Kelet-európai helyzetkép 1983 elején
Teljesen igaza van (lett) Kis Jánosnak abban, hogy 1981. december 13-a egész Kelet-Európa számára eldöntötte az alternatívát, elzárta a gazdasági reformra épülő „társadalmi szerződés” elől az utat. Kérdés, hogy mennyire bizonyul tarlósnak ez a helyzet, s milyen következtetések vonhatók le belőle általában és az ellenzék cselekvési programjára nézvést.
Akármennyire is azt súgja morális érzékünk, hogy csak olyan fejlődést szabad kívánatosnak tartanunk, amely a meglévő vívmányokra épít, épp annyira elengedhetetlen, hogy világos képet alkossunk magunknak a várható fejleményekről, és számba vegyük a válság összes következményét, beleértve azoknak a szellemi, morális és cselekvési energiáknak várható kifutási lehetőségeit is, amelyeket éppen a válság szabadít fel a társadalomban.
Jaruzelski tábornok puccsa és a szükségállapot bevezetése nem tudta megállítani a lengyel gazdaság hanyatlását és a dolgozó osztályok elszegényedését. Ráadásul kirekesztette a lehetséges konfliktusrendezési megoldások köréből a tárgyalásos és intézményes keretek közé szorított lehetőségeket a Szolidaritás képviselte társadalom és a pártvezetés által képviselt uralkodó kaszt között. Ezzel pedig a válság nem szűnt meg, ellenkezőleg: tovább mélyült, okait sem számolták fel, hiszen – ellentétben a hivatalos demagógiával – a Szolidaritás létrejötte nem oka, hanem következménye volt a lengyel válságnak. Semmilyen garancia nincs tehát arra, hogy a viszonyok további romlása idővel nem teremt olyan robbanásveszélyes helyzetet, amelyben a Szolidaritás által szorgalmazott békés dialógus és kompromisszum helyett az elszabadult indulatok szabnak kiszámíthatatlan irányt az eseményeknek.
Ma már nyilvánvaló, hogy a létező szocializmus válsága valamennyi kelet-európai országra kiterjedt, a Szovjetuniót is beleértve. Itt azonban álljunk meg egy pillanatra! Mindannyian válságról beszélünk, de mit is értünk ezen? Miben különbözik a szovjet típusú rendszerek válságának jelenlegi szakasza a korábbiaktól? Véleményem szerint a korábbi válságok a rendszer különböző – politikai, gazdasági – funkcionálási zavarából keletkeztek, és e zavarok „kiküszöbölése” után e rendszerek képesek voltak többé-kevésbé elfogadható fejlődést produkálni. A jelenlegi válságszakaszt viszont a rendszer organikus zavarainak általánossá válása jellemzi. A hagyományos tervutasításos rendszerek és a félig megreformált „sem terv, sem piac” típusú (magyar) rendszer fejlődési képességeinek kifulladásáról árulkodik a gazdasági növekedés ütemének közel egy évtizede tapasztalható csökkenése a régió valamennyi országában. Ez önmagában még nem lenne baj, ha a csökkenés együtt járt volna az ún. intenzív gazdasági szerkezet kialakításával. Mivel ez nem következett be, a termelőerők stagnálnak vagy visszafejlődnek.
A válság Lengyelországban a legsúlyosabb; a gazdasági növekedést immár harmadik éve visszaesés, csökkenés váltotta fel. A legnagyobb mérvű éppen a szükségállapot évében volt: az ország visszazuhant az 1974-es fejlettségi szintre. De ha Kelet-Európa többi országában is a gazdasági növekedés tényleges ütemét vesszük tekintetbe – vagyis a kimutatott növekedésből levonjuk az adósságszolgálati terheket, valamint a presztízscélokat szolgáló, ráfizetéses beruházások költségeit és a termelési viszonyokból származó egyéb veszteségeket –, akkor megállapíthatjuk, hogy a belső felhalmozás és fogyasztás valójában ezekben az országokban is csökkent.
A lengyel vezetés megbénulása és a Szolidaritás létrejötte 1980–81 folyamán világosan jelzi, hogy Lengyelországban legkésőbb 1981-re forradalmi helyzet alakult ki. Ezen az sem változtat, hogy a geopolitikai helyzet az ellenforradalom felülkerekedésének kedvezett. Az a tény ugyanis, hogy a politikai vezetés a hadsereg mögé bújva, részben maga is mundérba öltözve tudta csak megőrizni hatalmát, nem annak a jele, hogy visszatért volna a hatalomgyakorlás régi, megszokott módjához. Mint ahogy a puskacső elé állított lakosság nyílt vagy burkolt elégedetlenségének újabb és újabb jelei sem azt bizonyítják, hogy a régi módon kívánna élni.
