Bekövetkezett, amitől sokan már a tavaly őszi elnökválasztás óta tartottak: újra ropognak a fegyverek Elefántcsontparton, ahol a korábbi államfő nem fogadta el a vereségét, s nem hajlandó távozni az elnöki székből. Az eredmény már eddig is több száz halott és egymillió menekülő, akik a szomszédos országokban keresnek oltalmat.
A hatvanas–nyolcvanas években még a fekete kontinens egyik legstabilabb politikai és gazdasági rendszerével büszkélkedő nyugat-afrikai állam ma a totális pusztulás küszöbén áll, könnyen a szinte már csak földrajzilag létező Szomália sorsára juthat. Laurent Gbagbo számára azonban a hatalom megtartásáért semmi sem drága.
Mindez azonban még mindig nem elegendő ahhoz, hogy az ország a világsajtóban címlapra kerüljön a japán tragédia és az észak-afrikai forradalmak mellé (hiába, a kakaó nem stratégiai termék). Pedig még az sem zárható ki, hogy az észak-afrikai eseményekhez esetleg közük is lesz az elefántcsontpartiaknak. Az utóbbi egy-két évtizedben időről időre támadásba lendülő iszlám radikalizmus ugyanis nem hagy ki semmilyen lehetőséget befolyásának kiterjesztésére, erősítésére. Nem elképzelhetetlen az sem, hogy az arab világ (látszólag és meghirdetetten) diktatúraellenes mozgalmai mögött, a dominót pöckölő ujjként valamely fundamentalista – vagy annak álarcába bújt, nagyhatalmi álmokat szövögető – politikai és/vagy terrorszervezet áll. (Ráadásul sikerült úgy intéznie, hogy a helyiek, illetve a NATO el is végzi a piszkos munkát.) S minden háborúk közül a vallásháborúk lezárása a legnehezebb, ha egyáltalán lehetséges. Még ha a fegyverek nem is dörögnek, machéték nem is villognak, a lelkekben a békétlenség – különösen, ha közben alattomosan és folyamatosan szítják – tovább izzik. Ilyenkor elég egy szerencsétlen vagy félreértett megjegyzés, egy viccnek szánt rajz vagy akár egy sanda pillantás, és a szikra lángra lobban.
Fekete-Afrika nyugati részén, a Guineai-öböl partján mint felállított dominók sorakoznak az egykori francia vagy angol gyarmatok (Benin, Togó, Nigéria, Sierra Leone, Libéria és Elefántcsontpart), melyek közös jellemzője, hogy egy észak–déli tengely mentén kettéoszthatók: muzulmán többségű északi és főleg keresztények lakta déli részre. Az ellentétek azonban nem csupán vallási eredetűek. A XVI–XVIII. századot végigkísérő, az európaiak által szervezett és irányított rabszolga-kereskedelemben ugyanis gyakran tevékeny részt vállaltak a tengerparti, déli törzsek, legtöbbször maguk indulva embervadászatra a kontinens belsejébe, ahová az angolok, franciák, hollandok, spanyolok bizony már nem merészkedtek. Némi pénzért, talmi kincsekért, a felsőbbrendűnek vélt – mert úgy viselkedő – fehérek jóindulatáért százezerszám árusították ki a még sokszor szegről-végről rokon törzsek tagjait is. A gyarmati korban aztán a kereszténységet is felvett afrikai népek részben a fehér urakhoz törleszkedve, részben az általuk hozott kultúrát többé-kevésbé elsajátítva komoly társadalmi és gazdasági előnyre tettek szert a mindenféle fejlődésben lemaradó északiakkal szemben, akik egy idő után felismerték: másod-, sőt (a gyarmattartókat is számítva) harmadrendűek saját hazájukban.
