A romániai magyar értelmiség jelenéről – jövőjéért

Erdélyi Árpád–Tegzes András [Nagy György] [1]

Egy kisebb népcsoport társadalmi helyzete a jelenben és a fejlődési lehetősége nagymértékben attól függ, milyen széles értelmiségi réteggel rendelkezik, illetve hogy a többségi nép szolgálatában álló hatalmi intézmények hozzáférhetővé teszik-e számára vagy sem a szellemi tevékenységterületeket. Megfelelő értelmiségi réteg nélkül egyetlen kisebbségi népcsoport sem tud magas szintű saját kultúrát megteremteni és fenntartani, magas szintű saját kultúra nélkül pedig nem tud a rá nehezedő elnemzetlenítő törekvéseknek hosszabb ideig ellenállni. Az állam intézményeire és a hatalom ideológiájára egy nemzeti elvek szerint szerveződött társadalomban a kisebbségi népcsoportok általában nem számíthatnak. Támaszt ezek nekik nem nyújtanak, ellenkezőleg, rendszerint a felbomlasztásukra és a megsemmisítésükre törekszenek. A szilárd erkölcsi tartáson, a saját nemzeti identitáshoz való tántoríthatatlan ragaszkodáson kívül csak egyetlen dolog van, amire a maga állandó önvédelmi küzdelmében a kisebbség támaszkodni tud: a kulturális értékteremtés.

A kulturális értékteremtésnek, mint egy kisebbségi népcsoport egyetlen esélyének és végső menedékének különösen ott nagy a szerepe, ahol a többségi társadalom ideológiájában és hatalmi szervezetében a nemzeti elvek szélsőségesen nacionalista formát öltenek, s a politikai életet az antidemokratizmus vagy éppenséggel a totalitarizmus hatja át. Semmilyen más lehetősége a kollektív megnyilvánulásra nem lévén, csak a szellemi teljesítményeivel tudja annyira-amennyire bizonyítani a kisebbség a világnak a létét, s ő maga is csak a művelődéstől, az évszázadok alatt létrehozott és a mostoha körülmények között is gyarapítóit kulturális javaitól kaphatja meg azt az öntudatot, amelyre szüksége van a fennmaradáshoz. A szellemi helytállás, a mások figyelmét is felkeltő s a kisebbségi kollektívumnak magának is méltóságot és önbizalmat adó kulturális értékteremtés kellő számú és folyamatosan reprodukáló értelmiség nélkül nem lehetséges.

De az értelmiségnek több más szempontból is elsőrendű szerepe van egy kisebbségi népcsoport életében. Nagyobb távon meghatározza annak általános műveltségi színvonalát, megszabja a társadalom szervezeti rendjében, tekintély- és pozíciórendszerében elfoglalt helyét s közvetve az anyagi javak elosztásában való részvételét, illetve a javakból való tényleges részesedését is befolyásolja. Itt, mivel e kérdésnek különösen nagy jelentősége van, meg kell állnunk.

Szocialista országról, gazdasági-politikai szisztémáról, egy kelet-európai állam nemzeti kisebbségéről, közelebbről: a romániai magyarságról lévén elemzésünkben szó, az anyagi javak elosztásának mozzanatát az értelmiség társadalmi szerepe kapcsán legalább annyira hangsúlyoznunk kell, mint a kultúrateremtő és -fenntartó funkciót A szocialista etatizmus, a politikai totalitarizmus és az állammonopolista gazdasági berendezkedés körülményei között ugyanis a részesedés a termelt javakból, vagyis az egyéni és csoportonkénti jövedelmek nagysága szinte kizárólag attól függ, ki hol áll a központilag hierarchizált társadalmi munkamegosztásban. Nincsen mód rá, hogy a magasabb társadalmi vagy jövedelmi rétegből való alásüllyedést, ami egy kisebbségi népcsoport esetében alászoríttatást, azaz elnyomást jelent, más területeken akár gazdaságilag, akár a közéleti szerepekkel kompenzálni lehessen, így az értelmiségiek és a fizikai dolgozók, a különböző foglalkozási rétegek egymáshoz viszonyított társadalmi súlyának közvetlen egzisztenciális kihatásai vannak, s a társadalmi munkamegosztáson belül végbemenő minden nemzetiségi arányeltolódás anyagi egyenlőtlenséget von maga után. Ha egy etatisztikus gazdasági-politikai rendszerben élő kisebbségi népcsoportot akár csak részben is megfosztanak értelmiségétől, nem csupán kultúrateremtő rétegétől fosztják meg és a társadalom irányító szervezeteiből rekesztik ki, hanem mindennapi létfeltételeit tekintve is hátrányos helyzetbe taszítják. Ha egy szocialista országban valamely többségi nemzet a politikai hatalom segítségével kisajátítja a maga számára az értelmiségi pályákat, a kisebbséget nemcsak kulturálisan, hanem gazdaságilag is diszkriminálja.

Mindezt szem előtt tartva könnyű megértenünk, miért foglalkoztatja már évek óta a romániai magyarság felelős képviselőit az értelmiségi utánpótlás kérdése. S ugyancsak könnyű kiszámítanunk, milyen sors vár az erdélyi magyarságra, Románia mintegy kétmilliónyi lakójára, ha a román nacionalizmus, a bukaresti párt- és állami vezetés, amely a mai Európa legsovénebb hatalmi képződménye, sok vonatkozásban meg éppenséggel a fasizmussal rokon, a jövőben is tovább garázdálkodhat, s tovább folytathatja a kisebbségi értelmiség társadalmi eljelentéktelenítését célzó tevékenységét. A kíméletlenül következetes román elnyomó politika eredményeként az erdélyi magyar értelmiség százalékaránya egyre kevésbé felel meg a nemzetiségi összetételnek, társadalmi-közügyi téren mindinkább háttérbe szorul, lehetőségei az alkotó munkára egyre jobban leszűkülnek, s évről évre mind nagyobb tömegei szóratnak szét az ország távoli, a nemzetiségi vidéktől messzire eső megyéibe. Erdély magyar értelmisége s különösen annak közösségileg is legfontosabb része, az alkotó értelmiség, amely a legutóbbi időkig – magára hagyottan és intézmények nélkül is – annyi kiváló értékkel gazdagította a romániai és az egyetemes magyar kultúrát, végveszélybe került. Az eddig is használt elnemzetietlenítő módszerek mellett a román hatalmi politika egy idő óta új eljáráshoz folyamodott: az értelmiség erőinek, alkotó rétegeinek felszámolása révén próbálja nemzeti identitásában megtörni az erdélyi magyarságot.

A kisebbségek minden moccanását szemmel követő, hírhedett román állambiztonsági apparátus és sajtócenzúra megakadályozza az erdélyi magyarságot, hogy akár csak a legenyhébb formában is szót emelhessen a maga jogaiért. Még az olyan útszéli támadásokra sem válaszolhattak nyilvánosan a nemzetiség írástudói, mint amilyen Ion Lancranjan gyűlölködést szító és árasztó politikai pamfletje[SZJ] vagy Romulus Zaharia történelemhamisításból és vasgárdista nosztalgiákból született regénye, az Ademenirea (Az ámítás) volt. Miközben a román nacionalizmus egyre féktelenebbül gyalázza az erdélyi magyarságot, ennek hallgatnia kell, s várnia, hogy a gyalázkodásból mikor lesz véres pogrom. Mindazonáltal, aki figyelemmel kíséri az erdélyi magyar szellemi emberek megnyilatkozásait, s érti az ezópusi nyelvet is, melyet használni kénytelenek, könnyen felfedezheti a mondataik mélyén meghúzódó keserű panaszt. Rejtett megfogalmazásokban vagy más jellegű kérdések mögé bújtatva ugyan, de többször felhívták már a figyelmet a romániai magyarság kultúrateremtő és -fenntartó rétegét fenyegető veszedelemre.

