Utóhang egy vitához

Mink András [1]

Kónya Imre és Pető Iván nyilvános vitájára az igazságtételről 1991. november 16- án került sor a Testnevelési Főiskola aulájában. A vitáról szóló televíziós fölvételt, megvágva és némileg szerkesztve néhány nappal később a televízió is közreadta. Az eredeti vita huszadik évfordulóján, 2011. november 21-én az OSA Archívumban Kónya Imre és Pető Iván ismét leültek beszélgetni a két évtizeddel ezelőtti vitáról, annak tanulságairól, következményeiről.

Jogon innen

Az eredeti vita a Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvényről szólt, amely visszamenőleg felfüggesztette a hazaárulás és szándékos emberölés elévülését azokban az esetekben, amikor a rezsim ezeket a bűncselekményeket nyilvánvalóan politikai okokból nem üldözte. Ezzel, vélték a törvény megalkotói, alkotmányos lehetőség nyílik arra, hogy Rákosi-korszak, illetve az 1956 utáni megtorlás legsúlyosabb cselekményeinek elkövetőit bíróság elé állítsák. A törvényt ebben a formájában a Sólyom László elnökölte Alkotmánybíróság a jogfolytonosságra, a jogbiztonságra hivatkozva az utolsó betűig megsemmisítette. Álláspontjuk szerint az elévülés visszamenőleges felfüggesztése nem egyeztethető össze a jogállami normákkal, ezért az igazságtétel lehetőségének más módozatait kell keresni. 1993. október végén a parlament végül a Magyarország által is ratifikált, a háborús és emberiségellenes bűncselekmények elévülhetetlenségét kimondó 1968-as New York-i egyezményre építve olyan megoldást talált, amelynek alapján sor kerülhetett az ún. sortűzperekre.

Az eredeti törvényt a ma közkeletű jobboldali propaganda állításával ellentétben nem az SZDSZ szavazta le. Az akkori Fidesz-frakció és az MSZP képviselőcsoportja utasította el egyöntetű nemmel. Az SZDSZ frakciója hosszú belső viták után tartózkodott. A liberálisok belső megosztottságáról tanúskodnak azok a vitacikkek is, amelyek e tárgykörben akkoriban a Beszélőben jelentek meg. Az elévülés „nyugvásának” alkotmánnyal való összeegyeztethetőségét az akkor még liberális büntetőjogász (ma a Jobbik európai parlamenti képviselője) az emberi jogok alapján próbálta levezetni: „[A] liberális, az emberi jogok híve, vagyis a mindenkori kiszolgáltatott állampolgárnak a mindenkor eszközgazdag hatalommal szembeni védelmezője nem ellenezheti elvi alapon az igazságtételt... Amennyiben úgy gondoljuk, hogy ha az egyik állampolgár öli meg a másikat, az gyilkosság, ha viszont a hatalom lövi agyon, az »politika«, akkor pontosan az emberi jogok lényegét tagadjuk meg, ugyanis nem teszünk mást, mint hogy megvonjuk a büntetőjog védelmét az állampolgártól azzal szemben, akinek a legkiszolgáltatottabb: ez pedig saját állama.” (Morvai Krisztina: Igazságtétel és „politikai korrektség” [3]. Beszélő, 1992/46.)

