Cikked kísérőlevelében azt írtad: nem szeretnéd, ha a cikkedet vállveregető módon, „érdekességként” tálalná a Beszélő. Hogyan kerüljük el ezt a veszélyt?
Vitatkozzunk, és a beszélgetés célja az legyen, amit csinálni lehet és kell. Nem küldtem volna cikket a Beszélőnek, ha nem volnék biztos benne, hogy minden gyárban és műhelyben ott vannak a változásra kész, aktív emberek. Aki azt akarja, hogy az ország kijusson a válságból, rájuk kell támaszkodnia és őket kell segítenie.
Munkásoknak szántad a cikkedet, de te magad sem vagy gyári munkás.
Három éve saját műhelyem van. Mindaddig gyárban dolgoztam, és nem esem abba a hibába, hogy azt higgyem: a maszekok mentik meg Magyarországot. Nem önállósítottam volna magam, ha a gyárakban a munkásoknak módjukban állna értelmesen kialakítaniuk az életüket. Sok új kisiparost ismerek. Akár hiszitek, akár nem, nagy részük nem elsősorban a pénzért, hanem az emberi tartásért hagyja ott a gyárat. Ez a fajta mindig szembekerül a közömbösséggel és a vezetők hatalmi politikájával, mielőtt kivonja magát – és a szakértelmét – a nagyiparból.
Amit a cikkedben javasolsz, az nagyban érinti a gyárakon belüli hatalmi viszonyokat. Nem gondolod-e, hogy a reformjaid politikai ellenállásba ütköznének?
Inkább dogmákba, mint kényszerekbe. De nem titok, hogy az ilyen irányú változások a középvezetők hatalmának bizonyos gyengülését hoznák.
Miért gondolod, hogy a felső vezetés számára elfogadhatóak?
Mert mára nekik is meg kellett érteniük, hogy éppen a munkás-érdekképviselet gyengesége a fő oka a gazdasági bajoknak. Nyilvánosan ezt nem ismerik be, de a felső vezetés próbálkozik azért valamivel, ha csak a felszínen is. A gazdasági válság valójában bizalmi válság – ebben nem kételkedhet, aki ismeri a gyárak világát. Pazarlás nélkül működő gyárakhoz, magasabb termelékenységhez több aktivitás kell a munkások részéről, nyilvános munkásellenőrzés. Ennek jelenleg nincs meg a politikai és jogi alapja. Ha jók is a vezetők törekvései, a saját törekvéseik alapjai nincsenek biztosítva.
Nem tartasz-e attól, hogy a politikai aggodalmak – s nemcsak „középről”, hanem bizony „felülről” is – erősebbek a jó szándéknál?
Lehet, hogy azt remélik, a szerkezeten nem kell változtatni, elég, ha mindenki jobban dolgozik. De ez vakság. Csak politikai engedményekkel lehet elemi az új gazdasági fellendülést, megalapozni a jövőt, csökkenteni a világtól való lemaradását. El kell dönteniük, mi a fontos: hogy állandósítsanak bizonyos hatalmi helyzeteket és formákat, vagy hogy továbblépjünk gazdaságilag és politikailag. Úgy tudom, a marxizmus is a változásra épül. Épp ideje, hogy ez megtörténjen. Ez nemzeti felelősség kérdése is.
Mi történik, ha mindezt nem látják be?
Teljes pangás. A hangulat romlik, az életszínvonal csökken. Családi életek mennek tönkre, a jövő generációk céltalanok. Az a baj, hogy a jelenlegi rendszerben a közömbös félrehúzódás és a fegyveres forradalom között semmi lehetőség nincs a munkások kezében. Az utóbbi nemcsak azért nem jó, mert tragédiába visz az ország függő helyzete miatt, hanem célszerűtlen is. A történelem azt mutatja, hogy a fegyveres változások nem a kívánt célt közelítik.
Akkor talán azt gondolod, hogy a politikai rendszer is valahogy úgy alakítandó, ahogyan ma egyénileg sokan javítják a helyzetüket?
Éppen nem úgy! Ha nincs nyilvánosság, akkor változás sincs. Ezért írtam a cikket, hogy ha szűk körben is, de nyilvánosságra kerüljön.
Ma a munkások magukban dohognak. Nem találnak olyan fórumot, amely a közös problémák megoldásában segítene. Tanulságos, hogy ami nyilvánosság van, például a tévé és a rádió jogi esetei, az már érdekképviseleti szerepet kezd betölteni, pedig nem ez volna a funkciója. Az a tapasztalat, hogy amint nyilvánosságra kerülnek a sérelmek, azonnal megoldást talárnak rájuk az illetékes szervek. De az újságok öncenzúrázóak, a tévé és a rádió csak kivételes és csak egyéni problémákkal foglalkozik. Sohasem az érintettek döntik el, miről szóljanak a viták. Ha valami tűrhetetlen, akkor is csak a felszínt kavarják. Minden jó változás előfeltétele a tiszta nyilvánosság.
Igen ám, de ha a vezetés nem igazán kívánja a változást, mert hatalmának egy részéről sem hajlandó lemondani, akkor a cenzúrázatlan nyilvánosság törvényen kívüli marad, s ez semmiképpen sem olyan hivatkozási alap, mint például a tévé jogi esetei. A nyilvánosság éppúgy hatalmi kérdés, mint a munkások jogai.
