(Megint a munkanélküliségről)
A Heti Világgazdaság munkatársai néhány megyei tanács munkaügyi osztályán érdeklődtek, hogyan alakul a lakosság foglalkoztatása. (HVG, VII. évf., 12. sz., 34–37. old.)
„Valószínűleg nagyobb mértékű lesz a nem kellő hatékonysággal foglalkoztatott dolgozók leépítése, s ezzel egyidejűleg bizonyos rétegek – például a községekben élő nők és a megyében nagy számban található csökkent munkaképességűek – elhelyezkedése megnehezül” – mondták Borsodban.
„Napról napra többen kopogtatnak a megyei munkaerő-szolgálati irodában, ahol az egyműszakos munkahelyre vágyó nőket és a »kilépett« bejegyzéssel jelentkezőket gyakorlatilag nem, az érettségizetteket, a segédmunkásokat, a cigányokat pedig csak nagyon nehezen tudják elhelyezni” – jelentik Szabolcsból.
Baranya: „Az elhelyezkedés okoz gondot a megyében a megváltozott munkaképességűeknek, a szakképzetleneknek, az egyműszakos munkahelyet igénylő nőknek, az adminisztrációs munkakört keresőknek, egyes hátrányos helyzetű csoportoknak – köztük elsősorban a cigányoknak –, a nem fizikai munkát kereső nyugdíjasoknak és a leszázalékolt bányászoknak.”
Szolnok megyében a „munkaerő-szolgálati irodákban a szakképzettség nélkül elhelyezkedni akaróknak legfeljebb annyi állást ajánlhatnak, ahányan ott munkáért megfordulnak... Nagyon nehezen kapnak állást a 14–16 év közötti fiatalok is, a csökkent munkaképességűek számára pedig szinte képtelenség munkát találni.”
Még Budapest, a munkapiaci paradicsom sem a korlátlan lehetőségek hazája. „A fővárosi irodákban komoly és növekvő gondot okoz a nyugdíjasok elhelyezése. Még kévébe tudnak segíteni a csökkent munkaképességűek elhelyezkedési gondjain.”
Az illetékes csúcshivatal főosztályvezetője, dr. Rózsa József azonban ismét megnyugtatja az aggodalmaskodókat. (Ötlet, 4. évf., 6. sz., 15. old.) Bizonyos nehézségeket nem tagad a főosztályvezető. „Előbb-utóbb foglalkoztatási gondokkal kell majd számolni... a csökkent munkaképességűek, a sokgyerekesek és a cigányság körében. Más és más ok miatt, de a munkáltatók egyre inkább ódzkodnak az e réteghez tartozó munkavállalóktól. Máris megjegyzem, hogy a foglalkoztatáspolitikai garanciákért felelősséget vállaló állami intézmények nem nézhetik – s nem is nézik – tétlenül az ezzel kapcsolatos gondokat. A hatékonyság- és termelékenységnövekedésnek nem lehet ára az, hogy e problematikus rétegekhez tartozó emberek esetleg tömegével kerüljenek az utcára.”
Mit tesznek a foglalkoztatáspolitikáért felelős állami intézmények a munka nélkül maradók érdekében? Rendeletet készítenek elő a testi fogyatékosokat nagy számban foglalkoztató vállalatok jelentősebb adókedvezményéről – ennyi konkrétumot mond dr. Rózsa. És mi lesz a sokgyermekesekkel, a cigányokkal? Mi lesz a falusi szakképzetlen nőkkel, a fiatalokkal, azokkal, akik egy műszakot tudnak csak vállalni stb. stb., akikről Rózsa József nem beszélt, de a HVG helyzetképében megidézett tanácsi munkaügyi tisztviselők annál többet? Erről hallgat az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal főosztályvezetője, hacsak nem nyilatkozatának alábbi passzusa vonatkozik rájuk: „Azért e sorok olvasói gondolják csak végig: kiket is érinthet esetleg a remélhetőleg szigorodó vállalati munkaerő-gazdálkodás? Nyilván a lustákat, a lógósokat, a fegyelmezetleneket, a gyenge képességűeket, illetve azokat is, akik képtelenek az elkerülhetetlen szakmaváltásra... Esetükben a munkanélküliség lehetséges – hangsúlyozom: lehetséges! – veszélye nem ártalmas. Sőt.”
E sorok olvasói több mindenfélén is gondolkodhatnak.