A cikkében javasolt megoldás, miszerint a genfi egyezmény és hozzá kapcsolódóan a New York-i egyezmény beemelésével a magyar jogrendbe lehetőség nyílhat a büntetőeljárások megindítására, már az SZDSZ-frakció belső vitáiban is felbukkant. Mint láttuk, a magyar parlament végül ehhez hasonló megoldással rukkolt elő, amelynek az Alkotmánybíróság is zöld utat adott. Az eseményt Kőszeg Ferenc, a hetilap Beszélő főszerkesztője, az SZDSZ parlamenti képviselője így értékelte: „Ha elfogadjuk, hogy ezek a bűncselekmények mindig és mindenütt büntetendők, nincs jelentősége annak, hogy a háborús bűncselekmények tényállása szerepelt-e 1956-ban a hatályos büntető jogszabályok sorában, vagy hogy a háború áldozatainak védelméről szóló 1949-es genfi egyezményt, amelyre a törvény hivatkozik, szabályosan hirdették-e ki... »Személyes álláspontom – a legteljesebb meggyőződésem –, hogy az ’56-ban elkövetett bűnökért bűnhődni kell azoknak, akik elkövették. Morális meggyőződésem, hogy ha van alkotmányos rendelkezés arra, hogy a felelősségre vonás megtörténhet, akkor ezt meg kell tenni.« Ezt Hack Péter mondta az alkotmányügyi bizottság vitáján 1992. november 18-án. Az Alkotmánybíróság most eldöntötte: van alkotmányos út, és megjelölte az eljárás lehetőségeit, korlátait. Ha lesz jogerős ítélet, először történik majd meg, hogy a sztálinista, posztsztálinista rendszer gyilkos szolgáit, akár a nácikat, háborús bűnösként vonják felelősségre. Jogtörténetileg és morálisan is jelentős fordulat ez. Jelentős, mert véget vet a baloldali totalitarizmus kedélyes-nosztalgikus bagatellizálásának.” (Kőszeg Ferenc: Alkotmánybíróság. Háború és bűnhődés. [4] Beszélő, 1993/42.)

Akkoriban magam is azok közé tartoztam, akiknek az elévülésre és a bizonyítás nehézségeire hivatkozó liberális (és részben alkotmánybírósági) állásponttal szemben már akkor is kételyei voltak. „Az elévülési szabályok megváltoztatása érinti a tágabb értelemben vett jogbiztonságot. Hiszen aki már biztonságban tudja magát, azt ismét fenyegetheti a törvény. De az igazságtétel elmaradása legalább ilyen súlyos következményekkel járhat a jogbiztonságra. Azt sugallja, hogy főbenjáró bűnök maradhatnak büntetlenül, ha azokat a hatalom képviselői követik el; sérti a törvény előtti egyenlőség elvét, mivel az azonos tettek azonos elbírálásának elve és a bűnösök és áldozatok törvény előtti egyenlősége szenved csorbát.” (Mink András: A vitatott elévülés [5]. Beszélő, 1993/42.)

Kőszeg másfél évvel később az alábbiakat írta az első sortűzperben, az 1956. de­­­cember 8-án eldördült salgótarjáni sortűz kapcsán kihirdetett ítéletről (amelyben a bíróság 5-5 év szabadságvesztésre ítélte a karhatalmi alakulat két tagját): „Az igazságszolgáltatás igazságtalan. A törvényhozó s még inkább a törvénykező tudja, a bíró nem igazságot szolgáltat, hanem jogszabályt alkalmaz. Nem kétséges, igazságtalan dolog, hogy az elmúlt fél évszázad összes magyar politikai bűnöse – a demokratikus jogrend megsemmisítői, embertelen törvények kiagyalói, áldozataikat megkínzó, sőt meggyilkoló államvédelmi tisztek, hazaárulók és ügynökök – közül vagy inkább helyett két kiöregedett… (az ide illő kifejezés a személyiségi jogok védelmében mellőztetik), bizonyos Orosz Lajos és Toldi Ferenc bűnhődik... [A]z eljárásnak nem sikerült rekonstruálnia a tényszerű összefüggést a politikai-katonai elhatározás és a salgótarjáni események között. A december 4-i tanácskozáson elhangzott, hogy szóbeli parancsot kell kiadni a karhatalmi századok részére. De nincs bizonyíték arra, hogy a salgótarjáni alakulat ténylegesen kapott ilyen parancsot. A történeti tények és a büntetőjogi tényállások összefüggését bizonyító adatok hiánya valószínűleg általános jellemzője a háborús bűncselekmények vizsgálatának.”

