„Kell-e reform?”
Milyen lesz a belátható jövőben az élet Magyarországon? Mi kell hozzá, hogy jobb legyen? S mi áll az útjában, hogy valóban jobb legyen? A Hírmondó írásainak egyik jellegzetes csoportja ezekre a kérdésekre keresi a választ. Némelyikük inkább csak általánosságban szögezi le, hogy a közeljövő Magyarországán demokratikusabb, pluralistább, igazságosabb viszonyokat remél, hogy szerzője „a reform” mellett voksol. Más részük – s szerintem ezek az érdekesebbek – már arról is beszél, hogy milyen változásoknak kellene elősegíteniük a kívánt fejlődést.
Vajda Mihály aggódó cikkében (Kell-e reform?, Hírmondó 1) reális veszélyre figyelmeztet:
Ha a hivatalos politikának drasztikus kényszerintézkedéseivel sikerül elkerülnie a válságot (a lengyel, a román, a jugoszláv állapotokat), s ugyanakkor a kényszerintézkedések nyomán ugrásszerűen növekvő szociális igazságtalanságokat a felelősségteljes értelmiségi közvélemény szemében a reformtörekvések nyakába varrnia, akkor két legyet ütött egy csapásra. Megúszta a hatalmát közvetlenül fenyegető válságot, és sikerült enyhítenie azt a nyomást, amely a hosszú távon szintén a hatalmát csökkentő reform bevezetésére próbálja rákényszeríteni.
Valószínű, hogy így lesz, hiszen a hetvenes évek elején is valami ilyesmi történt. De elegendő-e ellenszerül a puszta óhaj: „Jó lenne, ha az elkötelezett kritikus értelmiség ösztönei is (…) jól működnének”, nemcsak a hatalom ösztönei? Érdemes volna elgondolkodni az intézményi formákon is, amelyek enyhíthetnének az igazságtalanságokon.
Mint ahogy jó lenne látni azokat a fokozatokat is, amelyek Konrád György pozitív utópiájának megvalósulásához vezetnének:
ha (…) a blokkok kölcsönös feloszlatása következtében a szovjet csapatok fokozatosan kivonulnának a kelet-európai országokból, ha a jószomszédi kapcsolatokon túl, a kelet-európai társadalmak nem lennének kötelezve arra, hogy belső intézményeikkel is a szovjet intézményrendszert másolják, (…) (akkor) Közép- és Kelet-Európa lenne az első térség, ahol a demokratikus szocializmus mozgalmas kísérlet lenne. (A demokratikus szocializmus és a nemzetállam, a Hírmondó 2 melléklete)
Mert bármennyire vonzó is, hogy ez a szocializmus „nem lenne sem fekete, sem barna, sem vörös, sem zöld, hanem tarka lenne”, ezzel alig mondtunk többet, mint hogy jó dolog a pluralizmus. Sajnos, ugyanennyire elvont Konrád gazdasági utópiája is:
az állami tulajdonban lévő gazdasági egységekben belső pluralizmus alakulna ki: a tulajdonosi funkciót gyakorló önigazgatási szervezet, a technikai-gazdasági management és a munkavállalói érdeket képviselő szakszervezet háromszögének megosztott uralma.
Vajda, Konrád urasait (vagy például a Hírmondó 4-ben a posztsztalinizmus természetrajzán tűnődő Václav Havel fejtegetéseit) olvasva, mintha a hatvanas-hetvenes évek fordulójának esszékultúrája kísértene: akkor a „nembeliség” pecsétje hitelesített minden jó szándékot, s „partikularitás” volt a pokolra vezető ösvény neve – manapság a mennyországot „pluralizmus”-nak hívják, az ördögöt pedig „reformellenes”-nek.
Pedig a „reform” kérdéseiről nem muszáj ennyire elvont szinten gondolkodni – példa rá Szalai Pál és Demszky Gábor írása. Mindketten a választójogi törvény visszásságait, illetve a benne rejlő lehetőségeket vizsgálják. Szálai Pál a Hírmondó 1-ben megpendíti, hogy a képviselők közt helyet kaphatnának önálló programmal fellépő jelöltek is. Az ugyan – véleményem szerint – nem valószínű, hogy „a Szeta a szociálpolitika, a Dialógus a katonai szolgálat kérdéseiben” képviseltethesse magát, arra viszont elvileg nyílhatna mód, hogy érdekvédelmi szervezetek, tudományos intézmények saját képviselőket állítsanak.
