Khamenei ajatollah idestova 22 esztendeje kormányozza az iszlám köztársaságot. Ezen idő alatt ügyesen lavírozott a frakcióharcok útvesztőjében, valamint túlélte a különféle külső-belső válságokat, és az ország leghatalmasabb urává emelkedett. A mai iráni politikai-hatalmi felépítményben nincsen nála befolyásosabb szereplő: Khamenei egyszerre méltóságteljes egyházfő, közvetítő a frakcióharcokban, diktátor a döntések meghozatalában, valamint a fegyveres erők és a rendőrség főparancsnoka, és a közmédiumok irányítója. A legfőbb vezető azonban két évtizedes regnálása alatt, különösen pedig a 2009-es elnökválasztás során, súlyos hibákat is vétett, amelyek nemcsak a saját uralkodói pozícióját, hanem a rendszer továbbélésének lehetőségét is veszélybe sodorhatják. Különösen így van ez, ha az utódlás kérdését vizsgáljuk, nevezetesen azt, hogy milyen tisztséget hagy hátra maga után Khamenei ajatollah, illetve hogy milyen körülmények közt kerül majd sor az új vezető megválasztására, s végezetül, hogy ki fogja a jövőben valójában betölteni a főkormányos szerepét.
Khamenei: a modern perzsa fejedelem
Ali Khamenei politikai pályafutása igazi sikertörténetnek számít, hiszen képes volt a kezdeti gyengeségét ledolgozni, majd pedig kiépíteni és megszilárdítani abszolút hatalmát. Amíg az államalapító Khomeini ajatollah egyfelől igen karizmatikus személyiség, másfelől pedig jól képzett síita teológus, mudzstahid (iszlám jogtudós), sőt, mi több, mardzsa-e-taklíd (az utánzás forrása) volt, és éppen ezért széles politikai és vallási hatalommal, illetve népes társadalmi támogatói bázissal rendelkezett, addig Khamenei hiányában volt ezeknek a képességeknek és jellemzőknek, és lényegében hatalomra kerülése óta küzd a stabil hátország és a legitimáció hiánya jelentette problémával. Ám mindezek ellenére mégis nagyobb hatalomra tett szert, mint amilyennel az iszlám köztársaság alapítója a saját korában bírt. Vajon minek köszönhető ez a siker? Nos, talán annak, hogy a legfőbb vezető sokat forgathatta a realista politikaszemlélet atyjának, Niccolo Machiavellinek a munkáit, és uralkodása alatt igyekezett megfogadni és alkalmazni is a Fejedelemnek szánt intelmeket és útmutatásokat.1
Machiavelli mottója szerint „jobb, ha félik a fejedelmet, mint ha szeretik, mert a hatalom a félelemből ered”. Ezt a tanácsot tartotta szem előtt az egyszerű hodzsatoleszlámként (középrangú egyházfőként) Khomeini helyébe kerülő Khamenei is, aki hatalomra jutását követően a fegyveres erőkre támaszkodva erősítette meg a pozícióját. Számára a legfőbb legitimációs erőt nem a vallási szemináriumok, hanem a Forradalmi Gárda barakkjai jelentették – s jelentik mind a mai napig. A felek között az évek során egyfajta szimbiózis alakult ki: a gárda egy százezer fős magánhadseregként működik, amelyet bármikor be lehet vetni, s amely csakis a legfőbb vezetőnek tartozik engedelmességgel. Cserébe tagjai jól profitáló üzletekhez és politikai befolyáshoz jutnak, s nem utolsósorban részesülnek a legfőbb autoritásból is.2 Khamenei ráadásul nemcsak az erőszak-alkalmazás kizárólagos monopóliumával rendelkezik, hanem az ő irányítása alatt áll az igazságszolgáltatás rendszere is, ezáltal pedig az iráni fejedelem mindenkor képes a személyével és a rendszerrel elégedetlen kritikusokat félreállítani és elnémítani.
A fejedelemnek ugyanakkor óvatosnak kell lennie annak érdekében, hogy ő maga ne essen áldozatul a tömeg gyűlöletének, ahogyan az olasz filozófus fogalmazott: „Meg kell tanulnia rosszat tenni, de közben jónak látszani.” Az iszlám köztársaságon kívül aligha akad a világon még egy olyan politikai berendezkedés, ahol ez az elv maradéktalanul érvényesülne a gyakorlatban. Iránban ugyanis a legfőbb fejedelem a háttérből irányít: egyfelől a kinevezett tisztségviselőknek és a széles patronázs-hálózatnak köszönhetően befolyásolni tudja a döntéshozatalt, másfelől pedig rendelkezik mindazon eszközökkel, amelyek szükségesek egyeduralma megtartásához, miközben ő maga mindenki és mindenek felett áll.3 Khamenei a mindennapi szereplést meghagyja másoknak, így amikor a dolgok rosszul sülnek el, akkor minden esetben képes áthárítani a felelősséget valamely másik politikai-hatalmi szereplőre. Beszédes adat például, hogy a Google perzsa nyelvű keresője csak feleannyi Khamenei-találatot ad, mint amennyit Ahmadinezsádra dob ki – az angol nyelvű keresőben ez az arány már 5:1 a „Doktor” javára.