Amiről a romániai magyarság képviselőinek saját otthonukban beszélni nem szabad, arról kívánunk szólni itt. A világ elé kívánjuk tárni – ha már a bukaresti párt- és állami vezetéssel szélsőséges nacionalizmus miatt minden lojalitásunk és jóakaratunk ellenére szót érteni nem tudunk – egy kétmilliós népcsoport egyre súlyosabb szellemi megnyomoríttatását. Írásunkkal elsősorban tájékoztatni akarunk. De egyszersmind a nemzetközi közvéleményt is segítségül kívánjuk hívni: legyen támogatásunkra emberi jogaink megvédéséért folytatott küzdelmünkben.

Írásunk nem politikai vitacikk, hanem tényeket és adatokat felsorakoztató száraz elemzés. Kettős meggondolás vezérel, amikor gondjaink-bajaink kifejtése helyett számszerű adatokat nyújtunk az olvasónak. Ilyenképpen tudjuk egyrészt a legjobban érzékeltetni a romániai kisebbségeket, közelebbről pedig az erdélyi magyarságot sújtó kulturális és oktatásügyi diszkrimináció méreteit. Ezzel vehetjük másrészt leginkább elejét annak, hogy a román kormányzati és propagandaszervek értékeléseinket és állításainkat könnyed kézlegyintéssel megalapozatlanoknak nyilváníthassák.

A romániai magyarság azt szeretné, ha problémáit a román kormányzati szervekkel egyetértésben maga oldhatná meg. A román párt- és állami vezetés azonban mindinkább belekényszeríti az erdélyi magyarságot az áldatlan politikai konfrontációba. Védekezni kénytelen a magyarság, harcolni legelemibb jogaiért, mert nincs más választása. De a tiszta eszközökről és a becsületes módszerekről a küzdelemben sem mondhat le. Mi magunk éppen ezért elemzésünk valamennyi adatát romániai kiadványokból vesszük át. Idézhetnénk más forrásokból is, de nem tesszük. Még olyan kulcsfontosságú dokumentumok felhasználásától is eltekintünk, mint Takács Lajos 1977-ben készült nevezetes memoranduma,[SZJ] pedig e memorandum az általunk vizsgálandó kérdéseket illetően igen lényeges adatokat tartalmaz.

Azzal persze, hogy csak Romániában közzétett adatokat használunk, jelentősen korlátozzuk és egyben erősen meg is nehezítjük a munkánkat. Ami ugyanis általában jellemző minden kelet-európai országra, hogy tudniillik az egész társadalmi életet, a gazdasági, politikai tevékenység minden területét a titkolózás légköre veszi körül, az különösen jellemző Romániára, főleg pedig Románia nemzetiségi viszonyira. A nemzeti kisebbségekkel és a nemzetiségi viszonyokkal kapcsolatos statisztikai adatok Romániában hétpecsétes titoknak számítanak. A román Statisztikai évkönyv (Anuarul Statistic), amely egyébként is inkább az elhallgatást, semmint a tájékoztatást szolgálja, sem a foglalkozási kategóriákról, sem az iskolai végzettségről, sem a lakosság más tényezőktől meghatározott rétegződéséről nem közöl nemzetiségiek szerint lebontott adatokat. 1957-es újraindítása után három esztendeig, vagyis 1959-ig legalább a nemzetiségi iskolahálózatról tájékoztatást adott, azóta viszont – és ez nem véletlen – még arról sem közöl adatokat. Ugyancsak nem, vagy csak egészen töredékesen hozták nyilvánosságra a népszámlálásoknak a nemzetiségiek számbeli viszonyaira vonatkozó eredményeit, így aztán aki a romániai nemzetiségi állapotokról pontos, statisztikai tényeken alapuló képet akar formálni, szinte a lehetetlenre vállalkozik. Újságok és folyóiratok tömegét, alkalmi kiadványok halmazát kell figyelemmel követnie, véletlenül elejtett vagy propagandisztikus céllal közzétett adatok sokaságát kell hosszadalmas munkával összegyűjtenie, hogy statisztikai sorokba, táblázatokba rendezhesse őket, s levonhassa belőlük a kínálkozó következtetéseket.

E meglehetősen hosszúra nyúlt, de elengedhetetlen bevezető után hozzáláthatunk tárgyunk kifejtéséhez, a nemzeti kisebbségek, közelebbről pedig a magyar kisebbség felszámolását célzó román hatalmi politika elemzéséhez.

Kiindulásképpen azt tekintjük át, hogy a hatvanas évek közepén, amikor a jelenlegi román politikai kurzus elkezdődött, a romániai kisebbségek milyen értelmiségi erőkkel rendelkeztek, s közülük milyen értelmiségi erői voltak a kisebbségi magyarságnak. Rendelkezésünkre állnak az 1966-os népszámlálásnak az iskolai végzettségre és társadalmi tagolódásra vonatkozó adatai nemzetiségek szerint lebontva.[1] Egyértelműen kiviláglik belőlük, hogy a román oktatásügyi intézményrendszer már 1960 előtt is nagymértékben korlátozta a kisebbségiek egyetemi és főiskolai továbbtanulásának a lehetőségeit, s mind a magyarokat, mind a németeket megakadályozta abban, hogy arányszámuknak és kulturális szükségleteiknek megfelelő diplomás rétegük alakulhasson ki. Különösen a magyarok előtt zárultak le már ekkor is az értelmiségi pályák.

Constantin Ionescu, a román statisztikai hivatal igazgatója, aki az 1966-os népszámlálás eredményeit terjedelmes munkában elemezte, megállapította, hogy íme, az iskolai végzettség tekintetében a különböző nemzetiségek között valamelyes eltérések vannak ugyan, de együttesen az adatok mégis csak azt bizonyítják, hogy Románia minden állampolgárát egyformán megilleti a tanuláshoz való jog, és hogy e jogot mindenki egyformán gyakorolhatja (lásd az első táblázatot).

Vajon valóban így van-e? Erről tanúskodnak-e a táblázat adatai? Constantin Ionescu nagyvonalúan eltekint attól[2], hogy míg a 12. életévét betöltött román lakosságnak 2,2 százaléka rendelkezett egyetemi vagy főiskolai diplomával, addig ez a százalékarány a magyaroknál csak 1,5 volt, a németeknél csak 1,8. Nézzük meg, hogy a lakosságnak az iskolai végzettség szerint elkülönülő egyes kategóriáin belül milyen százalékarányban vannak jelen a nemzeti kisebbségek, és milyen százalékarányban van jelen a románság (lásd a második táblázatot).

