I.
T. G. M. Irredenta? című cikkével kapcsolatban egy problémát szeretnék felvetni. A cikk álláspontja megegyezik az én álláspontommal, melyet a Hírmondó 6–7. és 8. számaiban kifejtettem: miközben a hazai neosovén hullámtól elhatárolom magam, elsősorban magyar–román (bár inkább magyar–erdélyi és erdélyi–román) vonatkozásban én is lehetségesnek és szükségesnek tartom az 1920. és 1947. évi határok revízióját. Sőt nem látok ellentmondást egy ilyen határrevízió és a kelet-európai államszövetség gondolata között. Más kérdés, hogy ilyen kérdések feszegetését én csak Kelet-Európa demokratizálásával párhuzamosan tartom lehetségesnek. Amíg ez be nem következik, a határkérdések feszegetése – megítélésem szerint – a diktatúrák belső megerősödésére, külső függésük erősödésére és az itt élő népek további demoralizálódására vezet.
Azonban addig is helyes és szükséges fellépni a kisebbségi helyzetű népcsoportok emberi jogai érdekében, mindenfajta háttérbe szorítással és sovén üldözéssel szemben. Kérdésessé válnak azonban így a nemzetiségi autonómiákra irányuló követelések, melyeket a magam részéről száz százalékig támogatok. Kérdésessé válnak nem pusztán a diktatúrás viszonyok miatt, melyekben autonómia csak bizonyos problémakörökben bontakozhat ki, de a határrevíziónak mint végcélnak felvetése miatt is.
Az autonómia azt a célt szolgálja, hogy valamely népcsoport otthon érezze magát egy idegen államban. Ha azonban otthon érzi magát, nem fog arra törekedni, hogy elszakadjon és „néptársaihoz” csatlakozzon (nem tudok, sajnos, más kifejezést kitalálni a rossz emlékű szó helyett). Az autonómia követelése nem lehet „átmenet” a határrevízió irányában. Viszont ha a határrevízióról – mint teljesen reménytelen fordulatról – lemondunk, akkor a kisebbségvédelmi követelésekben el kell menni az autonómiáig. Hol van a probléma megoldása? Nem látom. Hogy nem mondvacsinált problémáról van szó, ahhoz elég arra emlékeztetni, hogy számos felvidéki, illetve vajdasági magyar inkább tartotta hazájának a masaryki Csehszlovákiát vagy a titoista Jugoszláviát, mint Magyarországot.
II.
Pákh Tibor cikkével[SZJ] a szerző személye iránti minden tiszteletem fenntartása mellett sem tudok egyetérteni. Nem tartanám bajnak, ha Mindszenty bíboros személyével kapcsolatban a magyar másként gondolkodók táborán belül vita indulna. E személlyel kapcsolatban az álláspontok igen szélsőségesek. Az 1949. évi per és az ezt megelőző kampány, majd az 1956 utáni újabb kampány egyoldalú megbélyegzéseivel, elferdítéseivel és hisztériáival szemben kialakult egy álláspont, mely Mindszenty személyében „a vallás” védelmezőjét látja „a kommunizmussal” szemben.
Nehéz elvitatni, hogy az 1949. évi per justizmord volt.[SZJ] Mi több: az egyik legügyetlenebbül megrendezett kirakatper. Mindszenty arcán világosan látszottak az elszenvedett kínzások. A vádak többsége abszurd volt: „összeesküvőnek” nevezték – ámde mikor állt ki egy összeesküvő pásztorlevelekben egy rendszerrel szemben? A „valutaüzérkedés” vádja azokra a segélyekre vonatkozott, melyeket a katolikus egyház nyugati katolikus segélyszervezetektől kapott. A tárgyalást cinikus propaganda kísérte, mely Mindszenty „gyávaságát” hangsúlyozta – olyan körülmények között, mikor az ÁVH-n már divatban voltak a kegyetlen vallatási módszerek.
Az a vád azonban, hogy Mindszenty a köztársaság 1946. február elsejei – megítélésem szerint teljesen jogszerű – kikiáltása után is „homo regius”-nak[SZJ] tekintette magát, és ebben az értelemben tárgyalt nyugati tényezőkkel – igaz volt. Ezt emlékirataiban ő sem tagadta. Hogy hogyan rendezte volna ezt a kérdést egy megszilárdult 1945/46-os típusú demokrácia – ezt nem tudom, de valamiképpen annak is rendeznie kellett volna. Nyilván nem koncepciós per útján kívánta volna rendezni, hanem a Vatikánnal folytatott tárgyalások útján. Lehetséges, hogy a Vatikán is arra az álláspontra helyezkedett volna: Mindszenty joga és kötelessége a magyar katolikusok képviselete, de nem joga egy olyan államrend képviselete, melyet egy szabadon megválasztott parlament vetett el.
