kínos, de kénytelen vagyok reflektálni, mert a konferencia rögtönzött táncrendje elég furcsa helyzetbe hozott; Hajnóczyról mint előképről, horribile dictu, az „én” előképemről kellene beszélnem, pedig nem szoktam előképekben gondolkodni, tulajdonképpen elég hosszú ideje annak, hogy nem szívesen foglalkozom úgynevezett írásművészetem inter- és/vagy kontextualizálásával, sem szinkronikus, sem diakronikus értelemben, egyáltalán értelmezőként egyre kevésbé foglalkozom a saját szövegeimmel, tulajdonképpen másokéval se szívesen, tulajdonképpen csak olvasni szeretnék, meg írni, élvezni, de nem mit, felséges úr, hanem az írást/olvasást magát.
Ennyi talán elég is lehetne az egyes szám első személyből, de – sajna – másom sincsen.
Majdnem azt mondtam, Hajnóczyból is legyen elég ennyi, de ez nem volna így elég pontos, meg hát, ne is legyen belőle elég, ha már ennyi az annyi. A hajnóczyzás inkább csak metafora, egy bizonyos, nekem tetsző szövegtípusról való, mi több, lehető beszéd metaforája.
Ami elég borzalmas, hogy a fentiek szellemében tulajdonképpen nincs mit róla mondanom, inkább mutogatnám fűnek-fának. Jut eszembe, József Attila: Piros történet! Mutogatós bácsi. De beszélni róla?
Gyerek előtt?
A Piros történetet egyébként nem találom sehol, nincs benne az Összesben, nem megy a copy and paste, anyám régi Cserépfalvijában tárolódott, az meg nincs fönn a neten, hanem elnyelte az eltűnt idő, úgy tizenegy lehettem, maximum tizenkettő, elvarázsolt, csiribá, a szöveg bumfordi szabadsága, mint egy fülerágott teddy bear, kábé úgy volt magamhoz szorítva. A lényeg az, nagyjából,
hihihi, ahogy Droll néni mondaná Az Ezüst-tó kincsében,
hogy megy a beszélő az utcán, gyereknek öltözve, a kereszteződésben rendőr irányítja a forgalmat, úgy képzelem, valami bortnyikos, pepita dobozra állva, számmal a homlokán, hülye, gyámoltalan, fekete gumibottal hadonászva, ilyesmi virslik nőttek Konrad ujjai helyébe a Május 35-ben, „bácsi kérem, nem tudja, merre van a Lovag utca?”, kérdezi a beszélő, azaz József Attila vagy ki, mire a rendőr, „hogyne tudnám, a József Attila ott lakik”, és aztán pedig azt mondja, innentől kezeskedem a szöveghűségért: „nagy költő ő, és én vigyázok a rendre.”
Ez az „és”, ez egész egyszerűen zseniális!
Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt, piros történeteket kerestem mindenütt, ha mód és alkalom adódott. Nem jöttek, nem jöttek, nem jöttek, aztán néha meg jöttek, „vérezve e vérző latin betűk”: Kassák: A fal mögött áll és énekel; Mészöly: Anakamphos; Erdély: Ásványgyapot; Tasnády: Csönd; Garaczi és Kukorelly rövid szövegei közül majdnem bármelyik, na jó, itt és most, legyen elég mondjuk a Tisztulás és A beszéd és a szabály; Tolnai Visszhangja a Virág utca 3.-ból; aztán Solymosi Bálint detonációi; Podmaniczky biciklije; Kemény István A forradalommal egyenértékű „édes stílus”-a; a kenyércédulás Szíjj; Simon Balázs, ha maradt volna rá ideje; Hekerle A nincstelenség előtt; „Da capo al fine”.
Proletár, folytatnám, de unnád, meg hát, elég kevés a lazac.
Vegyük észre, ahogy a kibaszott, szürke, agyonmosott köpenyében mondaná fejhangon a tábla felől dr. Bolváriné,
ha volna ilyen – innentől: van! –, plusz krétacsikorgás, hogy ezek persze mindannyian: költők.
Noha nincsenek költők, költőnek lenni avéta, gyakorlatilag nincs ember, aki direkt beleírná magáról cévébe, inkább akkor tudod mit, a halál, vagy ne, még előtte legyen elég akkor inkább az, hogy: író, ez még azért mindig eggyel kevésbé ciki.
Odaírom: író – önmagát igazoló kijelentés.
Önidézet: „A prózában azt szeretem, hogy puszta rímkényszerből nem muszáj olyan szavakat leírni, mint például: locska.” Önidézet: büdös. De ha egyszer igazam van? Noha, jól tudjuk, gúzsba kötve táncolni, az volna szép, meg ah (elütés! pardon), ha égre kelne az éji folyó csillaga.
Az kéne, meg eső.