Mindezek ellenére a szerző leszögezte: a per kétséges kimenetele, nevezetesen, hogy az igazságtételnek ez esetben esélye sem volt elérni az igazi bűnösöket, nem jelenti azt, „hogy az igazságtételi törekvések elvi ellenzőinek lett igazuk. A per ugyanis bebizonyította, ha korlátozott mértékben is, de felelősségre lehet vonni azokat, akik súlyos, el nem évülő cselekményekkel sértették meg a hadviselés jogát és az emberségesség parancsát.” (Kőszeg Ferenc: Bűnös bűnbakok [6]. Beszélő, 1995/7.)

Mindezt csak azért idéztem föl hosszabban, hogy érzékeltessem, az egykori liberális álláspont közel sem volt olyan egyöntetűen elutasító, mint amennyire a közemlékezet ezt rögzítette. Azonban az kétségtelen, hogy a liberálisok körében a büntetőjogi igazságtétel iránt erős volt a gyanakvás és az averzió, és ennek nem merőben jogelméleti megfontolások álltak a hátterében. Ezt a benyomást támasztja alá Kende Péter írása, aki a Beszélő évek sorozatban, bő tíz évvel az események után már úgy véli, a liberálisok az igazságtételi vitában hibáztak. „1992-ben a szabadelvű Magyarország hívei túlságosan olcsó megkönnyebbüléssel vették tudomásul, hogy az akkori kormánypártok által benyújtott és többségileg támogatott igazságtételi törvény alkotmányellenes. Tudniillik attól, hogy az Alkotmánybíróság jogilag pontot tett a vitára, az igazságtétel igénye nem szűnt meg. Fentebb kételyeimet hangoztattam a politikai bűnperek nevelő hatását illetően. A kétely különösen erős olyan esetekkel kapcsolatban, ahol a bíróság elé citált személynek már az életkora is szánalmat gerjeszt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a korábbi rendet egy új, élhetőbb és szándéka szerint emberiesebb renddel felváltva nincsen szükség az előző korszakban elkövetett kirívó visszásságok és bűnök erkölcsi megbélyegzésére, az azoktól való elhatárolódásra. 1992-ben a jogállamiság hívei csatát nyertek, de háborút veszítettek. A csata hevében ugyanis megfeledkeztek arról, hogy a kommunizmus elveivel és gyakorlatával való szimbolikus szakítás még korántsem következett be, s hogy ebben a liberálisoknak nem a kerékkötő, hanem a kezdeményező szerepét kellett volna játszaniok.” (Kende Péter: Igazságtétel [7]. Beszélő, 2003. március.)

Úgy látszik, Kende Péternek igaza lett. A igazságtétel elvarratlan szál maradt a magyar rendszerváltás történetében. Az a bizonyos szakítás nem következett be, melynek beszédes tünete az Orbán-rendszer nemrég beterjesztett „alaptörvény-kiegészítése”. Ma ismét terítéken van az igazságtétel, és tartani lehet attól, hogy most mutatja majd rosszabbik arcát. Ha sikerült volna ebben megegyezésre jutni húsz évvel ezelőtt, akkor talán erre sem kerülhetett volna most sor.

A jogon túl

A húsz évvel későbbi vita alkalmával mindkét korabeli főszereplő kitartott eredeti elvi álláspontja mellett, noha érezhetően kevesebb feszültséggel és őszintébben beszéltek a vita akkori politikai hátteréről és jelentőségéről. Mégis maradhatott a szemlélőben némi hiányérzet. Kónya és Pető mintha ma is kevés megértést tanúsítanának azok iránt a körülmények és érzékenységek iránt, amelyek a feleket megakadályozták abban, hogy az igazságtétel módjában és kereteiben megállapodjanak. A továbbiakban nem az elévülés ma is vitatott problémájáról szeretnék szólni, hanem inkább arról, miben látom a legfőbb okát annak, hogy húsz évvel ezelőtt az akkori két vezető rendszerváltó párt ebben a kérdésben nem tudott egyetértésre jutni. Mi okozta a kölcsönös gyanakvást? Mi késztette a liberálisokat, ha nem is a totális elutasításra, de az azzal majdnem egyenértékű távolságtartásra? Véleményem szerint ennek hátterében nem elsősorban jogállami, hanem politikai és ideológiai aggodalmak álltak, melyeket én is osztottam.