Ez végül is mindegy, az a fontos, hogy legyen nyílt beszéd. Azt hiszem, az én írásomhoz hasonlókat kellene eljuttatni a munkásokhoz. Nekik csak arról kell meggyőződniük, hogy más munkahelyeken is vannak, akik nem közömbösek a közös problémák iránt. Aztán a saját munkahelyükön kell kiprovokálniuk – merem használni ezt a szót –, hogy a munkatársaik gondolkozásában a közösségi érzés kerüljön előtérbe. Követelniük kellene, hogy képet kapjanak a vállalat helyzetéről és terveiről.
Ehhez nem jók a mostani termelési és bizalmi értekezletek. Az átlagos dolgozó nem tudja – és ezért nem is akarja – felfogni a sok adatot. Nem viszonyító adatokat kap, hanem üres számokat. Ezekhez nem is lehet hozzászólni. Az adatok között soha nem szerepel az olyan egyszerű tény, hogy például egy fizikai dolgozóra hány nem fizikai jut, vagy a bérszínvonal és az árak viszonya. De nem lehetetlen kikövetelni az ilyen tájékoztatást, hiszen az üzemen kívül már most is nyíltabban beszélnek ilyesmikről.
Hogyan érhetnék el ezt a munkások?
Nem tenne jót az országnak sem, ha a munkások megmaradnának a mostani passzív jelzéseknél. Nekik maguknak kell elkezdeniük a gyáron belüli nyilvánosságot megteremteni. Beszélni kell, mégpedig úgy, hogy az követelés formájában jusson a vezetők tudomására. Ehhez az kell, hogy ne legyen egyedül, aki csinálja. Az értekezleteken felszólalók mögött kollektívának kell lennie, amely fel meri vállalni a szószóló követeléseit. Kezdetben néhány bátor ember akár előkészítés nélkül is felszólalhatna. De ragaszkodniuk kell hozzá, hogy az értekezletet megszavaztassák a követeléseikről. Alig van olyan az üzemekben, aki tudja, hogy joga van a tagság támogatását, szavazását kérni. Felvilágosításra van szükség. Az értelmiség feladata volna, hogy a munkások legalább a mostani jogaikat ismerjék. A szakszervezeti törvényt szinte sehol nem lehet elolvasni. A szakszervezetben jogi továbbképzést kell követelni, ahol nemcsak könnyen érthető előadások volnának, hanem viták is, kifejezetten a munkások érdekvédelmi jogairól. Egyszóval a törvényes kereteken belül kell elindulni, és rá kell venni a vezetést a változtatásra. De ez az út csak akkor járható, ha több bátor szószóló lesz. Nem szabad elfogadnunk, hogy csak az egyéni problémáinkkal törődhessünk. Hangot kell adni a közösség problémáinak, és annak vonzata lesz.
Saját tapasztalataid nem lehetnek túlságosan biztatóak, hiszen otthagytad a gyárak világát.
Minden munkahelyemen problémám volt. Soha nem magamért beszéltem, bíztak is bennem a kollégáim, brigádvezető is voltam. De ha már magamért kell védekeznem, inkább otthagytam a céget. Most azért valami megindult. A vezetés is kapiskálja már a valóságot, és a munkások keresik a felelősöket, nyilvános felelősségvállalást akarnak – persze, nem bűnbakokra gondolok. Ki kell lendülni a holtpontról, amíg nem késő. Vállalni kell a „megszállott” bélyeget, ha azt akarjuk, hogy a gyerekeink értelmes világban éljenek. Fiatatoknak kell színre lépniük. A gyári munkás fél, mert függ. Hiszen mindenki nem mehet el maszeknak. De ő a legfüggetlenebb is – ha nincs egyedül. A félelemnek erkölcsi és eredményességi okokból is el kell tűnnie. Egyszerre van szükségünk jellemváltozásra és politikai változásra.
Mire gondolsz?
Azt tartom a legfontosabbnak, hogy a munkások törődjenek az emberi tartásukkal, és követeljék vissza a 3x8 órás napot. Most nincs energiájuk politizálni, még beszélgetni is alig. Én sem voltam mindig ilyen politikus. Most csak annyit dolgozom, amennyit egészségesnek tartok. Amikor hajnalig kellett dolgoznom, én sem gondolkoztam ilyesmiken. Ne engedjük, hogy ne legyen időnk és idegünk gondolkozni. Magunk alatt vágjuk a fát. Szembe kell szállnunk a lumpenséggel is meg a túldolgozással is. Úgy kell átalakítani a gyári életet, hogy csak annak legyen ott helye, aki dolgozni akar. A többség mindig a termelékenységet és a becsületes munkát akarja. Ezek érdekében kell fellépniük a szószólóknak. A munkásnak a gyáron belül kell megtalálnia a számítását. Aki elfogadja, hogy a fizetésből nem lehet megélni, és a „megtoldott” munkaidőben bízik, az hozzájárul az ország jövőjének tönkretételéhez. A „másodgazdaság” egészségromboló, családromboló és erkölcsromboló, mert a gyárban akadályozza a kollektív felelősség kialakulását. Így nem szolgálhatja az ország érdekét sem. Ahogy a cikkben is írom, a „másodgazdaság” a munkások többsége számára aránytalanul több fáradságot jelent az átlagos megélhetésért. Ez az út a munkásosztály számára nem járható, s ezt egyénenként is, közösen is meg kell értenünk. Így értem a jellem változást és a politikai változást.
Köszönjük a beszélgetést.