Ha az utolsó számoszloptól eltekintünk, a románok esetében bakói jobbra haladva csökkenő, a magyarok és a németek esetében viszont növekvő számsort találunk. Aki tud olvasni a statisztikákból, az e számsorok ellentétes „lejtése” alapján jól lemérheti például, hogy mennyit ért Nicolae Ceausescunak, a román párt főtitkárának és államelnöknek az az érvelése, amivel a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országok Tanácsának 1971 márciusában tartott ülésén elutasította az anyanyelvű iskolákkal kapcsolatos kisebbségi kérdéseket, hogy tudniillik míg országosan a tanulóknak 32 százaléka tanul tovább szakmai iskolákban, addig a magyar tanulóknak 33 százaléka.[3] E képmutató érvelés mögött az a kemény és keserű statisztikai tény húzódik meg, hogy több magyar tanuló megy szakiskolába vagy szakmai középiskolába, mint amennyi a magyarság országos arányszáma alapján elvárható volna, mert eleve kevesebbnek van kilátása arra, hogy felsőfokú képesítést szerezhessen. Közel öt évtized sem volt elegendő (ne feledjük, az elemzésünk 1966-ra vonatkozik) a román kormányzati rendszernek ahhoz, hogy felszámolják az erdélyi és az óromániai területek közötti kulturális különbségeket, a Kárpátokon túli és a Kárpátokon inneni megyék lakosságának iskolai aspirációiban mutatkozó eltéréseket. Nem tudták letörni a nemzeti kisebbségekben sem a továbbtanulási kedvet. Amit viszont a hatalom birtokában könnyűszerrel megtehetek, s amit könnyűszerrel megtehet ma is a román adminisztráció, az az, hogy az egyetemek és főiskolák kapuit bezárta, illetve bezárja a nemzeti kisebbségek előtt. Végezzenek szakiskolát, ha akarnak, a kisebbségi tanulók, végezhetnek, ha úgy tetszik nekik, még szakmai vagy elméleti középiskolát is, de egyetemre csak módjával szabad engedni őket. Csak annyit közülük, amennyi elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a nemzeti kérdés megoldásának hazug fikcióját fenn lehessen tartani.

Minthogy minket elsőrendűen a kisebbségi magyar értelmiség jelenlegi helyzete és jövőbeli utánpótlásának kérdése foglalkoztat, a kisebbségiek egyetemi diplomához jutásának a lehetőségét részletesebben is meg kell vizsgálnunk, illetve táblázatunk erre vonatkozó adatait alaposabban is szemügyre kell vennünk.

Látszólag nem relevánsak ezek az adatok, és mintha nem támasztanák alá a kisebbségiek egyetemi és főiskolai továbbtanulásának korlátozásával kapcsolatos kijelentéseinket sem.

Tekintsünk el számításainkban az 1966-os népszámlálás eredményeit összegző táblázatunk utolsó számoszlopától, mert az magába foglalja az analfabéták és félanalfabéták tömegeit is, de magába foglalja a hatodik osztályos és továbbtanulni szándékozó fiatalokat is. Nézzük meg – először országos szinten, majd tekintettel külön-külön az egyes nemzetiségekre –, hogy azoknak, akik elvégezték a hét, illetve a nyolc osztályt, hány százaléka jutott egyetemre vagy főiskolára, és szerzett felsőfokú diplomát (lásd a harmadik táblázatot).

Mielőtt közelebbről is megvizsgálnánk a táblázatunkat, s kiemelnők belőle a tárgyunk szempontjából lényeges aspektusokat, először bontsuk le a benne foglalt adatokat egyrészt a falusi, másrészt a városi lakosságra. A lebontás révén, melyre ugyancsak az 1966-os népszámlálás közzétett eredményei adnak lehetőséget, olyan összefüggések is megvilágosodhatnak, amelyekre a differenciálatlan megközelítés nem vetne fényt, íme tehát az iménti táblázat adatai a két fő településforma szerint részletezve[4] (lásd a negyedik táblázatot).

Ezekből az adatokból mindenekelőtt az derül ki, hogy bár magyarok és németek országosan aránylag többen végezték el a 7/8 osztályt, mint románok, egyetemre és főiskolára zömmel mégis románok kerültek. A románoknak – számításaink mindenütt az 1966-os helyzetet és a 12 éven felüli lakosságot veszik figyelembe – országosan csak 24,18 százaléka végezte el legalább a 7/8 osztályt, ám ezeknek a 9,08 százaléka szerzett felsőfokú diplomát A magyaroknak 28,25 százaléka, a németeknek 31,60 százaléka végzett legalább 7/8 osztályt, de a németek közül csak 5,33 százalék, a magyarok közül csak 5,71 százalék szerzett felsőfokú diplomát.

A románság és a kisebbségiek felsőfokú diplomaszerzési esélyeinek egyenlőtlensége, a nemzeti kisebbségeket sújtó diszkrimináció kíméletlensége, a magyar és német értelmiségi rétegek számbeli csökkentésének szándéka különösen a városokban szembetűnő. A városi románok és kisebbségiek hozzávetőlegesen azonos arányban végezték el a 7/8 osztályt, viszont az egyetemet a megfelelő korosztályú románoknak 11,67 százaléka, a magyaroknak csak 6,22 százaléka, a németeknek pedig csak 6,82 százaléka fejezte be.

Ezekben a százalékarányokban, vagyis abban, hogy az egyetemi vagy főiskolai diplomával rendelkező románoknak a városokban kiváltképpen nagy a túlsúlya, a nemzeti diszkriminációnak egy olyan aspektusa is kifejeződésre jut, amely már messze túlmutat a pusztán oktatásügyi vonatkozásokon. 1966-ban az ország 12 éven felüli román lakosságának 60,33 százaléka, az egyetemi vagy főiskolai végzettséggel rendelkező románoknak pedig 10,72 százaléka lakott falun. A magyarok és németek esetében a falusi lakosság arányszáma jóval kisebb, a falun élő és dolgozó felsőfokú diplomások arányszáma viszont jóval nagyobb volt. A 12 éven felüli magyar lakosságnak 51,80 százaléka, a hasonló korú német lakosságnak 48,85 százaléka lakott falun; ugyanakkor a felsőfokú diplomával rendelkezőknek a magyarok esetében 18,16 százaléka, a németek esetében pedig 11,57 százaléka falun tevékenykedett. Minden adatunk egyértelműen azt jelzi, hogy a hatalom birtokában a románság jórészt már 1966 előtt a társadalmi élet perifériájára szorította a kisebbségeket, a gazdasági és művelődési tevékenység irányítását már ekkor lefoglalta a maga számára, és azt a kevés értelmiséget, amivel a magyarok és a németek rendelkeztek, igyekezett távol tartani a kulturális és közigazgatási központoktól. Hogy adatainkat ezekre az utalásaira az eddigieknél is erőteljesebben figyelmeztessünk, egy újabb, egészen egyszerű és könnyen áttekinthető táblázatot adunk. A dolgok állásáról a lehető legvilágosabb képet nyújtó statisztikai összeállításhoz folyamodunk: azt nézzük meg, hogy egyrészt országosan, másrészt a falvakban, illetve a városokban tízezer 12 éven felüli lakosra hány felsőfokú diplomás jutott a románok, s hány a két nagy nemzeti kisebbség, a magyarok és a németek között E statisztikai összeállításunkat eddigi elemzésünk végkövetkeztetésének lehet tekinteni (lásd az ötödik táblázatot).