Az akkori MDF és SZDSZ politikai helyzetét, egymáshoz való viszonyát Révész Sándor foglalta össze a minapi összejövetel alkalmából. Akit a kérdés részleteiben is érdekel, annak ajánlom egy korábbi írását (Révész Sándor: 1991 [8]. Beszélő, 2000. február). Az MDF és az SZDSZ is bizonytalan helyzetben volt. Miközben az MDF népszerűsége elmozdult a mélypontról, és az Antall-kormány támogatottsága nőtt, az MDF-et és tágabb értelemben a kormánykoalíciót a radikális belső ellenzék, Csurka és Torgyán feszegette. A Kónya-dolgozat és a Justitia-program éppen azt célozta, hogy leszerelje a csurkistákat, és megteremtse az MDF konzervatív polgári liberálisai és radikális népnemzeti lázadói közötti egységet. Az igazságtétel ennek fontos elemét képezte volna. De nem volt könnyű helyzetben az SZDSZ sem, amelynek a kormány közeli bukására számító stratégiája megbukott, és lefoglalta az elnökválasztási küzdelem: Tölgyessy Péter elnöki ambícióival kapcsolatos belső vitái ekkor kulmináltak. A Tölgyessy körüli konfliktus már önmagában is az SZDSZ csapdahelyzetének tünete volt. Az SZDSZ csak úgy őrizhette meg vezető pozícióját az ellenzéki oldalon, ha a népszerűtlenné vált koalíció kérlelhetetlen ellenzékének mutatkozik, ellenkező esetben a radikális bírálat babérjait mások, többek között az utódpárti MSZP arathatja le. De az sem volt járható út, hogy a liberálisok a gazdasági válság és az életszínvonal csökkenése miatt elégedetlen közvélemény hangadójává váljanak. Ezért a politikai viták homlokterébe az új demokrácia identitásával, eszmei arculatával kapcsolatos kérdések, a „kultúrharc”, a médiaháború kerültek. Az igazságtétel is egyike lett ezeknek.

Az MDF nemcsak belső egységét akarta megerősíteni, hanem színvallásra akarta kényszeríteni a liberálisokat is: a rendszerváltás antikommunista hagyománya részének tekintik magukat, vagy úgymond eltávolodik a rendszerváltó pártok egykori egységfrontjától? Az MDF azt a rémképét próbálta a választók elé tárni, hogy a liberálisok valójában az utódpárt szövetségesei, és ezért vonakodnak az igazságtételtől. Az SZDSZ viszont a büntetőjogi felelősségre vonás erőltetésében a politikai leszámolás felé tett első lépést gyanította (utólag úgy látom, legalábbis ami Kónyát és az antallistákat illeti, alaptalanul). Úgy vélték, hogy a Justitia program szervesen illeszkedik az MDF tekintélyuralmi, kulturkampfos, a horthyzmus szellemét ébresztgető törekvéseinek sorába. A Kónya–Pető-vita ezeket a képzeteket és félelmeket kölcsönösen megerősítette. A vita és az azt övező botrány is közrejátszott abban, hogy a liberális párt vezetői és szavazóinak nem jelentéktelen része elindult azon az úton, amelynek a végén 1994-ben politikailag és lélektanilag is elképzelhetővé vált számukra a koalíció az MSZP-vel. Holott ennek 1991 őszén még a nyomait is alig lehetett észlelni.