A piros történetekben ehhez képest, a gúzshoz képest, a legteljesebb szabadság adatik meg, pontosan azt írhatod, amit akarsz, „fűzfa”, azaz, amit akarhatsz, az egyetlen kötelezőt, azt a szót, amit az úgynevezett költői érzék arra a helyre javasol, és nincs, nem akadályoz semmilyen eleve elgondolt, uraságtól levetett apelláta.
Írod: amit a szíved ésvagy a szöveg diktál.
Amúgy meg: a szöveg a szíved.
Édes szívem! Életem!
(Gyengébbeknek: halál becsönget, csávó fürdőköpenyben nyitja ajtót, mitteccik?, erre a halál, az életedért jöttem, mire a csávó, már hátrafelé: életem, téged keresnek!)
A piros történetekhez képest a regény: elég csak.
Valamiért itt akaródzik elmondani, hogy huszonnyolc évvel ezelőtt, a Vörösmarty téren, mint egy szomjúhozó, ki hímes vagy milyen patakra lel, úgy találtam rá az újvidéki Forum Kiadó pultjára, effektíve három gyűrűben vette körül a tömeg, úgy kelletett kívülről a vesék között benyúlni, vagy legalább pipiskedni, hogy valamit belássál, végtelen szerencsémre a szarul borotvált tarkók és izgi kontyok között éppen egy fehér kutyára láttam be, fehér dog feküdt zöld négyzeten, teniszpálya sarka vagy mi, de ahhoz túlzottan kisimította az éden, abszolút, gyűrtelen spenót felület, spenót vagy sóska, tiszta, élő gyapjú, skót anyag, vagy legyen olyan zöld, mint az a hasisos pempő, amit montekrisztó grófja lökött ezüstkanállal az agyarai közé a négyszázvalahanyadik oldalon, drága uram, fogja meg, ez tiszta metafizika. Az állt a kutyás kép fölött a borítón, hogy Tolnai Ottó Virág utca 3. Ez kell nekem, félre innen, geci nyugdíjasok, így beszéltem volna, ha beszéltem volna így, istent és embert nem ismerve. Fogalmam se volt, tegyük hozzá, ki az a Tolnai Ottó, életembe’ nem hallottam. Engedve a nálam erősebb szándéknak, lecsaptam a dögre, megkaparintottam, és ott, helyben, lépek és vesék között, olvasni kezdtem.
Huszonkettő forint. Persze, láttam rögtön, hogy minden pénzt megér.
Változtasd meg, érted?
Mint egy gyászkeretben, mottót nyomtattak a negyedik oldalra, nyilván, mert a Tolnai kérte, azért, és én azt a mottót most akkor szépen, nyugodtan idemásolom.
„Írói munkám kizárólag abban áll, hogy olyan jegyzeteket és töredékeket veszek (szó szerint) munkába, amiket a világon mindennel kapcsolatban már leírtam, történetem minden szakaszában. Egy témát kidolgozni számomra abban áll, hogy már létező részleteket csoportosítok egy később választott vagy sugallt téma köré. Anyagként semmi mást nem fogadok el, csak a körülmények által adott részleteket, amelyek maguktól jönnek, ha jönnek, és annyit érnek, amennyit érnek.
A témát éppoly lényegtelennek érzem az irodalmi műben, mint egy opera szövegét – amelyet a hallgató általában nem ért –, és amely amúgy is csak puszta jelzés.”
Paul Valéry: Füzetek. SGY fordítása.
Botrány az operában, zene fülemnek.
Ehhez képest gyakorlatilag Krisztus előtt ezer óta karácsony van, legalábbis ez van állítva, bemész az iskolába a néhány fölhőtlen év után, és még be se értél, rögtön elmagyarázza valaki, lehetőleg már a pedellus, hogy az irodalom úgy működik, úgy van, hogy a szerző hátramegy a raktárba, előhurcolja a mondanivalót, kicsit leporolja, reménykedik, pedig szaga van, aztán előhúzza a színes karácsonypapírt, és belecsomagolja, od’adja néninek, hozza rénszarvas, déháell, mittudomén – te meg, drága kis olvasó, ügyes gyerek, megkapod, mert nyilván megérdemelted, és, formából a tartalmat, szépen kibontod, ahogy a csillag megy az égen.
Jelentéstulajdonítás, ez megy ezerrel, senki nem mondta meg nekik, hogy már régen ki van oltva.
A tartalmat (satöbbi) Egri Lajos például, akitől 1946 óta tanul egész hálivúd, premisszának hívja, és ilyesmi következtetésekre jut: a Lear király premisszája – „a vakhit pusztuláshoz vezet”; a Rómeó és Júliáé – „az igaz szerelem még a halállal is dacol”; az Othellóé – „a féltékenység” (?) „elpusztítja önmagát és szerelme tárgyát”.
Ha csak úgy nem.
A regény az esetek túlnyomó többségében egy, jó esetben több premissza, legyünk nagyvonalúak, koncepció foglya, és fogolynak lenni nem jó, bármilyen kurva jó fej is a börtönőröd. Ritka, amikor a regény tényleg „lenni akar valami, és nem mondani akar valamit”.