Khamenei hatalomra kerülése óta mindig is tartózkodott az olyan rossz szokásoktól, amelyek miatt hatalmától megfoszthatnák. Szerény karizmáját és gyenge vallási kvalitásait egyszerű és mértékletes élettel próbálta meg ellensúlyozni.4 Az arab diktátorokkal ellentétben neki nincsen kacsalábon forgó palotája, egy teheráni munkásnegyedbeli lakásban él, továbbá divatos ruhakollekciója sincsen, mindig ugyanabban a bézs színű köpenyben, papucsban és szemüvegben jelenik meg. Aszketizmusát pedig jól szemlélteti elfogyasztott napi menüje is, ami nem több, mint egy kis kenyér, sajt és tojás. A modern kori perzsa fejedelem így nemcsak hogy a színfalak mögött maradva kormányozza az országot, hanem mértékletes életvitelével sem lóg ki a polgárok sorából. De nemcsak maga Khamenei ajatollah, hanem egész családja is kerüli a fényűzést: nincsenek se korrupciós ügyeik, se titkos bankszámláik. A pénzköltő diktátorfeleségekkel ellentétben pedig Khamenei hitvese olyan az irániaknak, mint Columbo hadnagy felesége volt a tévénézőknek: senki sem látott róla még egyetlenegy fényképet sem.
Machiavelli azt is javasolja a fejedelemnek, hogy amikor országában a felek közötti vitát kell eldönteni, akkor legyen erős és határozott, és nagy ívben kerülje a kompromisszumos megoldásokat: „Mivel az erőszak a hatalom alapja, a vezetőnek nem jó könyörületességet gyakorolni, mert azt a gyengeség jelének tartanák, és könnyen visszaélnének vele.” Khamenei hatalomra kerülése óta folyamatosan küzd a belső frakcióharcokkal, ezért igyekszik megfogadni a fejedelmi tanácsot. Ráadásul az 1979-es forradalom során, a sah bukását látva meg is tanulhatta a leckét: hogyha beadja a derekát, könnyen elveszítheti a hatalmát. Ezért legyen szó akár a fiatal diákok utcai megmozdulásairól, a reformpártiak törvényhozási javaslatairól vagy éppenséggel a washingtoni–teheráni kapcsolatokról, a legfőbb fejedelem inkább erőből tárgyal, mintsem hogy a megegyezést keresné. Khamenei a kegyetlenség hatékony alkalmazásával és a politikai csoportok, illetve pozíciók egymás ellen történő kijátszásával lényegében bebiztosította, hogy hatalma kikezdhetetlen, döntése pedig megfellebbezhetetlen legyen.5
Végezetül, Khamenei megfogadta Machiavelli azon tanácsát is, amely arra szólítja fel a fejedelmet, hogy mindenkor tartsa fenn a külső-belső ellenség-ellenfél mítoszát. Az iszlám köztársaságban a forradalom óta az Amerika-ellenesség képezi (az elesettek támogatása és az igazságtalan világrend megkérdőjelezése mellett) a külpolitika egyik központi elemét. Khamenei számára azonban a „Nagy Sátán” elutasítása inkább hivatkozási pont, mintsem ideológiai cél, lényegében egyfajta, a status quo fenntartására irányuló törekvés. A legfőbb fejedelem tisztában van azzal, hogy az amerikai kapcsolatok normalizálódása és az ország újraintegrálódása a nemzetközi rendszerbe alapjaiban kérdőjelezheti meg a hatalmát, ezért szinte nincs olyan alkalom, amikor ne intézne kirohanást az Egyesült Államok ellen.6 Az Amerika-ellenesség ráadásul remek lehetőséget teremt arra is, hogy a társadalmi gondokért az amerikai pop- és szexkultúrát, a gazdasági nehézségekért az igazságtalan washingtoni szankciópolitikát, a regionális instabilitásért és az etnikai kisebbségek lázongásáért pedig az agresszív amerikai külpolitikát okolja.