A liberálisokat, és talán a társadalom többségét is, valószínűleg sokkolták azok a heves indulatok, amelyek az igazságtétellel kapcsolatban a felszínre törtek, és a televíziós közvetítés nyomán ország-világ előtt láthatóvá is váltak. A rendszerváltás azért is öltött békés, tárgyalásos formát, mert a közvélemény döntő többsége és a politikai szereplők éppen az indulatok elszabadulásától, a politikai terror szellemének fel­éledésétől féltek. Nem elhanyagolható körülmény, hogy a rendszerváltó elit ilyen értelmű üzeneteket kapott Nyugatról is: szó sem lehet felelősségre vonásról, mert az kiprovokálhatja az ortodox kommunisták ellencsapását, ami vérontásba torkollhat, és a háború küszöbére sodorhatja Európát. (Az ortodox kommunisták képességeit mindenki túlbecsülte.) 1989–90-ben a többség úgy vélte, hogy a rendszerváltás aktusával a kommunizmus mint rendszer fölötti elmarasztaló morális és politikai ítélet kimondatott, az egyéni számonkérés nemcsak veszedelmes, hanem fölösleges is. A Justitia program és a Zétényi–Takács-tervezet kapcsán mutatkozott meg látványosan és sokak számára ijesztően a nyilvánosságban, hogy ezt egyáltalán nem mindenki gondolta így. A televíziós közvetítés miliője azt az érzést keltette, hogy a korábbi konszenzus, miszerint nem lesznek leszámolások, széttörött. 1991-ben az 1950-es évek terrorjának és az 1956 utáni megtorlásnak még számos élő, közvetlen kárvallottja élt, akiket nem elégített ki a rendszerváltás békés attitűdje. A Kádár-korszak leomló kulisszái mögül előtérbe tolultak a személyes tragédiák, melyekre az általános rendszerkritika, a történeti ítélet nem adott gyógyírt.

Utólag az az érzésem, hogy egy kollektív öncsalás áldozatai voltunk. Az ítélet intellektuális és politikai értelemben mondatott ki, ez azonban a magyar társadalom mélyebb rétegeit nem érintette meg. Sokan képzelhettük azt – egyetemistaként, történészként, értelmiségiként –, hogy a kommunizmus bűnös természete már voltaképpen föltárult és helyretétetett, a szamizdatban, a „repülő egyetemi” előadás-sorozatokban és a késő Kádár-kori ellenzék más fórumain, hiszen máskülönben a rendszerváltásnak sem értelme, sem támogatottsága nem lett volna. Úgy látszott, hogy a magyarországi kommunizmus története 1989–90-ben valóban véget ért, ezzel a továbbiakban a történészeken kívül senkinek nincs már dolga. A Kónya–Pető-vitán a felindult közönség látványa ezt a képzetet döntötte romba, és nem lehetett tudni, hogy a palackból kiszabadulni látszó szellem valójában milyen természetű.

Az SZDSZ alapító elitjének ez nemcsak intellektuális, hanem személyes megrázkódtatás is volt. Sokuknak azzal kellett szembesülnie, hogy ellenzéki múltja, személyes szembefordulása, nemcsak a rezsimmel, hanem olykor szűkebb családi, társadalmi közegével, az ezzel járó áldozat- és kockázatvállalás, lelki és intellektuális teher a többség számára semmit nem mond, jobbára nincs is róla tudomása, és vajmi keveset nyom a latban azok szemében, akik csak a kommunisták „örököseit”, a kommunizmus-liberalizmus folytonosságának tévképzetében az „örök zsidó” érdekek védelmezőit akarják látni bennük. Ez utóbbiak ugyan nem voltak többségben, de hangadóik hangos és befolyásos kisebbséget alkottak a kormánypártokban és azok szellemi holdudvarában. A Kónya–Pető-vitát megelőzte a förtelmes hangvételű, hazugságokkal telezsúfolt, Apák és fiúk című választási pamflet, amely az MDF radikális antiszemita köreiből érkezett, 1990 márciu­sában, a választási kampány finisére időzítve jelent meg a Magyar Fórumban. Erről az írásműről még el lehetett képzelni, hogy marginális álláspontot képvisel, bár a későbbi miniszterelnököt semmilyen módon nem lehetett rábírni arra, hogy pártja választási kampányának e termékétől elhatárolja magát. Ennél súlyosabb ütés volt a magát illyési, Németh László-i szerepbe képzelő Csoóri Sándor Nappali hold címen indított esszésorozata, a rendszerváltás korai szakaszának legkártékonyabb és legfelelőtlenebb írásműve, amely 1990 augusztusában és szeptemberében jelent meg a Hitel című folyóiratban: célzott fejszecsapás az alig néhány hónapos magyar demokrácia nyakszirtjére. Az írás a liberálisokkal „paktumot” kötő Antallnak szólt, akit ez a kör, az MDF alapító atyái (Bíró, Csoóri, Csurka, Für, Lezsák) a lelkük mélyén gyűlöltek az MDF „elrablásáért”. Azt is félreérthetetlenül kinyilvánította, hogy az SZDSZ-t és a liberális értelmiséget ez a kör nem tekinti magával egyenrangú, a nemzet ügyeibe beleszólási joggal bíró partnernek. Tudatosan állítottak elő olyan helyzetet, amelyben a kormánypárt és az ellenzék közti szokásos politikai együttműködés lelki értelemben is ellehetetlenült, az ország ügyei megbeszélhetetlenné váltak. Antallnak két választása volt: vagy nyíltan szakít velük, és akkor a parlamenti többséget és kormányát teszi kockára, vagy nem, akkor viszont a liberális ellenzék szemében válik menthetetlenül megbélyegzetté.