Nem tudhatjuk, hogy a válság a térség többi országában is előidéz-e forradalmi helyzetet. Két lényeges, az eddigi hozzászólásokban nem említett jelenség azonban már jól kivehető. Egyrészt a válság együtt jár a kelet-európai társadalmak fokozott elszegényedésével, a bérből és fizetésből élő – marxi értelemben vett – abszolút elnyomorodásával, másrészt az egyes országok válságjelenségei egyre inkább szinkronba kerülnek egymással. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy úgy vélem: Magyarország néhány hónap alatt „leküzdheti” magát a lengyel vagy a szovjet ellátási szintre, hanem azt, hogy a különbségek érezhetően csökkenni fognak. Számunkra ez abban fog megmutatkozni, hogy a szomszédainkkal szembeni relatív előnyünk viszonylag mérsékeltebb hátrányos helyzetté fog átalakulni.
Lengyelországból kiindulva egy morális forradalom is végbemegy a térségben. Egyre mélyebbé válik a szakadék a politikai vezetés által hangoztatott magasztos elvek és a létező szocializmus kopár valósága között. Egyre nyíltabbá válik az uralkodó rendszerek elnyomó és retrográd jellege. A gazdasági növekedés dinamikus visszafejlődéssé való átalakulása megfosztja a létező szocializmust (be)képzelt messianizmusától, a munkásokra leadott rendőrsortüzek pedig a munkásosztály nevében és érdekében „a társadalmat vezető” kommunista pártok legitimitását zúzták szét.
Ha a kiegyenlítési tendencia tartósnak bizonyul, akkor a válság egy időben érheti el mélypontját Kelet-Európa több országában. Ez a nyolcvanas évtized második felében bekövetkezhet. A térség geopolitikai viszonyait figyelembe véve ez esetben az alapvető kérdés: mit tesz az ugyancsak válsággal küszködő Szovjetunió?
A szovjet vezetés várható reakcióját alapjában a válság súlyossága (beleértve belső nehézségeinek kiterjedtségét is) és a kelet-európai status quo átmentésével kapcsolatos koncepciója fogja meghatározni. Többféle út állhat előtte:
1. Noha a reform kérdése 1981. december 13-át követően egész Kelet-Európában lekerült a napirendről, nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét, hogy a szovjet vezetés belátja: a termelési viszonyok megreformálásával a rendszer és a térségen belüli kapcsolatok életképessé tehetők, s hogy ez a szovjet világpolitikai pozíció szempontjából nem mellékes körülmény.
2. Ha a reformok elmaradnak, akkor a hatalom és a társadalom közötti konfliktus kiéleződésére lehet számítani, egyszerre több országban is. Kik jöhetnek a lengyel katonák után? A szovjetek? És őutánuk? Csak az egyik lehetőség a Varsói Szerződés hadseregeinek „proletár internacionalizmusa” az ugyanezen szerződéshez tartozó országok lakossága ellen – például úgy, hogy a lengyel hadsereg elfojtja a magyar munkásság elégedetlenségét, cserébe a magyar a lengyelét, majd közösen a csehszlovákot, és így tovább (természetesen legfőbb szövetségesünk tevőleges támogatásával). De azt is láthattuk – Kis János is ír róla cikkében –, hogy a lengyel válság idején a Szovjetunió vonakodott a közvetlen beavatkozástól, és végül a „normalizálás” belső módja mellett döntött. Érthető, hogy Afganisztán után nem merte vállalni az újabb beavatkozással járó nyugati ellenlépések terhét. Így feltételezhetjük, hogy még kevésbé akarná – és tudná – vállalni az egész térség nyílt katonai lerohanását. De ha vállalná is az ezzel járó katonai, gazdasági és politikai tehertételt – beleértve a Nyugat várható retorzióit –, a teljes felbomlásig fokozhatja a Szovjetunió belső feszültségeit.
3. Igazi veszélyt nem is ez utóbbi lehetőség jelent, hanem ha a Szovjetuniónak sikerül egész Kelet-Európára rákényszerítenie azt az orwelli típusú politikai berendezkedést, amelynek csírái a mai Lengyelországban már jól láthatók. Ennek az a lényege, hogy sikerül konzerválni az idejétmúlt termelési viszonyokat, a termelőerők pedig folytatják dinamikus visszafejlődésüket egészen addig, amíg a gazdaság szétzilálódása el nem éri azt a szintet, amikor az extenzív gazdasági fejlődés újból megindulhat. Eközben a világ többi része tovább fejlődik, és így egyre mélyül a szakadék Kelet-Európa és a fejlettebb régiók között.
Ebben az esetben a társadalom elszegényedő – idővel szellemileg és lelkileg is elnyomorodó – nagy többségét egy technikailag jól felszerelt rendőri-katonai apparátus tartja ellenőrzése és uralma alatt. Ez a modell közgazdaságilag is elgondolható: az emberi létfeltételek egyszerű vagy szűkített újratermelése mellett az elnyomás technikai berendezéseinek (fegyverek, könnyfakasztó gránátok, vízágyúk, elektronikus lehallgató és nyilvántartó berendezések stb.) bővített újratermelése folyik. Ha tartóssá válik ez a modell, az reménytelenné, lehetetlenné tesz mindenféle ellenállást. Szabadságjogaik korlátozása és létfeltételeik romlása ellen ugyanis csak szellemileg ép, lelkileg egészséges emberek képesek tiltakozni és cselekedni. Szellemileg megnyomorított, lelkiismeretüktől megfosztott emberi roncsok esetében nem lehet erre számítani. Ha ez reális veszély, akkor az elkövetkező évek talán az utolsó esélyt kínálják nekünk, hogy megakadályozzuk ennek a „tökéletes” – mert megváltoztathatatlan – elnyomó rendszernek a kifejlődését.
