A felfüggesztett alkotmány

Mink András [1]

Article XVI
Toute Société dans laquelle la garantie des Droits n’est pas assurée, ni la séparation des Pouvoirs déterminée, n’a point de Constitution.”
(Déclaration des droits de l’homme et du citoyen, 1789)

XVI. cikkely
Azon társadalmaknak, ahol e jogok érvényesülését nem garantálják, s ahol a törvényhozó és a végrehajtó hatalom szétválasztását nem hajtották végre, semmiféle alkotmánya nincs.
(Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata, 1789)

Orbán Viktor alaptörvény-tervezete a Magyar Köztársaság polgáraihoz intézett ultimátum. Ahhoz hasonló cinikus „ajánlat”, amellyel 2 millió 700 ezer honfitársunkat kényszerítették arra, hogy az államkasszába irányítsák át magánnyugdíjpénztári megtakarításaikat, amely gigantikus vagyont a hatalmon lévők most arra használják föl, hogy gazdaságpolitikai hazugságaik, handabandázásuk és ámokfutásuk lelepleződését elodázzák. Az új alaptörvénnyel olyan politikai berendezkedés kiépítésére készülnek, amely kizárólag akkor működtethető, ha ők működtetik. Jó előre úgy intézik, hogy ha a sors szeszélye vagy a megtévesztett választóközönség netán ki is csavarja átmenetileg a kezükből a kormányrudat, ellenzékből is képesek legyenek megbénítani a kormányzást, és folyamatos politikai és alkotmányos válságba taszítani az országot, amíg a választók jobb belátásra nem térnek, és vissza nem szavazzák őket a hatalomba.* Az elmúlt szűk évtized tapasztalatai alapján kétségünk sem lehet afelől, hogy alkalomadtán ezt meg is fogják tenni. Ez a demokratikus döntéshozatal elvének arculcsapása.

Az alkotmánytervezettel nem az a fő baj, hogy a fenntartható fejlődés elvét nem vési kőbe, vagy nem biztosítja pl. az egészséges környezethez való jogot, netán gyengíti a szociális jogok iránti állami elköteleződést – ezek is bajok lehetnek természetesen, legalábbis érdemes róluk beszélni –, hanem az, hogy a demokratikus legitimáció alapelveit teszi zárójelbe.

Úgy látszik, a tétet még ennél is lehet tovább srófolni. Az Alkotmánybíróság majd akkor kaphatja vissza hatásköreit, ha az államadósság nemzeti össztermékhez viszonyított aránya 50% alá csökken – hangzik egy újabb ötlet a nemzeti együttműködés kiteljesítésére. Vagy: az alkotmányossági felülvizsgálat az alaptörvény, a közelebbről meg nem határozott „történelmi alkotmány” és a majd csak ősszel meghozandó, kétharmados többséget igénylő, ún. „sarkalatos” törvények együttes értelmezésével végezhető el. Előbbi tényleges tartalma merő homály és történelmi misztika, utóbbiak tartalmáról pedig ma még csak sejtéseink lehetnek, bár illúzióink aligha. Ha ez a rendelkezés is átmegy, az Alkotmánybíróság végleg sóhivatallá fokozódik le.

Amennyiben az alaptörvényt a fönti formájában fogadja el a parlamenti többség, az lényegében azt jelenti, hogy Magyarországon határozatlan időre alkotmányos szükségállapotot vezetnek be. Mindezt bizarr módon egy friss kvázi-alkotmány fogja megtenni, amely ugyan elvben rendelkezik jogokról, ám ezek garanciáit egyúttal bizonytalan időre és minden érdemi indok nélkül felfüggeszti. A kvázi-szükségállapot bevezetésének egyetlen vélelmezhető indoka csak az lehet, hogy a tervezet megfogalmazói szerint Magyarországon nincs és belátható időn belül nem is lesz olyan ellenzék, amely a haza üdvét felelősségteljesen szolgálná, a magyar választók ítélőképességében pedig nem lehet megbízni. 1989 óta erre senki nem vetemedett ebben az országban. Ráadásul teszi ezt az a társaság, amely az egyöntetű választói akarattal, a „fülkeforradalommal” igazolja lépéseit. Ezzel a Fidesz jelenlegi vezető garnitúrája a magyar jobboldal rosszabbik felének két évtizedes lázálmát iktatja az alaptörvénybe: egyedül mi vagyunk hivatottak az ország vezetésére, a nemzet képviseletére. Ha ez megtörténik, 2012. január 1-jétől Magyarország alkotmánya arról fog rendelkezni, hogy az állam eltérő véleményen lévő, különböző politikai ízlésű, meggyőződésű és világnézetű polgárai politikai és erkölcsi értelemben többé nem egyenrangú felei egymásnak. Csekély vigasz, hogy a közjogi szerkezet eme gyáva túlbiztosítása arról tanúskodik, hogy megalkotói már a 2014-es választásokon vereségre számítanak.

