ifj. Kontár Barnabás [Péterffy Ágoston]

Nyomtatóbarát változat

A Gabcikovo–Nagymarosi Vízlépcsőt (GNV) ismertető és méltató cikk egy térképpel kezdődik. Ezen vastag fekete vonal jelzi a Dunát. Sem a térképből, sem a szövegből nem derül ki, hogy az elfogadott tervek szerint a csehszlovák–magyar határt képező Dunából egy 30 km-nyi szakasz mint folyam megszűnik létezni. A Duna vizét Dunakilitinél átvezetik egy szlovák területen létesítendő mesterséges mederbe, az úgynevezett üzemvízcsatornába, s a régi mederbe csak minimális vízmennyiség, 50 köbméter/sec jut. (Az eddig mért legkisebb vízmennyiség 600 köbméter/sec volt.) A nemzetközi hajóút átkerül Csehszlovákiába, mert az elhagyott meder hajózhatatlanná válik. Ezen a 30 km-en, az országhatár mentén Magyarország nem létesíthet kikötőt, rakodót. Európában példátlan egy ilyen lehetőségről való egyoldalú lemondás. Irak és Irán – többek között – egy ekkora folyamszakaszért visel háborút!

Komplex hasznosítás?

Sáfrán István a folyam komplex hasznosításához vezető egyik legnagyobb lépésként méltatja a GNV-t. A tervezett létesítményrendszer a vízügyi ágazat műve, holott egy folyó többcélú, fokozott hatékonyságú hasznosítása olyan mellékhatásokkal is jár, amelyek messze kívül esnek a „vízügy” tárgykörén. A műszaki-gazdasági szervezetek és szakemberek szemlélete technocentrikus, nincsenek felkészülve társadalmi és környezetvédelmi követelmények kielégítésére. Komplex terv csak ökológusok, a társadalomtudományok művelői, politológusok közreműködésével készülhet. Ilyen munkacsoport azonban csak a GNV terveinek elfogadása, az államközi megállapodások után alakult az MTA és az OMFB[SZJ] együttműködéséből. Az MTA Elnökségi Interdiszciplináris Probléma Bizottsága tanulmányában erőteljesen bírálja az GNV-t, s javasolja a szerződések módosítását, esetleg felbontását is.

Hajózás


A folyó hasznosításának egyik, ha nem az első célja a hajózás feltételeinek javítása. „Vízi út a Fekete-tengertől az Északi-tengerig – és vissza” – rajzolja az ígéretes távlatokat Sáfrán István, s ezt fűzi hozzá; „a hajózást... ez idő szerint már csak a Pozsony és Gönyű közötti szakasz gázlói akadályozzák.” Valójában ezek a gázlók csak egyes években és csupán időszakosan korlátozzák a hajózást, részben a hajózási idényen kívül, amikor a jégjelenségek miatt egyébként sem lehet hajózni.

A Duna Bizottság olyan hajótípust ajánl a dunai hajózáshoz, amelynek paraméterei 25 dm-es vízmélységet kívánnak meg. Ennek megfelelő medret Pozsonytól Rajkáig Csehszlovákiának egyedül, Rajka és Gönyű között Magyarországgal közösen kell biztosítania. A vízügyi szakemberek 1973-ban azt állították, hogy korszerű folyamszabályozási módszerek alkalmazásával sem tudnak tartósan 23 dm-nél nagyobb vízmélységet biztosítani, s a cseh–magyar Duna 30 km-nyi gázlós szakaszát csak vízlépcsőzéssel lehet kiküszöbölni. (A Heti Világgazdaság c. folyóiratban Vargha János hivatkozik egy tanulmányra, amely szerint a szabályozás megoldható. V. évf. 49. sz. 11. o. – A szerk.) A GNV azonban a magyar kötelezettségeket és érdekeket jóval meghaladó műszaki paraméterű hajózó utat hoz létre: ha Gönyű és Belgrád között a nyílt vízi átbocsátóképességet 1-nek vesszük, akkor a Dévény (Devin)-Gönyű szakasz átbocsátóképessége 2,5 lesz. Csehszlovákiának a közös beruházással megoldódik a saját Duna-szakaszára vonatkozó kötelezettsége, s nem kell megépíteni az osztrák-csehszlovák vízlépcsőt sem. (A vízlépcső megépítését Ausztria környezetvédelmi okokra hivatkozva mondta le. Azóta egy másik, Hainburg mellett létesítendő vízlépcső ellen Konrád Lorenz indított tömegmozgalmat. A tiltakozást tízezren írták alá. – A szerk.) A GNV megteremti Pozsony kikötővárossá fejlődésének lehetőségét is, s ezzel a csepeli kikötő jelentősége csökken majd.