4. Végül fölvetődik a kérdés: nem képzelhető-e el, hogy az általános káosz fenyegetéséből a szovjet vezetés – a „menekülés előre” taktikáját választva – valamiféle újabb külső „kalanddal” igyekszik kitörni? Ha ez bekövetkezne, az Kelet-Európában az elnyomás újabb totális módszereinek újraéledését hozná magával.
Magyarország: a politikai vezetés válsága és félelmei
Szükséges e helyütt megindokolnom azt a megállapítást, amit a bevezetőben az általános kelet-európai fejlődéshez való magyar felzárkózásról tettem. Ennek jelenleg három bizonyítéka van:
– Semmi jele – továbbra sem – egy olyan radikális gazdasági-társadalmi reformnak, amely az országot a közeledő romlástól megmenthetné;
– Az ellenzék elleni legutóbbi hatósági intézkedések és az elharapódzóban lévő éberségi hisztériakampány azt mutatja, hogy a kormányzat egyoldalúan felrúgta az eddigi „közmegegyezést” nemcsak az ellenzékkel, hanem a társadalommal is;
– A Tiszatáj főszerkesztőjének meghurcolása és az Ellenpontok erdélyi szamizdat-folyóirat szerkesztőinek zaklatása elleni tiltakozással szembeni preventív keresztes hadjárat arra enged következtetni, hogy a vezetés a határokon túli magyarság sorsa fölött érzett aggodalom kifejezésének még az eddigi lehetőségeit is el akarja rekeszteni.
E fejlemények oka a magyar vezetés tényleges reformokra való képtelensége és a belátható következményektől való félelme. Ez határozza meg a társadalommal és az ellenzékkel szembeni magatartását. Nézzük ezeket egy kicsit közelebbről.
Noha szavakban és nyilatkozatokban 1978 vége óta az államvezetés újra a gazdasági reform hívének vallja magát, az azóta hozott intézkedések nem jogosítanak fel arra, hogy ezt el is higgyük neki. Úgy tűnik, az 1979-81-es félreformokkal a politikai vezetés eljutott saját reformképessége legszélső határáig. Felismeri vagy ösztönösen tudja, hogy a további reformok sértenék hatalmi privilégiumait, ezek pedig drágábbak neki, mint az ország sorsa. Ez világosan kifejeződik az idei évre elfogadott tervcélokban is: inkább vállalja a „betervezett” életszínvonal-csökkenést, csak ne kelljen a hatalmi viszonyokat megbolygatni. Nem tudhatjuk, hogy van-e a vezetésen belül olyan csoport, amely felismeri e gazdasági struccpolitika kettős veszélyét. Egyrészt semmiféle életszínvonal-csökkenést nem lehet gazdaságpolitikai alternatívaként kitűzni – még rövid távra sem – anélkül, hogy a vezetés egy alapos reform bevezetésével és a gazdaságpolitika megfelelő változtatásával legalább a lehetőségét meg ne teremtené a későbbi növekedésnek. Másrészt botor dolog azt képzelni, hogy a csökkenési tendencia, ha egyszer utat tör magának, a jelenlegi gazdálkodási feltételek között kordában tartható.
E csupán szavakban reformista politika jellemzője, hogy az 1979-81-es intézkedési hullám során a reformból csak az árrendszer átalakítása és az állami beavatkozást voltaképpen erősítő intézményi átszervezés valósult meg. Az árszerkezet átalakításának terheit – az eddigi tapasztalatok szerint – főképp a társadalom legszegényebb rétegei viselik. Helytállónak látszik az a feltételezés, hogy a szükséges gazdasági változások közül azért éppen „az árváltozások valósulnak meg viszonylag gyorsan és akadálytalanul, mert azok a rétegek, amelyeket a legjobban sújtanak, nem tudják megvédeni az érdekeiket”. Másfelől azért halad „olyan vontatottan a többi alapvető dolog – a struktúraváltás, a vállalati önállósodás, a piaci mechanizmusok kiépítése, a rejtett tervutasításos rendszer felszámolása, a politikai és gazdasági irányítás szétválasztása –, mert olyan társadalmi rétegek és csoportok érdekeit veszélyeztetik, amelyek nagyon is jól meg tudják védeni a maguk érdekeit”. (A fenti gondolatokat – kérdések formájában fogalmazza meg Hankiss Elemér Társadalmi önvizsgálatra is szükség volna c. cikkében; Heti Világgazdaság, 1982. november 2.)