Kissé talányos – és nem is a cikk témájához tartozik – Szalai kitétele, miszerint „ha most újra van az MSZMP vezetőségében egy liberális-demokratizáló frakció, akkor az ellenzék ezzel nyugodtan szövetkezhet anélkül, hogy eszményeit elárulná”. Vagy van ilyen frakció, vagy nincs; létezésének eddig semmi komoly jelét nem adta. Egy „liberális-demokratizáló frakció”, ha volna ilyen, aligha úgy próbálna hátvédet találni a vezetésen belüli csatározásaihoz, hogy az ellenzékkel köt szövetséget Számos ellenzékinek minősített személy és tevékenység egyszerűen nem helyezhető el a „politika” kereteiben; s még az sem biztos, hogy a „politizáló” ellenzékieknek a hatalom mégoly jó szándékú embereivel, s nem – mondjuk – különféle szakmai körök képviselőivel kellene valamiféle „szövetségre” lépniük. Meg hát nem komikus egy kicsit ez az egész gondolat a leügynöközések, a rendőri és munkahelyi zaklatások árnyékában?
Ezért is fontos Szalai Pál két javaslata:
változtassák meg az izgatásra, a szervezkedésre és a hazaárulásra vonatkozó büntetőjogi paragrafusokat olyképpen, hogy az izgatásét csak fegyveres felkelésre való felhívásra, a szervezkedését csak fegyveres szervezkedésre, a hazaárulásét pedig csak katonai titok kiszolgáltatására lehessen alkalmazni.
Cenzúratörvényt kell alkotni. Nem szabad többé ahhoz a fikcióhoz ragaszkodni, hogy Magyarországon „nincs cenzúra”. Legyen cenzúra, mert az ország jelenlegi helyzetében ez elkerülhetetlen, de törvény írja pontosan körül, hogy mit lehet leírni és mit nem.
Demszky Gábor a Hírmondó 3 vezércikkében az új választójogi törvény részletesebb vizsgálatára vállalkozik (Választójogi reform – alternatívák nélkül). A kötelező többes jelöléssel kapcsolatban számadatokkal bizonyítja az eddigi gyakorlat merőben formális voltát, majd a helyi érdekképviselet ügyében foglal állást – megítélésem szerint azonban véleménye túlzottan bizakodó: inkább a lehetőségekhez, s nem a várható gyakorlathoz igazodik. Mert igaz ugyan, hogy nem a népfrontprogram zárja ki az alternatív politikát, hanem a „nyilvános programjavaslatoknak és vitáknak, valamint a képviselő társadalmi ellenőrizhetőségének (nyilvános állásfoglalásának) a hiánya (…) korlátozza a demokratikus választási és képviseleti munka kibontakozását”, s ezen valóban lehetne változtatni. Az azonban túlságosan határozott állításnak látszik, hogy „az új választójogi törvény (…) legkevésbé formális és az érdekek képviseletére leginkább módot adó fordulata” a puszta tény, hogy „az üzemek, munkahelyek képviselői is megjelenhetnek és javasolhatnak jelöltet a gyűléseken”. Ehhez is intézményi-jogi garanciák kellenének, mert nélkülük, félő, nem az üzemek, munkahelyek képviselői lesznek majd a jelöltek, hanem díszkohászok, díszfőnökök és díszegyebek.
Ellenkező előjelű, mert inkább a várható gyakorlathoz, s nem a lehetőségekhez igazodóan túlzó Demszky álláspontja az országos képviselet ügyében. „Nyíltan antidemokratikus intézmény az országos lista” – írja, s az „egypártrendszerű diktatúrá”-val hozza összefüggésbe. Pedig az országos lista önmagában nem antidemokratikus intézmény; többpártrendszerű berendezkedés mellett is elképzelhető, hogy választói koalíciók közös listán indítsanak jelölteket. Másrészt az egypártrendszerű berendezkedésben esetleg éppen az országos lista intézményével lehetne rést nyitni a monolit hatalomgyakorlás falán. Például úgy, hogy szakmai képviseletek, tudományos intézmények és más társadalmi szervezetek jelöltjeit is indítják a listán. Vagy – akár az előzővel kombinálva – úgy, ahogy Szalai Pál javasolja említett cikkében: egyértelműen meghatározzák, „milyen kérdésekben dönt ez a 10 százalék, és milyen kérdésekben a valóban megválasztott 90 százalék”. Ez persze valóban messze van a „tiszta” demokráciától – de miért volna „nyíltan antidemokratikus”?
„Egy demokratikus magyar nemzeti identitástudat kialakítása van megint napirenden”
A közlemények másik jellegzetes csoportja a politikai és társadalmi közhangulat kérdéseivel foglalkozik. A Hírmondó 5 – az AB-lapok eddigi legjobb, leginkább újságszerű száma – különösen sok ilyen írást közöl.