Összességében azt mondhatjuk, hogy Khamenei uralkodása alatt a forradalmi kormányzatból igazi despotizmust alkotott, és mint egy modern kori szultán, úgy kormányozza az iszlám köztársaságot.7 A legfőbb vezető nem enged semmiféle autonómiát a politikai struktúráknak, kvázi kézi irányítással vezeti az országot, és hozza a döntéseket. Hatalma egyrészt a patrimoniális logikán alapszik, vagyis a széles körben kinevezett politikai-vallási „komisszárok” hálózatán, amely mint adminisztratív gépezet szolgálja a legfőbb vezetőt. Másrészt uralma a fegyveres erőkön és a különféle félkatonai egységeken nyugszik, amelyek kizárólag Khamenei ajatollahnak felelősek, és a „terror teóriájának” eszközéül szolgálnak. Hatalmának további zálogát jelentik a különféle vallási alapítványok (bonyádok), amelyek mint állam az államban működnek, és gazdasági-pénzügyi függetlenséget biztosítanak a legfőbb vezetőnek. Khamenei 1989-es hatalomra kerülése óta minden tekintetben az iszlám köztársaság legbefolyásosabb szereplője lett, és erre az eredményre minden bizonnyal Machiavelli is büszke lenne.
2009: Egy elhibázott választás története
Ali Khamenei teljesítménye kétségkívül dicséretes, már-már eléri a summa cum laudét, a legfőbb vezető azonban súlyos hibát vétett – vagy ha úgy tetszik, öngólt rúgott –, amikor 2009 júniusában Mahmud Ahmadinezsád erőszakos beiktatása mellett tette le a voksát. Pártválasztásával kiélezte a frakciók közötti harcot, elveszítette közvetítői szerepét, a tiltakozások vérbe fojtásával pedig nemcsak a saját pozíciója, hanem maga az iszlám köztársaság is veszélybe került. Ráadásul a legfőbb vezető egyre inkább kiszolgáltatottá vált a Forradalmi Gárdának, miközben a „Doktor” személyében egy olyan erő került hatalomra, amely most ironikus módon sokkalta nagyobb kihívást jelent a rezsimnek és a fejedelemnek, mint az elmúlt két évben sikeresen vérbe fojtott ellenzéki Zöld Mozgalom. A vitatott elnökválasztást követően úgy fest, hogy a legfőbb vezető már nem rendelkezik a Machiavelli által elképzelt és dicsőített „virtussal”, azzal a rugalmassággal, amellyel a fejedelem képes lenne a körülmények és az idő változásának megfelelően élni az erényeivel, az erő és a bölcsesség alkalmazásával.
Khamenei párthoz kötődése súlyos hiba, ennek a magatartásnak a veszélyeire maga Machiavelli is felhívta a figyelmet könyvében. Szerinte a fejedelemnek mindenkor képesnek kell lennie a hatalmasságok egymás ellen történő kijátszására, vagyis a közvetítőként eljáró vezetőnek nem szabad hagynia, hogy az egyik vagy másik oldal túlzottan megerősödjék, és a saját befolyására veszélyt jelentsen. Khamenei ajatollah azonban a legfőbb vezetői tisztség birtokában elég erősnek gondolta magát, a reformpártiak választási sikereit látva pedig szükségesnek is érezte, hogy a politikai palettát átformálja. Noha Ahmedinezsáddal azonosulva sikerült megerősítenie a pozícióját, s félreállítania a reformereket, de ezzel felborította a politikai frakciók közti kényes egyensúlyt is, mivel a hatalmat egy szűk elit kezébe tette le.8 A forradalmi rendszerben egykor meghatározó szerepet játszó csoportok és személyek háttérbe szorításával ráadásul a konzervatív táborban is kiéleződtek a csatározások. Az államalapító Khomeinivel ellentétben Khamenei nemcsak hogy nem tudta kezelni a frakcióharcokat, hanem még inkább felerősítette azokat.
