indultunk el, de akkor sem mindig haza, hanem egy-egy sörözőben folytattuk a beszélgetéseket, a vitákat. Azt akartam, hogy a nemzetközi folyamatokba, áramlatokba bekapcsolódjunk, közösen kutassunk, konferenciázzunk, köteteket készítsünk külföldi kollégákkal, és ezzel kapcsolatban volt egy csomó elképzelésem. Először is az, hogy használjuk ki a külföldi magyar intézetek kínálta lehetőségeket, infrastruktúrát Rómától Bécsig, Párizstól Londonig, Tel-Avivtól Moszkváig stb., s az adott országban működő kollégákkal keressünk olyan témákat, amelyek sajátosan összekötnek minket, s kölcsönös érdeklődésre tarthatnak számot. Pillanatok alatt szerveződni kezdett egy római és egy pozsonyi konferencia. Pozsonyban egy nyelvfilozófiai, aminek a jelentőségét a nyelvtörvénnyel kapcsolatos viták, fejlemények után mindenki értette, a kiváló szlovák és cseh kollégákkal együtt természetesen. Rómában Lukács-konferenciát kezdtünk szervezni Lukács születésének százhuszonötödik évfordulóján. A római könyvesboltok tele vannak Lukáccsal, az olasz politikai filozófiára Lukács, különösen a Történelem és osztálytudattal igen mély hatással volt, s mind a mai napig Lukács politikai filozófiájának recepciója igen jelentős. A konferencián a jobb- és baloldali politikai filozófia új útjait, megújulási esélyeit vizsgáltuk volna. Berlin, Párizs, Moszkva, Tel-Aviv lettek volna a következők, mindenhol más-más programmal. Mindez iszonyúan felpörgette az agyakat, élmény volt akkor az intézetbe bejárni. Nagyon sok ötlet született, és ami nem valósult meg, abból is lett azért egy-egy tanulmány. Az én igazgatói pályázatomnak ez volt az egyik központi eleme. A nemzetközi együttműködés és interdiszciplinaritás. Ma a rendkívül összetett problémák miatt a társadalomtudományban „gesamtkunstos” módon kell gondolkodni. De része volt a pályázatomnak az, hogy a fiatal kollégákat ki kell küldeni külföldi intézményekbe, ez alapvetően fontos, hiszen magamról tudom, hogy egy ilyen helyen az ember fél év alatt többet tanul és profitál, mint itthon sok év alatt. A pályázatom írása közben harmincvalahány hazai intézmény vezetőjével és kutatóival vettem fel a kapcsolatot, folytattam velük előzetes megbeszéléseket, kértem fel őket együttműködésre, mert amúgy alig tudunk egymás munkájáról, pedig hihetetlenül jó dolgokat lehet közösen kitalálni. Beke Lászlóval, a Művészettörténeti Kutatóintézet igazgatójával például elképesztően izgalmas képfilozófiai programokról kezdtünk el beszélgetni, Hargittay Emillel, a Pázmány Péter Tudományegyetem intézetigazgatójával a magyar filozófiai és irodalomtörténeti kutatások összehangolásáról egyeztettünk, de a tudomány-, nyelv- és vallásfilozófiai együttműködési keretek is körvonalazódtak. Engem a kollégák beszéltek rá, hogy adjam be a pályázatomat, úgy látták, hogy jó időszak volt, amikor igazgatóhelyettesként dolgoztam. És ez nekem – mi tagadás – pokolian jólesett. Meddig voltál igazgatóhelyettes? Nem volt hosszú időszak, úgy fél-háromnegyed évig. A bíráló bizottság melletted döntött, de nem téged neveztek ki, hanem Boros Jánost. Ma már nincs jelentősége az egésznek, ráadásul sok helyen elhangzottak már a részletek. Volt itt fenyegetőzés, zsarolás, színfalak mögötti pletykák felemlegetése, ködös ideológiai célozgatások, presszió gyakorlása, üzengetések, legfőképp olyasvalaki részéről, aki az igazgatói pályázatok elbírálásában vállalt szerepet, ezt el is árulta, s ebbéli minőségében próbált nyomást gyakorolni. Aztán belátva hibáját, lemondott ugyan az opponensi szerepről, ígéretet tett arra, hogy kiszáll a hazai filozófiai közéletből, de a kulisszák mögött annál erőteljesebben igyekezett kézben tartani az eseményeket. Az Akadémia fölállított egy öttagú bizottságot. Az Akadémia elnöke nevezte ki ennek a vezetőjét, Lánczi Andrást, a további tagok Bacsó Béla, Erdélyi Ágnes és a társtudományok képviseletében Veres András irodalomtörténész és Csorba László történész voltak. Ők tényleg töviről hegyire elolvasták a két pályázatot, s a bizottság közel két órán át tett fel a jelölteknek ezzel kapcsolatos kérdéseket. És aztán 5:0 arányban mellettem döntött. Lánczi András is? Ő is. Vele komoly elméleti és politikai vitáim voltak a sajtóban. Volt egy olyan közös interjúnk a Mozgó Világban, aminek az volt a címe, hogy Nincs mondat, amiben egyetértenénk. Ezzel együtt ő – le a