Forradalom egykor és most

Mink András [1]

„A  kisgazdapárt elejétől végig a magántulajdon alapján állott. Úgyannyira, hogy még az értelmiségi forradalmi tanács és a parasztpárt is elfogadta azt az általunk már előzetesen is akceptált Nizsalovszky–Varga-féle tervet, kibontakozási javaslatot december folyamán, amelyik a nagyüzemeknek, gyáraknak, bányáknak és bankoknak az államosítása mellett volt, de a kisüzemeket és a földet magántulajdonban kívánta tartani. Annyiban helyesbítem még a gyárakkal kapcsolatosan előbb mondottat, hogy nem tiszta állami tulajdon lett volna a javaslat szerint, hanem részvénytársaság formáját öltötte volna magára. Minden gyár és minden bánya olyan részvénytársaság lett volna, amelyikben az állam a részvények egy bizonyos részét tartja, a másik része pedig a munkásságot illeti meg. A részesedés aránya az állam és a munkások között különböző, aszerint hogy nehéziparról vagy könnyűiparról van szó. Könnyűiparnál az állam részesedése nyilvánvalóan több, nehéziparban pedig kevesebb. Ezzel akartuk alátámasztani azt, hogy a munkás valóban tulajdonosa, gazdája legyen a gyárnak. Ugyanakkor azonban a földre nézve és a kisüzemekre nézve kategorikusan ragaszkodtunk a magántulajdon rendszerének fenntartásához” – mondta Révész László jogászprofesszor tanúvallomásában az ENSZ magyar kérdést vizsgáló bizottsága előtt, 1957. április 3-án Genfben. A bizottság egyik tagjának kérdésére ehhez még hozzátette, hogy „a forradalom adott lehetőséget a parasztoknak arra, hogy most végleg szakítani igyekezzenek a kolhozrendszerrel. A parasztok otthagyták a kolhozokat, ismét visszavették régi kis földjeiket, és egyénileg kívántak és kívánnak ma is gazdálkodni. A régi nagybirtokrendszer visszatérését senki sem kívánta.”

Révész László kisgazdapárti volt, 1957. január végén hagyta el az országot. Volt mitől tartania. Alaptója a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsának, az ELTE Jogi Kara forradalmi bizottságának volt a vezetője, ekképpen az egyetemi nemzetőrség parancsnoka. Ha nem emigrál, valószínűleg ő lett volna az 1957 májusában letartóztatott Kardos József és társai ellen lefolytatott koncepciós büntetőper egyik fővádlottja.

1957 áprilisában, a genfi Palais des Nations-ban azonban már nem volt mitől tartania. A fenti mondatokat mintegy Nagy Imre ellenében mondta, azzal a céllal, hogy önmagát és a kisgazdapártot megkülönböztesse a forradalom kommunista miniszterelnökének a politikai felfogásától. Az általa vázolt, a magántulajdont középpontba állító elgondolás azonban nem a ma ismert piacgazdaságra emlékeztet, hanem valahol ott lebeg a harmadikutas modellek, Wilhelm Röpke szociális piacgazdasága és a jugoszláv önigazgatási modell között.

A liberális piacgazdaság ebben az időben Nyugaton sem volt felhőtlenül népszerű. A második világháború utáni korszakot az állami-közösségi tulajdon, a jóléti újraelosztás, a nagytőke korlátozása iránti vonzalom jellemezte szerte a világon. A magántulajdon primátusán alapuló szabadpiaci modellt a korabeli fölfogás leginkább a Nagy Válsághoz társította, amelyről úgy gondolták, és nem csak a kommunista teoretikusok, hogy a fasizmus felemelkedésének, így a második világháború kitörésének is közvetlen kiváltó oka volt. Nem csoda, hogy akkoriban nem volt túl sok híve.

Az ENSZ magyar kérdést vizsgáló bizottságának tagjai különösen az ausztrál, a Srí Lanka-i és az uruguayi diplomata a meghallgatások során rendre visszatértek arra a kérdésre, vajon mi volt az 1956-os megmozdulás politikai tartalma. Ezen azt értették, mi volt pl. a parasztság viszonya a földkérdéshez, és mi történt volna a korábban államosított magántulajdonnal, magánbirtokokkal, gyárakkal, bankokkal, ha a forradalmat nem verik le. A kérdések lényegében arra irányultak, vajon 1956 az 1945 előtti állapotok restaurálása felé vette-e az irányt, és hogy volt-e egy effajta restaurációs kísérletnek társadalmi bázisa, politikai támogatottsága.