Ahmadinezsád felkarolásával Khamenei ajatollah képes volt teljes mértékben marginalizálni politikai ellenfeleit. Mindeközben azonban hagyta önálló életre kelni a kiválasztott marionettbabát, aki ma már komoly fenyegetést jelent a hatalmára. A „Doktor” saját klientúrarendszerének kiépítésével megbontotta a tradicionális hatalmi-politikai struktúrákat, illetve deviáns viselkedésével megkérdőjelezte a legfőbb vezető kizárólagos autoritását. Ahmadinezsád a kinevezések kapcsán többször is szembement Khamenei döntésével, túlzott vallási aktivizmusával pedig odáig merészkedett, hogy egy dokumentumfilmben magát az ajatollahhal egyenértékűként tüntesse fel.9 Az legfőbb fejedelem nehéz helyzetben van, mivel szeretne megszabadulni kellemetlenné vált protezsáltjától, de az elnök félreállítása a hiba beismerése, a gyengeség jele lenne, ami minden bizonnyal csak erősítené az ellenzéket. Ahmadinezsád olyan, mint egy kés a legfőbb vezető oldalában: ha kihúzzák, akkor alighanem komoly vérzést eredményez, ha azonban bennhagyják, akkor előbb-utóbb elviselhetetlenné válik majd a fájdalom.10
Ahmadinezsád térnyeréséhez kísértetiesen hasonlít a Forradalmi Gárda megerősödése is. Khamenei rájuk támaszkodva volt képes megerősíteni a hatalmát, mára azonban egyre inkább függő helyzetbe került a gárda csapataitól. Mindezt egyértelművé tette, hogy 2009 folyamán a teheráni utcákon csak a forradalmi erőknek köszönhetően sikerült rendet teremteni. A gárda ráadásul Ahmadinezsád elnöksége alatt igazi gazdasági hatalommá is avanzsált, vezetői a privatizációs folyamatokban olyan befolyásossá váltak, mint az orosz oligarchák. S bár a Pazdaran parancsnokait a legfőbb vezető nevezi ki, s időről időre cserélgeti is őket, támogatottsága a gárdán belül, különösképpen az alsóbb rangú tagság körében korántsem biztos. A Forradalmi Gárda köreiben egyre inkább általános az a nézet és törekvés, hogy a klérust félreállítva az iszlám köztársaság irányítását a saját kezükbe vegyék.11 A gárda térhódításával az iszlám köztársaság nagyon megváltozott, és ma már csak a nevében tekinthető teokráciának, a gyakorlatban erőteljesen militarizálódott, s egyfajta modern pretoriánus rendszer született belőle.
A legfőbb fejedelem nemcsak azt a mozgásterét veszítette el, amellyel a frakcióharcokat kezelni, a Forradalmi Gárdát ellensúlyozni tudná, hanem a függöny mögötti vezér szerepét is: a tüntetések során, és még inkább azok leverését követően, mint a legfőbb gonosz került a középpontba, s a tiltakozók célkeresztjébe. A „halál Khameneire!” kiáltások és falfirkák egyértelműen bizonyították, hogy a korábbi tabuk megdőltek, mint ahogyan azt is, hogy a legfőbb fejedelem már nem képes a felelősségét másokra hárítani. A legfőbb vezető pozíciója és legitimációja súlyos csorbát szenvedett. Ráadásul a Khamenei család feddhetetlensége és mértékletessége is elillanni látszik, mivel Modzstaba Khamenei (Khamenei ajatollah második fia) egyre sűrűbben tűnik fel a politika színpadán, s nemcsak hogy egyfajta bizalmas jobbkézzé, consiglierévé nőtte ki magát, hanem egyes pletykák szerint még a dinasztikus utódlás jelöltjeként is felmerült a neve. A 2009-es elnökválasztás során pedig azzal is megvádolták, hogy Ahmadinezsád elkötelezett támogatójaként ő vezényelte le az erőszakos rendteremtést.12
Khamenei ajatollah a véres teheráni leszámolás következtében elvesztette az erényes uralkodó látszatát, és ezáltal a tömegek támogatását és ragaszkodását is. A fejedelem egyre inkább az előkelők (az ún. „lojális katonák”) kegyeit keresi, ami korántsem lehet további politikai sikerességének a garanciája. A meg nem alkuvás ugyan rövid távon eredményes volt, de hosszabb távon a rendszer működését áshatja alá. Az iráni társadalom és a legfőbb vezető közötti szakadék végzetesen elmélyülni látszik, mivel a felek világképei és vágyálmai homlokegyenest szemben állnak egymással. Így például amíg az előbbi óhajtja, addig az utóbbi féli a kulturális nyitást. E tekintetben beszédes, hogy amíg a legfőbb vezető 1989 óta egyetlenegyszer sem hagyta el az iszlám köztársaságot, addig az ország lakosságának közel kétharmadát kitevő 30 év alattiak az internet és a műholdas tévécsatornák révén bebarangolták már szinte az egész világot. A mai iráni fiatalság már nagyon vágyik a szabadságra, éppen ezért aligha lehet őket vallási dekrétumokkal és parancsuralmi rendszerrel sokáig kordában tartani.13
A 2009-es események paradox eredménye, hogy az iszlám köztársaság már aligha menthető meg vallási oldalról. Egyfelől a pártválasztással és az erőszakos fellépéssel teljesen lejáratódott a vallási vezetés, mint ahogyan azt a tüntetők követelése is jól mutatta: „Iszlám helyett Iráni Köztársaságot!” Másfelől az egyházi szigornak, a demográfiai-kulturális változásoknak, a rendszer legitimációvesztésének, valamint a globalizációs folyamatoknak az eredményeként az iráni társadalom szekularizálódott.14 Ráadásul Khamenei központosított rendszerében nincsen életképes klerikális alternatíva, mivel a reformpárti ajatollahok el vannak lehetetlenítve. Montazeri nagyajatollah halálával pedig már nincsen olyan karizmatikus és népszerű reformista egyházfő sem, aki új életet lehelhetne a Khomeini által megálmodott rendszerbe. Mindezt látva, illetve a Forradalmi Gárda térhódítását érzékelve, úgy tűnik, hogy az iszlám köztársaság alapvetően és végleg átalakul, a jövőt illetően pedig akár az is elképzelhető, hogy Khamenei ajatollah lesz az, aki utoljára töltötte be az iszlám köztársaság legfőbb vezetőjének tisztségét.