Robert McKee, aki körülbelül a legértelmesebb könyvet írta a filmes történetmesélés designjáról, azt mondja, hogy a sztori az élet metaforája, tulajdonképpen műnemtől függetlenül. Veszed az egész elképzelt életet, és szépen kiszereled belőle azt a fontos keveset, ami elég ahhoz, hogy a kihagyott többséget is képviselje, egymás után teszed a megfelelő sorrendben, és ez volna a műalkotás. Nem beszél méretekről, nem mondja meg, mennyi a minimum, ami még jó eséllyel reprezentálhat, tehát elvileg a maximális dichtung megengedhető, ha jól értem. „Tojáséj.” A forgatókönyvírásról van szó, de itt speciel ez nincs túlságosan kihasználva.
Holott, ha máshonnan nem, hát Erdélytől tudjuk:
„A műalkotás úgy beszél a világ dolgairól, hogy a világ dolgai eltűnnek.
A műalkotás úgy beszél a világ dolgairól, hogy a világ dolgairól való beszéd eltűnik.”
Ezt vesd össze azzal, hogy „a kézirat nem ég el”.
McKee persze valóban értelmes rendbe szedhető eseményekről beszél, eseményről, tehát változásról, a piros történetekben mintha még erre sem volna szükség, kitépheted az egészből, tehát az időből az eleminél kisebb részecskét, és megmarad benne mégis valami irdatlan erő, elég ahhoz, hogy bevilágítsa az egészet, az időt mint teret, mintha atombomba volna. A szövegnek ezt a sugárzását a regény természeténél fogva képtelen fenntartani, jobb esetekben, pillanatokra talán, bebukik ebbe a fehér fénybe, de nem lehet örökké vakuzni, mert belevakulsz, ez világos.
A regény megfontolások mentén halad. Szerkesztik. Épül. Tervrajz, elgondolás, célok nélkül, úgy látszik, elgondolhatatlan. Sajna, nagyon valószínű, hogy ekkora struktúrát nem lehet egyetlen kitartott meglepődésben írni.
Annál rosszabb a tényeknek.
A novellát meg a hübrisz írja, akkor találták fel, amikor még létezett az elsajátítható köznyelvre vonatkozó nagyszabású, optimista konszenzus, ismeretelméleti önhittség, a történetek olvashatók, mert a világ is olvasható, és a kéj a fölismerésben van: igen, ezt ismerem, ilyen, így működik. Gondos kezek vezetnek el a csattanóig. Morale, ahogy az olasz mondja. Minden beszéd egyúttal példabeszéd.
A piros történetekbe viszont, minden ráfogás ellenére, már nagyon nehéz utólag beleszuszakolni a jelentést, a szöveg mint egyetlen, spanyolosan hosszú név mutatkozik be, ahogy a viccben – az utolsó csukja be az ajtót, mondja föl se nézve a király.
Grammatikai katarzis.
„A befogadó ilyenkor azt mondja: »szép«, ami szintén üres kijelentés.”
Vissza Erdélyt!
Idemantrázom megint, negyedikes gimnazista voltam, faltam a könyveket, „ez egy leíró típusú megjegyzés”, Camus, Sartre, a szürrealisták, Kafka, Lautréamont, Rimbaud, a Kandírozott, mandarinzselé színű áramvonal, Üvöltés, Kerouac, Ginsberg, Ferlinghetti, Cortazar, Valton, Le Clézio, Peltonen, Stachura, Kesey és Heller, Enzensberger és a Gruppe 47, Grass, Böll és Jens egyetlen ámulatban, viszont a Kortárs Új Írástól effektíve kivert a víz.
Elmondtam ezt annak, aki szegény, a lelkemért akkoriban felelős volt, konkrétan Pártos Verának, a magyartanáromnak, hogy úgy veszem észre, momentán nincsen magyar irodalom.
Ha volna olyan, hogy melegkék pillantás, na, az volt neki.
Fürkész, mélyeszti.
Hogy hallottam-e már Mészöly Miklós nevét. Ráztam a fejem, hogy nem. Akkor fáradjak el talán, mondta, az Írók boltjába, szerencsém van, épp megjelent a Mészöly könyve, az a címe, hogy Alakulások. Nem volt olyan messze az Ó utcától. Beléptem a boltba, és rögtön az első hajón ott volt a könyv. Kerestem benne valami rövid szöveget. Annyit talán még kibírok.
Kinyitod, belemarkolsz, és visszafelé pörgeted, úgy.
Az Anakamphosnál álltam meg, láttam, hogy elég rövid. Elolvastam egyszer, majd még egyszer, aztán két órán át alakultam, oda-vissza, keresztül-kasul, mint szomjúhozónak satöbbi.
„Itt fogok lakni.”
Ez volt az első Mészöly-mondat az életemben.
Elhangzott a Beszélő 2011. február 4–5-ei Novellakonferenciáján.
- Kultúra [6]