kalappal előtte – a szakmai lelkiismeretére hallgatott, és nem az előítéleteire vagy politikai preferenciáira. Előtte a második osztály foglalt állást, ott régészek, pszichológusok stb. is jelen voltak, akik – értelemszerűen – kevésbé ismertek minket. A két kijelölt opponens közül az egyik, az Akadémia Filozófiai Bizottságának azóta lemondott elnöke mellettem érvelt, a másik opponens Boros mellett. Mint értesültem, az ülésen jelen lévő Pálinkás József Boros János mellett szállt síkra, ehhez természetesen joga volt. Végül Boros minimálisan, talán egy-két szavazattal többet kapott, igaz, két külföldön tartózkodó, ám rám szavazó akadémikus voksát nem vették figyelembe. Lehet persze, hogy az írásbeli távszavazatot a rendtartás nem is akceptálhatta, fogalmam sincs. Közben a Filozófiai Intézetben is lezajlott a pályázat vitája, és ha jól emlékszem, 21:4 arányban mellettem szavaztak a kollégák. Elhangzott az is, hogy azért szerettek volna téged igazgatónak a kollégák, mert akkor folytatódhatott volna alattad a semmittevés, lustálkodás. Na igen, ez egy rendkívül aljas szöveg volt, kis magyar denunciáció. Mindenekelőtt szögezzük le: a Filozófiai Intézetben – minden manipulatív híresztelés ellenére – nem volt semmittevés, ezt évekre visszamenőleg meg lehet nézni, a kimutatásokkal rendelkezem. Az Akadémia társadalomtudományi intézetei között minden mérés szerint (publikált könyvek és folyóirat-tanulmányok száma, hivatkozási indexek, pályázatok stb.) a „felsőházba” tartoztunk, kivétel nélkül mindig az első harmadban végeztünk. Az intézetben nem infantilis, nyálcsurgató idióták dolgoznak, hanem felnőtt emberek, akik kutatni és publikálni akarnak, értelmes programokban szerepet vállalni, nem a lábukat lógázni. Ki képes azt az ökörséget állítani, hogy rendszeresen publikáló, hazai és nemzetközi konferenciákon előadásokat tartó, egyetemeken oktató kollégák számára egyszeriben a semmittevés lett volna a perspektíva? De a folyamat leírásához visszatérve: az utolsó fórum, amely az igazgatóválasztással foglalkozott, az AKT, az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsa volt. Ebben filozófus nem volt, de társadalomtudós is talán csak egy, a többi természettudós mind. Itt már végképp nem ismerhették a munkásságunkat, a személyünket. Tudomásom szerint az elnök úr itt is Boros János mellett foglalt állást, s a szavazás Boros Jánost erősítette meg. És végül ki döntött? Az elnök. És egy ilyen kissé túlbürokratizáltnak tűnő eljárás után az elnök végül is mindentől függetlenül úgy dönt, ahogy akar? Így van. Az akadémiai törvényben biztosított szuverén joga. És mi volt ennek a választásnak a szakmai tartalma, tétje? Nem szeretnék találgatni, ezért csak azt mondom, amit biztosan tudok, hogy Nyíri Kristóf egy szűk tudományfilozófiai intézetté kívánta volna átalakítani az intézetet. A szakma döntő része ezzel szemben úgy gondolta, hogy ez maga lenne az intézet halála. Egyrészt azért, mert a tudományfilozófiának Magyarországon nagyon csekély a hagyománya, kevesen művelik, ugyanakkor létezik egy kiváló tudományfilozófiai műhely, a Műszaki Egyetemen, Fehér Márta irányítása alatt. A Filozófiai Intézetben igazi tudományfilozófus mindössze egy volt, az egészen kiváló Laki Jancsi, akit viszont alkalmatlanság címén azóta már elbocsátott az új vezetés. De figyelembe illene venni azt is, hogy az Akadémia egyetlen filozófiai műhelye nem lehet egyszínű, épp ellenkezőleg: minél sokszínűbb, annál jobb. Az intézetet ez a tradicionális pluralitás legitimálja, ez biztosítja a tudományterületek érintkezését, az interdiszciplinaritást, ez lehet a garanciája a hazai és nemzetközi pályázatokon való sikeres szereplésnek, s nem utolsósorban a minőségi kutatásokhoz vezető sokoldalú szakmai ellenőrzöttség is csak kizárólag így képzelhető el. Arról nem is beszélve, hogy a mai világban különösen megőrzendő, ha egy tudományos műhely tradicionálisan jó hazai és nemzetközi kapcsolatokat ápol a nyelvfilozófia, a művészetfilozófia (esztétika), a társadalom- és politikafilozófia, a kommunikációfilozófia, a vallásfilozófia vagy épp a magyar filozófiatörténeti kutatások területén. Boros János a sajtóban határozottan cáfolta, hogy ő szűk tudományfilozófiai műhellyé akarta volna változtatni az intézetet, márpedig ezzel támadták őt, főleg Radnóti Sándor. Annyit mindenesetre tudunk, hogy Boros János