Elmélázhatunk például azon, hogy vajon a sokgyerekesek a lusták vagy a fegyelmezetlenek csoportjába sorolandók-e, s a cigányok – en gros[SZJ] – a gyenge képességűek közé. A lógósok közé? Vagy inkább fordítva? A cigányok lusták, s a sokgyerekesek gyenge képességűek? Hát a falusi szakképzetlen nők? Nyilván ők azok, akik képtelenek az elkerülhetetlen szakmaváltásra.
De az asszociációk pályáján (követ-, akarom mondani képviselő-választási időkben) eszünkbe juthat Kölcsey Ferenc, s ilyesféle dörgedelmekre bukkanunk: „Bizonyosan sem egy rokonnak, sem egy jó barátnak, sem egy hatalmasabbnak háznépe is megkeseríttetni nem fog. Felkerestetik a pártfogás nélkül való szegény, fel a magára haragot vont ügyefogyott, s mennie kell, mert magát megváltani nem tudja, mert kóborlónak, hazátlannak, gonosz életűnek mondatik.” (Beszéd a sorsvonás tárgyában)
Továbbá merenghetünk azon is, hogy e hitvány munkaerőt miképpen nemesíti majd meg a „lehetséges” munkanélküliség. A lusták szorgalmasokká, a gyenge képességűek tehetségesekké, a sokgyerekesek gyermektelenné, s a cigányok – derék magyarrá lesznek? És ha ezek a csodák nem állnak elő? Akkor mi lesz velük? Éhen kell halniuk?
Ha Rózsa József szavaira hagyatkozunk, azt kell higgyük, eljutottunk a társadalomban érvényesülő természetes kiválasztódás tanához: hadd hulljon a férgese!
A régi szólamokat tehát újak váltották fel. Immár nem a teljes foglalkoztatottság nyújtotta biztonság a mi nagy vívmányunk, hanem a munkaerő egészséges, szabad versenye a biztonságos munkahelyekért. Mégis tévedés lenne megfeledkezni arról, hogy a foglalkoztatáspolitikában bekövetkezett változás nem pusztán a szlogenek kicseréléséből s a munkaalkalmak zsugorodásából áll!
Az alábbi hírek már nem a Heti Világgazdaság, nem is az Ötlet, hanem a Beszélő tudósítóitól származnak.
Az ország keleti végének egyik falujában (A helységeket nem nevezzük meg, alapos okkal tartva attól, hogy kíméletlenül megtorolják azokon, akik mesélték. S alapos okkal feltételezve, hogy a történtekből nemcsak két falu ismerhet magára.), alig hogy napvilágot látott a közveszélyes munkakerülésről szóló új törvény,[SZJ] a helyi rendőrőrs parancsnoka megbízta a népes cigánytelep önkéntes rendőreit: írják össze azokat a férfiakat, akiknek nincsen munkahelyük. Az éppen munka nélkül lézengő cigányok hanyatt-homlok rohantak a helybeli tsz-hez, és feltétel nélkül megadták magukat.
Mindeddig ugyanis a munkaképes férfiak inkább a pesti, Pest környéki, sőt a dunántúli építőiparba ingáztak. Az otthoni tsz-ben sokkal kevesebbet kerestek, és sokkal keményebben hajtották őket, mint az építőipari munkahelyeken. Lehet ugyan a tsz-ükben jól is keresni, de a jól fizető munkahelyeknek cigányt a közelébe sem engednek, őket kizárólag zsákolónak, rakodónak, segédmunkásnak alkalmazzák, órabérben. A kevés kereseten, sok munkán kívül más is űzi a faluból a cigányokat: a hatóságok kitartó vegzatúrája. Szinte a lábát sem teheti ki a telepről úgy egy cigány, hogy valami szabályt ne sértene.