Utódlás: merre tovább, Iszlám Köztársaság?
Ali Khamenei ajatollah egészségi állapotáról már lassan egy évtizede keringenek a pletykák, egyes források szerint leukémiában és prosztatarákban szenved. S miután 2007-ben több hétre eltűnt a kíváncsi tekintetek elől, egyre többen kezdtek el spekulálni azon, hogy vajon mi lesz az iszlám köztársasággal a legfőbb vezető halála után? Nos, akárcsak 1989-ben, az államalapító Khomeini ajatollah halálakor, úgy Khamenei esetében sem valószínű, hogy a rendszer a vezető távozását követően megszűnnék létezni, mindazonáltal jelentős változáson fog keresztülmenni. Azt pedig, hogy milyen irányba fog átalakulni a legfőbb vezetői tisztség, és hogy ki fogja betölteni a főkormányos szerepét a jövőben, lényegében a következő három tényező fogja meghatározni: először is az ideológiai frakciók közti hatalmi egyensúly megléte vagy hiánya, ha úgy tetszik, a politikai paletta aktuális állapota; másodszor az iszlám jogtudós (velaját-e fakíh) uralmának éppen meghatározó elmélete; végezetül annak a személyi hálónak és patronázsrendszernek a befolyása, amelyet Khamenei az évtizedek során kiépített maga körül.15
A három utódlási faktort szemügyre véve 2011-ben a következőképpen fest a helyzet. Az ideológiai frakciók közti egyensúly megbomlott, mivel a Khamenei által támogatott „principalisták” (az ultra-konzervatívok) mind a kinevezett, mind a választott intézményekben kvázi egyeduralomra tettek szert. A reformerek és a mérsékelt konzervatívok félreállításával erőteljesen leszűkült a politikai elit, ami egyre élesebb vitákat és csatározásokat eredményezett a forradalmi táboron belül. A politikai ellenfelek félreállításának, illetve az erőközpontok gyengülésének eredményeként ma az iszlám jogtudós abszolút uralmának elmélete érvényesülhet a gyakorlatban.16 Khamenei ajatollah sokkalta inkább egy hadsereg főparancsnokára emlékeztet, mintsem a politikai csoportok között közvetítő vallási vezetőre. A személyes kapcsolatoknak és kinevezéses jogköröknek köszönhetően pedig olyan széles klientúra-hálózatot hozott létre, amely a Forradalmi Gárda parancsnokaitól kezdve a pénteki imádságvezetőkön keresztül a minisztériumi alkalmazottakig terjed, s amely képes lehet biztosítani az utódlás zökkenőmentességét.
No, de nézzük akkor, hogy rövid távon milyen forgatókönyvekkel is számolhatunk Khamenei ajatollah távozását követően? A legkézenfekvőbb és a legvalószínűbb, hogy marad a jelenlegi status quo, vagyis Khamenei személyes kapcsolatrendszerét latba vetve sikeresen továbbmenti a pozícióját és támogatóinak hatalmát. Bár ez idáig a legfőbb vezető nem nevezett meg hivatalos utódot, de jelen pillanatban úgy fest, hogy a pozíció legesélyesebb várományosa Mahmud Shahroudi ajatollah, az igazságszolgáltatás feje lehet.17 Egy biztos, az új vezető ez esetben a forradalmi elitből, Khamenei szűkebb belső köréből fog érkezni, s hatalma közel azonos lesz a mostanival, mint ahogyan a követett ideológia tekintetében sem várhatunk majd nagyobb változást (marad a szociális konzervativizmus és a hangos antiimperializmus). Ebben a szcenárióban tovább folytatódik a reformerek és a mérsékeltek félreállítása, valamint az uralom központosítása. Mindeközben tovább erősödik majd a Forradalmi Gárda, mivel a legfőbb vezető melletti pretoriánus őrző-védőként még nagyobb befolyásra tehetnek szert a gazdasági-hatalmi felépítményben.