Tisztában volt mindezzel Elefántcsontpart első államfője, az egyszerre tisztelt és rettegett Félix Houphouët-Boigny, aki korábban a francia nemzetgyűlésnek is tagja volt, s ebbéli minőségében számos szöget kalapált bele személyesen a hazáját is magában foglaló egész francia gyarmatbirodalom koporsójába, miközben mindvégig sikerült megőriznie Párizs jóindulatát. A Nagy Öreg – ahogy nem csak hazájában nevezték – vaskézzel uralkodott: szó sem lehetett többpárti demokráciáról egészen 1990-ig. Igaz, vallási-etnikai villongások sem borzolták a kedélyeket. Takaros, szabályos, diktatórikus rend honolt az országban, amely így szépen gyarapodott fő exportcikkei, a trópusi termények, elsősorban a kakaó kiviteléből. Houphouët-Boigny 1993. december 7-én bekövetkezett halála azonban egyszer s mindenkorra (?) véget vetett a nyugalomnak, s ebben a politikai elemzők szerint jelentős szerepet játszott az alkotmány értelmében hatalomra jutott parlamenti elnök, Henri Konan-Bédié. Az ő rovására írják ugyanis, hogy megbomlott a hatalom sokáig oly nagy gonddal őrzött vallási-etnikai egyensúlya, s a kormányzatban előtérbe kerültek a déli származású, keresztény politikusok. Ráadásul a gazdaság sem teljesített már olyan jól, mint korábban – döntően a kakaó és más mezőgazdasági termények árának zuhanása miatt –, ami a kincstár fokozatos kiürüléséhez vezetett.
A kilencvenes éveket, de főleg az ezredforduló óta eltelt évtizedet a hatalmi harcok, politikai fondorlatok, puccsok, tüntetések, népfelkelések, megtorlások jellemezték.
A lassan negyedszázados politikai dráma két főszereplője az elnöki palotát ma is bitorló, a tavaly október-novemberi elnökválasztáson alulmaradt Laurent Gbagbo és az első eredményhirdetés szerint a voksok 54,1 százalékát megszerző Alassane Ouattara. Mindketten régi motorosok a szakmában, noha ahhoz egyikük sem elég koros, hogy a gyarmati felszabadítási küzdelmekben részt vehettek volna.
A hatalmat 2000-ben megkaparintó Laurent Koudou Gbagbo 1945-ben látta meg a napvilágot. A nyugati országrészből származó, muzulmán Gbagbo, aki történészprofesszorként az Abidjani Egyetem Történelmi, Művészettörténeti és Régészeti Intézetét irányította, politikai pályájának kezdetétől szembeszállt Houphouët-Boigny uralmával, s nézetei miatt még a börtönt is megjárta (1971–73). Sőt, az 1982-es tanársztrájk, majd az ő vezérletével megalakult Elefántcsontparti Népfront (FPI) megalakulása után még franciaországi emigrációba is kényszerült. 1988-ban tért haza, s akkor mindjárt megválasztották az FPI főtitkárává. Az első többpárti elnökválasztáson, 1990-ben egyetlen ellenlábasként még jócskán alulmaradt (18,3 százalékkal) a Nagy Öreggel szemben, ám a novemberi parlamenti választásokon mandátumot szerzett. Két esztendővel később ismét megjárta a börtönt, ezúttal erőszakra való felbujtással vádolták, de kétéves büntetése ellenére néhány hónap múlva szabadon bocsátották.
Amikor az 1999-es puccsot követően 2000-ben újra elnökválasztásokat írtak ki, pártja ismét őt jelölte a katonai junta vezére, Robert Guéï tábornok ellenében, míg Houphouët-Boigny utolsó miniszterelnökét, az északi országrészből származó, muzulmán Alassane Ouattarát diszkvalifikálták egy hirtelen meghozott – ám már jóval korábban indított „társadalmi vitával” (értsd: módszeres etnikai uszítással) előkészített – törvény alapján.