Nagy András vezércikke (Tegyük már a helyére!) az évről évre rendőr- és ifjúgárdista sorfalak közt „ünnepelt” március 15-éinkröl beszél. Végkövetkeztetése:
Talán nem is lenne olyan nagy boszorkányság ma már visszaszerezni a nemzeti ünnepünket. Kérdezni kellene az állam embereit, ml is voltaképpen a bajuk ezzel a márciusi nappal? Ha nem felelnek, ki lehetne venni a szabadnapot. Vagy úgy határozni a munkahelyen: mi mindenesetre eljövünk! A nevezetes választási reform sem rossz alkalom. Valljon színt a képviseleti jelölt: miért mindig csak mást ünneplünk, s miért nem egyszer magunkat is? Nem mintha ünnepekkel és szimbólumokkal megoldhatnánk nagyon is valós problémáinkat. De ami most megy, az évente megújuló lökdösődés, viaskodás az emlékműhöz vezető centiméterek felett, rendőri nekilendülés, társadalmi visszavonulás, társadalmi nekilendülés, rendőri visszavonulás, piros zászlók gyomlálása, nemzeti jelképek igazoltatása – ez a mostani állapot vajon miféle megoldást ígér?
Ilyen-olyan formában szinte minden „politizálgató” embert foglalkoztató problémát feszeget Szabó Miklós történész is: az úgynevezett zsidókérdést. (Az érdemi bemutatás előtt egy megjegyzést: nem ártott volna átfésülni a Pfeifer Károly bécsi újságíró készítette s a kanadai Menora c. lapból átvett interjút, mert a szöveg szinte az olvashatatlanságig pongyola.)
Hosszú idő óta ez az interjú az egyetlen publikus írásmű, melyben nem a történelmi példázatok és a '44-es borzalmak tükrében láthatjuk a zsidókérdést, hanem a mai politikai és társadalmi valóságba ágyazva. Amikor az alábbiakban sorra veszem Szabó Miklós érveit, kiegészítem őket, s itt-ott vitatkozom velük, annak tudatában teszem, hogy felmérések, szociográfiák, irodalmi megjelenítések híján mindketten afféle amatőr szociologizálásra, tapasztalataink általánosítására hagyatkozhatunk csupán. Tisztában vagyok azzal is, hogy minden szó, félmondat, fogalmazásbeli hangsúly az ezerszeresére erősödik a süket csöndben, amivel ezt a kérdést immár negyedfélszázada körülveszik. Márpedig Szabó Miklós – az interjú műfajából adódóan, de természete szerint is – többnyire sarkítottan fogalmaz, más helyeken viszont álláspontja nem egészen világos (vélhetőleg azért, mert nem kérdeztek rá).
Szabó Miklós először a kérdés történeti hátterét, illetve ennek fogalmait tisztázza:
A magyarországi zsidóság esetében nem arról volt szó, hogy nemzetiségi jogokat követelt és annak elismerését, hanem az ellenkezőjéről. A magyarországi zsidóság asszimilálódni akart, és nem fogadták el ezt az asszimilációt.
Mára viszont némileg megváltozott a helyzet, mondja, mert a hetvenes évektől kezdve egyre erősödik a zsidóság egy részének különállási igénye; nemcsak az asszimilált és asszimilálódni akaró zsidóságot kell tehát befogadnia a nem zsidó társadalomnak, hanem „el kell fogadnia egy új kisebbségi helyzetű autonóm kulturális és etnikai közösség megszerveződését” is. Ezzel összefüggésben leszögezi, hogy „végre-valahára egy demokratikus magyar nemzeti identitástudat kialakítása van megint napirenden”, de – s ez a kérdező hibája – nem egészen világos: mit is ért ezen. Pedig nem ártott volna tisztázni, mert mintha a zsidósággal kapcsolatos előítéletek oldódására nem sok esélyt látna.
Szabó Miklós a mai magyar társadalmi és közélet négy területéről mond véleményt abból a szempontból: halványodnak-e bennük az antiszemita vonások. Megállapítása szerint a politikai vezetőket és az „üzletelő zsidó” figuráját övező efféle indulatok gyöngültek, míg a szellemi életben és a középosztályban szinte feloldhatatlannak látszanak az előítéletek. Vegyük sorra az érveit.
A politikai vezetőkkel kapcsolatos antiszemita indulatok lehetőségéről a következőket mondja:
kiderült a Rákosi-korszakban, hogy a magyar kommunista mozgalom vezető pozícióba került első garnitúrája is nagy részben zsidó származású. Ez a meglévő antiszemitizmust nem enyhítette, habár ez a problémának nem a legsúlyosabb része, (…) voltaképpen a legkisebb. (…) (ma már) a politikai vezetők származási összetételében ez a probléma nem domináló.
