A közvéleményt nyugtalansággal tölthetik el azok a vélemények, amelyek a Valóság és a HVG hasábjain napvilágot láttak a Gabcikovo–Nagymarosi Vízlépcsőről. A felsorakoztatott energetikai, műszaki, ökológiai ellenérvek akkor is aggodalomra adnak okot, ha egyikük-másikuk nem bizonyulna is kellően megalapozottnak. Ha az ellenérveknek csupán a töredéke is helytálló, akkor ez a gigantikus beruházás katasztrofális hatást tehet az amúgy is nehézségekkel küszködő magyar gazdaságra. Mint közgazdász, nem vagyok illetékes dönteni a műszaki tervezők és ellenlábasaik vitájában. Egy dolog azonban nyilvánvaló: ha nem államközi megállapodásról volna szó, amely sok tízmilliárd forint beruházást, tetemes ipari kapacitások hosszú távú (legalább az ezredfordulóig szóló) lekötését jelenti, akkor a szakemberek vitája nem keltené fel a szélesebb nyilvánosság érdeklődését. Más kérdés, hogy a szakértők aggodalmait megerősíteni látszik a két és fél évtizede magas szinten folyó huzavona.
Nem kell közgazdásznak lenni hozzá, hogy belássuk: nagyobb beruházás nagyobb kockázatot jelent. Márpedig Magyarországnak az elkövetkező időszakban alaposan meg kell gondolnia, milyen feltételek mellett vállalhat kockázatot. A fogyasztói igények visszaszorítása vagy figyelmen kívül hagyása politikai, a termelő célú import korlátozása gazdasági veszélyekkel jár. Az előbbi engedetlenséget szül, és kiszámíthatatlan társadalmi mozgásokkal járhat, az utóbbi – a hiány következtében – gazdasági tespedéshez, végső soron a '68-as reform előtti állapotok visszatéréséhez vezethet. Ha a vezetés a jelenlegi életszínvonalat és a nyugodt társadalmi légkört valamennyire is meg akarja őrizni, akkor az autarchiára való átállás: illuzórikus. A puszta korlátozás és várakozás: kevés. Új elképzelésekre van szükség. Márpedig azok kockázattal járnak. A kockázatot azonban nemcsak elkerülni lehet, hanem lokalizálni, megosztani is. Az alábbiakban egy olyan, a KGST-kereteken belüli külgazdasági stratégiát javasolok, amely hatékonyabban szolgálná mind Magyarország, mind a környező országok gazdasági érdekeit a nagy léptékű államközi megállapodások jelenleg szokásos gyakorlatánál.
Tisztában vagyok vele, hogy javaslatom nemcsak a hazai gazdaságirányítás bürokratikus köreiben kelthet ellenérzéseket. A KGST tagállamai – Lengyelország és Bulgária kivételével – egyre inkább visszamerevednek a hagyományos tervutasításos rendszerbe, és autarchiára rendezkednek be. Az a KGST – elsősorban a Szovjetunió – felőli nyomás, hogy Magyarország is álljon be a sorba, legalább annyira erős, mint az eladósodásból származó tőkés szorítás. A magyar vezetés okkal fél attól, hogy a ma még türelmes nyugati hitelezők akciói helyett a kevésbé elnéző szovjet partner neheztelései teszik fizetésképtelenné a magyar gazdaságot. Elég hozzá a KGST-n belüli dollárforgalom gyors felszámolása, jelentősebb energiaár-emelés vagy az energiaszállítások újabb csökkentése. De még mielőtt ilyen, politikai célzatú fenyítő lépésekre sor kerülne: a magyar mezőgazdasági export máris piacokat veszít Nyugat-Európa és a Közel-Kelet után a KGST-n belül is. A Szovjetunió a magyar termékeket adósságaink törlesztéseként hajlandó csak átvenni, Csehszlovákia, Bulgária és az NDK mezőgazdasági önellátásra rendezkedett be – Lengyelország és Románia szintén „önellátó”.