A mostani alkotmányozásnak politikai értelemben ez a legfontosabb eleme. Mindezen túl azonban érdemes szemügyre venni azt az ország- és társadalomképet is, amelyről a tervezet árulkodik, és amelyből a fönti missziós és kiválasztottságtudat táplálkozik. Ahogy jóhiszeműséget nem föltételezhetünk, úgy azt sem hihetjük, hogy a szöveg helyenkénti sutasága, a preambulum ízléstelensége merőben átgondolatlanságot, sértettséget, frusztrációt, kuszaságot és zűrzavart tükrözne. Ennél kicsit rosszabb a helyzet. A tervezet ugyan hajmeresztő, de van benne rendszer.

A magyar jobboldal rosszabbik felének immáron kilencven éve nem jut más eszébe az ország problémáinak megoldására, mint az antiliberális, rendies elitizmus, a jogegyenlőség csorbítása és a vak küldetéstudat. A Trianon utáni magyar uralkodó elit antiliberalizmusa a maga rendszerén belül logikus és elkerülhetetlen volt. „Magyarország jogát az elveszített területekre a Szent István-i állameszme igazolhatja… Hivatás és kötelesség, hogy itt, a Duna medencéjében békét, egységet és megértést teremtsen. A változó viszonyokon keresztül hol magyarabb, hol vegyesebb népesség fölött, de mindenkor ennek a kötelességnek a jegyé­ből keletkezett a magyar uralom.” (Gr. Teleki Pál: Magyar politikai gondolatok. Budapest, 1941, 11–12. Idézi: Ablonczy Balázs: Teleki Pál. Budapest, 2005, Osiris, 232.) A két világháború közötti magyar politikai vezetőknek, akik a területi revízióra tették föl az életüket, szembe kellett nézniük azzal, hogy a Kárpát-medence etnikai viszonyai és nemzeti törekvései nem egyeztethetők össze a történelmi Magyarország helyreállításának programjával. Csak olyan politikai eszmerendszert vallhattak magukénak, amely azt ígérte, hogy felülírja ezt az adottságot. A Kárpát-medence egy geopolitikai egység. Békét és stabilitást csak egy olyan államalakulat teremthet benne – hangzott a revíziós érvelés –, amely természetes módon tölti ki ezt az egységes földrajzi és kulturális teret, amelyet a történelmi Magyarország egykoron kitöltött, és ahol nincsenek jelentős széttartó, divergens erők, ambíciók és törekvések. Erre centrális helyzeténél és ezeréves történelmi jelenléténél fogva más államalkotó nemzet nem lehet képes, csak a magyar, hiszen az itt élő többi nemzet és nemzetiség politikai és kulturális súlypontja – már ha egyáltalán államalkotó képességet föltételezünk róluk – a Kárpát-medencén kívül helyezkedik el, abból kifelé divergál. A magyar nemzeti szupremácia, a kultúrfölény eszméje, és mindaz, amit magával hozott, a legkevésbé sem fért meg a liberalizmussal, amelyben mégis­csak kulcsszerepet játszik az állampolgári egyenlőség, a szabad akarat és az egyéni autonómia, az identitás szabad választása. Ennek a politikai osztálynak meghatározó alapélménye volt, hogy a dualizmuskori liberális asszimilációs ajánlat és stratégia – bármennyire is felemás és vitatható módon érvényesült, mégis ilyesmi igyekezett lenni – kudarcot vallott és katasztrófába torkollott, hiszen nem tudta elejét venni a történelmi Magyarország szétdarabolásának. Ebből a tapasztalatból nem következhetett más, mint a felsőbbségtudat és elitizmus, hiszen az egyéni autonómia és a népszuverenitás elvére a Kárpát-medence újraegyesítését nem lehetett alapozni. Ez a hierarchikus, tekintélyelvű társadalomkép nemcsak kifelé, hanem