A gondolatmenet első részét továbbsarkítva úgy is fogalmazhatnánk: a Rákosi-időkben az emberek a rendszer egészét utasították el; idegenségét elsősorban a szovjet példa ránk erőszakolásában és majmolásában látták, s a nem zsidó funkcionáriust épp úgy utálták (vagy félték), mint a zsidó származásút. Fényes bizonyítéka ennek az indulatok nagy nekiszabadulása, az ’56-os felkelés, amelyben – minden ellenkező rettegés vagy netalán reménykedés, no meg az utólagos belemagyarázások ellenére – nem nyilvánult meg számottevő antiszemitizmus. (Érdekes, hogy ezt a tényt a forradalmat gyalázó Fehér Könyv is igazolja: IV. kötetében[SZJ] kizárólag vidéki eseteket sorol fel a „zsidóellenes atrocitások” előszámlálásakor, ami – ha jól értem – azt jelenti, hogy a forradalom szívében, Pesten nem történt semmi efféle.) Ami viszont a jelen helyzet értékelését illeti, úgy érzem: Szabó Miklós mintha megkerülné a voltaképpeni kérdést. Mert igaz ugyan, hogy a legfelső vezetés „származási összetételében ez a probléma nem domináló”, ám az embereket nagyon is foglalkoztatja az üzemi-munkahelyi „négyszögek” és általában a főnöki kar származási összetétele, s messzemenő következtetéseket vonnak le a házi statisztikákból. A mai káderellenes indulatokban a származás (Pesten a zsidó, vidéken itt-ott a sváb vagy a „tót” származás) felemlegetésének is megvan a maga helye.
Nem teljesen osztom Szabó Miklós derűlátását az „üzletelő zsidó” figuráját övező ellenszenvek oldódását, illetve a „magyar nemzeti karakter változását” illetően sem:
Megszűnt a régi kereskedő, üzletelő polgárság elleni ellenszenv (…) megváltozott a polgári tevékenységgel, az üzleteléssel az egész magyar társadalmi magatartás. … Már 25 évvel ezelőtt (…) sajátos funkciócsere történt. Deklasszált keresztény antiszemita úriemberek kényszerültek arra, hogy mindenhonnan kirúgva őket, üzleteljenek. Ama bizonyos kötőgépes maszek, nem zsidó volt Magyarországon először, hanem ellenkezőleg, deklasszált úriember; volt tisztek, szolgabírók és hasonlók.
Lehet, hogy ezeknek az öreguraknak a körében valóban enyhültek az üzletelésre mint „zsidós” foglalatosságra vonatkozó beidegzettségek. Ez azonban még nem elegendő az „üzletelést” övező előítéletek s az ilyen természetű antiszemitizmus elsorvadásához. A társadalom elég széles köreiben legalábbis ambivalens érzelmekkel viseltetnek a „maszek világ”, a gebinesek, butikosok világa némely jelenségével szemben, s a gmk-k, a szerződéses vendéglők, magántaxik és más vállalkozási formák sem csupán enyhíthetik: erősíthetik is az efféle érzelmeket. Megeshet, hogy az ambivalens érzelmek végül az ellenszenv felé tolódnak el – s akkor az sem kizárt, hogy ebben az antiszemitizmus is megtalálja majd a céltábláját.
Egyetértek viszont azzal, amit Szabó Miklós a középosztály antiszemita légköréről mond, melynek oka a „mobilizáláson belüli csatározás” során kialakult érdekcsoportok, lobbyk szembenállásában keresendő. Magam is úgy látom: aligha változik meg egykönnyen – s a megváltozásához nem csupán „belátásra” volna szükség – az a szokás, hogy az irodai-bürokratikus értelmiségi munkahelyeken kinevezések, előléptetések, új munkaerők felvétele alkalmából, kutatási osztályok, ügyvédi irodák, kávé- és vitorlásbrancsok kialakításakor és ezernyi más esetben az érdekeltek ne azt fürkésszék először: ki a zsidó, és ki nem, jó-e az nekünk, hogy „legalább” nem zsidó (vagy éppen az, hogy „legalább” zsidó).
Érdemes ezt kiegészíteni a középosztályi mobilizálási csatározásokat mintegy alulról szemlélők nézőpontjával. Köztudott, hogy a mai magyar társadalomban nagyon lelassultak a mobilizációs folyamatok. Már-már zárt társadalomról beszélhetünk, annyira kicsi a valószínűsége; hogy az értelmiségi vezető posztokra ne ugyanilyen rétegből származók fiai kerüljenek, s – ami ennél is fontosabb – még kisebb a valószínűsége, hogy ebből a rétegből lefelé mobilizálódjanak a kevésbé tehetséges vagy más okból sikertelen fiák. Köztudott az is, hogy a magyarországi zsidóság a háború előtt főleg a polgári-kispolgári és szakmunkásrétegekben helyezkedett el, s az ötvenes évek káderpolitikája meg a hatvanas évek „balról előzz!” kampányai eredményeképp jó esélyük lehetett a magasabb posztok elérésére. Ez, ha így van is, mindössze szociológiai tény. Ám félő, hogy ha valamilyen okból élessé válik a „fent” és a „lent” ellentéte, antiszemita színezetet is nyerhet.