koncepciója sokkal közelebb állt a Nyíri-féléhez, s hogy ezt a koncepciót mennyire kellett komolyan venni, azt jelzi, hogy még Vajda Mihály igazgatósága alatt kaptunk egy levelet az Akadémia elnökétől, amelyben elnök úr az intézet egész működésének, kutatási irányának és koncepciójának, megváltoztatására tesz javaslatot, egészen az intézet Tudományfilozófiai Intézetté való átkereszteléséig. Lehet, hogy ez később lekerült a napirendről, de ez a vita azóta sem csitult el. Boros János 2010 januárjában munkába állt, és azóta egy elég mozgalmas év telt el. Az új igazgató azzal kezdte, hogy rögtön az első munkanapján, január 4-én leváltott engem az igazgatóhelyettesi posztról. Tegyük hozzá, ehhez joga volt, ezt nem vonta kétségbe senki, a munkatársak inkább a döntés bölcsességét kérdőjelezték meg. Én decemberben, az utolsó intézeti napon felajánlottam a lemondásomat a kollégáknak, minthogy engem Vajda Mihály nevezett ki, az ő távozásával illik nekem is távoznom. Ám erre azt mondták, hogy ne tegyem, maradjak, hiszen ez jelenti majd a folytonosságot. Kis vita után meggyőztek, ezért állt módjában az új igazgatónak engem leváltani. Velem amúgy nem tett rosszat, mert szívesebben kutatok, mint adminisztrálok, de a kollégáknak ez rosszulesett. Úgyszólván mindenki felállt, és kérték, hogy ne mentsen fel, érveltek mellette, de az új igazgató ragaszkodott a döntéséhez. Még decemberben volt egy nagyon rosszízű intézeti konfliktus, aminek aztán folytatása is lett. A nyugdíjba menő Vajda Mihályt búcsúztattuk. Az intézetben egyébként is mindig van karácsony előtt egy kis összejövetel, amikor koccintunk az ünnepek előtt. Ezen az összejövetelen egy fiatal kolléga, Demeter Tamás – ezt én nem hallottam, a kollégák mesélték – már a könyvtárban váratlanul vitát kezdeményezett a hitleri Németország jogállamiságáról. A kolléga rettenetesen berúgott, és amikor heten felmentünk az egyik szobába, utánunk jött, és provokált bennünket. Többek között arról beszélt, hogy annak a pályázatnak a pénzét, amit Borbély Gábor igazgatósága alatt nyert el az intézet, és amiben én is részt vettem, Borbély Gábor kilopta, hazatalicskázta, hátizsákban elvitte. Nem tűrhettem, hogy ilyen vádakkal illessenek valakit a háta mögött, s nincs módja reagálni. Ráadásul ismertem a pályázat teljes anyagát, pénzügyi elszámolását, tudtam, hogy nem mond igazat. Többször rászóltam, aztán fölhívtam Borbély Gábort a saját telefonomon, és kihangosítva odaadtam Demeter Tamásnak, hogy tisztázzák a tisztázandókat. S miközben a kollégák arról számoltak be, hogy Demeter már végigrohant egy sor egyetemen Miskolctól az ELTE-ig azzal, hogy az intézetben micsoda tolvajlás folyik, hogy a pályázat keretei között mindössze egy könyv készült, miközben legalább hat-hét, köztük angol nyelvű is, továbbá legalább négy-öt az interneten olvasható könyv. Amikor sokadszorra szóltam rá, megemelt hangon mondtam, hogy Tamás, ezt fejezd be, minden szavad hazugság. Erre azt felelte, hogy a te fajtád szokott hazudozni. Visszakérdeztem, mit értesz az alatt, hogy az én fajtám? Amire azt mondta, hogy pontosan tudod, mit értek ez alatt, azt, amire te gondolsz, a te mispochéd szokott hazudni. A mispoche… …pereputty. Család, tréfásan pereputty, egy jiddis szó, de az antiszemita náci és neonáci textusokban mint zsidó fajta szokott megjelenni. Félreérthetetlen volt, hogy az adott körülmények között nem a kedveskedő jiddis értelmében használja a szót, ráadásul föl is pattant, és nekem akart jönni a nálam húsz évvel fiatalabb kolléga, ám többen közénk álltak. Egyértelmű volt mindenki számára, hogy mi történt, s ettől mindenki kiborult alaposan. Harminckét éve vagyok az intézetben, és soha semmi ehhez hasonló dolgot nem éltem át, semmilyen szélsőségnek nem volt nyoma a körünkben. Ez egy kis intézet, még azt is tudják egyesek, ki hová szavaz, ám ha vitatkozunk, mindig érvelve tesszük ezt, filozófusokhoz méltóan. Demeter Tamás Boros János doktori iskolájába járt, Nyíri a saját tanítványaként szokott róla beszélni. Én már sok egyetemi, kutatóintézeti, tanszéki összejövetelen vettem részt itthon is, külföldön is, de ehhez hasonlót még nem láttam. Bitó László, a Columbia Egyetem professor emeritusa talán egy televíziós műsorban elmondta, hogy millió egyetemi ünnepségen vett részt, de már az sem fordulhatott elő, hogy valaki az egyetem falai