A gazdasági reformnak „árreformmá” redukálása és az intézményrendszer – ugyancsak reformként feltüntetett – olyan átalakítása, amely az állami beavatkozásnak pusztán formáit változtatja meg, de magát a beavatkozást éppenséggel erősíti, azzal a súlyos veszéllyel jár, hogy „diszkreditálja a reformot, és aláássa a reformeszmék társadalmi hitelét”. (Részletesen kifejti: Bauer Tamás: A második gazdasági reform és a tulajdonviszonyok c. cikke: Mozgó Világ, 1982. november.)
Ennél ügyesebben nem is lehetne reformellenes „koalíciót” összekovácsolni a reformoktól hatalmi érdekeit féltő apparátus és a reformból kiábrándult társadalom között.
A reformgondolat lejáratása azonban nem oldja meg az alapvető gazdasági dilemmát, nem fordítja meg – hogyan is tehetné? – a nemzeti jövedelem és az életszínvonal csökkenését. Úgy gondolom, minőségileg új helyzetbe kerültünk, melyben a felelősség alól kibúvó döntéshalogatás és ügyeskedő továbbvegetálás eddig bevált kormányzati módszerei nem menthetnek meg bennünket a válság súlyosbodásától. Eörsi István feltételezése a végleteken felülkerekedő tovazötyögés és tovavegetálás lehetőségéről (Eörsi István: Csto gyelaty? Beszélő 4.) a korábbi tapasztalatokat vetíti ki a jövőbe, és éppen a helyzet minőségi megváltozását hagyja figyelmen kívül.
A várható veszélyektől joggal tart a vezetés. Nem kellenek cassandrai képességek ahhoz, hogy felmérje: a hanyatlás tömeges elégedetlenséghez, robbanásveszélyhez vezethet. Lelki szemeik előtt talán felötlik az ellenzéki értelmiség által megszervezett elégedetlen munkásosztály víziója. Ez a lehetőség nem azért ijeszti a vezetőket, mert a régi bolsevik taktika alkalmazását jelentené (vö. Lenin: A szociáldemokrácia két taktikája) – noha ez sem megbocsátható, ha nem egy igazi bolsevik párt csinálja –, hanem azért, mert a lengyel közelmúltat juttatja eszünkbe, amikor is egy értelmiségi reformprogram mögött felsorakozott nemcsak a lengyel munkásosztály, hanem a lengyel társadalom túlnyomó többsége.
Az sem kizárt, hogy politikai vezetőink lidércnyomásos álmaiban időnként az „’56-os forradalom élménye is kísért. Ebben nincs semmi különös. Nemcsak azért, mert a helyzet romlása valóban teremthet forradalmi helyzetet, hanem azért sem, mert a jelenlegi politikai vezetés alapvető élménye – ilyen vagy olyan formában – ’56 volt. Nem kell feltétlenül idealista történelemszemlélet ahhoz, hogy egy rendszer születését megelőző vagy követő politikai sokkhatásokra vezessük vissza a politikai vezetés magatartásának végső mozgatórugóit, feltételes reflexeit. A Szovjet-Oroszország elleni intervenció éppúgy meghatározta a mindenkori szovjet vezetők félelmét a bekerítéstől – amely egyre inkább fantómmá vált –, mint ahogy Trianon élménye megszabta a Horthy-rendszer külpolitikai törekvéseit. Természetes, hogy a politikai félelmek talaján kivirágzó téveszméknek mindig voltak belpolitikai konzekvenciái is. Az 1956-os forradalomból a mai vezetés azt a tanulságot szűrte le, hogy mindig és mindenáron meg kell akadályozni a reformer (revizionista) értelmiség és a munkásosztály szövetségének létrejöttét. Külön-külön az értelmiség és a munkásosztály ellenállása letörhető, együtt azonban képesek lényeges változásokat kiharcolni, a hivatalos szóhasználatban: „ellenforradalmat” csinálni. Ugyanezt a tanulságot vonhatta le a magyar vezetés a Szolidaritás sikereiből is.
Ezzel szemben áll a másik történelmi tapasztalat, a Jaruzelsky-puccs „sikere”. A lengyel „normalizálás” eddigi lefolyásából a magyar vezetés azt a következtetést szűrhette le, hogy ha az erőszak preventív alkalmazásával sikerül hidegre tenni egy olyan hatalmas tömegszervezetet, mint a Szolidaritás – miért ne sikerülne ugyanez a néhány száz főnyire becsült magyar ellenzékkel szemben? Sőt, ha a megelőzés időben történik – vélheti –, az is megakadályozható, hogy a háládatlan társadalom ellenállása lengyel méreteket öltsön.
Hogy a vezetés valóban így vélekedik, azt bizonyítják az ellenzékkel szembeni legújabb hatósági akciók. Ennek ellenére a következtetés téves. Még nem lehet tudni, hogy meddig folytatódik a lengyel gazdaság hanyatlása és szétzilálódása, de azt már tudjuk, hogy az alkalmazott módszer, az erőszak a lengyel vezetés gyengeségének és reformképtelenségének a bizonyítéka. De vajon elgondolkoztak-e vezetőink azon, hogy nem fogja-e egyszer s mindenkorra elsöpörni – más levitézlett önkényuralmi rendszerekhez hasonlóan – ezt a gyenge vezetést is a társadalom elfojtott elégedetlenségének ereje, ha egyszer kirobban?