Utoljára hagytam – éppen a fontossága miatt – annak ismertetését, amit Szabó Miklós az értelmiségi zsidókérdésről mond. (Ámbár, minek kerülgessem: véleményem is ebben tér el a legjobban az övétől.) Szabó Miklós az értelmiség két csoportját különbözteti meg:
Magyarországnak kettős értelmisége alakult ki. Kialakult egy polgári magatartása értelmiségi elem, ami nagyrészt zsidó származású. (…) Ennek van egyfajta szellemi avantgárdja, (…) (mely) entellektüel öntudatát, saját társadalmi identitástudatát, saját éthoszát abból meríti, hogy kritikus distanciában van a társadalommal. Tehát kívül van egy bizonyos értelemben, és ez nem származási kérdés. Ahol származásilag is meg lehet őket különböztetni, ott legalábbis kívülről ez származási kérdéssé is válik, tehát marad antiszemitizmus. Van egy másik értelmiségi elem, színvonalában nem kisebb. Ez a társadalomba beágyazott nemzeti érzelmű értelmiségi elem, amelyik viszont értelmiségi éthoszát a nemzeti hagyomány folyamatos fenntartásából meríti. Ezeknek mintegy identitáshordozó politikai mozgalma az ún. népies mozgalom. Ez az ominózus urbánus-népiesség ellentét, ami mindig is volt, és most az elmúlt 10 évben mintha erősebben lenne újra antiszemita vonatkozása, a nemzeti keretbe beágyazott és öntudatát ebből merítő értelmiség részéről.
Nem kívánom tagadni a különbséget, ami művek fogadtatásában, kultúrpolitikai lehetőségek és intézkedések megítélésében, a fontos és kevésbé fontos ügyek rangsorolásában, életstratégiában és életstílusban mutatkozik a „beágyazott” és a „kívülálló” mentalitású értelmiségiek között. Mégis, nem tudom, szerencsés dolog volt-e, hogy Szabó Miklós a mai (humán) értelmiséget erre és csak erre a két csoportra osztotta fel, s az sem világos, hogy a csoportok jellemzésében mi az, ami a tényleges helyzetükre vonatkozik, s mi az, ami csupán az önszemléletükre. Nem érdemes például a „nemzeti keretbe beágyazott” értelmiségi elemtől elvitatni a polgári mentalitást, mert ez azt a látszatot kelti, mintha a kettő kizárná egymást. S végképp nem érdemes sommásan odavetni, hogy „az ominózus urbánus-népiesség ellentétnek (…) az elmúlt 10 évben mintha erősebben lenne újra antiszemita vonatkozása, a nemzeti keretbe beágyazott és öntudatát ebből merítő értelmiség részéről”. Nehéz ellenőrizni, hogy valóban erősödött-e az urbánus-népiesség ellentét antiszemita vonatkozása – bár Szabó Miklós bizonyára nem a kisujjából szopta. De bármilyen tények alapján állítja is, az általánosítással talán jobb lett volna csínján bánni. A zsidókérdés, illetve a népi-urbánus ellentét azok közé a dolgok közé tartozik, amelyekben még az óvatos általánosítás is túlzónak, előítéletesnek hat az érintettek szemében, s erre hivatkozva szokás a „másik fél” mondandójának egészét félresöpörni. Meglehet, egyes „népiek” maguk között, társasági beszélgetésekben mondanak olyasmiket, ami együttvéve kiérdemli a „zsidózás” megnevezést. Ám nem vezet jóra, ha az a látszat keletkezik, hogy más értelmiségi csoportokban vagy pláne az ellenzéki sajtóban meg „népizés”, lenacionalistázás és leantiszemitázás folyik, mert ezzel éppen azoknak a jobb érzésű embereknek a dolgát nehezítjük meg, akik a saját körükben felemelhetik szavukat a szellemi fésületlenség ellen. Hiszen – s erről se feledkezzünk meg – az utóbbi években sok jele volt az ellentét, a szembenállás lazulásának, sőt, az együttműködési készségnek is.