Emeljük ki a táblázatunkból a legmegdöbbentőbb s elemzésünk szempontjából legbeszédesebb adatsort: 1966-ban minden tízezer városon lakó 12 éven felüli románra 49434 felsőfokú diplomával rendelkező jutott, viszont minden tízezer városon lakó 12 éven felüli magyarra csak 255,87, németre pedig csak 293,51! Megdöbbentően nagyok az eltérések országos megközelítésben is: a 12 éven felüli románoknál tízezer közül 219,64-nek volt felsőfokú végzettsége, ugyanakkor a magyaroknál csak 150,69-nek, a németeknél pedig 180,53-nak.

Külön hangsúlyoznunk kell, hogy akár az országos számarányokat akár a városi lakosság számarányait vesszük figyelembe, a legrosszabb helyzetben a magyar kisebbség volt még a német kisebbségnél is jóval vékonyabb egyetemet illetve főiskolát végzett réteggel rendelkezett. Ez nyilván nem véletlen. A diszkrimináció mindig és mindenütt a számbelileg legjelentősebb kisebbséget sújtja a legerősebben. Miként a továbbiakban látni fogjuk, a fasizmus felé tájékozódó mai román nacionalizmus elsősorban a magyarság felszámolására törekszik; a bukaresti párt- és állami vezetés ma is a magyar értelmiségi réteg megfelelő szintű újratermelődését igyekszik a leginkább megakadályozni.

Az 1966-os helyzet elemzését itt lezárjuk. A rendelkezésünkre álló statisztikai adatokat, az egykori népszámlálás összesített eredményeit még sokféle megközelítésben vizsgálhatnánk. De úgy gondoljuk, az eddigiekben bemutatottak elégségesek ahhoz, hogy képet alkothasson az olvasó arról a felháborító emberi és politikai állapotról, ami a román nacionalizmusnak a hatvanas évek közepétől egyre fokozódó agresszivitása folytán mára még fölháborítóbbá vált. Annyit azonban még fontosnak tartunk megjegyezni, hogy a kisebbségi értelmiség 1966-os részaránya s egészében az az elnyomatásról tanúskodó statisztikai kép, amelyet bemutattunk, alapvetően az 1944 utáni fejlődés következménye, így van ez, még ha azok a kisebbségi értelmiségiek, akik a hatvanas években a kultúrában, a tudományban, a művészetben és irodalomban kimagasló szerepet játszottak, jórészt a két világháború között indultak. Mert figyelembe kell vennünk, hogy 1966-ban az egyetemi vagy főiskolai végzettséggel rendelkezők 65,69 százaléka negyvenegy esztendősnél fiatalabb volt[5], és hogy 1968-ban a felsőfokú diplomával dolgozó alkalmazottaknak 82,4 százalékát már azok tették ki, akik 1948 után szerezték diplomájukat.[6] A számok itt is világosan beszélnek. Bizonyítják, hogy az 1966-os állapot, bár hordoz magában valamit az 1944 előtti fejleményekből is, elsősorban a háborút követő évtizedekben alakult ki.

És most lássuk, mi történt, miként és milyen irányban változtak a dolgok 1966 óta.

Sajnos, az utóbbi tizenhét esztendő tendenciáiról, a Romániában Ceausescu-érának nevezett időszak nemzetiségpolitikai fejleményeiről nincsen olyan világos áttekintésünk, mint az 1966-os helyzetről. Hiányoznak a pontos statisztikai adatok. Az 1977 januárjában végzett legutóbbi népszámlálás eredményeit annyira megrostálva és annyira eltorzítva, szakszerűtlenül tették közzé, hogy alig használhatóak.[7] A nemzetiségi viszonyokkal kapcsolatos adatokat csaknem teljesen kiszűrték közülük. Egyeden adatsort tartottak csupán fontosnak felvenni az összegzésbe, a kisebbségiek lélekszámát jelző adatsort, amelyet az adattár első kötetében közöltek.[8] Amennyire bravúros, annyira átlátszó bűvészmutatványt végeztek itt a román statisztikusok. Míg az ország összlakosságának lélekszámát csak 494-gyel, addig a románság lélekszámát 205 770-nel találták többnek, mint amennyiről a népszámlálás eredményeiről kiadott előzetes tájékoztatás 1977-ben beszélt.[9] Amennyivel persze a románság lélekszámát többnek nyilvánították, annyival kevesebbre tartották a nemzeti kisebbségeket. Az adattár statisztikai összegzése 16 nemzeti kisebbség, illetve nemzetiségi népcsoport adatait tartalmazza, s mind a tizenhat esetben (!) jóval kisebb lélekszámot állapít meg, mint amennyiről az 1977-es előzetes tájékoztatás szólott. A magyarság lélekszámát például az előzetes tájékoztatás még 1 706 874 főben jelölte meg, az adattár összegzése viszont már csak 1 670 568 főben, ami „csekély” 36 306 fő különbség. A németség az előzetes tájékoztatásban 358 700 fővel szerepelt, az adattár összegzésében 332 200-zal, ami 26 500 fővel kevesebb. Mindazonáltal a magyarok és a németek „szerencsések” voltak. Igazán rosszul a cigányok jártak, akik az előzetes tájékoztatásban még 229 986 fővel szerepeltek, az adattár összegzésében pedig csak 75 696-an maradtak.

Mindebből kitetszik, hogy az 1977-es népszámlálás minket érdeklő eredményeit nem hozták nyilvánosságra, s így elemzéseinkben nem is támaszkodhatunk rájuk.

Minden bravúr ellenére tájékozódási pontjaink azért mégis vannak. Rendelkezésünkre állnak mindenekelőtt az egyetemi és főiskolai hallgatók nemzetiségi megoszlásának alakulásával kapcsolatos adatok. Alkalmi publikációkban, propagandakiadványokban, újságcikkekben elszórtan jelentek meg, de összegyűjtve és statisztikai sorokba állítva jól használhatóak. Rendelkezünk továbbá néhány kulcsfontosságú erdélyi tudományos és művelődési intézmény alkalmazottainak nemzetiségi összetételére, illetve a nemzetiségi összetételnek az évek során végbement változására, a kisebbségieknek a szellemi életből való fokozatos kiszorítására vonatkozó adattal is. Adataink egyértelműen azt bizonyítják, hogy 1966 óta a kisebbségi értelmiség szerepe a gazdasági, társadalmi és művelődési életben nemcsak a nemzeti kisebbségek országos számarányához, hanem saját számbeli súlyához viszonyítva is tovább csökkent, az egyetemi és főiskolai végzettséget szerző kisebbségiek számaránya tovább romlott, s e folyamat a magyar kisebbséget különösen aggasztó mértékben sújtja.

Először az egyetemi és főiskolai hallgatók létszámának és nemzetiségi összetételének alakulására vonatkozó adatokat vesszük számba és elemezzük. Munkánk egyszerűsítése végett és a könnyebb áttekinthetőség kedvéért csak öt egyetemi év adatait állítjuk egymás mellé, de hogy a statisztikai szakszerűség követelményeinek is eleget tegyünk, öt egymást követő évét: az 1976–77 és 1980–81 közötti esztendőkét. Ugyanakkor hogy az egyes statisztikai soroknak és mutatóknak megfelelő értelmezési perspektívát biztosíthassunk, a jelzett öt év adatai mellé odasoroljuk egy hatodik, mégpedig a vizsgált évtized elejének viszonyait reprezentáló 1970–71-es egyetemi év adatait is. Valamennyi egyetemi év esetében előbb csak a nappali tagozatos hallgatók nemzetiségi csoportokra lebontott létszámát vesszük figyelembe, vagyis eltekintünk az esti tagozatos hallgatóktól és az úgynevezett „mezei hadaktól” (6. táblázat).