A magyar gazdasági vezetés belekényszerült a majdnem nyílt ellenállásba: nem volt hajlandó részt venni a KGST-dollárforgalom közös felszámolásában, nem hajlandó a tőkés adósságok közös kezelésére, és a mezőgazdasági termékek árának emelésével fenyegetőzik az anyag- és energiaárak emelését ellensúlyozandó. Az ellenszegülés mellett évek óta kísérletezik azzal is, hogy megnyerje közvetlen gazdasági partnerül az „érzékenyebb” szovjet köztársaságokat (elsősorban a Kaukázusban és a Baltikumban, legutóbb pedig Moldáviát). Egy ideje hasonló próbálkozások folynak Szlovákiával is. És a magyar vezetés számításai nem alaptalanok. Tapasztalati tény, hogy a fővárosban megtervezett és onnan dirigált tervszerűség és arányosság a gazdálkodás valóságos színterein tervszerűtlenséget és aránytalanságot jelent. A helyi vezetők a normatívák alapján az ellátásnak még azt az alacsony szintjét sem tudják biztosítani, amit a központok „beterveztek”. Ők nemcsak felfelé tartoznak felelősséggel az ellátásért és a fejlesztésért: a nemzeti nyomással is számolniuk kell. Amíg a KGST-vezetők egymással alkudoznak, a beóvakodó vállalat – függetlenül a kontingenstől – mindent felszívó piacra lel. Ezen a felvevőpiacon, mely egyben a termeltetés bázisa is, mindenhez hozzá lehet jutni, amihez egyébként a normális szovjet vagy csehszlovák piacon nem. A csere ma naturális formában zajlik. A magyar vállalat kiállítást rendez termékeiből Moldáviában vagy Szlovákiában, és megsúgja a kisebb-nagyobb hatalmú látogatóknak (pártvezetőknek, igazgatóknak), hogy mindez eladó ám – meghatározott áruk fejében. Mindig akad, aki valahonnan előteremti a keresett csereárut. Hiszen a tartalékoló vállalatoknál mindig van kihasználatlan kapacitás és munkaerő-fölösleg. Egy példa: az aratás kezdetén Szlovákiából gépek érkeznek Magyarországra; a magyar gazdaságok nem fizetnek, hanem gépeket küldenek Szlovákiába, amikor náluk kezdődik az aratás.
Ezeket az alkalmi tranzakciókat kellene valódi piaci kapcsolatokká szervezni. Néhány példa. Magyar cégek leányvállalatokat alapítanak Szlovákiában, melyek magyar szabályozás szerint működnek. Magyar termelőszövetkezetek melléküzemágakat nyitnak Szlovákiában vagy a Kárpátalján. Gazdasági munkaközösségek piacszerző körútra indulnak ezekben az országokban, hogy termékeiket és szolgáltatásaikat széles körben és tömegesen kínálhassák. Igen valószínű, hogy szíves fogadtatásra találnának a lengyeleknél és a bolgároknál is, mert ezek az akciók élénkítenék az ő gazdaságaikat is.
Nem vitás: a magyar termékek legkézenfekvőbb piaca a környező országokban volna – de csak a vállalatközi kapcsolatok lehetnek kifizetődőek. A közös vízlépcső mamutberuházása víz alá nyomja a magyar gazdaságot, míg Kassa és Miskolc, Dunaszerdahely és Győr, Szeged és Arad csereforgalma, közös vállalkozása segít a felszínen maradni. Áruházak közötti árucsere, közös termeltetés, fejlesztési társulás, bérmunkaszerződés, leányvállalat, melléküzemág – ez a kiút. Ehhez azonban a magyar kormánynak ilyen értelmű programot kell nyilvánosságra hoznia. Ki kell jelentenie: azt szeretné, ha az erdélyi román, magyar és szász értelmiség, a szlovákiai munkás és paraszt gazdaságilag hatékony tevékenységekben vehetne részt, segítve önmagán és az országán, enyhítve az egész térség gondjain. Meglehet: a címzett országok állami és pártvezetése ezt a programot visszautasítaná. Ám a program még így is hivatkozási alapul szolgálhatna a súlyos gondokkal küzdő helyi gazdaságirányítók számára, és azt is bizonyítaná, hogy a kormányzat nem hagyja sorsára a magyar nemzetiségieket – ám nem nacionalista propagandát folytat az érdekükben, hanem a gazdasági összefogás járható útját javasolja a térség valamennyi nemzete számára.
Hivatkozott cikkek
- Vízlépcső [8]