Ez az ominózus törvény és előkészítése vezetett végső soron a 2002-ben kirobbant észak–déli polgárháborúhoz. Guéï ugyanis keresztülvitte javaslatát, hogy csak „igazi” elefántcsontparti ülhet az államfői székbe. „Igazi” elefántcsontparti pedig csakis az lehet, akinek mindkét szülője az ország mai területén látta meg a napvilágot, ráadásul a választásokat megelőző öt esztendőben is itt élt. Ouattara apja pedig állítólag az egykori Felső-Voltában (Burkina Faso) cseperedett fel, s mint millióan mások vendégmunkásként érkezett, majd telepedett le Elefántcsontparton. A kakaó-, kávé- és más ültetvények ugyanis rengeteg munkáskezet igényeltek, így a szomszédos államokból özönlöttek a munkát keresők, s legtöbbjük itt is ragadt, családot alapított, s itt élte le az életét. (Ma az ország 16 milliós népességének egynegyede legalább részben külföldi származású.) Félő volt, hogy a bevándoroltak zöme – lévén döntő többségben Allah követői – az északi muzulmán jelöltre adja le a voksát.
De a tábornokon ez sem segített, nem kapott elegendő szavazatot ahhoz, hogy legálisan megőrizze hatalmát. A gondosan felkorbácsolt népharag elzavarta őt, s Gbagbót ültette a hatalomba, aki azonban ugyancsak képtelen volt úrrá lenni a sokasodó gazdasági bajokon s az egyre mélyülő etnikai-vallási megosztottságon. Ráadásul Guéï sem nyugodott bele, hogy ellökték a húsosfazéktól. Maga mögé sorakoztatta a létszámcsökkentés miatt elbocsátott katonákat, kihasználta az iszlám törzsek növekvő elégedetlenségét, s megkísérelte visszavenni a hatalmat. A puccskísérlet azonban hamar elvetélt. Gueït – máig tisztázatlan körülmények között – már a zendülés első napján a saját háza előtt, az utcán lelőtték, és családtagjaival is végeztek „ismeretlenek”. A lázadók azonban erre sem hátráltak meg, s (kormányforrások szerint) Burkina Fasó-i és libériai zsoldosokkal megerősödve elfoglalták az ország északi felét. Elefántcsontpart két részre szakadt. Pontosan ez a veszély fenyegeti ma is az országot, sőt szinte mindegyik államot a Guineai-öböl északi partjain. Hosszas tárgyalások – és ENSZ-, valamint francia alakulatok biztosította demarkációs vonal meghúzása – után 2005-re sikerült fegyvernyugvást elérni, ám az erre az évre tervezett, majd 2007-re halasztott újabb elnökválasztást csak tavaly ősszel sikerült lebonyolítani. A közvetítéssel a franciák csak azt érték el, hogy az északiak neokolonializmussal, a déliek pedig az északiak pártfogásával vádolják Párizst.
Gbagbo bizakodva várta a megmérettetést. Erre – a személyiségén kívül – az adott alapot, hogy kezében tartotta a rendfenntartó erők, a gazdaság s a közmédia irányítását. Lehengerlő beszédei okán a köznyelv el is keresztelte őt Péknek, mivel sohasem mulasztotta el ellenfeleit – egy francia közmondással élve – „meghempergetni a lisztben”, azaz vitriolos modorban kigúnyolni. Ez a magabiztosság – vagy a látszata – sokaknak imponál szerte a világon. Gbagbo hatalmánál fogva megengedhette volna magának, hogy továbbra is elodázza a referendum kiírását, de biztos volt a dolgában. Nem véletlenül jegyezte meg Richard Banegas, a párizsi Sorbonne Elefántcsontpart-szakértője, hogy „Gbagbo soha nem vágna neki a választásoknak, ha csak cseppnyi veszélyét is érezné a vereségnek”.