A kormányzat magatartását az ellenzékkel szemben meghatározza az Andropov-féle új szovjet vezetés többé-kevésbé nyíltan kifejezett elvárásaihoz való alkalmazkodás is. A Szovjetunió vezetői feltehetően tartanak attól, hogy a lengyel vírus átterjed a többi kelet-európai országra is, s ezért alkalmazzák a „megelőzést”.
Milyen politikát folytat a magyarországi vezetés az ellenzékkel szemben? Az eddig érvényben volt, féloldalas „közmegegyezés” felrúgását Rényi Péter cikke (Nem babra megy a játék: Népszabadság, 1982. december 11.) jelentette be a Népszabadságban. Rényinek az az állítása, hogy mindenki, aki a haladás, a reform, a társadalmi dialógus, a bajok és igazságtalanságok feltárásának ügyét öntevékenyen, autonóm módon képviseli, „objektíve az imperializmussal játszik össze”, több, mint egyszerű bűnbakkeresés. Azt is jelenti, hogy a politikai vezetés felmondta az „aki nincs ellenünk, az velünk van” ’56 utáni elvét. Az új formula – mely erős lelki rokonságot mutat a Jaruzelski-féle „csak az az ellenség, aki az akar lenni” jelszóval – lényeges visszalépés az „aki nincs velünk, az ellenünk van” rákosista lózung felé. Még nem az, de nagyon hasonlít rá. A feje tetejére állított logika szerint nem azért van válság, mert a vezetés képtelen rá, hogy reformokkal rugalmasabbá és alkalmazkodóképessé tegye a gazdaságot, és felszabadítsa a társadalomban rejlő alkotó energiákat, hanem mert az ellenzék mindezt felhánytorgatja neki. Az eddigi bűnbakokkal szemben – nyugati válság, kereskedelmi embargó, diszkrimináció, fegyverkezési verseny – az ellenzékről még azt sem lehet állítani, hogy akadályozza tőkés exportunkat, vagy hogy kikényszeríti hadi kiadásaink növekedését. Egyelőre csak „összejátszik”. Ha a helyzet romlása miatt a munkásság netalán sztrájkba lépne, s ügye mellett kiállna az ellenzék is, az nemcsak az összejátszás újabb, kétségbevonhatatlan bizonyítéka lenne, hanem szabotázsra való felbujtásnak minősülne.
Rényi cikke beszédesen árulkodik az ellenzékkel szembeni megosztási taktikáról is. Megfogalmazásából kitűnik, hogy a kormányzatnak az a legfontosabb, hogy leválassza az „ellenséges politikai tevékenységet” folytató ellenzéki „kemény magról” (az idesorolt Konrád Györgyöt támadja személyében) az ellenzék kevésbé kemény csoportjait (akik még „nem lépték át a Rubicont”), a fiatalokat (akik „tapasztalatlanságból” keverednek bele az ellenzék „machinációiba”), a szektásokat, a népieseket, a független békemozgalomhoz tartozókat („tudja meg mindenki, hogy különféle emberbarátinak és nemzetinek feltüntetett gesztióiknak a legkonokabb békeellenes csoportok adnak hatalmi nyomatékot”). Külön figyelmeztetés szól azoknak, akik a határainkon túli magyarság sanyarú helyzetét látva aggodalmukat tiltakozás formájában kívánnák kifejezni („Nem hallgathatunk, ha pl. jóhiszemű embereket, akiknek sokszor jogos vagy érthető aggodalmaik vannak, belerántanak akciókba, amelyek a legjobb ügynek is csak ártanak.”)
Mire számíthat az ellenzék?
„Mi változatlanul kitartunk amellett – figyelmeztet Rényi –, ami az ellenzékről már korábban elhangzott: nem keressük az összeütközést, de szükség esetén nem is térünk ki előle.” Bizonyosra vehetjük tehát, hogy a vezetésnek az ellenzékkel szembeni magatartásában fordulat állt be. A keményedésnek számos jól érzékelhető jele van, de egyelőre még a megosztási-leválasztási-elijesztési taktika időszakát éljük. Persze, ezalatt is folyik az adatgyűjtés, helyzetfelmérés, a kapcsolatok feltérképezése, listák összeállítása – egyszóval a preventív akció előkészítése. Magára az akcióra is sor kerül majd (letartóztatások, internálások, kirakatperek formájában), ha a „szükség” úgy hozza – efelől ne legyenek kétségeink. Ennek ideológiai megalapozása, mint láttuk, máris megtörtént.
De mi gyorsíthatja, és mi fékezheti ezt a folyamatot?