Persze, nem magától értetődő, hogy az új nemzeti identitástudat valóban demokratikus lesz; a nemzeti érzés fellobbanása felszínre hozhat alantas, gyűlölködő indulatokat is. Gondoljuk csak meg: a környező népekkel való szolidaritás érzését megbénítja a környező államoknak a magyar kisebbségeket (meg a nem magyar kisebbségeket s az egész lakosságot) elnyomó politikája, a hazai közállapotok értékelését ferde irányba terelheti az egyre mérgesedő cigánykérdés és zsidókérdés. Még azt sem zárhatjuk ki, hogy az ország vezetői szorultságukban a „nemzeti konszenzus” foszladozó lobogóját az alantasabb politikai érzelmek darócával próbálják majd megfoldozni.
S hogy az előbbiek nem annak a jelei, hogy rémeket látok (vagy legalábbis: nemcsak én látok rémeket), arra példa Tamás Gáspár Miklós írása, a Van a Bajza utca sarkán egy kis palota (Hírmondó 4):
Ceausescu-rezsimet akartok? – kérdezi a felelős pártmunkás. Megkaphatjátok. Azt mondhatnánk, kedves Barátaim, hogy ilyesmit senki nem akar. Én nem vagyok ebben olyan biztos. Számosan szívesen vennének egy kis piros-fehér-zöld ceausescuizmust. Mit sugároz a román rádió rock helyett? Népzenét. Hogyan oldja meg a Román Kommunista Párt a népesedési kérdést? Abortusztilalommal, a fogamzásgátlás betiltásával és büntetésével. Melyik ország becsüli Európában a leginkább nemzeti nagyjait és nemzeti múltját? Románia! Ki volt Ceausescu elnök szerint Hitler utolsó csatlósa? Egyszerű: mások. Hol tartják életben rendeletekkel a népviseletet, a népművészetet? Kitaláltátok: a Román Szocialista Köztársaságban. Nincsenek magyar ceausescuisták? Hajjaj.
Félő, hogy nem maradna tömegtámogatás nélkül az a politikai vezetési irány vagy akár ellenzéki mozgalom, mely szereti a társadalmi és nemzeti kérdéseket huszárosan „megoldani”. De hát éppen az a dolga a közügyekre odafigyelő értelmiségnek, hogy mindent megtegyen egy ilyen torz szövetség létrejöttének megelőzéséért. Lehet, hogy vannak magyar ceausescuisták – de ezeket nem az ellenzék, nem is a neves értelmiségiek sorában kell keresni. Nem magától értetődő tehát, hogy az új magyar nemzeti identitástudat demokratikus lesz, de éppen az utóbbi évek fejleményei igazolják: van azért esély rá, hogy demokratikus legyen.
„Kinek volt igaza, a reformista vagy a forradalmi taktikát követőknek?”
A Hírmondó közleményeinek harmadik, jellegzetes csoportja az 1956-os forradalmat tartja emlékezetében. Ezek az írások közvetve kapcsolódnak az előzőekhez, hiszen a felkelés forradalmi vívmányai – a többpártrendszer, a nemzeti függetlenség, a munkásönkormányzat meg a sajtó- és szólásszabadság – minden kelet-európai demokratikus vezércsillagai (még ha egyiket-másikat időnként eltakarja is az „önkorlátozó forradalom” vagy a „konstruktív ellenzékiség” kényszerűségben fogant jelszava).
Emlékezés a halottakra – a Hírmondó 2 ezzel a címmel adja közre Krassó György gondolatait a forradalomról, emlékeit (maga is börtönben ült ’56 után) és utólagos értesüléseit a negyedszázada történt kivégzésekről. Krassó először Nagy Imre és mártírtársai életrajzát foglalja össze, majd ’56-tal kapcsolatos általánosabb kérdésekre válaszol, a per és a kivégzések körülményeit ismerteti, s végül kimondja, amit sokan gondolunk.
A tisztesség és a kegyelet azt kívánja, sőt a meghalt személyek emlékének megsértését tiltó törvényeink is megkövetelik, hogy a sírokat jelöljék meg, és a bennük nyugvók kilétét fedjék fel.
A terjedelmes, interjú formában megírt cikkből markáns álláspont bontakozik ki – s éppen mert markáns, vitára is ingerel. Krassó a forradalmár, az örök forradalmár hangján beszél ’56-ról, és így – megítélésem szerint – történelmietlenül moralizáló s ezért igazságtalan ítéleteket is kimond az egykori „revizionistákról”. Néhány példa:
Nagy Imre már 24-én miniszterelnök lett, de még napokig a népmozgalom lecsendesítésére törekedett. A revizionisták nem voltak forradalmárok, ők reformisták voltak; ha látnak is esélyt a sikerre, forradalmat akkor sem akartak volna. A népben, amelyre annyit hivatkoztak, véleményem szerint valójában nem hittek és nem bíztak; ki akarták venni a fegyvert azoknak a felkelőknek a kezéből, akik a felülről alakított szervezetekhez nem csatlakoztak. A kormány nem érezte teljesen stabilnak a helyzetét, s mivel a szovjet beavatkozás elkerülését amúgy is csak diplomáciai lépésekkel és a mielőbbi maradéktalan konszolidációval vélte elkerülhetőnek, csaknem minden energiáját erre a konszolidációra fordította, elhanyagolva közben az ország védelmére való felkészülést.