A történész-politikus ezúttal azonban meglehetősen rosszul mérte fel az erőviszonyokat. Henri Konan Bédiét, a Nagy Öreg első utódját vélte fő ellenfelének, s nagyon meglepődött, amikor az első forduló után kiderült, hogy fő riválisa az 1942-es születésű közgazdász, korábbi miniszterelnök, Alassane Ouattara lett. A technokrata Ouattara 1968 és 1973 között dolgozott a Nemzetközi Valutaalapnál (IMF), majd a Nyugat-afrikai Államok Központi Bankjánál (BCEAO), ahol szorgalmasan lépkedett felfelé a ranglétrán, mígnem 1988-ban, igaz, csak két évre, a bank kormányzója is lett. Politikai pályáját Houphouët-Boigny szárnyai alatt kezdte. Az elnök előbb az ország gazdasági stabilitását és felvirágoztatását célzó programot koordináló tárcaközi bizottság, majd egyenesen a kormány irányításával bízta meg. A Nagy Öreg betegsége idején, 1993 márciusától decemberéig még az államfői teendőket is ellátta, az elnök halálát is ő jelentette be. Miután alulmaradt a Konan Bédiével folytatott rövid hatalmi viaskodásban, visszatért az IMF-hez, ahol egészen 1999-ig vezérigazgató-helyettesi pozíciót töltött be. Noha nem szakadt el a hazai politikától, a már említett 1995-ös választási törvény miatt nem indulhatott el az akkori választáson, ami miatt pártja, a Köztársasági Tömörülés (RDR) bojkottálta is a voksolást.
Öt évvel később ugyanez a jogszabály állt az útjába, pedig addigra már bemutatta elefántcsontparti származását igazoló papírjait is, amelyeket azonban Konan Bédié elnök, majd egy bíróság is hamisnak, illetve érvénytelennek mondott ki. Az államfő ráadásul emlékezett arra, hogy Houphouët-Boigny is azon az állásponton volt, hogy Ouattara csak a gazdasággal törődjön, a politikába ne üsse bele az orrát.
De a közgazdász nem tágított, s némi meglepetésre Burkina Faso egykor Gbagbót támogató elnöke, Blaise Compaoré kijelentette, hogy Ouattarának „semmi köze” Burkina Fasóhoz: nem itt született, nem házasodott ide, nem honosíttatta magát. Így Gbagbo kénytelen volt hozzájárulni Ouattara indulásához a 2010-es elnökválasztáson.
Már az is meglepetésként hatott, hogy a második fordulóra Ouattara maradt talpon, s nem Konan Bédié. Azonban Gbagbónak igazából akkor esett le az álla, amikor a második fordulót követően a választási bizottság ellenfelét hozta ki győztesnek. Nosza, mindjárt aktivizálta híveit, akik utcára vonultak, csalást emlegettek, mígnem az elnök embereivel feltöltött Alkotmánytanács újraszámolta a szavazatokat, s láss csodát, Gbagbót hirdette ki győztesnek. Igaz, ehhez az is kellett, hogy mintegy félmillió voksot érvénytelenítsenek, melyek mindegyike az északi, muzulmánok lakta szavazókörzetekből származott.
Erre pedig az ellenzék hördült fel, s beindult a Kenyából, Madagaszkárról s leginkább Zimbabwéből már jól ismert folyamat. Mindkét – magát győztesnek mondó – politikus kormányt alakított, mindketten letették az elnöki esküt (bár egyes források szerint csak Gbagbónak volt erre módja), így Elefántcsontpartnak egyszeriben két elnöke, két kormánya és három First Ladyje lett, miután Gbagbót két feleség kényezteti odahaza. Rájuk is gondolni kell, amikor az elnöki poszt és a vele járó anyagi és egyéb előnyök forognak kockán.
Nincs az a szegény ország, amelynek ne lenne érdemes az élén állni. „Afrikában, amikor elnök vagy, minden a tiéd, amikor nem, akkor nincs semmid” – állapította meg egy ízben Pierre Schori svéd diplomata, az ENSZ korábbi elefántcsontparti különmegbízottja, s Bokassától Mugabén át Kabiláig számos példa igazolja e tételt, mely annál igazabb, minél szegényebb országról van szó. Elég, ha az évek óta éhínséggel küszködő Zimbabwe államfőjére, Robert Mugabéra gondolunk, aki ugyancsak képtelen megválni az elnöki széktől. A puszta megélhetésért való mindennapi küzdelemmel szemben az államfői rezidencián kínálkozó határtalan
luxus az extra jövedelemszerzési lehetőségekkel s a hatalom mámorító érzésével megfejelve ellenállhatatlan kísértést jelent még a legképzettebb, legintelligensebb politikusok számára is, és nem csak Afrikában.