Idővel más Duna menti országok azt is igényelhetik, hogy Nagymaros alatt, Belgrádig is biztosítsuk a Dévény–Gönyű szakaszhoz hasonló hajózó utat, mert pl. Csehszlovákia is elsősorban a keleti irányú hajózásban érdekelt a Dunán.

A hajózást illetően Magyarországnak arra kell törekednie, hogy a Duna Bizottság ajánlásainak, valamint saját távlati vízgazdálkodási, társadalmi, gazdasági érdekeinek megfelelő műszaki megoldást találjon.

A vízlépcsőrendszer kiküszöböli a gázlós folyamszakaszt, de a hajóút biztosításában új nehézséget okoz a két vízerőmű. A gabcikovóit csúcsra járatásra tervezték – emiatt van szükség az alsó, nagymarosi duzzasztóműre is –, vagyis normál üzemállapotban csak fogyasztási csúcsidőben termel áramot. Ez naponta többször több méteres vízszintingadozással, árhullámmal jár. Csúcssebességnél a mértékadó tolatmányok nem tudnak behajózni az alvízcsatornába.

Lehet, hogy egyszer „áruink belvízi úton is kijuthatnak az Atlanti óceánra”, ahogyan Sáfrán István ígéri; egyelőre a Duna vizének elterelésével a szigetközi mezőgazdasági termelés veszíti el az olcsó vízi szállítási lehetőségét.

Árvízvédelem

Sáfrán az 1954-es szigetközi és az 1965-ös balparti, Komarno környéki árvízre emlékezteti a olvasót, s kijelenti: „márpedig a vízlépcső megépítése után a Szigetköz területét nem veszélyeztetik többé az árvizek.” Arról nem ír, hogy az előírt magasságú töltéseket már kiépítettük, egy 10 km-es szakasz híján. Az árvíz elleni biztonság a Szigetközben a vízlépcsőtől függetlenül is meglenne, a GNV költségeinek töredékéből.

Vízellátás és vízminőség-védelem

A prognózisok szerint a vízkészlet minősége romlik – tudhatjuk meg a Népszabadság cikkéből, de meg is nyugtatnak bennünket. „Szennyvíztisztító-művek építésével, valamint tarozással és lefolyásszabályozással a vízminőség egyensúlyban tartható.” Sárfán megemlíti: „akadnak jó néhányan, akik döntően jó szándéktól vezérelve aggályaiknak adtak hangot... vajon a megvalósuló beruházások... nem befolyásolják-e kedvezőtlenül Budapest ivóvízellátását?” Vizsgálatok következtek, s állásfoglalás: nem, a Budapest vízellátását szolgáló kutak teljesítményét nem befolyásolja a GNV; sőt a víz minősége még javul is.

Hogy a szennyvíz tisztításával a víz minősége javul, ez nyilvánvaló. A folyókba eresztett szennyvíz tisztítása a GNV-től függetlenül is megoldandó környezetvédelmi probléma, bár a vízügyi ágazat, mint nem reprezentatív munkát, mindeddig nem kezelte megfelelő súllyal. A vízlépcsőrendszer üzembe helyezésével azonban már nem lehet kitérni előle. Ám tetemes beruházással sem érhetünk célt, ha osztrák és csehszlovák partnereink nem törődnek a szennyvízkezeléssel, mert a mellékfolyók – elsősorban a csatornázott Vág – tetemes mennyiségű ipari és mezőgazdasági eredetű szennyvizet juttatnak a Dunába.