A széles patronázsrendszer és a beszűkült politikai paletta kétségkívül a jelenlegi rezsim továbbélésének kedvez, ezzel szemben a második lehetséges forgatókönyv esetében az abszolút uralom elmélete játszhat főszerepet, és határozhatja meg a jövőbeli berendezkedést, valamint azt, hogy ki lesz a következő vezető. Ez esetben egy olyan ultrakonzervatív utód kerülhet hatalomra, mint például Meszbáh-Jázdi ajatollah, vagy esetleg egy olyan második generációs forradalmár, aki a felsőbb vezetés támogatásával üstökösszerűen robbanhat be a politikai közéletbe.18 Az abszolutista rendszerben a vezetés drákói szigorral, így például minden korábbinál erőszakosabb fellépéssel, illetve a speciális egyházi bíróságok verdiktjeivel fogja bebiztosítani a hatalmát. Az újonnan kiépülő rendszerből pedig véglegesen száműzni fogják a nép részvételén alapuló köztársasági elemeket, ezzel téve egyértelművé az isteni szuverenitás elsődlegességét (például a választott parlamentet egy tanácsadó testületté redukálják majd le). Az iszlám köztársaság így lényegében olyan kirekesztő rezsim lesz, mint a harmadik világ bármely elnyomó diktatúrája.
A harmadik forgatókönyv a korábbiakkal ellentétben egyfajta demokratikus átalakulást vizionál. A frakcióharcok és a személyi küzdelmek ugyanis – mint ahogyan azt Ahmadinezsád esetében is láthattuk – alááshatják Khamenei szerepét és a legfőbb vezető tisztségét is. A vezetésből kiszoruló politikai erők, a mérsékelt konzervatívok és reformpártiak koalíciót formálva komoly fenyegetést jelenthetnek a jelenlegi elit hatalmára, nem is beszélve a vezetéssel szembeni általános elégedetlenségről, illetve a társadalom szabadság utáni vágyakozásáról. Ebben a demokratikus szcenárióban a progresszív erők és iskolák aktivizálódásának köszönhetően egy reformorientációjú vezér, egyfajta „iráni Gorbacsov” kerülhet majd hatalomra (például Juszef Szanei ajatollah személyében).19 S bár az iszlám köztársasági keret alighanem megmarad a jövőben is, de a működése alapjaiban meg fog változni: az elszámoltathatóbb és átláthatóbb rendszerben a legfőbb vezető hatalmát fékek és ellensúlyok fogják majd korlátozni, s ezáltal a döntések meghozatalában nagyobb szerep jut majd a néprészvételnek és a pragmatizmusnak is.
A negyedik lehetőség egy vezetői tanács létrejötte lehet, amely ötlet már többször is napirendre került az 1979-es forradalom óta eltelt három évtizedben. (Így például az 1989-es utódlás kapcsán, mert akkor sokan úgy vélték, hogy a legfőbb vezetői tisztség csakis kizárólag Khomeinire volt megtervezve.) E szerint a forgatókönyv szerint a frakcióharcok kiéleződése, az alkalmas és karizmatikus személyiség hiánya, valamint a „megosztott vezetés” koncepciójának támogatottsága miatt a legfőbb vezetői tisztség meg fog szűnni, helyét pedig a jövőben egy úgynevezett „Vezetői Tanács” fogja átvenni, amelynek tagjait a Szakértők Gyűlése választaná meg. Ebben az esetben egyfelől – a demokratikus fordulathoz hasonlóan – nagyobb társadalmi részvétellel és intézményi nyitottsággal számolhatunk (így például a tanácsnak konzultálnia kellene a törvényhozással és a köztársasági elnökkel), másfelől azonban a politikai csoportok közötti csatározással és a személyi rivalizálással, amely adott esetben olyan élessé is válhat, hogy azt aligha lehet majd könnyed kompromisszumokkal orvosolni.20
Végezetül, mint utolsó eshetőség, fennáll a rendszer bukásának a lehetősége is. A legfőbb fejedelem meggyengülése és az eliten belüli törésvonalak elmélyülése a társadalmi elégedetlenséggel és a polgárok aktivizálódásával karöltve akár véget is vethet az iszlám köztársaság jelenlegi berendezkedésének s a legfőbb vezetői tisztségnek. Akár a Forradalmi Gárda, akár a szekuláris erők veszik át az irányítást, a klérus ez esetben mindenféleképpen ki fog szorulni a hatalomból, s vissza fog térni a klasszikus kvietista szemlélethez. A „fennmaradó” köztársasági modellben valamennyi tradicionális politikai csoport és társadalmi erő aktív szerepet kaphat és játszhat, de igazán kitüntetett jelentősége az iráni nacionalizmusnak lesz (meghatározó ideológia lehet a politikai diskurzusban és döntéshozatalban).21 Az új politikai rendszer a katonai uralomtól kezdve a demokratikus kormányzatig többféle formát is ölthet, feltehetőleg azonban megtartja majd az informális hálózatok szerepének a jelentőségét, valamint a hatalomnak a vezető személyében, illetve az annak felelős bürokrácia alakjában való centralizációját.