Egyébként is sok a hasonlóság a három évvel ezelőtti zimbabwei és a tavaly őszi elefántcsontparti elnökválasztás és utóéletük között. Akárcsak 2008-ban Zimbabwéban, tavaly ősszel Elefántcsontparton is az ellenzék jelöltje kapott több voksot, s a hatalmon lévő elnök sem ott, sem itt nem ismerte el vereségét. Ám míg Mugabe máig nem hozta nyilvánosságra a pontos eredményeket, Laurent Gbagbo a választási bizottság egynapos késését ürügyül felhasználva semmisnek mondta ki a nemzetközileg elismert eredményeket, és szabálytalanságokra hivatkozva az Alkotmánytanácsot bízta meg a voksolás eredményének közzétételével. Hű emberei a szavazatok 51,45 százalékával hozták őt ki győztesnek. Ha vesztesz, hivatkozz csalásra, ha te másítod meg az adatokat, az a törvényes rend – ez a diktátorok egyik legfontosabb leckéje.
Ahogy Zimbabwe, úgy Elefántcsontpart esetében sem fogadta el az új eredményeket sem a honi ellenzék, sem a külvilág, ami gazdasági szankciókat vont maga után. Zimbabwénak ezek már sokat nem árthattak, hiszen a lakosság sorsa nagyrészt már amúgy is a humanitárius segélyektől függ. Elefántcsontpart gazdasága, de leginkább lakossága azonban alighanem alaposan megsínyli a nemzetközi szervezetek és egyes nagyhatalmak – köztük az Egyesült Államok és az egykori gyarmattartó, Franciaország – rosszallását (egyedül az itteni olajüzleteit féltő orosz kormányzat vonakodik elítélni a hatalombitorlót). Ráadásul Gbagbo, akárcsak Mugabe, dacol a világgal, ám gyengébbek a pozíciói, mint zimbabwei kollégájának.
A párhuzamok mellett azonban vannak különbségek is. Laurent Gbagbo például korántsem örvend olyan nagy tekintélynek hazájában, mint Mugabe, hiszen ő nem válhatott szabadságharcos hőssé, lévén csak 15 éves, amikor Elefántcsontpart 1960-ban elnyerte függetlenségét. Noha sokáig Gbagbo is maga mögött tudhatta a hadsereg támogatását, a tábornokok lojalitásában már korántsem lehetett olyan bizonyos, mint Mugabe. A legjelentősebb eltérés – a főleg Abidjanban tomboló erőszak mellett – azonban az, hogy míg a nemzetközi diplomácia Zimbabwéban elérte, hogy az elnök ossza meg a hatalmat az ellenzék vezérével, a 2008-as választások vélhető győztesével, Morgan Tsvangirai-jal, akit miniszterelnökké nevezett ki, addig Elefántcsontparton egyik fél sem akar hallani semmiféle együttműködésről. (Más kérdés, hogy Mugabe mindent megtesz, hogy Tsvangirai érdemben ne tudjon kormányozni.) Bár abban a közvetítők sokadik próbálkozására sikerült megállapodniuk, hogy az egykori (északi) lázadóvezér, Guillome Soro alakítson kormányt (immár egy harmadikat), az ország újraegyesítésének jegyében. Közben azonban mind hevesebb – már eddig is több száz áldozatot követelő – harcok folynak az ország tényleges fővárosa, Abidjan utcáin, ahonnan már egymilliónál is többen menekültek el. Az üzletek, a gyárak és más munkahelyek kevés kivétellel már mind bezártak, fogy az élelem, az üzemanyag, s az ország nagyon hamar a teljes összeomlás szélére kerülhet, s Szomáliához hasonló „failed state” (megszűnő állam) alakulhat ki.
