Pólusok között
A valóság pedig veszélyessé vált Európában, és veszélyessé vált idehaza. Más-más természetű polarizáltsága miatt. Hónapokkal a háború kirobbanása előtt Európa pólusai kezdtek közeledni egymáshoz, lefékezhetetlen sebességgel. A nyugati demokrácián úrrá lett a védekezésképtelenség, a diktatúrán erőt vett a támadókedv, s ez Magyarországról nézve időlegesen kioltani látszott különbségüket: „a mai demokrácia és a mai diktatúra nem ellentét igazán. (...) mi lett a demokrácia Nyugaton? A hatalom szabadsága (...) a szabadság biztosítása nélküli szabadság... S mi lett keletebbre? (...) A diktátor (...), az egy államférfi szabadsága lett, amelynek eszköze a propaganda...” (1939. április 25.) „Népünk olyan magányos Európában, mint amilyen magányosak nagy szellemeink az országban. Európa népei alapjában jogosan néznek gyanakvással minket. Mert (...) a magyarnak nem az a célja, hogy loholjon céljaikért mellettük vagy mögöttük. Hanem az, hogy megmaradjon közöttük vagy ellenük.” (1939. április 16.)
Csakhogy ezt a célt mindjobban a magyar politikai élet és a társadalom ellenpontokra szakadozottsága zilálta széjjel. Holott „az alternatíva nem ez: jobboldaliak legyünk-e vagy baloldaliak, ehhez a világfronthoz csatlakozunk-e vagy amahhoz. Az alternatíva ez: (...) a hatalmasabb nép előreküldött, elesni küldött janicsárjai leszünk-e vagy a dolgot önmagát vizsgáló (...), magyar helyzetismeretből kibontó magyarok.” (1939. július 16.) Ehelyett azonban „a magyar életben ma tulajdonképpen két párt van. (...) az egyik oldal a nép kedvéért elveszítené a nemzetet. A másik oldal a nemzet védésében bár, de elvesztené a népet (...) az egyik elfeledkezik arról, hogy a haza fikció nép nélkül, a másik elfeledkezik arról, hogy a nép nem teljes érték lelkileg is független nemzet nélkül (...) A társadalom egy része a nemzetmentő népvesztés revolúciója, más része a népvesztő nemzetmentés reakciója köré csoportosul. Az egyik oldalon a mágnes: idegen erények, a másik oldalon a mágnes: magyar hibák.” (1939. június 18.) Márpedig „egy nemzet nem akkor jut végső veszélyek partjaira, ha sokan fenyegetik. Hanem ha elveszti önmagát.” (1939. április 16.) „minden bajunk kútfeje és végső oka az, hogy szóvivő rétegeink jó része távol áll attól, amit alapfokon magyar ösztönnek, középfokon magyar értéktudatnak, felsőfokon magyar hivatástudatnak lehet nevezni.” (1939. október 8.)
Elevenekért a halottakkal
Veszélyekről szólani alapfokon, középfokon és felsőfokon, egyszerre mindhárom regiszteren? Micsoda roppant föladat, micsoda Isten kényszeríthet emberre ilyet? 27 éves volt Szabó Zoltán, amikor a Szellemi Honvédelem cikkeinek sorozatába kezdett. „Magam mind mostanáig vártam, hogy akad nálam korban idősebb, bölcsességben öregebb, aki elveti ezt a követ, és most sem valami önhitt hivatásérzet késztet szólni. Hanem a kényszer, hogy ha magam nem szólok, nem teszi senki más helyettem (...) Mindenki felelős! Nemcsak az író, az újságíró, a közvélemény-formáló hatalom birtokosa. Ezek leginkább. De minden magánember is. Ezen a ponton gazság az alku, meghódolás a hallgatás (...) Mindenki, aki ebben az elfertőződött társadalomban él, felelős a maga kis köréért.” (1939. június 18.)
Mindenkiért érezni a felelősséget? Miféle Isten ad emberi szájba ilyen szavakat? Ellenkezőleg! Miféle Isten az, aki nem hagyja meghallani a szókat?! „A Szentírásnak van egy mondata arról, hogy amely népet az Isten el akar veszíteni, annak betömi a fülét, hogy ne halljon. Ezt magyarul oda módosíthatjuk, hogy a magyar vesztére lehet, ha megsüketül azokkal a szavakkal szemben, amelyek régvolt halottak sírjából szólnak és figyelmeztetnek. Az apák harcait, melyek a mi harcaink is, valóban nehezen tudjuk jól megvívni, ha nem olvassuk el, mit hagytak az apák végrendeletül és tanulságul. Azért hát vissza az irodalomhoz!” (1939. október 8.) Segítségül, imigyen a roppant föladathoz, öt évszázad magyar irodalmát hívta: „olyan kevesen vagyunk, hogy nem hagyhatjuk meghalni a halottakat sem, és unos-untalan föltámasztjuk őket”, így megtöbbszörözve önmagát, Szabó Zoltán Ady Endrével mondotta: „valamennyien magunkért beszélünk, amikor a régi Magyarország dísz-sírkertjét turkáljuk” (1939. augusztus 13.), lévén hogy „a magyar irodalom szózatos irodalom, korholó vagy buzdító beszéd, az író a nemzethez beszél, de néha úgy, mintha ő volna a nemzet, a virtuális nemzet”. (1939. október 8.) A veszélyek veszélyét abban látta, hogy „a magyar múlt, visszatérő múlt. Itt minden, ami megtörtént, visszatér a jövőben, hibáink is így vannak, küzdelmeink is.” (1939. június 18.). Abban látta hát, ami Kölcseyt gyötörte – „mi a magyar? (...) közeledés a szabadsághoz, de a köznek részvétele nélkül”. (1939. július 2.) A köz, a közösség részvételét kívánta Szabó Zoltán előmozdítani ahhoz a szabadsághoz, amely az ország függőségének és a társadalom belső szerkezetének lebontása útján együtt közelíthető meg, „politikai gondolkodásunk reformjával”.