befelé is meghatározó volt: az országot az erre hivatott elitnek, a történelmi osztályoknak kell megmenteni a végromlástól. Mindez természetes módon talált kapcsolódást a kor divatos fajvédő eszméihez, amelyek mögöttes doktrínája a származási és kulturális determinizmus volt: a bőréből senki sem tud kibújni, az asszimiláció lehetetlen, és mivel lehetetlen, nem is lehet őszinte, és mivel nem lehet őszinte, ezért valójában nem is kívánatos. Amint erre már sokan, legutóbb Holly Case amerikai történész is fölhívták a figyelmet, nem tekinthető véletlennek, hogy Trianon revíziója, amely tehát elkerülhetetlenül összekapcsolódott a dualizmus kori liberális állam- és nemzeteszme, közelebbről a jogegyenlőség elvetésével, a megmaradt csonka országban mindenekelőtt a numerus claususszal kezdődött, majd némi tétovázás és kacska­ringók után a zsidótörvényekig jutott. Amelyeket az új alaptörvény kénytelen lesz a jogfolytonos magyar „történ­el­mi alkotmány” részének tekinteni, amennyiben fönn kívánja tartani azt a fik­ciót, hogy e „történelmi alkotmány” jog­folytonossága – amely 1944. már­­cius 19-én szakadt meg a német megszállással – az, amely most ünnepé­lyesen helyreállíttatik. A revíziós küldetéstudat, a társadalmi elitizmus, a magyar szupremácia, az antiliberalizmus, valamint az egyéni autonómia, az individualizmus, a szabadságjogok és a jogegyenlőség megtagadása, a rendies, tekintélyelvű, hierarchikus társadalomkép között mély belső összefüggés volt, amelynek óhatatlanul a nemzettesten belül is érvényesülnie kellett: a „nadrágos” emberek és alacsonyabb néposztályok közötti különbségtételben. Mindezzel a XXI. század kétharmados jobboldali többségének, ha alkotmányozásra, egyenesen új állam alapítására adja a fejét, illene számot vetnie, és legalább a lehetséges félreértéseket határozottan eloszlatnia, ha már történelmi alkotmányt emleget. Ehelyett a Holokauszt Emlékközpont állandó kiállítását készülnek átírni.

Közismert, hogy az olasz fasizmus és a korporatív állam elmélete és gyakorlata is komoly vonzerőt gyakorolt a kor vezető elitjének képzeletére. Giovanni Gentile a Fasizmus filozófiai alapja című írásában (La filosofia del fascismo, 1928) többek közt az alábbiakat találjuk: a fasizmus ellene van minden, a XVIII. század materializmusán alapuló individualisztikus absztrakciónak. Az ember nem létezik a történelmen kívül. A kényszer és az egyetértés nem választható el egymástól. Az állam tekintélye (autoritás) és az egyén szabadsága egybefonódnak, autoritás nélkül nincs szabadság, szabadság nélkül nincs autoritás. Az állam nem különül el az egyéntől, hanem az abban feloldódott, azzal összefonódó egyének közös műve, egy magasabb szinten létrejövő entitás, amelyben létrejön a valódi szabadság. A liberalizmus széttördeli ezt az organikus egységet, szembefordítja az egyént az állammal, a szabadságot az autoritással, ez azonban csak a szabadság hamis, materialista illúzióját képes életre kelteni. A fasizmus elmélete az egyénre csak annyiban tekint, amennyiben annak érdekei egybeesnek az állam érdekeivel, amely az ember öntudatának és egyetemes akaratának legmagasabb szintű megtestesítője. Az ember csak annak a lelki, szellemi folyamatnak a révén válik emberré, amellyel, akár egy család tagja, hozzájárul a társadalom, az állam gyarapodásához.

