„A többség nem hisz többé abban, amiben valamikor hitt, de még mindig azt a látszatot kelti, mintha hinne”
Alexis de Tocqueville
Sokan azt állítják, hogy a jelen körülmények között semmi lehetőség sincs a rendszer berendezkedése, bel- és külpolitikája és általában a közállapotok elleni tiltakozásra. Ez azonban egyáltalán nincs így. Ha erősen korlátozottak is az állampolgárok lehetőségei akaratuk kinyilvánítására, van azért erre lehetőség – persze elsősorban negatív jelleggel, tiltakozás, a rendszer bojkottja formájában.
Az alább felsorolt lehetőségekre bizonyára sokan legyintenek, mondván, hogy ezek észrevétlenek a rendszer számára, és ezért hatástalanok is. De ez sincs így.
Egyrészt már önmagunk lelki egyensúlya szempontjából is nagyon fontos, hogy tudjuk: tettünk valamit (többet vagy kevesebbet) azért, hogy a nekünk nem tetsző, káros folyamatok lassuljanak, megálljanak, a stabilitás megbomoljon, s a dolgok ne menjenek olyan simán, ahogy azt egyesek szeretnék. Ha csak egy aprócska téglát emelünk is ki a falból, az is fontos, mert a fal végső összeomlását előmozdíthatja, siettetheti. Már ez is jelzés lehet „a fal éber karbantartóinak”, hogy nem jól, nem jó irányban építik „dicső művüket”.
Fontos jelzések e „tettek” szűkebb és tágabb környezetünk számára is. A „hívők” és „szimpatizánsok” szemében természetesen bosszantó minden „nem-tettünk”, s már ez is nagy eredmény. Legyen az ő szájízük, közérzetük is rossz egy kicsit! A rendszer tökéletlensége iránt gyanakvók, kételkedők között azonban egyre több követőre találtunk az évek során. Ki ebben, ki abban állt mellénk, s jó sokan vannak a környezetünkben, akik – akárcsak baráti köröm – minden téren „leblokkolnak”! S minél többen választjuk e tiltakozási formák minél szélesebb skáláját, annál jelentősebbé válik az társadalmilag is! Fontos, hogy támogassuk is egymást ezekben az akciókban, álljunk ki egymás mellett a végrehajtásuk során!
S most nézzük, mit is lehet tenni.
Szinte csak felsorolásszerűen írom le azokat a dolgokat, amelyeket hosszú évek óta (egyiket régebben, a másikat újabban) követek. Bizonyára más módok is vannak a tiltakozásra (jó lenne, ha ezeket is közzétenné valaki!), az itt említetteket azonban bárki könnyen követheti, s minél tömegesebb lesz egy akció, annál kisebb lehet a retorzió veszélye is.
Először is, soha nem voltam tanácstagi jelölőgyűlésen vagy tanácstagi beszámolón. S bizonyára fölösleges magyaráznom, hogy miért.
Sok évig tartó vidéki ténykedésem idején minden falugyűlést, a fővárosban a nagygyűléseket, tiltakozó nagygyűléseket, békemeneteket is bojkottáltam. Mondanom sem kéne, hogy nem azért, mert például nem vagyok a béke híve.
A szocialista országokból érkező „vendégek” ünneplésére sem a Ferihegyi repülőtérre, sem az útvonalak mellé még szabadnap beígérésével sem sikerült engem kivezényelni.
A tanácstagok és az országgyűlési képviselők megválasztásának nevezett szavazáson egyetlenegyszer voltam, amikor a nagykorúságom elérésekor a KISZ képviselője ott külön köszöntött. Ekkor láttam, hogy ez az óvodás színvonalú játék bizony nem nekem való. (Bizonyára a szavazástól való távol maradás lenne a leghatásosabb mód a tömeges tiltakozásra!)
Május 1-jei felvonuláson életemben kétszer vettem részt, mindkétszer még az oda kivezényelt apám nyakában. Április 4-i és november 7-i ünnepségen iskoláim elvégzése óta sem a munkahelyeimen, sem másutt soha nem vettem részt, és a Vörös téri militarista parádét sem nézem meg a televízióban.
Hazánk nemzeti ünnepének csakis március 15-ét és október 23-át tartom. Én ezeken a napokon ünnepelek a barátaimmal, s ezeket (szabadság kivételével) Nagy Imre és társai kivégzésének napjával, június 16-ával együtt munkaszüneti nappá tesszük minden évben. Június 16-án csak gyászzenét hallgatunk, és az 1956-os eseményekről beszélgetünk. (Ezzel szemben Andropov halála napjaiban – nem kis részben a Magyar Rádió és Televízió jellemtelen műsorpolitikája hatására – bulikat, örömünnepeket rendeztünk, a legvadabb rockzenével.)
Március 15-én (már csak a bigott kommunisták bosszantására is) mindig kitűzzük a kokárdát, s fennen hangoztatjuk, hogy ez a nemzeti ünnepünk. A tavalyi évtől október 23-án is kitűzzük szabadságmozgalmunk e jelképét, s nagyon jó lenne, ha mind többen követnék a példánkat.