Fékezi elsősorban annak az „imperializmusnak” a várható reagálása, melynek „objektív” szövetségesévé nevezték ki az ellenzéket, de amely hitelnyújtásaival a rendszernek is „objektív szövetségese”, mert így késlelteti a teljes gazdasági összeomlást. Mindaddig, amíg Magyarország fenntartja – ha csökkenő mértékben is – a Nyugattal való gazdasági kapcsolatait, hitelekre lesz szüksége, a rendszernek tehát érdekében áll gondosan ápolni azt a „liberális” képet, amely nyugati bankárkörökben kialakult róla. Ha azonban a szovjet vezetés hatékonyabb fellépést sürget a magyar kormányzattól – s ez a kelet-európai fejlemények függvényében elvárható –, a fellépés keménysége fokozódhat. De mert a magyar vezetés kénytelen lesz fél szemmel nyugati hitelezőire kacsintani, fellépése továbbra is szelektív és korlátozott marad. Amire lehet számítani: megfélemlítő célzatú rendőrségi akciók (követések, zaklatások), adminisztratív intézkedések (lefoglalások, szabálysértési eljárások, munkahelyről elbocsátások) – de csak oly mértékig, hogy az ne rontsa nyugati hitelképességünket.
A szovjet vonalhoz való felzárkózásnak a jele az a mód is, ahogy a vezetés a határainkon túl élő magyarság problémáival kapcsolatos véleménynyilvánításokra reagál. Egy olyan időpontban, amikor „sorainkat szorosabbra zárjuk”, „egységünket demonstráljuk az imperializmus háborús fenyegetéseivel szemben”, nyilvánvaló, hogy a szovjet vezetés szemében súlyos egységbontásnak bizonyul minden akció, amely az erdélyi, felvidéki vagy – urambocsá’ – kárpátaljai magyarság létproblémáira hívja fel a figyelmet. Erre az esetre is érvényes az a megállapítás, hogy a reformpolitika elvetése szűkebbre vonja a magyar vezetés mozgásterét. Ami azelőtt tolerálható volt, most már nem az. Hogy a hazai tiltakozó akciók elfojtása vagy a Tiszatáj főszerkesztőjének meghurcolása egyértelmű felhatalmazás Ceausescu számára, hogy háborítatlanul folytathatja magyarellenes politikáját az szemlátomást kevésbé zavarja a magyar vezetést, mint az, hogy Moszkvában megdorgálhatják honpolgárai „felelőtlen” véleménynyilvánításai miatt.
A helyzet természetesen gyökeresen megváltozik, ha a Szovjetunió úgy dönt, hogy a kelet-európai „rendcsinálás” érdekében vállalja a nyugati gazdasági kapcsolatok teljes – vagy csaknem teljes – leépülését is. Közgazdászaink ezt ugyan abszurdumnak szokták nyilvánítani, mégsem az. Eddig is már több bizonyítékát adta a rendszer annak, hogy krízishelyzetekben fontosabb számára a politikai hatalom megtartása, mint a gazdasági fejlődés feltételeinek biztosítása. A gondolat tehát csak a közgazdasági racionalitás szempontjából abszurd, a politikai döntéshozók számára egyáltalán nem az. Ráadásul még ideológiai fegyvert is lehet kovácsolni belőle. Ha ugyanis egy általános, egész Kelet-Európára kiterjedő válsághelyzetben a szovjet vezetés a katonai „normalizálás” útját választja, az kihívja a Nyugat gazdasági ellenlépéseit. Ekkor viszont el lehet feledkezni mindazokról az okokról, amelyek a válsághelyzetet előidézték, és az anyagi létfeltételek romlásáért a nyugati embargós politikát és az „imperializmussal összejátszó” ellenzék tevékenységét lehet felelőssé tenni (mint ahogy azt tavaly tették Lengyelországban). Ez már azonban új hidegháborús helyzet amikor az ellenzékkel szembeni totális leszámolás várható, a lengyel szükségállapot körülményeit is felülmúló módon. A történelmi analógiák azt súgják, hogy ehhez már a vezetésen belül is változás szükségeltetik: a „kemény kéz” politikáját nem lehet a pragmatista irányvonal mellett magukat „kompromittált” vezetőkre bízni.
Az ellenzék feladatairól
Az adott helyzetben az ellenzék magatartását döntően három tényező határozza meg: 1. a világpolitikában – szűkebben a kelet-európai térségben – végbemenő fejleményekre való reagálás; 2. a hazai politikai vezetés ellenzékellenes lépéseivel szembeni védekezés és 3. saját stratégiájának és taktikájának a kialakítása.
1. Egyetértek Kis Jánossal abban, hogy a jövő „nem csupán veszélyeket, hanem nagy lehetőségeket is tartogat számunkra”. Az ellenzék feladata azonban nem csupán az, hogy „figyelmeztessen a veszélyekre és emlékeztessen a lehetőségekre”. Ezt – igaza van Eörsi Istvánnak – a reformer értelmiség is megteszi. Az ellenzék feladata, hogy a lehetséges kibontakozás többféle lehetőségét szem előtt tartva saját cselekvési programját is több alternatívában gondolja el.