Az emberek túlnyomó többsége nem eleve forradalmár, bár a forradalom során – vagy pláne az ellenforradalom reagálásakor – a forradalommal és a forradalmárokkal érez rokonszenvet. Hogyan is lehetne másképp? Miért is ne fordulna a népharag vagy a megvetés a védtelen emberekre lövetők, a hatalmukat bármi áron őrzők, az ezreket akasztatok, az idegen hadsereget nyakunkra ültetők ellen? S a szabadság, a nemzeti függetlenség, a nép megtapasztalt ereje, a végre szóhoz jutott igazság, egyszóval mindaz, ami a forradalomban nagyszerű és felemelő, olyanokat is „forradalmárrá” tesz, akikről korábban az ember nem is gondolta volna: szolid tisztviselőket, pedáns tanárokat, elefántcsonttornyukba visszahúzódó írókat. Ám az utcán ömlő vér, a határainkon felsorakoztatott ellenséges túlerő, a népharag eltorzulása miatti aggodalom vagy a nemzedékekre öröklődő történelmi emlékek sokakat megriaszthatnak; a forradalomban nemcsak a szabadság: a félelem is bizsergeti a gerinceket. S ne siessünk a legyintéssel; nemcsak a nyárspolgárok gerincét. Olvassuk el az Irodalmi Újság forradalmi számát:[SZJ] írók, a nemzeti erkölcs szószólói adtak hangot az aggodalmaknak.
Ami pedig a „reformizmust” illeti: a reformista Nagy Imre, Gimes, Losonczy, Donáth, Vásárhelyi, Szilágyi és a többiek végül is a forradalom mellé álltak; ki előbb, ki utóbb. (Krassó egyébként erről a különbségről megfeledkezik: úgy tesz, mintha a revizionisták egységesen léptek volna fel a forradalom során.) Pedig gondoljuk meg: nekik kellett ehhez a legnagyobb lépést megtenniük. Kommunista múltjuk, közvetlen környezetük morális és világnézeti értékei s a politikai törekvéseik is a rendszeren belüli irányváltás és a személycserék felé terelték gondolkodásukat. A forradalom katartikus erejét éppen az mutatja, hogy az események hatására túlléptek ezen. Igaz, a kormány – melyben, ne feledjük, kezdetben sztálinisták is voltak, s Moszkvával is egyezkednie kellett – sokáig habozott a forradalom elismerésében, s ezért Nagy Imrét is terheli történelmi felelősség. Ám az egyoldalú ítélet, hogy a kormány „elhanyagolta az ország védelmére való felkészülést”. Először is, amit politikai és diplomáciai eszközökkel egyáltalán tehettek az ország elözönlésének megelőzésére, azt megtelték. Ami pedig a katonai védekezést illeti: lehet, hogy naivul hittek Moszkva ígéreteinek, lehet, hogy a fegyveres ellenállást eleve kilátástalannak ítélték, lehet, hogy attól tartottak: a katonai készülődés csak növelné a veszélyt – de azt is tudomásul kell vennünk, hogy a semlegesség kimondásától eltelt pár nap alatt az ellenállás megszervezésére sem idejük, sem hatalmuk nem volt.
Igaz, a felkelők nem mérlegelték a túlerőt; harcukról Pongrátz Gergely Corvin köz 1956 című izgalmas könyve számol be az utókornak. A Corvin köz egykori főparancsnokának visszaemlékezéseit Bill Lomax angol történész ismerteti a Hírmondó 5-ben (A „Pesti Srácok” dicsérete). Lomax legalább annyira elfogult a forradalom értelmiségi vezetőivel szemben, mint Krassó – ráadásul őt egyáltalán nem jellemzi az utóbbi dicsérendő precizitása, a tények, adatok ellenőrzése, a mítoszok szembesítése a sokszor csak logikai úton kikövetkeztethető valósággal.