„Valljuk, hogy az egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki. Valljuk, hogy a polgárnak és az államnak közös célja a jó élet, a biztonság, a rend, az igazság, a szabadság kiteljesítése. Valljuk, hogy együttélésünk legfontosabb keretei a család és a nemzet, összetartozásunk alapvető értékei a hűség, a hit és a szeretet. Valljuk, hogy a közösség erejének és minden ember becsületének alapja a munka, az emberi szellem teljesítménye. Valljuk, hogy a huszadik század erkölcsi megrendüléshez vezető évti­zedei után múlhatatlanul szükségünk van a lelki és szellemi megújulásra. Bízunk a közösen alakított jövőben, a fiatal nemzedékek elhivatottságában. Hisszük, hogy gyermekeink és unokáink tehetségükkel, kitartásukkal és lelkierejükkel ismét naggyá teszik Magyarországot. Alaptörvényünk, jogrendünk alapja: szerződés a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között. Élő keret, amely kifejezi a nemzet akaratát, azt a formát, amelyben élni szeretnénk. Mi, Magyarország polgárai készen állunk arra, hogy országunk rendjét a nemzet együttműködésére alapítsuk” – áll Magyarország „első alaptörvényének” preambulumában.

Mindezzel nem azt a régi, rossz emlékű, finoman szólva is felületes és rosszmájú közhelyet akarom fölmelegíteni, miszerint a Horthy-rendszer ún. fasiszta rezsim lett volna. Giovanni Gentile, az olasz fasizmus meghatározó teoreti­kusa nem volt rasszista, és teljesen idegen volt tőle a fajelmélet, igaz, ez magyar rajongóiról már nem volt mindig elmondható. Azt sem állítom, hogy a mostani alkotmányozás a fasizmus uszályába keveredik. Bolond lenne bárki is kétségbe vonni, hogy a közösség iránti felelősség, a hit, a szeretet, a hűség, a munka, a család, a rend, a biztonság fontos emberi és erkölcsi értékek. Normális ember több-kevesebb sikerrel általában ezekre törekszik, rendszerint a magánéletében, a munkahelyén. Az alkotmány azonban nem erkölcs- és hittankönyv, hanem felnőtt emberek közös ügyeit szabályozó jogi szöveg, amely, és a mostani tervezet ezt nem is rejti véka alá, kötelezettségeket ró az alanyaira, előírásokat fogalmaz meg, prioritásokat jelöl ki. Megjelölhetnénk más, nem kevésbé fontos erkölcsi értékeket és kívánalmakat: pl. a szabad akarat, az önmegvalósítás, a bennünk szunnyadó tehetség és kreativitás szabad kibontakoztatása, vagyis röviden szólva a szabadság, amely e szövegben elvétve, alárendelt szerepben, más kívánalmak és kötelmek függvényében jelenik meg. A Nemzeti Hitvallás ideáltipikus alanya nem a köztársaság autonóm, önálló életvezetésre és ítéletre képes, önmagáért és a közösségért felelős­séget vállaló állampolgára, hanem a nemzeti egyetértés közösségében kiteljesedő keresztény magyar családapa és családanya.

A két világháború közötti politikai gondolkodásra nagy hatással voltak a korszak nagy, a kereszténydemokráciát, keresztényszocializmust megalapozó pápai enciklikái is, az 1891-ben kiadott Rerum novarum és a rá napra pontosan negyven évvel később, 1931. május 15-én kihirdetett Quadragesimo anno Az első a II. Internacionálé virágko­rában fogalmazódott, és kínált a marxizmustól eltérő alternatív, keresztény választ a modern kapitalizmus ellentmondásaira, a második ugyanezt folytatta a nagy világgazdasági válság mélypontján, a nácizmus és a sztálinizmus szárba szökkenésének hajnalán. Mindkét dokumentum erőteljes bírálatot fogalmaz meg a liberális kapitalizmussal szemben, de a tekintélyuralmi jogkorlátozás, az államhatalom fetisizálása, a transzcendens nemzeti/faji misztika, az emberek közötti önkényes különbségtétel, a rasszizmus, az eltökélt antiindividualizmus egyikben sem érhető tetten. Ez nem is meglepő, hiszen Krisztus meghívása az örök üdvösségre nem nemzeti vagy faji közösségeknek szólt, hanem az e világra született, az eredendő bűn jegyét magukon viselő emberi lényekhez, Isten fiaihoz és lányaihoz egyként és egyenként, megkülönböztetés nélkül.

