Tisztelt Szerkesztőség!
Folyóiratuk májusi számában Gyurkó László (maga is a szerkesztőbizottság tagja) ezt írja: „Van már, ha nem is de jure, de facto bejegyzett szellemi ellenzékünk. Nincs ebben semmi különös, minden országban van ilyen vagy olyan.” Ez a hang más, mint amit a de jure bejegyzett sajtótól megszoktunk. Más, mint a Népszabadság főszerkesztő-helyettesének titkosrendőri rágalmai, más, mint az Új Tükör főszerkesztő-helyettesének ízetlen személyeskedései. A higgadt tudomásulvétel hangja ez. Ami persze, ha örvendetes is, önmagában nem indokolja, hogy válaszoljunk cikkükre. De lehetővé teszi.
Megszólalásunk indoka az, hogy Gyurkó veszélyt kiált. Olyan kétségbeesett hangerővel, mint egyetlen lap sem, tehát a Beszélőt is beleértve. „Nem akarom fölidézni az infernót” – írja, de csak azért, hogy azután mindjárt fölidézze: „Ha zuhanunk, vagy a fafejű, vaskalapos, életidegen dogmák világába, ahol kis, piros könyvecskékhez igazítják az embereket, vagy a minden válságba jutó újkori társadalom utolsó mentsvára lesz a menedék, a nemzetimádat, s annak ikertestvére, a más népek megvetése-gyűlölete.”
Mi tagadás, alig hittünk a szemünknek. Ott tartanánk, hogy már a Valóság is a vészharangot kongatja? Hisz jó húsz éven át ez a lap a fontolva haladás szócsöve volt; a konszolidációs korszak nyugodt építkezését dicsérte, és óva intett mindenfajta radikalizmustól, a készen kapott játékszabályok elutasításától. Most pedig? „A konszolidáció hajtóereje visszaható erővé lett” – szögezi le Gyurkó („visszahatás” magyarul „reakció”-t jelent). „Félek, csigamód haladunk, miközben szedni kéne a lábunkat” – panaszolja egy másik helyen.
Miben áll s miből ered a jelenlegi válság, ezt a cikk nem igazán világítja meg. Annyi mégis kiderül belőle, hogy a bajok, bár összefüggenek a gazdasági fejlődés elakadásával, mélyebben gyökereznek. Maga a gazdasági reform is azért marad el az okvetlenül szükségestől, mert társadalmi és politikai környezete nem kedvez neki: „nem lehet az ország szerkezetéből kiemelni a gazdasági rendszert, azt elkülönítve ápolni, nevelni.” S a „szerkezet” kórjáról megtudjuk, annyira előrehaladt már, hogy a legalapvetőbb értékeket is kikezdte. Gyurkó mintha úgy látná, hogy a hatvanas-hetvenes években a magyar társadalom nagyobbik része nem csupán aktívan kihasználta a konszolidáció kínálta lehetőségeket, de azonosult is a rendszer értékeivel. Felesleges most vitatnunk, igaz-e ez a feltételezés, vagy csupán egy kitüntetett helyzetben lévő értelmiségi csoport akkori közérzetét vetíti rá a társadalom egészére. Akárhogyan volt is, a mai állapotokat mindenképpen az jellemzi Gyurkó szerint, hogy a társadalomnak nem maradt semmiféle kollektív értékrendje; ezzel az általános értéksorvadással függene össze a reformszándékok ellehetetlenülése, kifulladása.
S itt válik igazán érdekessé a cikk. Az elbizonytalanodás légkörében – állapítja meg Gyurkó – a konszolidációs értelmiség szavai nem teremtenek többé közvéleményt. Az a célzásokból és elhallgatásokból felépített beszéd, amely a kibontakozás éveiben még merésznek és informatívnak számított, ma már nem elégít ki senkit. „Ezekben a borongós, tanácstalan időkben az emberek azokra figyelnek, akik kérlelhetetlenül őszintén beszélnek. Arról is, ami van, arról is, hogyan tovább.”