A Duna vizének minőségét még a jelenleginél sokkal intenzívebb szennyvízkezelés mellett is veszélyezteti a tarozás és lefolyásszabályozás. A Szovjetunió síkvidéki tározóiban gyakori az un. algavirágzás, s ez várható a dunakiliti–hrusovi tározóban is. A lelassult vízben felszaporodó algák bomlástermékei a kavicsrétegbe jutva elszennyezik a Kisalföld alatti, 10 köbkilométerre becsült ivóvízkészletet és a Csepel-sziget alsó végéig tartó kavicsteraszból nyert napi 4 millió köbméter vizet A duzzasztott szakaszok kisebb sebességgel folynak, ezért a Dunába vezetett szennyvizekből eutrofizált[SZJ] iszap és nehézfémsók lerakódása várható a közös szakaszon. A mellékágak a betervezett vízpótló rendszer ellenére eliszaposodhatnak. Az elhagyott régi meder mélyebb szakaszain feldúsulhatnak bomlástermékek, melyek az árvíz leeresztésekor a nagymarosi bögébe[SZJ] kerülnek.

A Fővárosi Vízművek bázisait máris károsította a Nagymaros alatt elvégzett kotrás, a túlkotort szakaszokat kaviccsal vissza kell tölteni, a zátonyokat el kell hordani, hogy az eredetit megközelítő vízminőséget kapjunk. Eddig döntően az építőipar igényeinek kielégítésére kotorták itt a Dunát, a GNV megvalósításával mint a nagymarosi vízerőmű alvízcsatornáját fogják kotorni.

A magyar vízgazdálkodásnak súlyos ivóvíz-ellátási problémákat kell megoldania. Maga Sátrán István is ír erről a Népszabadság egy későbbi, 1983. november 24-i számában. A GNV-vel és a járulékos beruházásokkal lekötött milliárdokat akkor is időszerű volna az ivóvízellátásra fordítani, ha maga a GNV nem okozna újabb vízellátási nehézségeket.

Energiatermelés

Az energiaválság is sürgette a „kiapadhatatlan természeti erőforrás hasznosítását. A Duna esése 687 m, s az eddig elkészült 20 vízerőmű ebből még csak 350 m-t hasznosít” – magyarázza Sáfrán István. Csakhogy a GNV-érintette szakaszon a folyó természetes esése 10 cm/km. (Rajka és Gönyű között 35 cm/km; onnan lefelé 7-8 cm/km.) A jugoszláv Duna-szakaszon az esés ennek hatszorosa, Ausztriában háromszorosa. Az esés azon az alsó szakaszon is kedvezőbb, ahol nem készült el a három tervezett vízlépcső. A csehszlovák–magyar szakasz számottevő energiatermelésre csak úgy tehető alkalmassá, ha duzzasztással a vízszintet megemelik, illetve a vízerőtelep alatt a medret kimélyítik. A maximális esésre való törekvéssel lehet indokolni az üzemvízcsatornás megoldást. Mindez, az egyéb károkat is beleszámítva, a leggazdaságtalanabb energiatermelést eredményezi.

Sáfrán szerint a két vízerőműből származó energia-részesedésünk évi 700 ezer tonna kőolaj importjától mentesíti a népgazdaságot. Ez egyáltalán nem igaz, a termelt energia legfeljebb 450 ezer tonna kőolajjal egyenértékű. Kifejezhetjük a mennyiséget két és fél millió tonna energetikai barnaszénben, vagy 16 t dúsított uránban. Az első tíz évben a gabcikovo vízerőmű csúcsra járatása miatt inkább 200-250 ezer tonna fűtőolajjal egyenértékű szénhidrogén-felhasználás többletre számíthatunk, ugyanis az erőmű csupán a csúcsfogyasztás és a minimum közötti különbözet néhány százalékát szolgáltatja, frekvenciamódosító hatása két nagyságrenddel kisebb, mint amilyen ingadozások a villamosenergia-rendszerben vannak.

A csúcsra járatás egyébként is súlyos problémákat okoz. Korlátozza a hajózást – erről már volt szó. Ezenkívül a napi többszöri árhullám megfordítja a Mosoni-Duna folyásának irányát, Győr szennyvizét visszaviszi a városba; továbbá kiszámíthatatlan mederrombolást okoz. Gyökeres változást csak az alapenergia-termelésre való átállás eredményezne, de az is mérsékelné a nem kívánt következményeket, ha az alvízcsatornát megcsapolnák. Ezzel a régi mederbe több víz kerülne, mint a most érvényes tervek szerint, ami leginkább a meder egy részének vízjáratását javítaná. Kisebbek lennének a régi meder kiiktatásából származó környezeti károk is.