Rév István történész hívta föl a figyelmet arra a 2011-es múltidézés alkalmával, hogy az igazságtétellel kapcsolatos legmélyebb probléma húsz évvel ezelőtt is az volt, és ma talán ez még világosabban látszik, hogy a kommunizmus mint önálló történelmi entitás a magyar jobboldali gondolkodásban nem létezik. Biszku, Kádár vagy Rákosi nem bűneikért számon kérhető individuumok, még csak nem is merőben a kommunista mozgalom ilyen-olyan politikai szereplői, hanem egy ennél tágabb konglomerátum, az összefüggő „nemzetellenes”, „nemzetáruló” blokk egyik ágának figurái. A „nemzetellenes” oldal panoptikumában ott áll mellettük Károlyi, Kun Béla és Jászi Oszkár, a két világháború közötti baloldal, a háború utáni kommunisták, reformkommunisták, az 1990 utáni MSZP és a rendszerváltó liberálisok. Beszédes jele ennek az, hogy a Károlyi-szobor fejére sábeszdeklit tesznek a neonácik, a parlamenti többség pedig egy egész teret hajlandó átépíteni, csak hogy a szobrot eltávolítsák a parlament mellől. Csoóri 1990. őszi cikksorozatában a magyar antiszemitizmus és antikommunizmus húszas évekbeli hagyománya ködlött föl. Ebben a történetben a liberálisok és a kommunisták felelősek Trianonért, a kommunizmus és a liberalizmus maszkja mögött ugyanaz az arc és ugyanaz az érdek bújik meg: a magyarsággal közösséget vállalni nem tudó, asszimilációra képtelen, a magyar nemzeti érdeket és önazonosságot megvető és mindig az ellen fellépő magyarországi zsidó értelmiség és elit, amely hol Moszkvával, hol Brüsszellel szövetségben igyekszik kiváltságos pozíciót szerezni, illetve azt megvédeni.

1994-ben az utódpárti MSZP abszolút többséget szerzett a választásokon. Ennek egyik legfontosabb következménye történetünk szempontjából az volt, hogy ezáltal mentesítve érezte magát az alól, hogy tisztázza viszonyát önmaga előtörténetéhez. A választási győzelem visszaigazolta azt a hamis mítoszt, hogy a késő kádári elit volt a rendszerváltás letéteményese, nincs tartozása a magyar múlt és a magyar társadalom felé. Kínálkozik az ellenérv, hogy valójában a magyar választók adtak az MSZP-nek ez alól fölmentést. Az MSZP a magyar demokratikus közélet legitim szereplője, demokratikus választásokon szerzett fölhatalmazást, a választópolgárok az előtörténete ismeretében ruházták fel bizalmukkal ezt a politikai alakulatot. Az MSZP sikere valóban annak a jele is volt, hogy magyar társadalom vonakodott szembesülni mindazzal, amit maga mögött hagyott. Beigazolódott a közvélemény-kutatók állítása: 1991–92-ben az igazságtétel erőltetése az akkori kormánypártoknak csak népszerűségvesztést hozott. Ezt követően először a Zétényi–Takács-tervezetet kategorikusan elutasító Fidesz támogatottsága emelkedett az egekbe, majd miután gyanúba keveredtek, hogy az MDF-fel kokettálnak, az MSZP lett a befutó. A Kónya–Pető-vita egyik legizgalmasabb, elvarratlan szála a Kádár-korszak, a megtorlás és a belenyugvás történetének elemzése maradt. A mából visszatekintve szinte rejtély, hogy az antikommunizmus és a számonkérés hogyan képes minden mást felülíró kohéziós erőként hatni a magyar jobboldalon, azokban a generációkban is, akiknek már aligha vannak személyes élményeik a diktatúráról.