A bizottság előtt fellépő magyar tanúk egyöntetűen elhárították az effajta spekulációkat. Ki többé, ki kevésbé határozottan, de szinte mindegyikük kiállt az 1945 utáni korszak ún. „társadalmi vívmányai”, a földosztás és a nagy iparvállalatok, bankok államosítása mellett. Ez nem meglepő, egybevág az 1956-os forradalomról alkotott eddigi ismereteinkkel. A forradalom idejéből nem ismerünk olyan komolyan vehető politikai állásfoglalást, amely markánsan kiállt volna a kapitalizmus és a liberális piacgazdaság mellett, amely ez esetben nyilván privatizációt, helyesebben reprivatizációt jelentett volna. A kádárista rágalmakkal ellentétben Mindszenty megnyilatkozása sem volt ilyen. A főpapról egyébként sem könnyű eldönteni, mitől viszolygott jobban: a kommunizmustól vagy a liberalizmustól és a kapitalizmustól. Rádióbeszédében mindenesetre leszögezte: „Mint a magyar római katolikus egyház feje... kijelentem, hogy amint azt a püspöki kar 1945-ben közös körlevélben jelentette, hogy nem helyezkedünk szembe a történelmi haladás igazolt irányával, sőt az egészséges fejlődést mindenben előmozdítjuk.” Mindszenty szemében amúgy mindegyik 1945 után működő párt, beleértve a hozzá elvileg legközelebb álló Barankovics-féle kereszténydemokratákat is, csak afféle „pártárnyalat”, azaz a kommunisták csatlósa volt.

A meglepő inkább az, hogy a bizottság tagjait miért érdekelte ennyire ez a kérdés. Nem valószínű, hogy azért, mert osztották volna a marxizmus-leninizmus politikai gazdaságtanának téziseit a szocializmus, a köztulajdon felsőbbrendű voltáról. A nagybirtok, nagytőke, a rendies társadalom, az egyház politikai befolyása és gazdasági hatalma az 1945 előtti, antidemokratikusnak tekintett politikai rendszer jellegzetességei, szimbólumai voltak a szemükben. Egy restaurációs kísérlet, ha ennek nyomára bukkantak volna, logikusan ezt a rezsimet (és annak egykori elitjét) emelte volna vissza hatalomba, amelyik nem mellesleg a náci Németország szövetségese volt a háborúban. Az 1945 előtti tulajdonviszonyokhoz való visszatérést firtató kérdések mögött tehát politikai természetű aggodalom fogalmazódott meg: az 1945 előtti politikai rendszer újjászületésének veszélyét próbálták fölmérni. Ha 1956-ban a felkelés mögött a „restauráció” erői álltak volna, az diszkvalifikálta volna a forradalom demokratikus jellegét az akkori nyugati közvéleményben is.

A tanúk sorában szerepelt Révészen kívül jó néhány más, kisgazdapárthoz kötődő személyiség. Egyikük – a nevét sajnos nem tudjuk – arra a kérdésre, vajon a kisgazdapárt 1945 előtt milyen politikát képviselt, hosszasan bizonygatta, hogy a kisgazdapárt mindig is a Horthy-rendszer elszánt ellenzéke volt, és ez a szellemisége 1956-ban jottányit sem változott. 1956-ban a Horthy-rendszer, az 1945 előtti politikai rezsim elutasítása volt az általános nézet. A korabeli nyilvános állásfoglalások ebben egységesek voltak. De nem csak itthon. A rendelkezésre álló adatok szerint a forradalom leverése után közvetlenül az 1956-os emigránsok körében is ez volt az uralkodó politikai vélemény. Ezt bizonyítja az ENSZ-bizottság előtt megjelent magyarok vallomásai mellett annak a sok száz más tanúnak a beszámolója, akik sokkal intimebb és kevésbé kiélezett politikai helyzetben beszéltek a magyar forradalom szellemiségéről és céljairól. Ebben az egyöntetűségben nyilván szerepet játszott, hogy a Kádár-kormány „ellenforradalmi” propagandájának egyik kulcsállítását akarták cáfolni idehaza és odakint egyaránt. De nehéz elhinni, hogy ez a sok száz ember, akik olykor egymástól több ezer kilométerre sodródva beszéltek a forradalomról különböző bizottságok, kérdezőbiztosok előtt, taktikai megfontolásból előre összebeszélt volna. Sokkal egyszerűbb azt föltételezni, hogy nagy részük ezt teljesen komolyan úgy is gondolta, hogy a „restauráció” gyanúja, a régi rend visszatértének lehetősége árnyékot vetett volna a forradalom demokratikus imidzsére.