Az 1976–77 és 1980–81 közötti tanévekre vonatkozólag az adatokat egy olyan kiadványból vettük, amelyet a román tanügyminisztérium jelentetett meg a bukaresti tanügyi könyvkiadó gondozásában, mégpedig azzal a bevallott céllal, hogy meggyőzze az olvasókat a romániai nemzetiségi problémák igazságos megoldásáról. A főleg külföldieknek szánt, és ezért öt nyelven publikált kiadvány összeállítói a kisebbségi hallgatók számának alakulásával kapcsolatos adatokat kiemelték eredeti összefüggéseikből, tényleges statisztikai kontextusaikból, majd egymás mellé állították őket, sőt diagramokat is készítettek róluk, hogy végül levonhassák a propagandisztikus következtetést: íme, Romániában évről évre növekszik a kisebbségi hallgatók száma.

Ha azonban a kisebbségi hallgatók számát egyfelől az összes hallgatók, másfelől a román nemzetiségű hallgatók létszámához viszonyítjuk, merőben más következtetésekre jutunk. Akkor nem a kisebbségi hallgatók számának szüntelen növekedését fogjuk konstatálni, hanem a román és a kisebbségi hallgatók százalékos arányának hihetetlen állandóságát állapíthatjuk meg, ami „természetes” úton, vagyis a dolgok spontán alakulása révén nem jöhet létre. Látván, hogy egy évtizeden át minden tanévben majdnem tizedszázaléknyira azonos a román és a kisebbségi hallgatók számaránya, az a gyanú támad az emberben, hogy egy következetesen érvényesített numerus claususszal áll szemben, vagyis valahol, alkalmasint kormányzati szinten már évtizedekkel előre eldöntötték, hány kisebbségi hallgató lehet az egyetemek és főiskolák nappali tagozatain. S persze eldöntötték azt is, hogy jóval kevesebbnek kell lennie, mint amennyi a kisebbségeket az ország összlakosságához viszonyított arányszámuk alapján megilletné.

A numerus clausus gyakorlatát, vagyis az egyetemi és főiskolai hallgatóság nemzetiségi megoszlásának hatalmi eszközökkel való szabályozását feltételesen említettük, bizonyítani nem tudjuk. Bizonyítani tudjuk viszont azt, hogy a romániai kisebbségek az egész általunk vizsgált időszakban sokai kevesebb hallgatót küldhették az ország egyetemeire és főiskoláira, mint amennyi a méltányosság emberi és az egyenjogúság politikai elve alapján megillette volna őket, s mint amennyi értelmiségi rétegeik megfelelő szintű és számú reprodukcióját biztosíthatta volna. Vessük össze az 1977-es népszámlálásnak a lakosság nemzetiségi összetételére vonatkozó százalékos adatait az iménti táblázatunk hasonló adataival, s mindjárt szembetűnik a kisebbségieket sújtó diszkrimináció. A népszámlálás adatai szerint, melyek megbízhatósága enyhén szólva kétséges, de amelyeket mégis elfogadunk számítási alapként, a nemzeti kisebbségek Románia összlakosságának 10,91 százalékát tették ki, ugyanakkor a nappali tagozatos egyetemi és főiskolai hallgatóknak még akkor is csak 8,32 százalékát adták, amikor arányszámuk a legnagyobb volt (lásd a hatodik táblázatot).

Számítsuk ki, melyik egyetemi évben hány hallgató jutott tízezer román és tízezer kisebbségi lakosra. Az eredmények alapján újra meggyőződhetünk róla, hogy kisebbségi viszonyaink felmérésekor a nemzetiségi jogaink számonkérésekor komolyan kell vennünk minden százalékot.

Mielőtt a számoknak adnánk át a szót, megjegyezzük, hogy az 1970–71-es tanévnél a lakosság nemzetiségi megoszlását illetően az 1966-os népszámlálás adataihoz igazodtunk, míg a többi tanév esetében az 1977-es népszámlálás adataiból indultunk ki. Megjegyezzük azt is, hogy a nemzeti kisebbségek közül külön csak a magyar kisebbségre vonatkozólag végeztük el a szükséges számításokat. Bocsáttassék meg nekünk ez a részrehajlás. Bevalljuk, hogy minket elsősorban a magyar kisebbség körülményei és perspektívái foglalkoztatnak, bár eljárásunkat igazolhatnánk azzal is, hogy a leghátrányosabb helyzetben éppen ők, a magyarok vannak (lásd a hetedik táblázatot).

Az 1979/80 és 1981/82 közötti egyetemi évekre rendelkezünk az egész egyetemi és főiskolai oktatás valamennyi tagozatára kiterjedő statisztikai adattal (lásd a nyolcadik táblázatot).

Az egyetemi éveket illetően ez a táblázat részint fedi a nappali tagozatos hallgatókra vonatkozó táblázatunkat, s így lehetőséget ad az összehasonlításra, részint pedig kiegészíti azt, s ezzel úgyszólván napjainkig tágítja a vizsgálódásainkat. A két táblázat egybevetése alapján úgy tűnik, hogy a román kormányzati szervek, bármennyire nyílt és agresszív is ma már a nacionalizmusuk, bizonyos látszatokra még mindig ügyelnek. Mindenesetre a nappali tagozatokon, amelyek inkább szem előtt vannak, a kisebbségieknek valamivel több helyet biztosítanak, mint együttvéve az egész felsőfokú oktatásban, bár ott is jóval kevesebbet annál, amennyi valóban megilletné őket. A nappali tagozatos egyetemi és főiskolai hallgatóknak a kisebbségiek eddig rendszerint 8 és néhány tized százalékát adták, az ország összlakosságához viszonyított arányszámuknak korántsem felelt meg ugyan, de az egész felsőfokú oktatásban elfoglalt arányszámuknál mégiscsak némileg magasabb volt. Nem véletlen, hogy a román propagandaapparátus is, amikor a nemzetiségi kérdés igazságos megoldását próbálta bizonyítani, az egyetemi és főiskolai oktatást illetően általában a nappali tagozat adatait idézte. Megfelelő statisztikai összefüggésekbe helyezve a nappali tagozat adatai is egyértelműen a nemzeti kisebbségek kulturális-oktatásügyi elnyomását, hátrányos megkülönböztetését bizonyítják ugyan, de a megnyomorítottság valódi méreteit csak az egész egyetemi oktatás tekintetbevételével mérhetjük fel (lásd a kilencedik táblázatot).