Természetesen minden esélyt meg kell adni egy olyan kibontakozásnak, amely „az eddigi eredményekre építő reformpolitika” beindítását jelentené. Ez azonban nem az ellenzék, hanem a politikai vezetés döntésén múlik. Az ellenzék csak azt teheti, hogy igyekszik megértetni a jelenlegi politikai vezetéssel: saját hatalmát is csak ezen a módon mentheti át. (Elgondolkodtató párhuzamok adódhatnak a Gierek-Kania-Jaruzelski-váltásból a magyar vezetés számára.) Ha a „tárgyalásra kényszerítés polgári taktikája” (Ahogyan ezt Kürthy Emil javasolja cikkében: Polgárrá válni; Beszélő 4.) beválik, akkor a nemzet érdekeivel azonosulni tudó „felvilágosult” politikai vezetés kihasználhatná, hogy a szovjet vezetés figyelmét és energiáit lekötik saját és szövetségesei belső bajai, s növelhetné az ország mozgásterét, bevezethetné az égetően szükséges gazdasági és politikai reformokat. Ezt – adott esetben – még a Szovjetunió is elfogadhatná, mint számára a kisebbik rosszat. Ebben az esetben az ellenzék megmaradhat reformistának, sőt, egyfajta történelmi kompromisszum is létrejöhet a kormányzat és az ellenzék között a haladás és a nemzeti érdekek közös képviselete platformján. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen széles nemzeti egység fokozná a rendszer stabilitását, és új alapokra helyezné legitimitását – nemcsak befelé, hanem kifelé is. Az is nyilvánvaló viszont, hogy ebben az esetben a vezetésnek nem azon az úton kellene továbbhaladnia, amelyen a közelmúltban elindult.
Mivel azonban a jövő többesélyes, az ellenzéknek is többféle lehetőségre kell felkészülnie. Bekövetkezhet olyan helyzet, melyben az ellenzék még akkor is kívül kerülhet a „közmegegyezésen”, ha korábban belül volt is, és ha ezt maga sem akarja. Ekkor – ha hű akar maradni elveihez – vállalnia kell a „tényleges ellenzékiséget”, (Ennek szempontjairól, különösen a munkásosztállyal való kapcsolatok kiépítéséről lásd: Kívül-álló: A Hivatal védte ellenzékiség; Beszélő 4.) „muszáj-Herkulesként” akár az illegalitás körülményei között is.
2. Mielőtt a kormányzati politikára való reagálás módozataira sort kerítenénk, szeretném előrebocsátani, hogy egyetértek mindazokkal, akik szerint a jelenlegi helyzetben nagyobb konspirációra volna szükség. Az ellenzék eddig szinte kirakatban tevékenykedett, működésének „felderítése” a hatóságoknak már csak azért sem okozott gondot, mert azt az ellenzék sem kívánta titkolni. A párhuzamos nyilvánosság megteremtése természetesen csak nyilvánosan történhetett. Az új körülmények között azonban a konspiráció elmulasztása olyan luxus, amit az ellenzék nem engedhet meg magának. Tudom, hogy ezzel kapcsolatban komoly ellenérzések élnek köreikben, többen a mozgalom demokratikus jellegét féltik a konspirációtól, vagy sztálini típusú „pártnormák” kialakulásától tartanak. Azt hiszem azonban, hogy ez utóbbiak és a konspiráció nem minden korban és helyzetben kapcsolódnak feltétlenül össze. Egy totális hatalommal szemben az ellenzék amúgy is aránytalanul hátrányos helyzetben van, s ezt a konspiráció elmulasztása végzetessé növelheti.
Ennek figyelembevételével csak néhány általános elvet fejtek ki. A kormányzat az ellenzéket gyengének tartja. Ezt a véleményét egyrészt az aktív ellenzék és a „szimpatizánsok” csekély létszámára (200-300, illetve 2000-3000 főre becsüli), másrészt – mint hírlik – az ellenzék állítólagos megosztottságára alapozza, melynek bizonyítéka szerintük Kis János cikke, illetve a nyomában kibontakozott vita. Nyilvánvaló, hogy egy autokrata szemében a demokratikus vita a gyengeség jele, éppúgy, ahogy egy demokrata a gyengeség jelének látja, ha valaki a puskatust használja érvként. A maga módján mindkettőnek igaza van. Az erőviszonyok azonban nem ilyen egyszerűek; az ellenzék „gyengesége és megosztottsága” egyúttal ereje is, a hatalom ereje pedig egyúttal gyengeségének forrása. Gondoljunk csak az afgán ellenállásra; ereje éppen megosztottságában, szétszórtságában rejlik – ezerfejű hidra, amelyet nem lehet lefejezni. Másrészt csak szigorúan központosított, totális hatalmi rendszerek tudnak egyik napról a másikra úgy összeomlani, ahogyan a rákosista pártállam szinte órák alatt megsemmisült az 1956-os forradalom első napjaiban. Egy demokratikus, pluralista, az önszerveződés magas fokára eljutott társadalomban elképzelhetetlen volna, hogy a központi irányító apparátus megbénulása vagy megszűnése az állam széteséséhez vezessen.
