Kedves Barátaim, Hölgyek és Urak!
Az elmúlt hétvégén elhatároztam, hogy hétfőn este elmerengek a fesztivál megnyitó szövegén, papírra vetem köszöntő soraimat, hogy rossz szokásomtól eltérően most végre ne kalandozzak el, ne vághassak egyszerre több csapást, amelyek aztán csak azért sem találkoznak, hacsak nem a végtelenben, de azt ki képes kivárni?
De hétfőn este csak nem ültem le, csak nem írtam egy árva sort sem. Kétegyházi barátaim vasárnap délután hétfői virrasztalóra, keddre pedig temetésre hívtak. Nem is Faragó József Narancs halála rázott meg a megszokottnál jobban, nem is a tambura rezegtetett húrjaira cifrázott énekhangok lúdbőrözték jobban a hátam, karom, hanem a halott testvérének, Vendelnek a leánya indított meg igazán.
Elmúlt már jóval éjfél, a 13 éves, hetedik osztályba járó leány várta a percet és a pillanatot, hogy mikor beszélhet már újra velünk, vagyis mikor fejezik be Narancs dicséretét, tetteinek elbeszélését a hozzá képest „öreg”, ötven környéki férfiak. Faragó Ginának súlyos mondandója volt. Pontosabban igen súlyos kérdése, mely szólt nekem, szólt környezetének, de leginkább az „igazságszolgáltatás” általa nehezen átlátható gépezetének. Édesanyja 2011 februárja óta előzetes vizsgálati fogságban ül Gyulán. Édesapja ugyanez időtől szökésben van. (Fel is merült bennünk az utazás közben, hogy miként Bagon tizenegy évvel ezelőtt a rendőrség kommandósai egy virrasztó hajnal felé közeledő óráján fogtak el néhány körözött személyt, úgy egyszer csak itt is felpattan majd az ajtó, hogy földre teperhesse néhány rendőr Vendelt. De Vendel nem jelent meg az este, így az ajtó sem szakadt ki a keretéből.)
De miért is ül Gina édesanyja, miért is bujdokol Vendel? Ildikó és Vendel kilenc éve viselte gondját Pista bácsinak. A faluban lakó cukorbeteg és gyermektelen férfi 45 éves lehetett, amikor a családhoz csapódott. Mesés találkozást követően választotta a négygyerekes cigány családot a magyar ember. Családtaggá vált, a gyerekek papójává, édesanyjuk apjává. Szerette és ragaszkodott Ildikóhoz, aki betegségében ápolója volt, s aki pénzét, bankkártyáját is kezelte. Amikor a rendőrség egy adásvételi szerződés miatt nyomozott, s megszállták házukat, elvitték Pista bácsit, mondván, hogy őt rabszolgaként tartják, éheztetik, kínozzák Gina szülei. S a kislány könnyes szemekkel keresi ki telefonján Pista bácsi húsvéti üzenetét. Hát telefonálna és beszélne így egy „rabszolga”? Hüppögve olvassa édesanyja levelét, milyen rettenetesen fájt neki, hogy nem vehetett részt nyolcadikos gyermeke ballagásán. Miért nem engedik ki édesanyját, miért szórnak szét egy szép és békés családot? Megtorolható-e négy gyermeken, hogy apjuk igazságtalanságnak érezve az ellenük indított eljárást, igazsága tudatában nem adja fel magát, túszul hagyva ezzel feleségét? A gyermek támogatja édesapja döntését, nem akarja anyja szabadságát apja rabsága révén. Igazsága szerint mindkét szülőjének itthon volna a helye, s akkor hazamehetnének apja bátyjáéktól, akik persze mindent megtesznek értük, s visszahoznák Pista bácsit is.
S én végtelenül szégyellem magam. Szégyellem, mert azt hittem még szeptemberben, hogy apjának be kéne vonulnia, vallomást kéne tennie, hogy tisztára mossa magát és feleségét. Szégyellem magam, mert feltételeztem, hogy cigánynak is lehet még igaza ebben az országban; szégyellem, hogy eddig nem pereltem Gina és testvérei érdekében.
Hogyan tovább?
Gina szemével nézem immár a fesztivált.
Hovatovább!
Szerencsésnek érezhetné magát, ha nem verné balsorsa, mert szerencsésebb helyzetben van, mint a sajókazai és a toldi gyermekek, akik a szegénység szorításában élnek;
szerencsésnek érezhetné magát, mert nem szegregált iskolába jár, s mert gázsó gyerekekkel egyenlő feltételek közt tanulva kitűnő, s mert továbbtanulás s nem korai házasság vár rá;
szerencsésnek érezhetné magát, mert lehet majd akár romveres, vagy netán neki is helye lesz az egy sor cigány közt;
szerencsésnek érezhetné magát, mert nem illenének rá a szociofotók komor valóságképei;
szerencsésnek érezhetné magát, mert el tudna mesélni egy másik cigány világot.
Faragó Gina akkor lenne igazán szerencsés, ha nem bosszantana senkit sem a cigány emberek sikere; ha normalitás volna a cigányok középosztály-közeli státusza, s nem az irigység tárgya volna az.
Feltehetően Faragó Gina, megedződve az élet kegyetlen pofonjaitól, hamar fel fogja ismerni, hogy nem igazán a szegények tehetnek szegénységükről, az iskolázatlanok kevés iskolájukról, s a munkanélküliek nem rossz szándékukból nem dolgoznak, a jogvédők pedig nem megélhetésükért jogvédenek.
És honnan tovább?
Ahol a Beszélő elkezdte.
És hogyan tovább?
Ahogy elkezdte, s ahogy a roma dossziét szerkesztette. Mert igazán nagy szükség van rá.
Hovatovább.
Nem mondom, hogy jó szórakozást a fesztivál idejére. Tanulást, okulást, megértést és elgondolkodást azonban kívánhatok. S hovatovább kívánok is mindenkinek, hisz mindenki közelében található egy Gina, csak fel kell ismerjük.
- Kultúra [7]