között berúgjon, mert az illetőnek ott ért volna véget a karrierje. Zsidózás vagy niggerezés pedig egészen egyszerűen elképzelhetetlen. Demeter Tamás írt nekem egy levelet, mire kijózanodott, rájöhetett, hogy mit követett el, és azt írta, sajnálja, hogy ilyen üvöltözésbe csapott át a beszélgetés. Visszaírtam, hogy műfaji tévedésről van szó. Nem az üvöltözéssel van bajom, hát istenem, kicsit felindultabban, hevesebben képviseljük az álláspontunkat. Itt nem üvöltözés volt, hanem egy ocsmány rasszista mondat hangzott el. Azt is megírtam neki, hogy ne tőlem kérjen bocsánatot, tudniillik minden tisztességes kollégát megsértett, függetlenül attól, ki zsidó és ki nem zsidó. Visszaírta, hogy jó, tisztában van azzal, amit elkövetett, s felajánlotta, hogy egy körlevélben kér bocsánatot. Válaszomban kértem, hogy ne körlevélben tegye, minthogy a sértést sem levélben követte el, hanem az első intézeti összejövetelen álljon fel, és ott tegye meg ugyanezt. A kollégák közül többen azt mondták, hogy igazgatóhelyettesként írjam meg a történteket az Akadémia Tudományetikai Bizottságának, de végül is abban maradtunk, hogy ha január 4-én elnézést kér, barátkozni ugyan nem fogok vele, de a dolgot lezártnak tekintem. Boros tehát leváltott, aztán Demeter felállt, és szó szerint azt mondta, hogy elnézést kérek, december 21-én helytelenül viselkedtem. Most képzeljétek el, ott ül huszonvalahány kolléga, ebből hat vagy hét volt jelen, a többi semmit sem értett ebből az egészből. Miért kér elnézést? Levizelte a szőnyeget? Lehányta a falat? És akkor a kollégák, akik jelen voltak, elkezdtek bökdösni, hogy mondjam el, mi történt valójában. Többen elmondtuk, amitől mindenki, kivétel nélkül kiakadt. Mindenki elítélte Demetert, úgy tűnt, Boros János is, aki azt mondta, hogy nem tűri az ilyen megnyilatkozásokat. Az egészet tehát megírtam a tudományetikai bizottságnak. Közben persze minden kiszivárgott, az egész szakma Szegedtől Debrecenig, Miskolctól Pécsig értesült a dologról, s a sajtóhoz is eljutott a történtek híre. Közben Demeter Talentum Díjat kapott, ami a fiatal kutatóknak adható, s amin megint sokan felháborodtak. Mint Nyíri Kristóf egyik nyilatkozatából megtudtuk, ő szorgalmazta Demeter díjazását. A tudományetikai bizottságtól megérkezett az állásfoglalás, melyben elítélik a rasszizmusnak minden formáját, s leszögezik, hogy az Akadémián nem lehet helye az ilyen megnyilatkozásoknak. Egyúttal felszólították Boros Jánost, hogy vizsgálja ki az ügyet. Ám Boros azt mondta, hogy neki nem főnöke a tudományetikai bizottság, s vizsgálat helyett szolgálati titokká minősítette az egészet. Ez jogi nonszensz, többször is megpróbáltuk ezt megbeszélni az igazgatóval, s végül maga az ombudsman is kiadott egy állásfoglalást, miszerint Boros Jánosnak ilyesmihez nincs joga, hiszen nem titokgazda. Aztán sajtóper lett, amit első- és másodfokon is megnyertünk, s a szolgálati titokkal kapcsolatos rendelkezésre is kitért a bírósági végzés, amit aztán az igazgató visszavont. Mindez hihetetlenül feszült helyzetet teremtett az intézetben. Laki János kollégám, az ország egyik legjobb tudományfilozófusa, akit, mint mondtam, azóta már az utcára tettek, kerek-perec megmondta, olyan nincs, nem lehet, hogy egy filozófusból, akár részegen, ilyen mondatok bugyogjanak elő. Ezek után és mindezek ellenére Boros János Demeter Tamást igazgatóhelyettessé nevezte ki, és elindított egy minősítési folyamatot. A minősítő bizottságba bevette azt a Demeter Tamást, aki haragban állott az egész intézettel, velem meg már perben is. Nemcsak sajtóperben, rágalmazási pert is indított ellenem. Amúgy ez utóbbinak a tárgyalására nem jött el, így a bíróság lezárta az ügyet. Milyen szabályok alapján folyt ez a minősítési eljárás? Nem létező szabályok alapján. Valamikor Nyíri Kristóf idejében született egy minősítési eljárás, ami soha nem lépett hatályba, ha jól tudom, az SZMSZ részeként eljutott az Akadémia akkori vezetőségéhez, ám ott nem fogadták el, azaz sosem lépett hatályba, sőt még az az intézeti tudományos tanács sem létezett, melynek a minősítésben a Nyíri-féle elképzelések szerint szerepe lett volna, de amely nem létező testület elnökeként Nyíri aláírta a dokumentumot. Amúgy ezt Nyíri is elismerte az MTA Filozófiai Bizottságának ülésén, hogy a minősítő eljárást és annak szempontjait soha senki nem ismertette az