Pongrátz könyvét magam is olvastam, így megértem Lomax lelkesedését; valóban „ritka dolog, ha a történész egy forradalomról épp egy forradalmár első kézből származó beszámolóját olvashatja”, s Pongrátz olyan láttató erővel, az újraátélés izgalmával tud beszélni a „Pesti Srácok” küzdelméről (az utcába lassan beforduló vasszörnyetegekről, melyeket egy pillanat múlva benzinespalack-tűzeső borít el, vagy a Corvin bajtársias légköréről), amilyen elevenségre csak a maga élményeit leíró nem hivatásos tollforgató képes. Azonban mint történelmet tanult ember úgy gondolom: a könyv forrásértéke nagyon csekély. Nemcsak azért, amit Lomax is félig-meddig szóvá tesz: mert Pongrátz elvakultan gyűlöli Malétert; még csak nem is azért, mert félisteneket farag a „Pesti Srácokból” – végtére is a bajtársairól van szó, akik mellette estek el, vagy a megtorló hatóságok köttették fel őket, s a negyedszázad óta rájuk szórt gyomorforgató szitok- és hazugságözön után valóban nehéz megőrizni a tárgyilagosságunkat. Pongrátz könyvének az a legnagyobb hibája, hogy olyan „tényeket” ad elő, amelyeket soha senki nem erősített meg, semmilyen dokumentum nem támaszt alá, és a józan észnek is ellentmondanak. Lomax pedig semmiféle távolságot nem tart a Pongrátztól származó „értesülések” ismertetésében, s ezzel félrevezeti olvasóját. Nézzünk két példát:
Pongrátz azt állítja, hogy Maléter október 26-án a saját pisztolyával agyonlőtt két, már lefegyverzett felkelőt, és felelősség terheli további hétnek a haláláért. Tanúja volt Pongrátz a Köztársaság téren október harmincadikán lezajlott lincseléseknek és bántalmazásoknak, de azt állítja, hogy amikor két nap múltán visszatért oda, a corvinisták tizenöt hátrakötött kezű, tarkón lőtt fiatal elföldelt holttestére bukkantak a pártközpont udvarában. Minden valószínűség szerint még az október harmincadika előtti napok eseményei során foglyul ejtett felkelők voltak.
Egy történész nem engedhetné meg magának, hogy az „azt állítja” fordulattal kerülje meg annak kimondását: ezek az állítások a képzelet és az önigazolás szülöttei. A történész ugyanis tudja: egy adat nem adat; s tudja azt is, hogy minden forrást, különösen a visszaemlékezéseket, forráskritikával kell kezelni. De nem is kell „szakmabelinek” lenni hozzá, hogy ne fogadjuk el hitelesnek ezeket a kijelentéseket. Hát elképzelhető, hogy abban a hisztérikus légkörben, amit a Köztársaság téren történtek kavartak, senki ne próbálta volna a tizenöt hátrakötött kezű, tarkón lőtt fiatal megtalált holttestével igazolni az igazolhatatlant, a kegyetlenkedéseket?! Vagy hihető, hogy a. Nemzetőrség megalakulásakor a gyanakvó felkelők ne tették volna szóvá, ha Maléter kezéhez két, illetve (azokkal együtt, akiket Pongrátz állítása szerint a legnagyobb géppuskatűzben kizavart az Üllői útra) kilenc felkelő vére tapad? A korabeli sajtóbeszámoló szerint Pongrátzék azt tették szóvá, hogy Maléter megpofozott két felkelőt – amire Maléter azt válaszolta: zsebükben ékszert találtak, ezért járt ki nekik az apai pofon; csattanós válaszát dörgő taps követte… A beszámolót pedig, tudomásom szerint, senki sem cáfolta.
Nem akarom én egy jottányival sem kisebbíteni a „Pesti Srácok” érdemeit; de nem hiszem, hogy félistenek voltak. Emberek, nagyon fiatal emberek voltak – s engem éppen az érdekelne, hogy miféle emberek. Ezt, sajnos, Pongrátz könyvéből nem tudtam meg, s Lomax ismertetése is a legendagyártást erősíti. Márpedig úgy gondolom, hogy miként a zsidókérdésben, ’56-tal kapcsolatban sem a tetszetős és indulatos elméletekre volna elsősorban szükség, hanem minél több személyes tapasztalat és emlék összegyűjtésére és közreadására, az életutak ismertetésére, a tények feltárására. Amíg nem késő.
Az országnak gazdasági és politikai reformra van szüksége. A kormányzatot joggal illeti a vád, hogy a lakosság egyre szélesebb körei által kinyilvánított elvárásokra hatósági önkénnyel, manipulációkkal, olykor zaklatásokkal válaszol ahelyett, hogy igazodna hozzájuk. A társadalmi feszültségek és az embereket foglalkoztató kérdések agyonhallgatása semmi jóra nem vezethet. – Így összegezhetnénk a Hírmondó esszéiből és publicisztikáiból kiolvasható politikai üzenetet.