Nemzetközi szervezetek és külföldi közvetítő politikusok sora próbálta rávenni Gbagbót szép szóval, fenyegetéssel, szankciók kilátásba helyezésével a távozásra, de hiába. Emberileg persze érthető, hogy Gbagbo ragaszkodik az elnöki székhez. Megismerte ő már az élet csúnyábbik arcát, a nyomort, a politikai zűrzavart, a majdnem reménytelen ellenzékiséget, a börtönt. Amíg azonban a tábornokok nem fordulnak ellene, és a sajtó is a kezében van, addig „birtokon belül” érezheti magát. Kérdés, hogy meddig képes lekenyerezni őket, hiszen a kincstár erősen apadóban van. Elsősorban azért, mert a nemzetközileg elismert elnök, Ouattara egy hónapos exporttilalmat vezetett be a kakaóra, az ország fő devizabevételi forrására, majd ezt a tilalmat kétszer is prolongálta, hogy megfossza a bevételektől a Gbagbo-kormányzatot. A kakaó ugyanis kulcsfontosságú gazdasági és hatalmi tényező Elefántcsontparton, hiszen ez adja a nemzeti össztermék egyharmadát. A tilalom hatásaként a kakaó ára a nemzetközi piacon csúcsokat döntöget. Nem csoda, hiszen Elefántcsontpart a világ legnagyobb kakaótermelője és exportőre, kivitele a világ kakaófogyasztásának mintegy negyven százalékát fedezi. Gbagbo éppen ezért a kistermelők megnyerésével próbálkozik, hiszen a termés túlnyomó részét ők állítják elő. Csakhogy a nagy felvásárlók külföldiek, akik – amíg üzleti érdekeiket különösebben nem sérti – tartják magukat Ouattara tilalmához, s nem vesznek át kakaót helyi termelőktől. Így viszont gyorsan apad a kincstár, s Gbagbo könnyen csapdába eshet, mert ha már a katonák és biztonságiak zsoldjára sem jut, a fegyveresek könnyen ellene fordulhatnak. Ouattara valószínűleg éppen erre vár a kéksisakosok őrizte abidjani Golf Szállodában, amelyet óvatosságból azért körülvettek Gbagbo emberei is.
Március végén Ouattara hívei nagyszabású offenzívát indítottak, gyorsan elfoglalták a hivatalos fővárost, Yamoussoukrót, a legfontosabb kakaókikötőt, San Pedrót, s nem egészen egy hét alatt az ország négyötöde Ouattara seregének ellenőrzése alá került. Ebben persze szerepet játszott az is, hogy néhány napon belül ötvenezer katona és rendőr fordított hátat Gbagbónak, aki már csak a köztársasági gárda és a különleges egységek jól felszerelt, ám nem túl nagy létszámú csapataiban bízhat. Meglehetősen valószínű, hogy mire e sorok megjelennek, elhallgatnak a fegyverek, Alassane Ouattara végre elfoglalja helyét az elnöki palotában, hazatérhetnek az elmenekültek, s újrakezdődhet az élet Elefántcsontparton. Gbagbo sorsa azonban bizonytalan. Az elefántcsontparti ENSZ-misszió még a totális vereség küszöbén is felajánlotta, hogy segít távozni a bukott elnöknek és családjának, ha „ez lenne a kívánságuk”. Gbagbo viszont a jelek szerint az utolsó töltényig harcol, ami akár az életébe is kerülhet. Ha túléli, alighanem a Hágai Nemzetközi Büntetőbíróságon adhat majd számot tetteiről.
U. i.: Április 11-én az Ouattarát támogató erők francia támogatással elfogták Gbagbót, aki jelenleg ENSZ-csapatok őrízete alatt várja a további sorsáról való döntést.
- Játéktér [6]