Khomeini halálát követően az utódlás viszonylag gyorsan és zökkenőmentesen zajlott le: az alkotmány passzusai alapján az új legfőbb vezetőt a Szakértők Gyűlése választotta meg. A jelenleg terítéken lévő utódlás azonban úgy fest, hogy eltérő menetrend szerint fog lezajlani.22 Napjainkra ugyanis a helyzet jelentősen megváltozott, a 86 tagú politikai-vallási intézmény például elvesztette a korábbi befolyását, s ezért aligha játszhat tényleges szerepet az új vezető kiválasztásában, mint ahogyan a forradalmi elit nagy része sem, akiket időközben Khamenei ügyesen félreállított. Összességében azt mondhatjuk, hogy a nagyhatalmú Forradalmi Gárda lesz az, aki az utód személyéről dönteni fog – hiszen nincsen más olyan szervezett erő, amely harcba szállhatna vele a hatalomért. Az utódlás ugyanakkor akár 1989-et is idézheti, amennyiben a gárdisták egységesen és gyorsan egy gyenge legfőbb vezetőt választanak majd maguknak. A kérdés ez után az lesz, hogy az vajon mennyire tud, illetve mennyire hagyják őt Khameneihez hasonlóan felnőni a feladathoz, és megerősödni a rendszerben?
Utószó: civilek kontra gárdisták?
Ha időben előretekintünk, úgy érdemes megemlíteni, hogy hosszabb távon számos egyéb tényező is szerepet kaphat az utódlás mikéntjében, illetve annak végeredményében.23 A 2009-es elnökválasztás után Khamenei pozíciója és legitimációja meggyengült, és ez az idő előre haladtával csak még inkább így lehet. A kiszorított politikai frakciók nagy száma, valamint a társadalom széles elégedetlensége hosszabb távon biztosan megkérdőjelezi majd az ajatollah uralkodói státuszát, s végzetesen meggyengíti a vezető támogatói hálózatát is. Az iszlám köztársaság sajátossága az, hogy a hatalmi súlypontok ciklikusan változnak, vagyis csak idő kérdése, hogy mikor szerveződik egy új olyan csoport vagy erőközpont, amely átveszi majd a legfőbb befolyásoló szerepét.24 Az új generációk és világképek megjelenése mellett legalább ennyire fontos az is, hogy a jelenlegi vezetés mennyiben lesz képes orvosolni a társadalmi problémákat, így például a lakosság megélhetési gondjait és a fiatalság modernitás utáni vágyakozását. S persze ne feledjük, hogy a nemzetközi történések is hatással lehetnek az iráni utódlási procedúrára.
Iránban jelen pillanatban két erő látszik körvonalazódni, amelyek az elkövetkezendő időben meghatározó szereppel bírhatnak majd az iszlám köztársaság „átalakításában”: egyfelől a Forradalmi Gárda, amely intézményileg számít fajsúlyos szereplőnek, másfelől pedig az úgynevezett Zöld Mozgalom, amely viszont társadalmilag tekinthető erősnek. Ahhoz, hogy sikerrel járjanak, mindkettőnek ugyanazzal a problémával kell szembenéznie, nevezetesen hogy vajon képesek lesznek-e menedzselni a töredezettségüket, és biztosítani az egységes fellépést. Az ellenzékről köztudott, hogy rendkívül heterogén összetételű, de nincs ez másként a gárda esetében sem, amely ideológiailag és társadalmilag is igencsak megosztott (lényegében csak a „profit” tartja össze a tagjait).25 A gárdisták és a civilek párharcából rövid távon minden valószínűséggel az előbbiek kerülnek majd ki győztesen, de a fiatal és tájékozott iráni társadalmat, az életteli civil szférát (így például a feminista mozgalmakat), valamint a globális információs forradalmat tekintve hosszabb távon mégiscsak az utóbbiaknak áll majd az a bizonyos zászló...
Jegyzetek
1 Karim Sadjadpour: The Prince of Persia: Machiavelli’s Got Nothing on Iran’s Supreme Leader. Foreign Policy, 2011. július 21. (http://www.foreignpolicy.com/articles/2011/07/21/the_prince_of_persia [2])
2 Elliot Hen-Tov & Nathan Gonzalez: The Militarization of Post-Khomeini Iran: Praetorianism 2.0. The Washington Quarterly, 2011. tél (Vol. 34. No. 1.), 46–53. o.