Ha táblázatunk adatait tovább részletezzük, s külön megvizsgáljuk a magyar kisebbség helyzetét, újra bebizonyosodik, hogy a román nacionalizmus leginkább a magyarságot szeretné megfosztani értelmiségétől. Az 1980/81-es tanévben összesen, tehát valamennyi tagozaton együttvéve 9448 magyar egyetemi hallgató volt,[16] az 1981/82-es tanévben[17] pedig 9337, ami az egyetemi hallgatók összlétszámának 534 illetve 5,36 százalékát teszi ki. Az 1980/81-es tanévben, amikor minden tízezer románra kereken 85 egyetemi hallgató jutott, minden tízezer magyarra csak 56,55; az 1981/82. tanévben pedig, amikor minden tízezer román közül 83,93 egyetemi hallgató került ki, minden tízezer magyar közül csak 55,89.

A kisebbségieket a felsőfokú oktatásból nagymértékben kizáró s így a társadalmi érvényesülés esélyeitől is megfosztó román iskolaügyi politika következményeit, melyek egyszersmind nyilván a román nacionalizmus célkitűzéseit is jelentik, nem nehéz felmérnünk. Értelmiségi rétegeik újratermelődésében a kisebbségiek minden téren hátrányos helyzetbe kerülnek, messze lemaradván attól a szinttől, amelyet egyrészt a társadalmi fejlődés követelményei, másrészt a totalitárius hatalom központi parancsai az egész társadalom számára egységesen határoznak meg. 1966 óta Románia értelmiségének nemzetiségi tagolódásában további nagyfokú eltolódások mentek vége, a kisebbségi diplomások arányszáma évről évre tovább csökkent, s a román értelmiség hatalmas számbeli felduzzadásához képest mára már úgyszólván elenyészővé vált. A társadalmi szerepeknek és lehetőségeknek az a polarizálódása, melyet 1966-ra vonatkozólag megállapítottunk, mikor is tízezer román városi lakosra 49434 felsőfokú végzettséggel rendelkező jutott, míg magyar csak 255,87, napjainkra még hangsúlyozottabbá vált. Értelmiségi rétegeik viszonylagos számbeli eljelentéktelenedése miatt a nemzeti kisebbségek ma már nemcsak az általános társadalmi-gazdasági tevékenységben nem vehetnek részt méltányos módon, de hovatovább még saját legszűkebb művelődési igényeiket sem tudják kielégíteni, megfelelő szinten.

A hetvenes évek elején-közepén a bukaresti párt- és állami vezetés a művelődési élet és a közéleti tevékenység, a nyelvhasználat és a közigazgatási gyakorlat terén átfogó támadást indított a nemzeti kisebbségek ellen, s a támadás leplezésére, de egy ravaszul kigondolt gazdasági politika igazolására is, meghirdette azt a tételt, hogy a nemzeti egyenjogúság legfőbb ismérvét a termelőerők minden megyére kiterjedő magas szintű fejlődése adja. Ezzel egyidejűleg, illetve némileg már korábban, nagyfokú iparosításba kezdtek a nemzetiségi vidékeken is, de közben, mint láttuk, megakadályozták, hogy a nemzetiségiek megfelelő számban felsőfokú végzettséget, egyetemi vagy főiskolai diplomát szerezhessenek. Ipart, komoly műszaki és ügyintéző értelmiséget igénylő gazdasági ágazatot hoztak létre például a Székelyföldön, de közben vigyáztak arra, hogy az egyetemi és főiskolai oktatás nemzetiségi viszonyai olyanok legyenek, amilyeneknek bemutattuk őket. A közismerten kisebbségi vidékeket, kiváltképp a városokat elözönlötte a román értelmiség. Az irányító és a végrehajtó rétegek, a szellemi-politikai elit és a kétkezi dolgozók közötti különbség nem kismértékben nemzetiségi különbséggé alakult át.

Bármerre tekintünk a mai romániai társadalomban, mindenütt azt látjuk, hogy a kisebbség nemcsak viszonylagosan, azaz nem csupán számarányát tekintve jutott hátrányos helyzetbe, hanem közéleti-kulturális szereplehetőségeit tekintve is. A kisebbségiek mindinkább elveszítik azokat a gyönge pozícióikat is, amelyekkel az oktatási és művelődési intézményekben korábban rendelkeztek; hovatovább egyre jobban kiszorulnak a tudományos életből, megfosztják őket az alkotómunka lehetőségétől.

Nagyon sokat mond e tekintetben annak a két oktatásügyi intézménynek a sorsa, amely jó ideig az erdélyi magyar tudományosság központjának számított a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézeté, valamint a kolozsvári egyetemé. Hosszadalmas volna s témánktól is eltérne, ha részletesen bemutatnánk e két intézmény viszontagságos históriáját. Csak a leglényegesebb mozzanatokra emlékeztetünk, azokra, amelyek ismerete elengedhetetlenül szükséges, hogy számszerű adatainkat – mert itt is azokkal dolgozunk – az olvasó megfelelő összefüggésekbe állíthassa.

A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet kezdetben a kolozsvári egyetem orvostudományi részlege, majd 1948-tól önállósulva, magyar tannyelvű felsőfokú oktatási intézmény volt, mígnem aztán a testvériség jelszavára hivatkozva a bukaresti kormányzat kétnyelvűvé alakította át, vagyis az eladdig magyar tannyelvű intézmény keretében román tannyelvű tagozatot is létrehozott. Ezzel kezdődött meg a nagy tekintélyű marosvásárhelyi intézet magyar jellegének fokozatos felszámolása. Évről évre növelve a román nemzetiségű tanárok számát, s ugyanakkor csökkentve a kisebbségieket, lassan teljesen átalakították az oktatói kar nemzetiségi összetételét íme, miként változott meg ebből a szempontból tizenkét esztendő alatt, pontosabban az 1970/71-es és az 1982/83-as tanévek között az intézet arculata (lásd a tizedik táblázatot).

Az 1970/71-es és az 1982/83-as tanévek között a kisebbségi tanárok száma együttesen 56-tal, külön a magyar nemzetiségűeké pedig 44-gyel csökkent, miközben a román nemzetiségűeké 33-mal nőtt. Ami ezeket a számadatokat különösen riasztóvá teszi, az, hogy tendenciára utalnak, amely ma még úgyszólván csak a kezdetén tart. Ha a román közéletben nem kerekedik felül a józan értelem, hanem tovább szélesedik a román nacionalizmus mai expanziója, az elkövetkezendő években még több kisebbségi szakember fog kiszorulni a felsőfokú orvosképzésből, s végül a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet ismét egynyelvűvé válik, de most már „természetesen” román nyelvűvé.

Jövőjét a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet a kolozsvári magyar tannyelvű egyetemi oktatás jelenében szemlélheti, ugyanis az a folyamat, mely Marosvásárhelyen még inkább csak a kezdetén tart, Kolozsvárott már előrehaladott stádiumban van. 1959-ig itt Bolyai Tudományegyetem néven kiváló magyar egyetem működött, ekkor azonban ugyancsak a testvériség jelszavára hivatkozva, a Bolyai Tudományegyetemet felszámolták, illetve a magyar tannyelvű egyetemi oktatás fokozatos megszüntetése kezdődött el. 1959 után néhány esztendeig a legtöbb tantárgyat még magyar nyelven is tanították, de a hatvanas évek közepétől mindinkább áttértek a román tannyelvű oktatásra. Nicolae Ceausescu román pártfőtitkár és államelnök, akinek különben döntő szerepe volt a Bolyai Tudományegyetem 1959-es likvidálásában, nem átallotta még 1983-ban is azt állítani, hogy az egykori intézkedés „a dialektikus és történelmi materializmus forradalmi szemléletére alapozott egységes oktatás” biztosításának érdekében, a diákság „egyöntetű kérésére” történt, és hogy az „együtt élő nemzetiségek nyelvén való oktatást” egyáltalán nem érintette.[20] Holott nyilván jól tudja, hogy a kolozsvári egyetemen ma már az ideológiai-politikai tárgyakon kívül szinte semmit sem tanítanak magyar nyelven. Évről évre újabb és újabb karokon szüntették meg a magyar tagozatokat, illetve tancsoportokat, s a diákság önképző és művészi-művelődési tevékenységében is egyre jobban korlátozták az anyanyelv használatát.