Ennyit a Mindszenty-kérdés jogi vonatkozásairól. Más a helyzet Mindszenty politikai szerepével kapcsolatban.
Mindszentynek teljes morális joga volt ahhoz, hogy egyházfőként fellépjen mindazokban a kérdésekben, melyek a vallást és az egyházat érintették. Joga volt fellépni az egyházi iskolák államosításával szemben. (A kérdés bonyolult. Az államosítást az azóta eltelt idők nem igazolták: a piarista gimnázium ma is Magyarország egyik legjobb iskolája. De az is tény, hogy az akkori katolikus iskolák szelleme egy demokratikus Magyarország közszellemével sem lett volna összeegyeztethető. Kompromisszumra lett volna szükség, Eötvös József halhatatlan szellemében.) És bár én a fakultatív hitoktatás híve vagyok, megértem (bár nem helyeslem) Mindszenty állásfoglalását a kötelező hitoktatás mellett.
Mindezen túlmenően: morálisan is jogos lett volna Mindszenty fellépése az emberi jogok kirívó megsértéseivel szemben. Mindszenty azonban nem korlátozta magát ezekre a kérdésekre. Ő politizált, és – megítélésem szerint – rosszul politizált, a szónak nem pusztán „reálpolitikai”, de morális értelmében is.
Nagyon nehéz letagadni, hogy 1711. és 1945. között a magyar katolikus egyház a konzervatív társadalmi erők bázisa volt, a Habsburgok és a magyar uralkodó osztályok között kötött terméketlen és népellenes kompromisszumnak talán legfőbb bázisa. Voltak a magyar katolicizmusnak kiemelkedő figurái – Eötvös, Giesswein, Barankovics –, akik nem ezt a szellemet képviselték, hanem kereszténység és demokrácia szintézisének útját keresték. A hierarchia és a keresztény pártok többsége azonban a Habsburg királypártiság, nagybirtok-védelem, hierarchikus úri szemlélet, tekintélyi nevelés, meg-megújuló protestánsellenesség, mérsékelt antiszemitizmus útját járta. (Tudom, hogy ez a kép is elnagyolt, de valahogy mégis le kell ezt az álláspontot írnom.)
Ez az út 1941–44-ben, Teleki öngyilkossága[SZJ] után összeomlott. A konzervatív tekintélyelvűség alapjáról a hitlerizmushoz való csatlakozás vonalával szemben semmiféle ellenállást kifejteni nem lehetett. Ez a katolikus hierarchia és a katolikus pártok jó részének magatartására is megáll, bár itt Apor Vilmos és Márton Áron püspökök magatartása példaszerű kivételt képez.[SZJ] Nagyon jól tudom, hogy éppen Mindszenty 1944 novemberében igen keményen fellépett a nyilaskeresztes kormányzattal szemben, és ezért börtönbe is került. De – megítélésem szerint – a magyar katolikus egyház fellépésére legkésőbb az 1944. március 19. utáni napokban lett volna szükség. (De a magyar egyház viszonylagos csődje még mindig jóval kisebb volt, mint mindenekelőtt a Pavelics-rendszert kiszolgáló horvát egyházé.)
