Nem akarok a Beszélő 5–6. számában megjelent programjavaslathoz hozzászólni, más programot adni, vagy megismételni a már elhangzottakat, csupán néhány apróságról, hétköznapi dologról szeretnék beszámolni. Arról, hogy mit tehet egy máskéntgondolkodó a jogszabályok adta lehetőségeket és kiskapukat kihasználva a gyakorlatban. Nem nagy és látványos dolgokról van szó. Nincsenek tömegek mozgatva. De ha sok ember csinál másként valamit, mint a „hivatalos”, akkor előbb-utóbb az egész társadalom más lesz.
Akármilyen munkahelyen dolgozunk, az az első, hogy csináljunk valamit. Az általános közömbösség és passzivitás közepette azonnal felfigyelnek arra a néhány személyre, aki megmozdul; hamar lehet „valaki” a brigádban, a KISZ-ben, a szakszervezetben, Vöröskeresztben vagy máshol, ahol már a gyakorlatban is tud valamit másként tenni, mint a többiek. Ezt úgy is mondhatnám: beépülni a hatalomba a társadalmi és tömegszervezeteken keresztül. Ez a legtöbb esetben megalkuvással jár ugyan, de felszínes dolgokban célszerű engedményeket tenni – átmenetileg. Ha az üzemben KISZ-esek, brigádvezetők vagyunk, elvállalhatjuk a faliújság-felelősi funkciót. Aztán a KISZ vagy a brigád nevében bármit kitehetünk oda.
Indíthatunk néprajzi, művészettörténeti cikksorozatot, melyben véletlenül épp karácsonykor írunk cikket a betlehemezésről, vagy nagypénteken kerül ki a keresztre feszített Krisztus képe vagy a Piéta reprója, alatta ilyesmi szöveg: „Városunk szomszédságában, X-ben áll a műemlék XVIII. századi keresztút, ahol az ismeretlen falusi mesterember életnagyságú faszobrokkal jelenítette meg Krisztus keresztre feszítésének történetét.”
Megemlékezhetünk Kun Béláról, Rajkról vagy bárkiről, nem felejtkezve el természetesen haláluk körülményeiről sem.
Tablósorozatot készíthetünk „magyar városok” címmel. Ezen képeslapokkal illusztrálva ismertetjük egy-egy város múltját, jelenét, nevezetességeit. És ki tilthatja meg, ha elkalandozunk, s nemcsak Pécs és Szeged, Balassagyarmat és Sopron kap helyet, hanem, Érsekújvár, Lőcse, Munkács, Huszt, Kolozsvár, Arad, Újvidék és Eszék is bekerül a sorozatba?
Szervezhetünk író-olvasó találkozókat. Célszerű ún. pártos íróval kezdeni, aki elfoglalt, és könnyen előfordulhat, hogy a kitűzött időpont előtt egy-két nappal lemondja a programot. Most mi legyen? Jó, ha ilyenkor kéznél van egy költő, író, műfordító vagy szociológus ismerősünk, aki megmenti a helyzetet.
Ha netalán a KISZ-ben vagy a pártszervezetben agit-proposok vagyunk, a központi irányvonal mellett a saját véleményünket is elmondhatjuk.
A havi információs jelentéseknél nem kell félni a környezetünket foglalkoztató hibák leírásától, a bírálattól. A felsőbb szervek úgyis kozmetikáznak rajta valamit, de legalább az igazság csírája benn marad. Ha aztán később kiderül, hogy mégiscsak hiba a hiba, elővehetjük a másodpéldányt, és mondhatjuk: elvtársak, én ezt már két évvel ezelőtt jeleztem; miért csak most intézkedtek?
Ha pedagógusok vagyunk, számtalan alkalom adódik, hogy valamit másként csináljunk.
Az úttörőmozgalomban, az Ifjú Gárdában, a középiskolai Országjáró Diák Körökben lehetőségünk nyílik arra, hogy a cserkészet néhány módszerét alkalmazzuk. Különösen a táborozások, a vándortáborok alkalmasak erre. Ismerek olyan ODK-t, melyet évek óta úgy fogadnak a mátrai, mecseki, bakonyi kis falvakban: megjöttek a cserkészek!
Jó néhány úttörőcsapat és ODK tartott és tart ma is kapcsolatot a lengyel harcerekkel,[SZJ] és nem szégyellik feltenni a hazai táborozásokon sem a nyakkendőt, a sapkát és a jelvényeket. Az is megtörtént már, hogy harminc lengyel cserkészlány vett részt vendégként az Országjáró Diákok Országos Találkozóján.
Rendkívül hasznosak és tanulságosak a környező szocialista országokba tett kirándulások.
Lengyelországban többen megdöbbennek a mély vallásosság láttán, s hazatérve jó néhányan bátrabban mennek a templomba. Ugyanitt jól tanulmányozhatjuk a szocialista társadalom tudathasadásos állapotának magasabb fokozatát, a hivatalos és a civil lengyel valóságot.
Szlovákiában, Erdélyben az ottani állapotok kommentár nélkül is elég beszédesek. Hónapokig téma egy-egy utazás.
Kárpátalján és a Szovjetunióban megláthatjuk, milyen a kommunizmus építése.
Az iskolai tantervekben szerepel a március 15-éről és október 6-áról való megemlékezés, osztályfőnöki óra keretében. Rajtunk múlik, hogy a gyerekek unják-e, vagy élvezik a programot. A megemlékezések szervezéséhez Kozma Andor Karthágói harangok című versét ajánlom.
Ha szovjet alakulat van a közelünkben, használjuk ki a lehetőséget. Szervezzünk baráti találkozókat, laktanyalátogatást, közös túrát, klubdélutánokat, sportversenyeket, hogy minél több gyerek, „melós” és katona között alakuljon ki valamilyen szinten kapcsolat. Ez mindkét irányban hasznos lehet, bármilyen helyzetben.
TIT-előadások, TKM-klubok, honismereti szakkörök szintén sok lehetőséget kínálnak a máskéntgondolkodásra és máskéntcselekvésre. Itt elsősorban az előadások, klubfoglalkozások témaválasztását befolyásolhatjuk, vagy ha mi vagyunk az előadók, „elkalandozhatunk”.
Búvárklubok keretében komoly környezetvédő munkát is végezhetünk. Ez kiterjedhet azokra a környezetrombolásokra is, amit egy-egy jó keresztapával rendelkező nagyüzem vagy a hadsereg okoz. (Pl. a tankmosó olajos vizének beleengedése egy patakba, mely a Dunába vagy a Balatonba folyik; jelzett turistaút, műemlék, természetvédelmi terület közelében robbantott tankcsapdák és rakétaállások létesítése; hadi út építése védett területen.)
Végezetül: mi történik, ha a fentiekre reagálva a túlbuzgó káderek hada riadót fúj? Szép finoman megkérdezhetjük az illetékest: az elvtárs a Beszélőt olvassa vagy a Népszabadságot, hogy ilyenek jutnak eszébe?