Az 1959-ben megszüntetett magyar tannyelvű Bolyai Tudományegyetem egész tanári karát átvette az új, „egyesített” egyetem, s így egy ideig az új egyetemnek számottevő kisebbségi, közelebbről pedig magyar nemzetiségű tanári kara volt. Az 1970/71-es tanévig, amelyre az első adatunk vonatkozik, már jelentősen megfogyatkozott a kisebbségi tanárok száma, s azóta is állandóan és egyre fokozódó ütemben csökken (lásd a tizenegyedik táblázatot).

Tehát az 1970/71-es és az 1980/81-es tanévek között a kisebbségi tanárok száma 84-gyel, s ezen belül a magyaroké 55-tel visszaesett, míg ugyanakkor a románoké 33-mal növekedett. Úgy hisszük, minden kommentár fölösleges.

Itt megszakítjuk az elemzésünket. Csak megszakítjuk, mert befejezni nem tudjuk, de nem is akarjuk. Olyan folyamattal állunk szemben – a romániai nemzeti kisebbségek felszámolására irányuló hatalmi törekvések kibontakozásával –, amely, a bukaresti párt- és állami vezetés egyre határozottabb fasizálódását véve figyelembe, a jövőben minden bizonyai még inkább kiszélesedik. E folyamat baljós iránya arra kötelez bennünket, hogy továbbra is figyelemmel kísérjük és regisztráljuk mindazt, ami Romániában történik.

1. táblázat: Románia 12. életévét betöltött lakosságának iskolai végzettsége nemzetiségek szerint, 1966-ban[1]

<?xml:namespace prefix = o ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:office" />    Nemzetiség	12 éven felüli lakosság	Iskolai végzettség
		egyetem és főiskola	elméleti középiskola	műszaki és szakmai középiskola	szakiskola és szakmai iskola	8/7 osztályos általános iskola	elemi iskola vagy kevesebb
román	13 253 588	291 106	484 251	393 090	624 074	1 413 357	10 047 710
magyar	1 339 716	20 189	49 806	40 985	72 476	195 467	961 202
német	315 345	5 693	12 044	11 399	23 997	46 531	215 681
más nemzetiségű	282 599	11 253	13 279	7 171	8 939	25 488	216 469
Összesen	15 191 248	328 241	559 380	452 645	729 477	1 680 443	11 441 062

2. táblázat: Románia 12. életévét betöltött lakosságának iskolai végzettsége nemzetiségek szerint, százalékban, 1966-ban

Nemzetiség	Az összlakosság megoszlása	12 éven felüli lakosság	Iskolai végzettség
			egyetem és főiskola	elméleti középiskola	műszaki és szakmai középiskola	szakiskola és szakmai iskola	8/7 osztályos általános iskola	elemi iskola vagy kevesebb
román	86,66	87,24	88,68	86,56	86,84	85,55	84,10	87,82
magyar	8,47	8,81	6,15	8,90	9,05	9,93	11,61	8,40
német	2,00	2,07	1,73	2,15	2,51	3,29	2,75	1,88
más nemzetiségű	1,85	1,86	3,42	2,37	1,58	1,22	1,51	1,39

Megjegyzés: mivel itt is és a továbbiakban is csak két tizedesig számolunk, s kerekíteni se lefelé, se felfelé nem akarunk, az oszlopok összege egy-két százalékkal eltér a száztól

3. táblázat: Az iskolát végző lakosság száma és részaránya a 12 év fölötti népességben, nemzetiségek szerint, 1966-ban

 

Nemzetiség	12 éven felüli lakosság	A 7/8 osztályt elvégzők		Az egyetemet elvégzők
		száma	arányuk korosztályuk népességében	száma	arányuk korosztályuk népességében
román	13 253 588	3 205 878	24,18	291 106	9,08
magyar	1 339 716	378 514	28,25	20 189	5,33
német	315 342	99 664	31,60	5 693	5,71
Összesen	15 191 248	3 750 186	25,68	328 241	8,75

Megjegyzés: az un. más nemzetiségűek kategóriáját táblázatunkban elhagytuk, s a továbbiakban is eltekintünk tőle, mert e kategória sajátos kérdéseket vet fel, olyan eltérő iskolai aspirációkkal rendelkező csoportokat foglal magába mint a zsidók és a cigányok, s így figyelembevétele zavart okozna elemzésünkben


4. táblázat: Az iskolát végző lakosság megoszlása lakhely és nemzetiség szerint, 1966-ban

Nemzetiség	Falusi lakosság
	12 éven felüli lakosság	A 7/8 osztályt elvégzők		Az egyetemet elvégzők
		száma	aránya korosztálya népességében	száma	aránya korosztálya népességében
román	7 996 444	979 809	12,25	31 208	3,18
magyar	694 044	113 149	16,30	3 668	3,24
német	154 056	30 292	16,66	959	3,16
	Városi lakosság
román	5 257 144	2 226 069	42,34	259 898	11,67
magyar	645 672	265 365	41,09	16 521	6,22
német	161 289	69 372	43,10	4 734	6,82
összesen	6 193 991	2 612 192	42,17	291 821	11,17

Megjegyzés: a városi lakossághoz számítottuk a városok alárendeltségében lévő falvak lakosságát is

5. táblázat: A tízezer, 12 éven fölüli lakosra jutó diplomások megoszlása nemzetiségek és lakhely szerint

Tízezer lakosra jutó diplomás	Országos átlag	Falusi lakosság	Városi lakosság
Országosan	216,07	40,47	471,13
Románok a román nemzetiségűek között	219,64	39,02	494,34
Magyarok a magyar nemzetiségűek között	150,69	52,84	255,87
Németek a német nemzetiségűek között	180,53	62,25	293,51

6. táblázat: A felsőfokú oktatásban részt vevő nappali tagozatos hallgatók száma és megoszlása nemzetiségek szerinti, 1970/71–1980/81.

	1970/71[11]		1976/77[12]		1977/78[12]		1978/79[12]		1979/80[12]		1980/81[12]
	szám	%	szám	%	szám	%	szám	%	szám	%	szám	%
Hallgatók
létszáma	107 437	–	127 225	–	138 500	–	148 895	–	158 089	–	161 110	–
összesen[10]
Külföldi
diákok[10]	1 766	–	6 677		9 367	–	11 782	–	14 438	–	15 888	–
összesen
külföldiek	105 671	100,00	120 548	100,00	129 133	100,00	137 113	100,00	143 651	100,00	145 222	100,00
nélkül
Románok	96 900	91,69	110 807	91,91	118 385	91,67	125 696	91,66	132 137	91,98	133 479	91,91
Kisebbségi–
ek összesen	8 771	8,30	9 741	8,08	10 741	8,32	11 417	8,32	11 514	8,01	11 743	8,08
Magyarok	5 694	5,38	6 813	5,65	7 497	5,80	7 869	5,73	7 956	5,53	8 140	5,60
Németek	1 693	1,60	1 965	1,63	2 208	1,70	2 365	1,73	2 395	1,66	2 448	1,68
Más nem
zetiségűek	1 384	1,30	963	0,79	1 043	0,80	1 183	0,86	1 143	0,79	1 155	0,79

7. táblázat: A tízezer lakosra jutó egyetemi hallgatók száma, 1970/71–1980/81.