Az utóbbi két évben azonban egyre inkább akadozott az ingázás. Mind sűrűbben eresztették szélnek a segédmunkásbrigádokat, mind nehezebb lett új helyet találni, mind több munka nélküli hét választotta el egymástól a munkaalkalmakat. Mostanában már nemcsak a munka ritkult, hanem ezzel párhuzamosan a viszony is elvadult a cigány brigádok és a munkaadók között. Leginkább tsz-melléküzemágak, szakcsoportok alkalmazták őket, és most nekik is rosszabbul ment. A segédmunkások rosszul kerestek. (Jelenleg például egy ilyen munkahelyen 12 forintos órabért kapnak; túlóra nincs.) A cigányok meg-megtoldották járandóságukat egy-egy bakanccsal, munkaruhával. A munkaadók kezdtek kicsinyesebbek lenni ilyen dolgokban, mint korábban: nem fogadták el a kilépéskor leadott göncöket, hanem munkaruha-tartozásokkal terhelték meg a mill-lapokat. Fantasztikus méretű, több ezer forintos tartozások gyűltek össze egy-egy mill-lapon. Az ember szinte el sem hiszi, hogy ilyen értékek fordulnak meg a segédmunkások kezén... Néhányan már akkor se nagyon láttak pénzt, amikor akadt munkájuk. Évekig törlesztendő vállalati tartozások hínárjába gabalyodva próbáltak menekülni feketemunka-vállalásba, alkalmi napszámba.
Most, a rendőrségi fenyegetésre feladtak minden stratégiát és taktikát, bemenekültek a tsz-be – annyiért, amennyiért. Csakhogy nem mindenki tudott! Akinek a legcsúnyább volt a munkakönyve, aki már túl sokszor lépett ki-be, aki ref alatt áll, azt a tsz nem vette fel. Őket végül is jelentették az önkéntes rendőrök, akik egy ideig – míg saját rokonságuk, jóembereik fedezni nem tudták magukat – igyekeztek elszabotálni megbízatásukat. Akik „kóborlónak, hazátlannak, gonosz életűnek mondatnak”, most másfél-kétszeres kényszermunka-büntetésüket töltik a Magyar Államvasutaknál, nem is nagyon messze állandó lakhelyüktől. (A dolog abszurditásához tartozik, hogy ez a munkahely eddig egyáltalán nem létezett számukra, s alighanem a nagy rakodó-pályaudvar sem tudott őróluk.)
Az ország átellenes sarkának egy falujában a gazdák újabban állattenyésztő vállalkozásokba fogtak. Kell hozzá a napszámosmunka, a helyi cigányság pedig kapott az alkalmon – nem dúskálván lehetőségekben. Persze a gazdák keveset akarnak fizetni, a cigányok többet akarnak keresni. Gazdák és napszámosok között nincsen szerződés, csak szóbeli megállapodás, a bérharc formája, hogy a napszámos egyszerűen nem jelenik meg reggel, ha egy másik gazda többet ígér pár forinttal.
Január óta azonban a gazdák nem alkusznak. Egyszerűen elmennek a rendőrségi körzeti megbízotthoz, és megkérik: ijesszen rá a kmk-val hűtlen napszámosukra. A megrettent cigányok egyetlen törekvése most már az, hogy kiérdemeljenek a gazdáktól egy-egy állandó szerződést. Havonta 2-3000 Ft ellenében napi 10 óra munka; ünnepnap nincs.
Bár az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal kevéssé propagálja, mégis úgy látszik: az új kényszermunkatörvény jól fogja szolgálni a foglalkoztatáspolitikai garanciákat és a hatékonyabb munkaerő-gazdálkodást. Már a törvény puszta fenyegetése is tetszés szerinti mennyiségben biztosítja a kizsákmányolható munkaerőt. A munkavállalási kényszerrel lenyomott bérek mellett nem is rossz üzlet zsebre vágni az ígért központi támogatást a munkahelyteremtő beruházásokért. S ha allokációs problémák adódnak, azokat a kényszermunkatörvény alkalmazásával lehet áthidalni. Sokkal olcsóbb, mint pl. közlekedést teremteni munkahelyek és munkanélküli-települések között. Ráadásul egy-egy helyi hatóság a kmk-törvény segítségével az eddigieknél is könnyebben meg tud szabadulni a nemszeretem lakosoktól.
Sokan biztosan helyeslik ezt. Elvégre a tudósításainkban szereplő cigányok nem angyalok, s a dolgos-szorgos embereknek gyakran szemet szúrnak. De nyomorúságos lakásaikban, gyerekek és megrokkant családtagok hadával eddig is sötét szegénységben, örökké megalázva éltek, s azt a nélkülözést, reménytelen kiszolgáltatottságot, amelybe a „foglalkoztatáspolitikáért felelősséget vállaló állami intézmények” most kergetik őket, csak példátlan cinizmussal vagy teljes szociális vaksággal lehet tudomásul venni – vagy tudomásul sem venni.
Kapcsolódó cikkek
- Elolvastuk [7]