Mindennek tanulságait 1945-ben le lehetett és le kellett volna vonni. Most csakugyan itt volt az ideje annak, hogy a magyar katolikus egyház valóban átalakuljon „feudális egyházból szociális egyházzá”. Voltak igen komoly jellegű törekvések, Mindszenty azonban nem ezeket képviselte. Politikai állásfoglalásaiban az 1945–47 közötti rezsim szinte minden intézkedését megbélyegezte, a földreformtól fanyalgott, a köztársaságot nem kívánta elismerni stb. Hogy kegyelmet kért a háborús bűnösöknek és a fasiszta vezetőknek – ezt még valamennyire megértem; ámde ugyanakkor néma maradt, mikor egy elmaradott lakosság dühe Kunmadarason Auschwitzból hazatámolygott ártatlanokra zúdult.[SZJ] Mindennél azonban jóval súlyosabb bűne volt az a gátlástalan intrikaharc, melyet a legnagyobb ellenzéki párt, a Demokrata Néppárt és annak kiváló teoretikus vezetője, Barankovics István ellen folytatott. A szociáldemokrácia intranzigens vezetőin kívül Barankovics volt az egyetlen nem totalitariánus baloldali politikus, aki mögött tömegek is felsorakoztak. Mindszentynek azonban éppen ez nem kellett. Mi több, 1947 júliusában a demokratikus ellenzék számos vezetője jelent meg az esztergomi prímási palotában, kérve Mindszentyt: az 1947. augusztus 31-i sorsdöntő választások alkalmából nyilatkozzon az ellenzék mellett (melyhez akkor nagyon kis híján a szociáldemokrácia is csatlakozott). Mindszenty ezt elutasította, mondván, hogy ő „nem politizál”![SZJ] Nem tudok mást mondani, mint hogy Mindszenty elve alighanem az volt: „minél rosszabb, annál jobb.” Ő jobban akarta a kommunista diktatúrás hatalomátvételt, mint egy valóban „népi” demokráciát. Más kérdés, hogy ennek következményeit önmaga számára is vállalta.
Ehhez a súlyos politikai felelőtlenséghez képest valóban eltörpülnek az 1956. november 31-i beszéd felelőtlenségei[SZJ] – ez a beszéd a másnap történteket már se így, se úgy nem befolyásolhatta. Igazságtalanság vádolni azért is, hogy bemenekült az amerikai követségre (értelmetlen és gyermekes, ahogy ez alól az emlékirataiban „tisztára akarja mosni magát”). Hozzá kell lennem, hogy VI. Pál döntését, mellyel éppen a per 25. évfordulóján fosztotta meg esztergomi érseki tisztjétől, megkeserítve ezzel élete végét, igazságtalannak és ízléstelennek tartottam. Távozásával semmi sem oldódott meg: ha a szellemében konzervatív katolikus hierarchia 1948-ig egy – valóságos vagy fiktív – Habsburg államrezonhoz alkalmazkodott, ma – úgy érzem – az ateista államhatalom államrezonjához alkalmazkodik. Ámde nem érzem magam feljogosítottnak arra, hogy ebbe itt és most különösebben mélyen beleszóljak.
III.
A Hírmondó 6–7. számában „–solt”[SZJ] fejezte ki szolidaritását a Cpg együttessel, a Beszelő 10-ben „–kg”[SZJ] ír kritikus rokonszenvvel róluk és más punkegyüttesekről. Nem értek az „underground” ifjúsági szubkultúrához, számomra már a Beatles is idegen volt. Bizonyára vannak értékek is a punkok dalszövegeiben (nem ismerem eléggé ezeket), de az erőszakkal való fenyegetőzést ízléstelennek és elítélendőnek tartom, fasiszta szimbólumok alkalmazását még inkább. Ki kell mondanom: Erdős Péter cikkének elolvasása után vele rokonszenveztem, mert Buchenwald és háromszori börtön (1949–54, 1956. február–október, 1957–60) után az embert kissé érzékenyen érintheti, ha az anyját lekurvázzák, őt magát pedig brutális megcsonkítással fenyegetik. Elismerem, hogy Erdős Péternek ebben az ügyben magánjogi eljáráshoz kellett volna folyamodnia; és egyáltalán – nem ismerem a közte és a punkok között támadott konfliktus kiváltó okait A Beszélőben és a Hírmondóban közölt dalszövegekben vannak számomra rokonszenvesebb és ellenszenvesebb megnyilvánulások. Ám „szolidaritás” kinyilvánításától – „–solt” módjára – a magam részéről tartózkodom.
Egyet azonban le kell szögeznem. A demokratikus ellenzéknek szigorúan el kell magát határolnia a Mosoj nevű együttestől, mely idegen népek és itt élő népcsoportok ellen uszított, mi több: a cigányság kiirtását követelte. Sem „–solt”, sem „–kg” cikkében nem látom ezt az elhatárolódást. Ezt pedig meg kell tennünk, és várom, hogy ezen álláspontomhoz a demokratikus ellenzék más tagjai is csatlakozzanak.
Hivatkozott cikkek
- Ellenvélemény [7]