intézettel. Vagyis erre a nem létező szabályozásra hivatkozva végezték el a minősítést, úgy, hogy közben megmagyarázhatatlan módon, önhatalmúlag nem vettek figyelembe adatokat, publikációs tételeket, például monográfiákat. Elképesztő volt az egész! És aztán eme kutyakomédia eredményeként minősítettek alkalmatlannak tavaly nyáron a 25 kutatóból 15-öt. Olyanok lettek alkalmatlanok, akiket más illetékes testületek (MTA, MAB) találtak alkalmasnak arra, hogy nagydoktorok vagy egyetemi tanárok legyenek. Nem volt e mögött anyagi kényszer, megszorítás? Nem, nem volt. Semmi financiális kényszer nem volt arra, hogy 25 emberből 15-től meg kelljen válni. Többször leírta az igazgató, miután a legkülönbözőbb fórumokon felszólaltunk, és az Akadémia Filozófiai Bizottsága is fellépett az ügyben, hogy ez csak előminősítés. A gond az, hogy ilyet a törvény nem ismer. Olyan nincs, hogy valakit fejbe lövünk, majd azt mondjuk, hogy ez csak egy előkivégzés volt. Tudniillik ez hivatalos minősítésként futott le, a megfelelő nyomtatványokon stb. A személyi lapodba bekerült, hogy alkalmatlan vagy, a közalkalmazotti törvény szerint pedig az alkalmatlanok elbocsátandók. Januárban lépett be az intézetbe a pécsi tanszékét is megtartó Boros János, ám pillanatok alatt az egész intézettel szembekerült, jóllehet a kollégáknak nem ez volt a szándéka. Én magam is többször kezdeményeztem vele beszélgetést, többször próbáltam közvetíteni közte és a kollégák között, de mindhiába. És ami a legfájóbb: nem születtek újabb projektek, nem pályáztunk, megszűnt a közös gondolkodás, a közös szakmai munka. Odalett a pozsonyi és a római nemzetközi konferencia, pedig az, hogy a pozsonyi nyelvfilozófiai konferencia mennyire fontos lett volna, aligha szükséges magyaráznom. Boros közben írásba adta, talán valamikor a nyáron, hogy ennek az „előminősítésnek” semmilyen egzisztenciális következménye nem lesz, ám októberben négy kollégát elbocsátott. Azt rebesgetik, hogy én lettem volna az ötödik, de épp kórházban voltam a szívemmel, és így nem tudtam felvenni a felmondólevelet, ám négy kiváló kolléga, a már említett Laki János mellett a szakmában egyöntetűen és méltán nagyra tartott művészetfilozófus, zseniális szakfordító Mesterházi Miklós (akit ráadásul közben az Akadémia illetékes szakbizottsága magas százalékban alkalmasnak talált arra, hogy megvédje benyújtott nagydoktori értekezését), az éppen a legújabb, hiánypótló könyvét megjelentető Horváth Pál s az intézet honlapjának rendszergazdájaként is tevékenykedő Ferencz Sándor az utcára kerültek. Ilyenkor van valamilyen munkajogi védelem? Van, a múlt héten volt az első tárgyalás. Tamás Gáspár Miklós is az alkalmatlanok és eltávolítandók csapatába került. Tudomásom szerint őt nyugdíjba akarták küldeni, mert éppen elérte a korhatárt, de ez ügyben is rengetegen hallatták hangjukat, s Gazsi végül is maradt. De Te hogy is úsztad meg? Ha nem vetted át a felmentő borítékot, attól még elbocsáthatnak. Ez a mai napig nem történt meg, ha egyáltalán igaz a borítékos hír. Vagyis én az intézet állományába tartozom. De a személyi lapomon ott van, hogy én, mint egyetemi tanár, megannyi szakmailag sikeres tanulmánykötet, monográfia szerzője (jó ütemben halad s tán már az év első felére abszolválódik egy tanulmánykötetem olaszországi kiadása) alkalmatlannak minősültem, amit a bíróság előtt vagyok kénytelen megtámadni. Mi mozgathatja Borost, mik lehetnek a motivációi? Nem tudom, teljesen irracionális az egész. Gondold meg, egy parányi intézetről van szó, nem egy trösztről. Úgy látom, hogy alapvetően személyes bosszúról, frusztráltságról lehet itt szó. Egyszer Boros Jánossal beszéltem a szobájában kettesben, s tíz perccel azután, hogy kiléptem onnan, Nyíri Kristóf szó szerint visszamondta nekem azt, amit én Borosnak mondtam, és üvöltve lehülyézett engem. Akkor én azt válaszoltam neki, hogy Kristóf, próbáld elfogadni, a Filozófiai Intézet nem a te feudumod. Szerintem ez az, amit valamilyen kifürkészhetetlen oknál fogva nem képes tudomásul venni. Nyíri két cikluson át volt az intézet igazgatója, egy harmadik ciklusban is nyugodtan maradhatott volna, valamiért mégis távozott. Ő tudja, miért. Azóta fény derült munkásőr múltjára, maga beszélt erről egy tévés műsorban. Vele kapcsolatosan is ugyanazt gondolom, amit más helyen már többször elmondtam: folytassa a szakmáját, igen