A szocialisták győzelme ellenére a liberálisoknak lett volna még ezzel kapcsolatban történelmi föladata és lehetősége. A koalíciókötés egy szempontból bizonyosan végzetes hatást gyakorolt, noha számos nyomós és jóhiszemű érv szólt mellette, számos illúzióval társulva. Az SZDSZ mint párt nem egyszerűen abba roppant bele, hogy belegabalyodott az utódpárt korrupciós hálózataiba, és felőrlődött a szocialistákkal folytatott sziszifuszi belharcokban. Azzal, hogy a liberálisok azokkal léptek politikai szövetségre, akiknek a politikai tőkéje, cselekvőképessége a diktatúrában gyökerezett, hiteltelenné, politikailag súlytalanná vált az a törekvés, amely az új magyar demokrácia identitását a XX. századi diktatúrák és tekintélyuralmi rendszerek ellenében akarta megfogalmazni. A jobboldal igazolva látta önmagát: összenőtt, ami szerintük mindig is összetartozott. Az SZDSZ kudarca a titkosszolgálati iratok ügyében éppúgy ezt a súlytalanságot tükrözte, mint a nyolc évvel későbbi Medgyessy-ügy. Ma a jobboldalon már csak a „kommunizmus” létezik mint bűnös rendszer (no meg esetleg a nyilasok „proli” diktatúrája), és a nyilvánosságban lassan mindent maga alá gyűr az antikommunizmus szélsőjobboldali narratívája. Az új alkotmány és annak legfrissebb kiegészítése, amelynek célja az MSZP erkölcsi megsemmisítése, ennek a manifesztációja. (Lásd Pető Iván: A preambulum termelőerővé válik. Magyar Narancs, 2011. december 1.)

Magyarország gazdasági és társadalmi válságának gyökere, hogy a szemben álló politikai oldalak nem tekintik egymást partnernek, miközben önmaguk is folyamatos legitimációs deficittel küzdenek. A frusztráció, belső bizonytalanság, amely kiszolgáltatottá teszi őket, aláássa önbizalmukat, belső tartásukat, bűntudatukból fakad: abból, hogy képtelenek elszámolni saját történelmi vétkeikkel és felelősségükkel. Úgy érzik, erre nincs idejük és alkalmuk, hiszen ellenfeleik azonnal könyörtelenül kihasználják az alkalmat az erkölcsi megsemmisítésükre. Ezért tűnik minden választás élet-halál harcnak, amely arra sarkallja őket, hogy a választói bizalmat mindenáron megvásárolják. Ezért voltak képtelenek arra is, hogy a magyar demokratikus politikai közösség mibenlétében közös álláspontra jussanak. A magyar jobboldal és baloldal közötti történelmi megbékélés nélkül ebből az örvényből nem lehet szabadulni. A folyamat a harmadik magyar köztársaság bukásával új fázisához érkezett. Az új alaptörvény történelmi megbékélés helyett végső rohamot hirdet. A jobboldal úgy érzi, az alkalmi vétel során összegereblyézett kétharmad elég erőssé teszi őket ehhez.

Fatálisan tévednek.

• Játéktér [13]