Program: holnapután, Közép-Európa a kis népeké
„Utolsó esztendeinkben a politikai gondolkodás hazai hagyományai egészen elhalványodtak, elsilányodtak és szinte pártkülönbség nélkül germanizáltattak.” (1939. július 16.) Súlyosabbnak ítélte azonban a társadalom válságát, hogysem az elnémetesedéssel szemben a szocialista eszmeiség egyedül megoldást hozhatna a bajra, a háború vége pedig önmagától föltartóztatná a társadalom fölbomlási folyamatát. Amiként Szabó Zoltán a demokráciát sem pusztán „államformának” tekintette, „hanem életformának is” (1940. március 29.), úgy a békét sem azonosította egy várva várt politikai állapot kinyilvánításával. „Nem hiszek a békében, mely kitör és másnap valóban béke lesz (...), nem hiszek a galambban, melyet Noé hírnökének néznek, de a szólás sült galambjának gondolnak. (...) Az elmék és a szívek zűrzavara nem fog egyik percről a másikra tiszta eszmék világosságává átalakulni, csak azért, mert immár béke van. A békét azok a népek fogják megnyerni, amelyek a békét új feladatok terének, új küzdelmek keretének tekintik. Olyannak, amelyre készen kell állni, amelyet harcra készen kell várni, hogy a magyarság mindenki számára közös tervet jelentsen a jövőre. (...) a veszélyt akkor éljük túl, ha tudjuk, hogy utána mit akarunk.”(1941. július 27.)
A háború lőporfüstjéből az a béke szállt volna fel Szabó Zoltán látomásában, mely az ide-oda dülöngélő koalícióval, a csüggedten induló magyar demokráciát végül maga alá omlasztotta? Mindenesetre ezzel a lehetőséggel szemben szorgalmazta a programokat. „Nehéz lesz élni magyarként holnap. De szegezzétek szemeteket a holnaputánra! Mert ez a holnapután – ha lesz és ha leszünk – nagy esélyeket és nagy feladatokat hoz” Európa kis népei számára. „Az új szándék és az új terv a kis népek fejében kellene, hogy meglegyen, mert ott vannak feszülő erők, ott vannak friss energiák (...), ha van két nép a földrészen, aki még nem mondta ki a magáét az új történelemben – két ilyen is van: a magyar és a lengyel. De ilyenek a délszlávok is, a románok is, a szlovákok is. A történelem akkor a kis népek földjére, tehát Közép-Európára kellene, hogy áttegye székhelyét. (...) Jöjjön el a kis népek Európája!” – ezért fohászkodott Szabó Zoltán, mivel úgy ítélte meg az eljövendőt, hogy „a nagy népek el fognak fáradni a gigászi harcban”, s ha Magyarországon a győztesek bevezetik is a parlamentáris demokráciát, az bizony kevés lesz a társadalom talpra állításához. Ha nincs terv a jövőről, a fáradtság kerekedik fölül: „nemcsak parlament, hit is kell a demokráciához.” (1939. április 18.) A hitet pedig bajosan lehet pusztán világnézettel helyettesíteni. Az eszmék, csakúgy, mint a katonák, leszerelhetők vagy támadásra irányíthatók – parancsszóra. „Ideákat megölni és hatástalanítani kétféleképpen is lehet. Úgy is, hogy semmit se várunk tőlük. S úgy is, hogy mindent.” (1941. március 9.) De különösen nem lehet, a demokráciába vetett hitet a fölkínálkozó világnézetekkel helyettesíteni, ha Európa nagy népeinek korábbi „liberalizmusa már csődbe jutott, szocializmusa tévutakra fordult”. (1939. április 28.)
Végső soron ez okból kevesellette hát egy hazug s pusztító világnézet fölváltását – „magát cserélje, ki jelszót cserél” (1939. április 30.) – egy rokonszenvessel, akár a szocialista világnézettel, amiről különben Szabó Zoltán azt írta: „vállalom magam is. Nem titkolt elégedetlenséggel. Mivel e szót ma, amikor annyian, oly felelőtlenül, oly sokféle jelzővel használják, nem tartom önmagában elegendőnek.
Feladatnak azt tartom ma is, amit A tardi helyzet idején. A magunk problémáinak elfogulatlan vizsgálatát és ennek alapján a megoldás bátor keresését és kifejezését. Ez volt a dolgunk. Ez ma is. Hogy milyen lesz a jövő európai kerete, azt legföljebb áhítani tudjuk, eldönteni nem. De hogy e keretnek Magyarországon legyen tartalma, s hogy e tartalom magyar legyen, az rajtunk áll. Népen, szellemiségen. Amennyire tőlem telik, ezt kívánom szolgálni. S ha valaha majd egy buzgó filozopter fölteszi a kérdést, hogy minek indultam, mi maradtam, merre tartottam, mire jutottam, remélem kielégítő választ kap... egy élet munkáiból.” (1941. május 17.)