tehetséges emberről van szó, publikáljon, kutasson, ne érje őt semmilyen retorzió, de vonuljon vissza a (szakmai) közéletből. Van-e összefüggés az intézeti történések és a pályázatokkal kapcsolatos sajtóhadjárat között? Van. Már 2010 tavaszán vagy nyarán feljelentés született az egyik pályázat ügyében. Abban a feljelentésben – mint hírlik – kísértetiesen ugyanazok a mondatok szerepeltek, amelyeket a decemberi mispochés bulin Demeter Tamás szájából hallottunk. A rendőri nyomozással nem tudom, mi történt, de az ügy egyszer csak Budai Gyula kormánybiztoshoz került el egy újabb feljelentés anyagaként, és ennek a szövege – mint kiderült – megint csak kísértetiesen megegyezik a korábbi feljelentés szövegével. Mindenesetre Boros János azt nyilatkozta, hogy ő nem tett feljelentést, vagyis sokan úgy vélik, Demeter – személyes bosszúból – jelenthette fel saját kollégáit. Mindenesetre ebben az egészben a politikai ellentétek kriminalizálásának a szándéka a lényeg, hasonlóan az ötvenes és a hetvenes évek gyakorlatához. Adottak ezek az úgynevezett liberális filozófusok, akik közül többen a filozófia narratív, kritikai ágát művelik, és akik közül többen már nemegyszer keményen bírálták a Fideszt és a jobboldali kormányt, sőt magát Orbán Viktort is. Tették ezt abban a hiszemben, hogy demokrácia van, adott a vélemény- és szólásszabadság. Csakhogy – minő elszólás! – éppen az a napilap, amely a Heller-féle bűnbandát megnevezte, igyekezett jólértesültségének hangot adni, s saját olvasótáborának elmondani, hogy a banda tagjai nem szeretik Orbán Viktort. Még idézték is egyik-másik filozófust, felemlegették, hogy miket merészeltek mondani ezek, akik morálisan leckéztetik a társadalmat, miközben köztörvényes cselekedeteket követnek el. A kriminalizálást hosszú hetek ritkaságszámba menő aljas sajtókampányával vezényelte le a kormánypárti sajtó, úgy, hogy a másik felet nem vagy csak alig hallgatta meg, válaszcikkeket nem közöltek le, oknyomozást színleltek, s közben mindenki számára hozzáférhető adatokat manipuláltak. Nemcsak kabátlopási ügybe kevertek, meggyaláztak, besároztak bennünket, becsületünkbe gázoltak, de elkövették azt, amit karaktergyilkosságnak nevez a szakirodalom. Ugyanazon a szombati napon kezdődött a hadjárat „Heller és bandája” ellen a Magyar Nemzetben és a Magyar Hírlapban. A címoldalakon öles betűkkel, az egész világpolitikát és a magyar politikát is felülírta a „félmilliárdot kitalicskázó” és a lóvét egymás közt szétosztó Heller és bandája, azaz a liberális filozófusok. Mintha nem hat különböző pályázatról lett volna szó, amiknek a világon semmi közük sem volt egymáshoz, sem tartalmilag, sem anyagilag, s nem volt semmilyen személyi átfedés. Az sem derült ki, hogy ezt az ötszázmilliót nem egy hétre adták, hanem három évre. Mi például a 70 milliós pályázatunkra fölvettünk két posztdoktort, akiket három éven át ebből a pénzből fizettünk. Ebből szerveztünk nemzetközi konferenciákat, workshopokat, ebből kellett kiadnunk az összes könyvet, amit elkészítettünk, szerkesztéssel, nyomdával, ebből fizettük ki az egyik kötet teljes angol fordítását. Ebből újítottuk fel az intézet számítógép-állományát. Minden irodai költséget ebből fedeztünk, nem is mondom tovább, csak a saját esetemet, erre van felhatalmazásom. Én 96 ezer forintot vettem fel per hó. Ebből írtam meg a 350 oldalas monográfiámat, amelyen három éven át dolgoztam, s amiért ezen felül már egy fillér tiszteletdíjat nem kaptam. Ebből készítettem három éven át résztanulmányok egész sorát, amiket ugyancsak publikálni kellett. Szintén nem kaptam értük pénzt. Ebből a pénzből szerveztem meg azokat a kerekasztal-beszélgetéseket, ahol a hand outolt szövegeket megvitattuk, ebből vettem meg azokat a könyveket, amelyek a munkámhoz kellettek, és ebből mentem ki kétszer hosszabb időre Rómába a vatikáni könyvtárba kutatni. Ebből fizettem az útiköltségemet, szállást, mindent, azaz nem külön számla ellenében, hanem a saját pénzemből. Mi volt a te projekted, és hogy viszonyult a pályázati kiíráshoz? Ez egy vallásfilozófiai projekt volt. Sokszor elhangzott a mi pályázatunkkal kapcsolatban, de Steiger Kornéléval kapcsolatban is, hogy mi köze az ókornak az Európai Unióhoz. Üljenek be az óráinkra, és megtudják. Például – ha jól tudom – két hatalmas, az ókorban gyökerező vallási hagyomány, a zsidóság és a