3 Wilfried Buchta: Who Rules Iran? The Structure of Power in the Islamic Republic. The Washington Institute for Near East Policy, Washington, 2000, 46–58. o.
4 James Reynolds: Profile: Iran’s Unremarkable’ Supreme Leader: Ayatollah Khamenei. BBC, 2011. augusztus 4. (http://www.bbc.co.uk/news/world-middle-east-14362281 [3])
5 Alex Vatanka: Ali Khamenei: Iran’s Most Powerful Man. The Middle East Institute Policy Brief (No. 10.), 2008. március, 1–8. o.
6 Karim Sadjadpour: Reading Khamenei: The World View of Iran’s Most Powerful Leader. Carnegie Endowment for International Peace, Washington, 2008, 14–19. o.
7 Akbar Ganji: The Latter-Day Sultan: Power and Politics in Iran. Foreign Affairs, 2008. november–december (Vol. 87. No. 6), 49–51. o.
8 Ali Alfoneh: Khamenei’s Balancing Act. Middle East Quarterly, 2011. tél (Vol. 18. No. 1.), 73–77. o.
9 Muhammad Sahimi: Ahmadinejad-Khamenei Rift Deepens into Abyss. Tehran Bureau, 2011. május 7. (http://www.pbs.org/wgbh/pages/frontline/tehranbureau/2011/05/opinion-ahmadinejad-khamenei-rift-deepens-to-an-abyss.html [4])
10 Geneive Abdo: Iran’s Standoff: Khamenei vs Ahmadinejad. Al-Jazeera (Opinion), 2011. május 12. (http://english.aljazeera.net/indepth/opinion/2011/05/2011512101644247806.html [5])
11 Muhammad Sahimi: Showdown between Khamenei and IRGC? Who’s Really in Charge? Tehran Bureau, 2009. július 28. (http://www.pbs.org/wgbh/pages/frontline/tehranbureau/2009/07/showdown-between-khamenei-and-irgc.html [6])
12 Muhammad Sahimi: The Man in the Shadow: Mojtaba Khamenei. Tehran Bureau, 2009. július 16. (http://www.pbs.org/wgbh/pages/frontline/tehranbureau/2009/07/the-man-in-the-shadow-mojtaba-khamenei.html [7])
13 Geneive Abdo & Jonathan Lyons: Answering only to God. Faith and Freedom in Twenty-First Century Iran. Henry Holt and Company, New York, 2003, 196–230. o.
14 Hossein Bashiriyeh: The Islamic Revolution Derailed. In: Andrew Parasiliti: The Iranian Revolution at 30. Middle East Institute, Viewpoints Special Edition, Washington, 2009, 35. o.
15 Alireza Nader, David E. Thaler & S. R. Bohandy: The Next Supreme Leader: Succession in the Islamic Republic of Iran. RAND National Defence Research Institute, Santa Monica, 2011, 11–43. o.
16 Amir Taheri: Building a Cult of Personality for Ayatollah Khamenei in Iran. Al Arabiya News, 2011. július 9. (http://english.alarabiya.net/views/2011/07/ 09/156815.html [8])
17 Babak Sarfaraz: Iran’s Next Supreme Leader: A Political Trajectory. The Nation, 2009. július 23. (http://www.thenation.com/article/irans-next-supreme-leader [9])
18 Jonathan Paris: Prospects for Iran; Legatum Institute, London, 2011, 20–21. o.
19 Mohamad Bazzi: Khomeini’s Long Shadow: How A Quiet Revolution in Shiism Could Resolve the Crisis in Iran. Foreign Affairs, 2010. június 21. (http://www.foreignaffairs.com/articles/66479/mohamad-bazzi/khomeinis-long-shadow [10])
20 Alireza Nader, David E. Thaler & S. R. Bohandy: I. m. 73–76. o.
21 Ali Ansari: Iranian Nationalism Rediscovered. In: Andrew Parasiliti: The Iranian Revolution at 30. Middle East Institute, Viewpoints Special Edition, Washington, 2009, 83–84. o.
22 Mehdi Khalaji: Supreme Succession: What Next? The Washington Institute for Near East Policy, 2011. június 13. (http://www.washingtoninstitute.org/template C06.php?CID=1658 [11])
23 Alireza Nader, David E. Thaler & S. R. Bohandy: I. m. 85–91. o.
24 Mehdi Moslem: Factional Politics in Post-Khomeini Iran. Syracuse University Press, New York, 2002, 1–10. o.
25 Muhammad Sahimi: Fissures in the Revolutionary Guards’ Officer Corps? Tehran Bureau, 2011. március 1. (http://www.pbs.org/wgbh/pages/frontline/tehranbureau/2011/03/fissures-in-the-revolutionary-guards-officer-corps.html [12])
- Játéktér [17]