Egyéb környezeti károk

„Felvetődött, hogy a szigetközi talajvízviszonyok kedvezőtlenül változnak” – tájékozódhat a Népszabadság olvasója. „A vizsgálatok megmutatták, hogy megfelelő vízpótló rendszer kiépítésével még kedvezőbb helyzet alakítható ki a mezőgazdaság számára, mint a jelenlegi.” Ezt a következőkkel egészíteném ki: a Szigetköz középső részén a talajvízszint jelentősen csökkenni fog, a 15-20 négyzetkilométernyi szép és a klimatikus viszonyok szempontjából is fontos ártéri erdők alatt 5-6 m-t. Ez pusztulásra ítéli az erdőket, a Szigetköz arculata teljesen megváltozik. Közel 100 négyzetkilométernyi területen 1,5 m-nél mélyebbre húzódik le a talajvíz felszíne, ami a mostani növénytermesztés alapfeltételét szünteti meg. A kiépült öntözőrendszerek nagy része használhatatlanná válik. Tönkremegy az ország egyik legjobb termőterülete. Pótlólag szivárogtató rendszert terveztek, hogy a kárt elhárítsák, ám ez csak a terület 1/3-án képes javítani a helyzeten, s költsége – a nemzeti beruházás terhére – 3-5 milliárd Ft. Közben 1984-től az ország mezőgazdasági üzemeitől évi 2 milliárd fejlesztési alapot vonnak el!

A Dunakanyarba telepítendő vízerőművet a Kertészeti Egyetem szakvéleménye tájrombolónak minősíti. A szerződésben rögzített terveket módosíthatjuk, pl. a Nagymarosról Szlovákiába közvetlenül (és ellenőrizhetetlenül) kimenő villamos energia légvezetéke helyett kábelt fektethetünk le, s ezzel megmenthetünk egy erdősávot – a többletköltség azonban szintén minket terhel.

Költségek



Erről a Népszabadság nem sokat mond, megemlíti, hogy „a munkálatok egyébként költségesek”. „Másfél milliárd a létesítményekben már benne foglaltatik”, bár még csak az előkészítő munkálatoknál tartunk. „Ez magyar részről máris több százmilliós tehervállalást jelentett”.

Pusztán a kiirtásra ítélt erdő értéke 400 millió forint. A vágásra még nem érett fák letárolása 0,7 millió köbméterrel csökkenti a kitermelhető fatömeget, s a 37 négyzetkilométernyi erdő pusztításából eredő szántóföldi aszálykár – a legelőket és háztáji gazdaságokat figyelmen kívül hagyva – évi 25 millió Ft.

A Vízügy most 1993-ra 42-43 milliárdos költséget prognosztizál. 1973-ban, mikor a közös beruházási program készült, ennek a költségnek a felével sem számoltak. A 10 év alatt megduplázódott összeg még mindig nem tartalmazza a szigetközi vízpótlórendszer és a Nagymarosnál utóbb szükségesnek bizonyuló mederszilárdítási munkálatok 5-8 milliárdját, sem azt a 20-25 milliárdot, amit a települések (mindenekelőtt Győr) s a termelőüzemek szennyvizének kezelésére kell fordítani a GNV üzembe helyezése előtt. Vagyis 1995-ig évi 7-8 milliárdot kell a GNV-re fordítani a magyar népgazdaságnak.

A Duna

Mióta magyar-csehszlovák országhatár lett, a Duna értéke megnőtt a magyar közgondolkodásban. A Duna európai orientációnk jelképe is, a magyar lét természeti és történeti kerete. Éppen ezért fontos, hogy a közvélemény valóban tájékozódhassék a GNV tervének tartalmáról, ami a magyar-csehszlovák Duna-szakasz jövőjét meghatározza, s valóban közvéleménye lehessen arról, milyen alapokra kell helyezni a csehszlovák kormánnyal folytatandó további tárgyalásokat.

• Vízlépcső