kereszténység az, amely a mai napig Európa arculatát meghatározza. Aztán ókori eredetű a római jog, mely mind a mai napig jogrendszerünk alapját képezi. De ókori eredetű a filozófia és a logika, az esztétika és az etika fogalmi készlete stb. Fura, hogy mindezt el kell mesélni az önmagát konzervatívnak, azaz hagyománytisztelőnek tekintő sajtónak. Mint ahogy az is különös, hogy innen kell jelezni, hogy a vallások megnövekedett politikai és civilizatórikus szerepe miatt elengedhetetlenek a történeti és szinkron kutatások. Az Akadémia elnöke hosszú levélben válaszolt a nemzetközi tiltakozásra, s ennek keretében hangsúlyozta azt a vádpontot, hogy főállású munkatársak a saját betéti társaságuk vagy egyéb vállalkozásuk felhasználásával bonyolítottak kifizetéseket. Ezt nyilván csinálja még rajtuk kívül egy-két millió ember az országban, de ez egy felhasználható vád. Erre a következőt tudom mondani. Amikor felkértek, hogy vegyek részt ebben a pályázatban, a dolog tartalmi részének tisztázása után a következő kérdés az volt, hogy számlaképes vagyok-e, van-e bt.-m, amely számlát tud kiállítani? Nem fiktív számlát, hanem valóságos tevékenységről szóló valóságos számlát. 2005-ben, amikor indult a pályázat, ennek a számlázásnak tudtommal még a világon semmilyen jogi akadálya nem volt. Ha jól tudom, 2006-ban született egy jogszabály, ám abban a pillanatban az igazgatónk, Borbély Gábor kikérte a minisztérium szakvéleményét, s ez lehetővé tette a változatlan lebonyolítást. Egyébként, ha nem tette volna lehetővé, abban a pillanatban az egész projekt összedőlt volna, a pályázati vállalásaink meghiúsulnak, hiszen így köttetett meg a szerződés az intézet és az NKTH között, így készült el a pályázat költségvetése. Elhangzott az is, hogy nekünk munkaköri kötelezettségünk lett volna ennek a munkának az elvégzése, de aki ezt állítja, vagy nem ismeri a munkaköri leírásunkat, vagy nem mond igazat. Semmi nem szerepel a munkaköri leírásunkban, amiért a pályázati pénzeket kaptuk. Nem vagyunk kötelezve arra, hogy pályázatokon vegyünk részt. Azon meg nincs csodálkoznivaló, ha vallásfilozófusként vallásfilozófiai pályázatban veszek részt, minthogy ehhez értek, s nem ornitológiai, talajtani vagy a hibrid kendermaggal kapcsolatos kutatásokban. De persze jól néznének ki a kutatóintézetek, ha a kutatóik nem vennének részt pályázatokon, mert a költségvetési támogatás csak a rezsit és a közalkalmazotti béreket fedezi, minden egyébre csak pályázati pénzekből telik. Ez annyira így van, hogy nemcsak elvárás, de szinte utasítás az Akadémia vezetősége részéről – amúgy teljes joggal –, hogy pályázni kell. A pénzügyi kereteket meg nem mi találtuk ki. A 70 milliót sem úgy kaptuk meg, hogy valaki zsákban hozta a pénzt, és kiöntötte elénk, hanem minden évben auditálták az egészet, minden évben el kellett számolnunk tartalmilag is és financiálisan is. És csak így kaptuk meg a következő évre szóló részt. Ha három év alatt valami rendellenesség történt volna, legkésőbb az egész pályázat lezárásakor és ellenőrzésekor ennek ki kellett volna ugrania. Az Akadémia elnöke miért nem áll ki a megtámadott kutatók mellett? Nem tudom, az Akadémia elnöke azt nyilatkozta, és ebben teljesen igaza volt, hogy a tudományos munkák fölött ne a sajtó ítélkezzen. A vizsgálatot folytassák le, ez ellen senki sem tiltakozik, de mindannyiunknak, magyar állampolgároknak, az ország egészének közös érdeke, hogy ne hagyjuk, s emeljük fel a szavunkat, ha a sajtó egy része minősíthetetlen hangon, megelőzve minden vizsgálatot, prejudikál, tekintélyes, nemzetközi hírű akadémikusokat, mellesleg idős embereket mocskol be. Olyanokat, akik eddig is nagyon sokat tettek le, nemcsak a tudományuk területén, hanem – hadd legyek egy kicsit patetikus – az ország, a nemzet asztalára is. Éppen kint voltam Rómában, amikor Heller Ágnes nyolcvanéves volt. A római és több más olasz egyetem egy nagy, közös nemzetközi konferenciát rendezett a tiszteletére. Ott tényleg öröm volt magyarnak lenni, nemzetközi hírű és rangú tudósok hevertek Heller Ágnes lábainál. Tényleg hihetetlen volt, ha nem látom, nem hiszem el. Heller Ágnessel sétáltam Rómában, és két ízben is megállították őt mint neves professzor asszonyt. Nem Budapesten, ahol láthatják Hellert a tévében, hanem Rómában. Az elnök úr azt mondta a minap, hogy ő nem lesz Heller Ágnes védőügyvédje, de