A XXI. századi magyar jobboldal, miközben görcsös erőfeszítéssel próbál elhatárolódni nemcsak a kommunizmus diktatúrájától, hanem a liberális demokrácia és a modern alkotmányosság számukra ellenszenves és elvetendő, zűrzavart idéző fogalmi rendszerétől is, szelektív tudatlansággal és érzéketlenséggel viszonyul önmaga lehetséges hagyományához is. Az antiliberális hév láthatólag csak a tradicionális magyar jobboldal legdohosabb közhelyeit képes felszínre hozni. Ismerősnek tetsző fordulatok, töredékes emlék- és szófoszlányok rémlenek fel a múltból, amelyek egykori valóságos jelentésével, összefüggésrendszerével, kontextusával és lehetséges következményeivel valószínűleg már senki nincs is tisztában a szöveg fogalmazói közül.

Ám ez nem jelenti azt, hogy ezeknek a szavaknak nem lehetnek gyors és kézzelfogható következményei. A továbbiakban ezekről ejtenék röviden szót. A tervezett közjogi szerkezet már említett anomáliáin túlmenően három további célirányos elmozdulást fedezhetünk fel a szövegben a rendszerváltás liberális alkotmányához képest: a politikai közösség kollektivista felfogása, az állam világnézeti semlegességének elvetése, az alapjogi védelem és garanciák aláaknázása.

A köztársaság egyszerű technikai terminusként hátrébb sorolódik, miközben az alkotmány az etnikai és kulturális értelemben vett, ezeréves múltra és államiságra visszatekintő magyar nemzetet jelöli meg az államot birtokló politikai közösségként. Nehezen tagadható, hogy ezzel a születőben lévő új magyar államalakulat közjogi, nemzetközi jogi és szellemi kontúrjai némiképp elmosódnak az évezredekben mért történelmi időben. (Lásd még a történelem urát a Trianon-emléktörvényben.) De – mondhatnám cinikusan – emiatt főjön szlovák és román barátaink feje. Számunkra most érdekesebb, hogy a politikai közösség eme neokollektivista fölfogása nem csak a preambulumban jelenik meg. Ez a tervezet szerint nemcsak afféle credo, hanem kijelöli az alkotmány rendelkező passzusainak értelmezési tartományát is, és erőteljesen rányomja a bélyegét az alapjogokat definiáló szakaszokra. Az alapjogokat minden alkotmányos rend korlátozza. Azonban az alapjogi korlátozás kondícióit az alkotmányjog kerete és fogalmi nyelve jelöli ki, amelynek kulcselemei: az alapjogot korlátozni csak más alapjog vagy alkotmányosan elismert parancsoló közérdek (közrend, közbiztonság) védelmében, csak a szükséges, célszerű és arányos mértékben (amennyire a demokratikus állam működése szempontjából ez indokolt – szól az európai emberi jogi karta), a jog lényegi tartalmát nem csorbító módon lehetséges. Az irányadó elv az autonóm polgár szabadsága, amely ebben a tervezetben meglehetősen mostoha bánásmódban részesül. Az alaptörvény tervezete ellenben bevezet számos, a preambulumban és a rendelkező részben is megfogalmazott, a kollektívum érde­kéből és az alkotmányozó alany vélelmezett erkölcsi és kulturális karakteréből eredeztetett szabályt, kötelességet, amelyek a jog fogalmi rendszerén kívüli szempontok alapján is lehetővé teszik az alapjogok korlátozását. Ilyenek pl. az „értékteremtő” munka iránti kötelesség vagy a tulajdonhoz fűződő „társadalmi felelősség” kötelme s a többi. Más alapjogok esetében a korlátozás lehetséges szempontjait az ún. sarkalatos törvényekbe delegálják, amelyek vezérfonala szintén a preambulum, illetve az alaptörvény szelleme, anélkül hogy határozott garanciát adna az alkotmány az adott jog lényegi tartalmának korlátozhatatlanságára vonatkozóan (lásd gyülekezési jog). Magyarán: az alaptörvény szabad kezet ad a kétharmados többség számára számos jog ízlés és mérték szerinti korlátozására. A semlegesség szellemétől való távolodás, a tervezet határozott erkölcsi és kulturális irányultsága ezt a lehetőséget tovább tágítja, hiszen semlegesíti az alkotmányos felülvizsgálat jogi kritériumait.

