Miből lesz az ember, mi kell ahhoz, miről ismered fel.
Pont, pont, vesszőcske. Kábé ilyen egyszerűen.
Vagy láb, törzs, kéz, fej.
Csak megfogsz néhány alkalmas követ, és egymásra rakod.
Na jó, előtte elég sokáig válogatsz. Mondjuk, ha véletlenül pont indián vagy.
Torontóból Sudburybe az út egy köpés, tényleg, maximum ha három és fél óra. Arrafelé pont ekkorákat köpnek. A gyerekkoromban járok. Az indiánok földjén. Hiába mondta volna bárki, hogy egyszer eljutok ide, komolyan ki lett volna röhögve. Megyünk vagy nyolcvan mérfölddel, és szemberohannak a kőemberek, indián totem, két kő a lába, kettő a törzse, kettő a keze, meg a fej, a rakás tetejére. Kicsi szobrok, minimal art, a highway két irányát elválasztó zöldsávba telepített sziklák tetején egyensúlyoznak. Ezek szerint tényleg vannak indiánok. Ez a nagy kék meg itt a Huron-tó. Ki is van írva egy táblára. Ki van írva, de nem hiszem el. Mindig indián akartam lenni, sose kovboj, valahogy így alakult. Winnetou, nem pedig Old Shatterhand vagy Firehand. Ezerszer a préri vad gyermeke, és egyszer se tehenészfiú.
Na jó, maximum Old Death, ami meg nyilván Keith Richard leánykori neve.
De alapból Uncas, az utolsó mohikán, akit persze majd szíven szúrnak. És nem pedig valami sármos, fiatal hadnagy, aki Miss Munroe-ból alanyi jogon Missist csinál.
A Yonge and Bloor Torontó célkeresztje, mész, egyedül a tömegben, jössz fel a metróból az alkonyat torlódó neonhullámaiban, húznak el melletted a Chevyk, a Lincolnok, a Dodge-ok, legyen mondjuk a Yonge Street, merőlegesen a kikötőre. Őrlődsz a tömegben, drugstore-ok, butikok, olasz, japán, vietnami, kreol satöbbi éttermek között, és akkor látod meg az utolsó mohikánt. Szürke trafószekrényen guggol, mintha csak egy szikla volna, a trafó finoman zümmög alatta, simán fölugrott a tetejére, mint egy hiúz. Olyan erős a jelenléte, hogy hozzá képest álomszerű lett minden, amit az elmúlt kétszáz évben köréraktak a fehérek, ott ül kétszáz éve, a levegőnek azon a mozdíthatatlan pontján, csak azóta kibányászták alóla az aranyat, és alátolta ezt a szürke bádogszart a General Electric, vagy valami hasonló szörnyeteg, fekete keménykalapban.
Láttam persze más indiánokat is, az egyik farmerdzsekiben osztotta a nőjét a benzinkút oldalára szerelt nyilvános telefonon, egy papír Hortons kávéspoharat markolászva, a másik Armani öltönyben mobilozott a metrón, letette a Grand Cherokee-t valamelyik P+R-ben, nyilván.
Nem annyira jellemző indián.
Uncas a bádogszikláján nem nézett senkire. Finoman hajlongott, talán énekelt is hozzá valamit, magában.
Cigány valahogy sose akartál lenni, bazmeg, mondja most egy hang a gyomromban.
Nekik sajna nem volt se Cooperük, se May Károlyuk.
Soha nem akartam cigány lenni, ugyanis látszott, hogy cigánynak lenni nem jó, ráadásul másképp nem jó, mint indiánnak. Nincs benne semmi romantikus. Egyáltalán nem úgy hívnak, hogy Szökkenő Szarvas, hanem úgy, hogy Lakatos Kálmán vagy Balogh Béla.
Esetleg kokéró.
Cigó.
Ez se ma sült le.
Amúgy meg nem hívnak sehogy. Inkább elküldenek. Maximum, ha a munka nem fehér embernek való.
Büdös cigány, takarodj.
Ahogy hazaértem Kanadából, kimentem a meccsre, de tényleg, mintha csak várna ott valaki. Nem nagyon derült ki, ki ellen játszunk. Általában az van kiírva, hogy Hazai – Vendég. Vettem a kocsmában egy belga vagy svájci sört, franziskánust, szép barna, csatos üvegben, és elkezdtem nézni a meccset, tisztára, mint aki hazaérkezett. Odajött egy gyerek a sorról, és elkezdtünk dumálni. Eleinte a meccsről, aztán meg róla. Hogy hívnak? Hát, Leonárdó. Leonárdó? De szép neved van. Tudja-e, hogy azt jelenti, oroszlánszívű. Igen. Leonárdódikáprió, mondta. Ez a keresztneve.
Így, egybeírva? Ezt persze nem kérdeztem meg. Kábé nyolc órája voltam Európában.
Aztán a harmadik mondatnál levajazta az üveget, hogy akkor azt majd hagy’ ő vigye vissza. Tiszta sor, meg van dumálva.
Úgynevezett édes gyerek.
Nem annyira édes, és nem gyerek egyáltalán, mindent tud, oda-vissza, ez rendesen látszik, államilag nyolcéves, valójában kétezer. Mire belőjük az ötödiket, megjön a haverja is.
Jaj, de szép napszemüvege van a bácsinak, ezzel nyit a haver, látszik, hogy nem kispályás.
Föltoltam a homlokomra ugyanis a Ray-Bant.
Mire Leonárdó azt mondja neki, nulla egész nullatized másodperc reakcióidő, de mi ezt most lassítsuk nagyon le, azt mondja neki, leírhatatlanul józan, halk, ám ellentmondást nem tűrő hangon:
AZ ÜVEG MÁR AZ ENYÉM.
Ide ritmikailag nagyon jól jönne egy bazmeg, de azt nem mondta, csak a puszta tényt, mindenféle indulat nélkül. Mintegy tárgyszerűen közölte, a nyilván legjobb haverjával, hogy merre hány méter, hogy mi volna a kotta.
Van az, hogy mennek a zsidók a halálba, és nézik a magyarok, egész konkrétan két darutollas magyar, és akkor valamelyik zsidó mond a másik zsidónak valamit, szeretném azt gondolni, hogy egy viccet, és akkor azon a valamin a másik zsidó elneveti magát, nevet a zsidó a halálmenetben, és arra a nevetésre az egyik darutollas azt mondja a másiknak, nézd, bazmeg, a bazmeget most viszont én teszem hozzá a nyilvánvaló történelmi hűség végett, nézd, bazdmeg, rohadt zsidók, szabotálnak.
Minden kép, amit itt láttok1, de tényleg mindegyik, amit megvesztek vagy nem, drága sápadtarcú testvérek, egy ehhez túlzottan hasonló szabotázs dokumentuma. Olyan országban élünk, ahol egy mosoly időről időre a szenvedés mások által ránk rótt, kevéssé szép munkájának szabotálása lehet.
Ha sárgát használsz, az szabotálás, szabotálás a nap az égen, szabotáló égkék és lángvörös, fű és sárkányzöld, szabotáló türkiz hullámvonalak, szurok á, rőt é, szabotáló fogsor, szabotáns, gyöngyöző nevetés. A gyöngy egyébként kínból keletkezik, homok kerül a kagylóba, belekerül, megkínozza az eleven gépet, és úgy. Mármint az igazi.
A szöveg a Beszélő Hovatovább Fesztiválján hangzott el, az Igazgyöngy Alapítvány kiállításának egyik megnyitójaként.
- Kultúra [7]