Hasonló attitűdről tanúskodik az, ahogyan a kommunisták szerepéről és a kommunizmusról beszéltek. Az 1956-os forradalom antikommunista indulata kevésbé szorulna magyarázatra, mint az, hogy a kommunizmusellenesség milyen árnyalt és differenciált, szinte szemérmes módon nyilvánult meg akkor, amikor az ávós terror, a kínzások, a koncepciós perek, a csengőfrász közvetlen mindennapi tapasztalat volt, nem évtizedekkel későbbi emlék, mint ma. Holott közismert volt, hogy a forradalom első óráiban milyen haraggal estek a tüntetők, felkelők a rendszer köztéri szimbólumainak, a vörös csillagnak, a Sztálin-szobornak etc. Ezzel szemben a legtöbb korabeli beszámoló ügyelt arra, hogy különbséget tegyen a „tisztességes” és a „karrierista” kommunista között. Előbbiek közé az tartozott, aki osztotta a kommunizmus alapvetően jó szándékúnak minősített erkölcsi és politikai célkitűzéseit, és éppen ezért fordult adott esetben szembe a létező kommunista-sztálinista rendszerrel. A másik csoportba tartozott az ávós, az apparátcsik, a diktatúra kínálta kiváltságok haszonélvezője, a nép szipolyozója, aki érdekből, félelemből, hatalomvágyból, kapzsiságból szolgálta a rendszert. A forradalom ez ellen a klikk ellen robbant ki, gyalázatos tetteik miatt, és nem a kommunizmus ellen általában.

Ebben az elhatárolásban kifejeződött, hogy a forradalom demokratikus jellege kizárta, hogy bárkit politikai meggyőződése miatt üldözzenek vagy vonjanak felelősségre. A létrejövő új rend – vallották a forradalom tanúi külföldön – mindenki számára biztosította volna a politikai eszmék és a politikai cselekvés szabadságát, hiszen éppen ettől lett volna más, mint a gyűlölt diktatúra. A forradalomnak ezt a vonását mi sem bizonyította jobban, mint a kommunista értelmiség és a kommunista politikusok kezdeményező szerepe a szovjet imperializmussal és sztálinista-rákosista diktatúrával való szembefordulásban, részvételük a forradalomban, Nagy Imre támogatottsága és népszerűsége a forradalom alatt. A kommunisták részvétele a forradalomban, illetve az egykori kommunisták megszólalása az ENSZ-bizottság előtt nem diszkreditálta 1956-ot, hanem éppen a forradalom demokratikus jellegét próbálta hitelesíteni a világ szemében.

Mindezek az elemek – a kommunisták szerepe, a politikai terror és a kommunistaüldözés vádjának elutasítása, a „társadalmi vívmányok” megőrzése és az antiszemita/fasiszta jelleg elutasítása – az 1956-os forradalom demokratikus imidzsének szerves részét képezték 1989-ig. Cáfolták a kádárista ellenforradalmi propaganda állításait, egyúttal rá akartak mutatni a rágalmak perverz, képmutató voltára is. Kádárék a szovjet imperializmus lakájaiként valójában azokat küldték börtönbe és akasztófára, akik komolyan vették a szocializmus, társadalmi egyenlőség, az igazi demokrácia eszméit. 1956 volt a világtörténelem első és egyetlen szocialista forradalma – gondolták sokan, sokáig és komolyan.

1989-ben ez az 1956 szétesett. Tagadhatatlan, hogy a forradalomról dédelgetett korábbi kép, amelyet valójában jelentős részben a kádári ellenforradalmi propaganda formált, demokratikus szocialista vonásokkal ruházta fel 1956-ot. Ennek a narratívának a betetőzése és végpontja Nagy Imre és mártírtársai újratemetése volt 1989. június 16-án, amely óhatatlanul is azt a képzetet erősítette, hogy 1956 hősei a reformkommunista politikusok és a sztálinizmussal szembeforduló kommunista értelmiség. Ebben az elbeszélésben 1956 a reformkommunizmus, a sztálinizmus ellen lázadó progresszív baloldal történetének egyik fejezete. Elég gyorsan kiderült, hogy az öntudatra ébredő magyar jobboldal számára ez a kép elfogadhatatlan. Nem utolsósorban azért, mert ennek a hagyománynak nem ők voltak a letéteményesei. Nemcsak ideológiai értelemben nem voltak azok, hanem a tettek szintjén sem. A Kádár-korszak ellenzékében ez az 1956 már foglalt volt, ettől gyökeresen eltérő, markánsan jobboldali 1956-értelmezést pedig 1989-ig nem képviselt senki. Legalábbis nyilvánosan nem.