Mindez nem merőben ízlésbeli kérdés. Nem csak az a probléma, hogy az államhatalom látványosan elköteleződik egy követendő erkölcsi értékrend, a jó élet követésének egyfajta modellje mellett, ezért számos magyar állampolgár legalábbis kényelmetlenül fogja magát érezni ebben az új közegben, nehezen azonosul a közhatalom által megfogalmazott célokkal és elvárásokkal, ezáltal szuverén polgárhoz méltatlan helyzetbe kerül. A folyamat belső logikája és a Fidesz uralta államhatalom eddigi viselkedése alapján arra kell számítani, hogy az alkotmányos rend átalakítása, a magyarországi jogi környezet – büntetőjog, a munkajog, a szociális jogok, sztrájkjog – átszabása gőzerővel folytatódni fog. Mindennek közvetlen következményei lesznek az oktatás- a szociál- és a kultúrpoliti­kában, ezek körvonalai már most is jól kivehetők. Az alkotmányozás ennek a terepét készíti elő, midőn szisztematikusan tágítja a törvényhozó hatalom mozgásterét a jogbiztonság, a szabadságjogok és az egyéni autonómia rovására. Az Alkotmánybíróság jog­köreinek kurtításakor, az új médiatörvényben vagy a magánnyugdíjpénz­tári vagyon államosítása alkalmával már láthattuk, hogy eddig sem voltak tabuk. Az alaptörvény elfogadása után még kevésbé lesznek.

Az állam- és közhatalom ezen az úton elindulva menthetetlenül átideologizálódik, helyesebben ideológiát vált. A szabadságjogi alapú, liberális-demok­rata alapvetés helyébe a tekintély­elvű-nacionalista-konzervatív elkötelezettség lép, mint az államhatalom ideológiai karakterét elvben konstituáló szellemiség. Ennek nemcsak az a következménye, hogy az államapparátusban és a köztisztviselői/közhivatalnoki karban a mostaninál is erőteljesebbé válik a kontraszelekció, hanem az életviszonyainkat alakító közpolitikai alternatívák köréből is kizáródnak azok a javaslatok, amelyek nem kompatibilisek az új rend ideológiai arculatával. A döntési alternatívák beszűkülnek, a hozzáértés háttérbe szorul. A csak a kinevezőitől függő (hiszen bármikor indoklás nélkül kirúgható), megfélemlített köztisztviselői apparátus képtelen lesz szakmai kontrollt gyakorolni, ha a politikusok voluntarista ámokfutásba kezdenek. Az alkotmányozók azonban éppen arra készülnek, hogy művükkel új korszakot nyissanak, amelyben ezek után már mindenki az alkotmány szellemétől áthatott ideológiai paraméterek közt mozog. Ebben az értelemben a döntési alternatívák beszűkítése az alkotmányozók céljaként is azonosítható, amelyet közjogi eszközökkel is jó előre bebiztosítanak.