Szolidaritási bélyeget soha nem vásárolunk, hiszen ez az úgynevezett harmadik világ felforgató erőihez kerül (rendszerint fegyver formájában), s nem például az erdélyi vagy a szlovákiai magyarság támogatására, megsegítésére. (Tábori kórházakat például tucatszám küldtek minden felforgató népségnek szerte a világba az elmúlt 39 évben, Budapesten pedig 1945 óta most épült az első, a dél-pesti kórház.) Jómagam s társaim is éveken át voltunk véradók, de amióta megtudtuk, hogy ezt a palesztin, vietnami, kubai stb. „harcosok” kapják, egy csepp vért sem adunk. Ezt a nemes dolgot is lejáratta a rendszer; vérünkkel az öldöklő háborút, és nem a béke ügyét támogatja!
Kommunista szombatokon, társadalmi munkaakciókban, munkabér-felajánlásokban (állítólag óvodákra, járdákra, legutóbb a Nemzeti Színház felépítésére stb.) soha nem vettünk részt. Egyrészt a pénzt úgysem arra fordítják, amire kérik, másrészt egy emberközpontúan működő társadalomnak mindezt bőven a költségvetésből kellene fedeznie (hiszen elemi szükségletekről van szó!). A mind nagyobb katonai kiadásokra, az „ideiglenesen” hazánkban állomásozó szovjet csapatok eltartására nem adunk! Most már szinte semmit nem dotál az állam. Hová kerül a kizsákmányoló mértékű nyugdíjjárulék és adó? És a hatalmas vállalati adók és befizetések? Ki és mikor számol már el ezekkel tételesen az egyszerű dolgozó embereknek?
Nagyszámú baráti körünkben természetesen senki sincs, aki a KISZ-nek vagy a pártnak tagja lenne, s a lengyel Szolidaritás független szakszervezet betiltása után sokan kiléptünk a munkahelyünkön az itt szakszervezetnek nevezett gittegyletből is.
A szovjet (és újabban a román) árukat bojkottáljuk, szovjet filmeket sem a mozikban, sem a televízióban évek óta nem nézünk, a kiállításokat, rendezvényeket s általában az óvodásán demagóg szovjet propagandát nagy ívben elkerüljük. Magyar napilapokat nem járatunk, nem vásárolunk. (Egyszerűen minek?) A magyar nyelvű szovjet propagandalapokat sem: Asszonyok, Képes Újság, Ország-Világ stb.
Vannak közöttünk olyanok is, akik az utcán szovjet, cseh és szlovák s különösen a romániai román anyanyelvű állampolgárokat nem hajlandók segíteni a tájékozódásban, vagy pedig szándékosan elirányítják őket.
Lehet, hogy az elmondott dolgok egyike-másika gyerekségnek, nevetségesnek tűnik. (Az állam nem csinál nevetséges dolgokat? Lásd az egész propagandáját, hajlongó, seggnyaló szovjetimádatát, az SS-20-asok ügyét stb.) De egyrészt valahogy mindent el kell kezdeni, másrészt – nem győzöm hangsúlyozni – tömegméretekben e tiltakozások (s környezetemben efelé haladunk) figyelemre méltó erővé válhatnak. Aki kételkedik e módszerek hasznában, azt tanácsolhatom: próbáljon ki egypárat, s meglátja, sokkal nyugodtabban nézhet utána a tükörbe!
A fenti cikk szerzője kísérőlevelében közölte: ragaszkodik írása változatlan szövegű közléséhez, írói szuverenitását természetesen tiszteletben tartottuk, mondandójához azonban, amelyet egészében rokonszenvesnek érzünk, hozzá kell fűznünk:
1. A harmadik világ gerilláit nem tekintjük okvetlenül felforgatóknak. A világ számos országa szenved súlyos társadalmi és nemzeti problémáktól, és tudjuk, hogy politikai eszközökkel való rendezésükre nem mindenütt nyílik mód. Nem akarunk hasonlatossá válni azokhoz a nyugat-európai baloldali értelmiségiekhez, akik gyanakodva szemlélik a kelet-európai ellenzék tevékenységét, mert azt a hatalmat bíráljuk, amely Reagannek is ellenfele. Éppen mint ellenzékiek, megértjük a harmadik világ gerilláit, ha céljaikkal és módszereikkel nem mindig értünk is egyet, és – bármilyen elcsépelt a szó – szolidárisak vagyunk velük.
2. Mint a Beszélő szerkesztői testületileg kijelentjük: a magunk részéről igyekszünk helyes felvilágosítást adni az érdeklődő turistáknak, bárhonnan jöttek is. Sőt, még a szovjet hadsereg ideiglenesen hazánkban tartózkodó katonáinak is szívesen megmutatjuk, hol kell felszállniuk a hazafelé tartó vonatra.