Ami az ellenzék tényleges erejét és befolyását illeti, az nem áll egyenes arányban a létszámával. Nincs sok értelme annak, hogy világos határvonalat húzzunk reformerség és ellenzékiség, radikalizmus és forradalmiság között. A határvonalak amúgy is örökösen mozgásban vannak, másrészt a jövőbeli fejlemények iránya fogja meghatározni az ellenzék tevékenységének jellegét. Ha – mint az előzőekben írtam – a politikai vezetés a határozott reformpolitika mellett kötelezné el magát, ez a társadalmon és az ellenzéken belül egyaránt a reformer típusú magatartásnak kedvezne. Ha viszont a reformok elmaradása miatt a hazai közállapotok romlani fognak, az radikalizálni fogja nemcsak a reformista gondolkodású értelmiséget, hanem a társadalom többi, elnyomorodást szenvedő rétegét is, és ez a társadalmon és az ellenzéken belül is a forradalmi gondolkodást és cselekvést fogja ösztönözni. A társadalom egyre nagyobb része válna „ellenzékivé”; ennek mértéke is kiszámítható. A reformer gondolkodású értelmiséget nemcsak létfeltételeinek romlása fogja radikalizálni, hanem azoknak az illúzióknak az elvesztése is, hogy a helyzet romlása kikényszerítheti a reformokat. A társadalom többi dolgozó rétege (munkások, parasztok, alkalmazottak) pedig annak arányában fognak radikalizálódni, ahogy életszínvonaluk romlása felemészti a második gazdaságban, háztájiban, másod– és harmadállásban, fusizással, ügyeskedéssel, fokozódó önkizsákmányolással megszerzett pótlólagos jövedelmüket. Ha a növekvő önkizsákmányolás ellenére is bekövetkezik a társadalom elszegényedése, az kollektív tapasztalattá teszi azt a felismerést, hogy az egyéni boldogulásnak rendszerbeli korlátai vannak. De még azoknak a rétegeknek is lehet számolni növekvő elégedetlenségével, amelyek képesek ugyan megőrizni, esetleg növelni jövedelmüket, ám nem tudnak érte a szokott módon áruhoz jutni. Ebben az esetben látnokinak bizonyulhat Kádár János közelmúltban tett kijelentése: „Semmilyen ellenség vagy ellenzék nem tud nekünk akkora kárt okozni, mint a saját magunk által elkövetett hibák és mulasztások.”
A vezetés megosztási taktikájával szemben az ellenzék legfontosabb feladata, hogy megőrizze egységét. A politikai vezetés már eddig is igyekezett ellentéteket szítani „népiesek” és „urbánusok” között. Az ellenzék dicséretesen ellenállt ennek a próbálkozásnak, sőt, az antiszemita „heccelődéssel” kísért rendőrségi zaklatások elleni tiltakozásban olyanok is részt vettek, akik nem tartoznak a „cégéres ellenzékiek” közé. A sötét emlékeket felidéző antiszemita hangulatkeltéssel operáló megosztási kísérleteket továbbra is erélyesen vissza kell utasítani. Ezen túlmenően az ellenzék előtt áll a feladat, hogy olyan nemzeteszményt dolgozzon ki, amely a nemzet integráns részének tekinti a zsidó származású magyarságot. (Hogy a zsidó származás éppoly kevéssé lehessen vízválasztó, mint – mondjuk – a ma már számon sem tartott kun vagy besenyő származás.) Mondanom sem kell talán, hogy ezt a „népies” tábornak kell elvégeznie, visszanyúlva ahhoz az eszmetörténeti örökséghez, amelyet Ady a nyugatos – „dévényi” -magyarságkoncepcióban fogalmazott meg a századelőn. (Eszmetörténeti megalapozásához lásd: Szabó Miklós: Mi a kozmopolitizmus?; Mozgó Világ, 1982. szeptember.) E nemzetfogalom alapján létrejöhetne az a politikai platform, mely – mint írásom címében is jeleztem – visszanyúlna a múlt századi reformmozgalom megvalósítására váró eszményeihez, egyszerre kívánva a haza és haladás annyiszor szétválasztott ügyét szolgálni.
3. Az egyre mélyülő válság körülményei között az ellenzéknek arra kell törekednie, hogy a társadalom számára megteremtse a tisztánlátás lehetőségét, megakadályozza újabb kollektív tudatzavarok létrejöttét, szembeszegüljön a vezetés demagógiáival és hisztériakampányaival.
Nem hiszem, hogy ehhez szükség lenne külön ideológiára. Ideológiának elég csupán igazat mondani. Agyonideologizált, indoktrinált társadalmunk morális válságát, az állampolgár fásult közönyét nem az újabb ideológiák fogják feloldani, hanem az igazság kimondása. Törekedni kell egyszerűen és közérthetően megfogalmazni a társadalom számára a legfontosabb összefüggéseket – szükség esetén akár jelszószerűen is.
De nem elég csak feltárni a válság és az elnyomorodás okait. Meg kell tudni mutatni a válságból kivezető utat is. A mai – pontosabban a holnapi – helyzetnek megfelelő tartalmat adva a „haza és haladás” jelszónak, az ellenzék a társadalom alternatív szervező erejévé válhat.
- Vita [9]