Ám mindezek kézzelfogható materiális konzekvenciái mellett számolni kell egy még súlyosabb következménnyel is. A modern alkotmányos demokrá­ciák legfőbb praktikus erénye a rugalmasság, az erőszakmentes és szabályozott hatalomváltás lehetőségének biztosítása. Midőn nagyjából egy évvel ezelőtt az elemzők azon elmélkedtek, vajon milyen következménye lehet a Fidesz kétharmados többségének, még a szkeptikusok is azt hangsúlyozták, hogy a legfőbb kérdés az, vajon megváltozik-e a békés, szabályozott hatalomváltás lehetősége, amelynek alapfeltétele a fair választási rendszer és a szólásszabadság csorbítatlansága. A médiatörvény anomáliái ismertek, a választójogi törvény egyelőre maga a titok. A közhatalmi szerkezet erőteljes ideológiai körítéssel végrehajtott és az új alaptörvényben előirányzott túlbiztosítása végletesen megmerevítheti a politikai rendszert. Ez elviselhetetlen feszültségekhez vezet, ha a jelenlegi többség elveszti a választók bizalmát. Akkor mi fog történni? Folyamatos politikai válság, hideg polgárháború? Ahogyan 2002 után is történt, noha az orbáni jobboldal akkor még a most készülőnél sokkal gyengébb intézményi, ideológiai és médiapozíciókkal rendelkezett?

Végezetül egy szót a rendszerről magáról, melyet megszületni látunk. Látszólag ellentmondás feszül a nemzeti együttműködés rendszerének antiliberális alkotmányozási láza és a között, hogy a kormányzat (neoliberálisnak is nevezett) neokonzervatív adó- és jövedelempolitikát vezetett be az új adórendszerrel. Az ellentmondás látszólagos.
A neoliberális eltévelyedés a gazdagpárti és szegényellenes jövedelemátcsoportosításban ki is merül. A neokon elgondolásban ugyanis az állam nemcsak és nem is feltétlenül a GDP-arányos költségvetési újraelosztás tekintetében tételeződik kisebbnek, hanem a gazdasági tranzakciókban való részvétel tekintetében is. Ott privatizáció van – itt államosítás. Ott az állam legfontosabb feladata a gazdaságban, hogy jogbiztonságot garantáljon a gazdasági tranzakciók államfüggetlen résztvevői számára („éjjeliőr állam”), itt szó sincs jogbiztonságról (visszamenőleges hatályú különadók és 98%-os büntetőadó). A kormányzat tudatosan kiiktatja a gazdaságpolitika alkotmányos kontrollját, és lazítja a munkavállalói és a szociális jogokat övező alkotmányos biztosítékokat. Mondhatnánk, ilyen állat nincs. Pedig van: a dél-ázsiai „kistigrisek”, Dél-Korea, Tajvan, Thaiföld és a többiek egykori modernizációs modellje, korlátozott demokráciája, reformdiktatúrája, autoriter rendszere hasonlított erre. Kínában nagyjából ma is ezt próbálják követni. Lehet, hogy ez a magyar szellemtől ihletett alkotmányos lötty csak olyasmire szolgál, mint a kínai gyorsbüfékben a magyarosra pöndörített pörköltszaft. Orbán Viktor sokszor kifejtette, hogy a nyugati modellnek leáldozott, a civilizációk versenyében a Nyugat lemaradásban van, a szél keletről fúj. Ideje lenne már egyszer elhinnünk, hogy komolyan beszél.

Jegyzet

*    A végrehajtó hatalom ellensúlyának számító intézmények jog- és hatáskörének korlátozása (Alkotmánybíróság), függetlenségük csorbítása (bíróságok, Alkotmánybíróság), megszüntetése (pl. ombudsmanok), illetve Orbánhoz hű pártemberek kinevezése több parlamenti ciklusra a Számvevőszékbe, a Mé­diahatóságba, a Magyar Nemzeti Bankba, a vétójoggal felruházott Költségvetési Tanácsba), egyes adótörvények és a nyugdíjsza­bályok megváltoztatásának kétharmados többséghez kötése stb. Lásd erről: Gáli Csaba, Sepsi Tibor, Tordai Csaba: Száz pont az alkotmányozásról. ÉS, 2010. március 18. Kis János: Alkotmányozás – mi végre? I–III. ÉS, 2010. március 25., április 1., április 8., valamint uő: OSA TV. http://www.osaarchivum.org/­index.php?option=com_hwdvideoshare&Itemid=66 [3].

• Folyamatos jelen [8]