Budai Gyula szárnysegédje sem. Nagyon helyes, ne is legyen. De meg kell szólalni akkor, amikor egy világhírű, nemzetközi rangú akadémikust (vagy bárki mást) épp beszennyeznek, s minősíthetetlen módon próbálnak ellehetetleníteni. Miről szól ez az egész történet? Miért dacolnak a hazai és még inkább a nemzetközi felháborodással… …és a jogállamisággal... …és a jogállamisággal, amikor nem valószínű, hogy egy bilincsben elvezetett filozófus látványa olyan sokakra hatna? Azért ez bonyolultabb kérdés. Nyilván nem arra vár lélegzetét visszafojtva az ország lakossága, hogy végre egy kantiánust, egy hegeliánust, egy analitikust, netán egy vallásfilozófust elvezető pórázon hurcoljanak el a kamerák előtt. Ám bizonyos értelmiségellenes indulatok felkeltésére azért ez a történet nagyon is alkalmas volt. A tehetetlenség, az eredménytelen nagy várakozások, a frusztráltság, az elszegényedés, a szociális feszültségek, a munkanélküliség, a reménytelenség hallatlan feszültséget jelentenek, robbanásközeli helyzetet eredményezhetnek, s ilyenkor a tehetségtelen és elképzelések nélküli politika, jöjjön az bármilyen irányból, szívesen mutat rá egyik vagy másik csoportra, mint minden bűn, baj és szerencsétlenség legfőbb forrására. A filozófusok ügyét nem lehet elválasztani a színházigazgatókétól, a zenészekétől, karmesterekétől, filmrendezőkétől, újságírókétól, képzőművészekétől, balettművészekétől, akik óhatatlanul és akaratukon kívül a most zajló kultúrkampf alakjaivá váltak. Ez bizony egy kultúrkampf, annak a legújabb fejezete, amely közel 100-150 éve zajlik Magyarországon, s amelynek különösképp kedvez minden szimbolikus politizálás. A magyar megyerendszeren nyugvó félfeudális állapotok ellen nem a progresszív harmadik rend lépett föl, minthogy az nemigen létezett, hanem elsősorban művészek, tudósok, társadalomtudósok. A politikai progresszió művészeti vagy tudományos programokban jelentkezett, s a politikai küzdelmek nagyon sok esetben a kulturális szférában játszódtak le. Mondjuk Ady Endre és Szabolcska Mihály között. Ez a helyzet újra és újra előáll, a politikai harcok újra és újra kultúrharc formájában élesednek ki. Nem véletlen, hogy egy szimpla választás után lecserélődnek a kulturális élet, a tudományos élet, de még a média figurái is, aminek katasztrofális üzenete van. Itt szekértábor-esztétikák léteznek, ha ide tartozik, jó író, ha oda, akkor vacak. Én nem állítom, hogy ennek a filozófusügynek antiszemita éle lenne, de az biztos, hogy az az érvkészlet, amit például a Magyar Nemzet megengedett magának, megadja ezt a lehetőséget, ehhez elég rápillantani a cikkek utáni kommentekre, hogy lássuk, ezt a lap kínálta lehetőséget egyesek messzemenően kiaknázzák. A legalpáribb antiszemita, rasszista dumák kísérik a vonatkozó cikkek nagy részét, vagyis az olvasók egy része „érti”, „érteni véli”, hogy miről is van szó valójában. Tovább szennyeződik a közbeszéd, a racionális érveket egyre inkább a rutinszerűen visszaböfögött, masszív előítéletek váltják fel. Márpedig ez a sajtó felelőssége is, azaz inkább felelőtlensége. Te személyesen hogy viseled ezt az egész hercehurcát? Köszönöm, rosszul. Ez volt életem két legrohadtabb éve, amit rendkívüli módon tovább terheltek privát életem váratlan nehézségei. Aki ismer, tudja, hogy rettenetesen megviseltek a történtek, miközben szeretném valahogy felnevelni két egészen aprócska gyermekemet. Egy dolog maradt: rendületlenül hinni kell a jogállamiságban, mert mikor higgyünk, ha nem most. A Dreyfuss-per sem azért verte ki a biztosítékot, no persze azért is, mert antiszemita éle volt, hanem alapvetően azért, mert ott rendült meg a polgári demokráciában élő emberek hite a jogállamiságban, a törvény előtti egyenlőség fundamentális eszméjében, s ezért lehetett ennek a pernek olyan nagy hatása. Nyilván sokan nem szeretnek minket, nyilván sokan nem értenek egyet mindazzal, amit mondunk, ahogy vélekedünk a politikáról vagy bármi másról. Ezzel nincs is semmi baj, értelmes viták nélkül aligha tudnánk meglenni. De nem hiszem, hogy a velünk oppozícióban állók, akiknek jelentős része pontosan tudja (tudom, hallom, elmondják), hogy a sajtó képtelen vádakat fogalmazott meg, örülne és boldog lenne attól, ha látná, hogy bilincs csattan a csuklónkon. Az emberi gonoszság, hülyeség, irigység nem ismer határokat, de ezt nem tudom elképzelni.