Az első arra utaló gesztus, hogy a magyar jobboldal saját bejáratú 1956-ot akar, az volt, amikor az első szabadon választott Országgyűlés első aktusával törvénybe iktatta a forradalom emlékét, ám az MDF-frakció egy részének nyomására az utolsó pillanatban törölték a javaslatból Nagy Imre nevét. Hiszen ő mégiscsak egy kommunista volt. Sajátos replika volt ez arra a kísérletre, melynek során alig háromnegyed évvel korábban az akkor még a hatalmat kizárólagosan birtokló MSZMP a saját elődei közé akarta emelni az általa felakasztott Nagy Imrét. A halódó állampárt kisajátítási kísérlete ráadásul abban a történelmi pillanatban sült be, amikor ez a párt még hegemón hatalmi helyzetének megőrzésén fáradozott, és szemernyi készséget sem mutatott arra, hogy számot adjon történelmi bűneiről.

A jobboldal elutasító reakciója nyilván ennek a törekvésnek is szólt, illetve ez a törekvés legitimálta azt politikai értelemben. A forradalom demokratikus hagyományának korábbi védelmezői pedig visszamenőleg is abba a gyanúba keveredtek, hogy az utódpárt demokratikus-reformkommunista újrafazonírozásának szellemi szekértolói. Ez volt a liberális, demokratikus szellemű történetpolitikai törekvések első nagy veresége. Az a program, mely az új magyar köztársaság erkölcsi és politikai identitását határozottan el akarta szakítani nemcsak a kommunista diktatúra, hanem az 1919 és 1945 között regnáló politikai rendszerek örökségétől, hagyományai­tól is, már a kezdet kezdetén súlyos csapást szenvedett. A következő csapás a koronás címer és augusztus 20-a piedesztálra emelése volt, de ez, bár idetartozik, egy másik cikk témája lehetne.

1956 jobboldali revíziója 1990-től kapott lendületet. Ez a projektum belső logikáját tekintve szinte elkerülhetetlenül együtt járt a Horthy-korszak, a második világháborús magyar szereplés átértékelésével, a holokausztban viselt magyar felelősség elhárításával. A Horthy-rendszer mindenekelőtt antikommunista volt, a második világháborúban Magyarország nem a fasiszták oldalán, hanem a kommunizmus ellen küzdött, a kommunisták éppen ezért feketítették be, fasisztázták le a Horthy-rendszert és az abban szerepet játszó szereplőket. Azok a demokraták, baloldaliak és liberálisok, akik szintén elítélően vélekednek az 1945 előtti rendszer, illetve az akkori elit politikai és erkölcsi teljesítményéről, valójában a kommunistákkal fújnak egy követ.

A jobboldal történelmi frusztrációja nem érthetetlen. Éppen a kommunista diktatúra, annak brutális társadalompolitikája és ideológiája lehetetlenítette el, hogy a magyar jobboldal 1945 után számot vessen saját felelősségével, ahogy ezt 1946-ban Bibó is fölvetette, miszerint a bekövetkezett erkölcsi és politikai csőd után a legtisztességesebb magyar konzervatívnak is számot kell vetnie azzal, hogy mit is akar voltaképpen konzerválni.

Egy dublini konferencián nemrég egy angol történész azt kérdezte, hogyan lehetséges az, hogy 1956 emlékezete, amely olyan döntő szerepet játszott a pártállami diktatúra megdöntésében, nem vált az új magyar köztársaság történelmi mítoszává. Véleményem szerint a magyarázat részben abban keresendő, hogy 1956 áldozatul esett annak, hogy a magyar bal- és jobboldal radikálisan megosztott a XX. századi magyar történelem megítélésében. Ebben a kulcsmomentum nem is maga 1956, hanem az 1945-höz fűződő viszony. Gyáni Gábor fejtette ki egy öt évvel ezelőtti tanulmányában, hogy 1956 igazi tartalma a visszatérés, azaz a revolutio. Ez primér tartalmát tekintve igaznak látszik, hiszen 1956 meghatározó politikai szereplői az 1945 és 1947 közötti állapotokhoz visszatérve képzelték el az újrakezdést. Nagy Imre és a reformkommunisták éppúgy, mint a szociáldemokraták, a kisgazdák és a többiek. A vita látensen ma azonban éppen abban áll, hogy visszatérés, de mihez. A magyar jobboldal visszamenőleg nem fogadja el 1945-öt legitim történelmi fordulatnak, a nemzeti történelem részének. Az új alkotmány preambulumában az 1945-ös fordulatot a kommunista diktatúra előtörténetévé fokozták le. Számukra az 1956-os forradalomnak csak akkor lehet értelme, ha az visszatérési kísérlet az 1945 előtti állapotokhoz. 1945 mára áthidalhatatlan szakadékká vált a mai magyar jobboldal meghatározó csoportjai és a liberálisok, baloldaliak között. 1956 emlékezete ebben a szakadékban tűnt el.

• Folyamatos jelen [7]