	1970/71	1976/77	1977/78	1978/79	1979/80	1980/81
Tízezer lakosra
jutó egyetemi	55,31	55,91	59,93	63,59	66,62	67,35
hallgatók száma
Tízezer román-
ra jutó román
nemzetiségű	57,86	57,68	61,11	65,44	68,79	69,49
egyetemi
hallgatók száma
Tízezer kisebb-
ségire jutó ki-	37,21	41,40	45,68	48,53	48,94	49,91
sebbségi egyete-
mi hallgatók
szama
Tízezer magyar-
ra jutó magyar
nemzetiségű	35,15	40,78	44,87	47,10	47,62	48,72
egyetemi hallga-
tók száma

8. táblázat: Az egyetemi és főiskolai hallgatók száma és megoszlása 1979/80–1981/82.

	1979/80		1980/81		1981/82
	szám	%	szám	%	szám	%
összes hallgató külföldiek nélkül	178 108	100,00	176 879	100,00	173 941	100,00
Románok	164 500	92,35	163 265	92,30	161 208	92,67
Kisebbségiek	13 608	7,64	13 614	7,69	12 733	7,32

9. táblázat: A tízezer lakosra jutó egyetemi és főiskolai hallgatók száma, 1979/80–1981/82.

	1979/80	1980/81	1981/82
Tízezer lakosra jutó egyetemi hallgató országosan	82,61	82,04	80,67
Tízezer románra jutó hasonló nemzetiségű hallgató	85,65	85,00	83,93
Tízezer kisebbségire jutó kisebbségi egyetemi hallgató	57,87	57,87	54,12

10. táblázat: A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet tanárainak nemzetiségi összetétele, 1970/71–1982/83.

	1970/71[18]		1982/83[19]
	szám	%	szám	%

összes tanár

300

100,00

277

100,00

Román nemzetiségű

95

31,66

128

46,20

Kisebbségi összesen

205

68,33

149

53,7

Magyar nemzetiségű

182

60,66

138

49,81

Más nemzetiségű

23

7,66

11

3,97

11. táblázat: A kolozsvári egyetem tanárainak nemzetiségi összetétele, 1970/71–1980/81.

 

	1970/71[21]		1977/78[22]		1980/81[23]
	szám	%	szám	%	szám	%
Összes tanár	819	100,00	777	100,00	772	100,00
Román nemzetiségű	564	68,86	586	75,41	601	77,84
Kisebbségi összesen	255	31,13	191	24,58	171	22,15
Magyar	194	23,68	148	19,04	139	18,00
Más nemzetiségű	61	7,44	43	5,53	32	4,14

Jegyzetek

[1] Recensamintul populatiei si locuintelor din 15 martié 1966. Vol. I. Rezultate generálé. Partea I. Populatie, Directía Generala de Statistica, 1969, 189. o.

[2] Constanun lonescu, Omul, sociclates, socialismul. Dinamica structurii sociale, Editura Acad. R. S. R., Bucuresta, 1973, 219. o.

[3] Nicolae Ceausescu, Cuvintare la plcnara Consiliului camenilor muncii de nationalitate meghiera, 12 martié 1971, Editura politica, Bucuresti, 1971, 10. o.

[4] Recensamintul populatiei si locuintelor din 15 martié 1966. Vol. I. Rezultate generale. Partea I. Populatie, Directia Generala de Statistica, 1969, 189. o.

[5] Uo., 188. o.

[6] Uo., XLIX. o.

[7] Recensamintul populatiei si al locuintelor din 5 ianuarie 1977. Vol. I. Populatie – structura demografica. Vol. II. Populatie – structura social-economica, Directia Centrala de Statistica, 1980.

[8] Uo.I. kötet, 614–618. o.

[9] Közlemény az 1977. január 5-i népszámlálás és lakásösszeírás ideiglenes eredményeiről. Előre, 1977. június 15.

[10] A hallgatók összlétszámára és a külföldi diákok létszámára vonatkozó adatokat minden esetben az Anuarul Síalistic megfelelő évfolyamából vettük.

[11] Mihail Telescu, Infraliti in munca mentru inflorirea patriei socialista, in: Perfectionarea organizarii si conduceri victii economice, de stat si sociale? Editura politica, Bucuresti, 1972, 355–356. o.

[12] Invatamintul in limbile nationalitatilor conlocuitoare din Romania, Editura didactica si pedagogica, Bucuresti, 1982, 48. o.

[13] Lőrinc László, Korszerű oktatás – forradalmi alapokon, szocialista társadalmunk elvárásainak szintjén, Előre, 1980. február 10.

[14] Invatamintul in libmile natinalitatilor conlocuitoare din Románia, id. kiadás, 48–49. o., luliu Furo, Unterricht und Democratie, Rumanische Rundschau, 1981. 4. sz., 37. o. Ez utóbbi forrásban nem 13 614 kisebbségi hallgató szerepel, hanem eggyel kevesebb, vagyis 13 613.

[15] Interviul tovarasului Nicolae Ceausescu acordat grupului de ziare „Brabant pers” din Olanda, Scienteia, 1982. márc. 21.; Előre, 1982. márc. 22.

[16] Invatamintul in Imibile nationalitatiler conlocuitoare din Romania, id. kiadás, 47–49. o.

[17] Murvai László, Korszerű oktatási rendszerünk – a haza összes fiai teljes jogegyenlőségének hű kifejezője. Előre, 1982. dec. 9.

[18] Dános Miklós, Tovább lépni a megnőtt igények útján. Beszélgetés dr. Antalffy Andrással, a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet tanárával, a Hét, 1971. május 28. Megjegyezzük, hogy a tanárok összlétszámát az interjú hibásan 301-re teszi.

[19] Szepreti Lilla, Az Új Élet interjúja László János professzorral, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet rektorával, Új Élet 1983. 3. sz., 4. o.

[20] Beszéd a Romániai Kommunista Diákegyesületek Szövetségének XIII. konferenciáján, Előre, 1983. febr. 13.

[21] Dános Miklós, Egyetemi fokon. Beszélgetés dr. Demeter János egyetemi tanárral, a Babes–Bolyai Tudományegyetem prorektorával, A Hét, 1971. július 9.

[22] Prof. dr. Grigore Drondoe – Prof. dr. Kovács losif, Educarea tinerei generatii in spiritul unitatii si fratiei, Scienteia, 1978. június 30.

[23] Kovács József, Pregatirea temeinica, absolventi competenti la Universitatea „Babes Bolyai” din Cluj-Napoca, in: Invatamintul in limbile nationalitatilon conlocuitoare din Romania, id. kiadás, 94. o.

• Kisebbségben [8]