Ők a de facto bejegyzett szellemi ellenzék. Például a Beszélő. „Ha nem beszélünk mi, beszélnek mások. Más szándékkal, más világkép birtokában. Amíg bennünket számtalan felesleges kötöttség bénít, ők pedig nem ismernek korlátokat, a harc esélytelen. Ilyen helyzetben csak hatalmi eszközökkel lehet győzni, a szellem cselekvésképtelen. S ki kívánja ezt?”
Gyurkó azt kívánja, hogy a konszolidációs értelmiség szellemi fölényben legyen az ellenzéki értelmiséggel szemben – ez érthető. A következtetés azonban szokatlan, jóllehet nagyon is kézenfekvő. Ahhoz, hogy az ellenzékkel szemben szorítóba léphessen, a konszolidációs értelmiségnek a kormányzattal szembeni magatartásán kell változtatnia. Hogy mi kellene? „Például bátrabb szólásszabadság.” (Bizonyára a szólásszabadság bátrabb gyakorlására gondol.) „Hogy ne gátoljanak bennünket rossz beidegződések, tévesen értelmezett fegyelem és önfegyelem, felesleges óvatosság. Ne gátoljon át nem gondolt vagy rosszul átgondolt tiltás. Vagy ha gátol, legyünk ellene.” „Ha szellemi küzdőtéren akarunk megmérkőzni más világnézetű eszmékkel, gyakorlattal, azt csak egyenrangú félként lehet. A tömörülés olyan szabadságával, ami nekik megadatik. Ha kényelmes szendergésünkből végre feleszmélve, tunyaságunkat levetkőzve ismét megtanuljuk, hogy csak mozgalmak mozgósítják az embereket...”
Gyurkó tehát nem kevesebbet indítványoz, mint egy kormánypárti, de a kormányzattól független szellemi mozgalom létrehozását. Mielőtt kezdeményezéséről véleményt mondanánk, hadd fűzzünk egy megjegyzést a kifejezésmódjához. Talán önkéntelenül jött ki a tolla alól az a fordulat, hogy nekünk, ellenzékieknek „megadatik” a tömörülés szabadsága. Talán nem gondolja azt, amit a szöveg sugall, hogy mi kiváltságokat élvezünk, „nem ismervén korlátokat”, miközben őt és társait „számtalan felesleges kötöttség bénítja”. Mindenesetre nem árt „tévesen értelmezett fegyelem és önfegyelem nélkül” kimondani: mi a szólás és a tömörülés – egyelőre nagyon is borulékony – szabadságát nem ajándékba kaptuk, hanem kivívtuk magunknak. S valamennyire másoknak is, hiszen amióta a szamizdat sajtó létezik, a goszizdatsajtóban[SZJ] is eltorlódtak a tilthatás határai; amióta van Szeta, a nem hivatalos egyesülés egyéb formáinak a tere is megnőtt. Az árat azonban egyedül mi fizetjük meg a nagyobb szabadságért.
Nem azért beszélünk erről, hogy a sebeinkkel hivalkodjunk, vagy hogy kioktassuk Gyurkót. Arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy ő és elvbarátai azért nem tudnak „egyenrangú félként” megvívni velünk, mert tudomásul veszik a sajtó adminisztratív és rendőri korlátozásának azt a rendszerét, amely bennünket nem enged egyenrangú félként, egyenlő gyakorlati esélyekkel fellépni. Senki nem válhat „egyenrangú féllé” a szellem küzdőmezején, ha nem küzd egyszersmind ellenlábasainak egyenjogúságáért is. Nem lehet felszabadulni a cenzúra és öncenzúra „felesleges kötöttségei” alól, ha azokat, akik a sajtószabadságot engedélykérés nélkül gyakorolják, jogellenes intézkedésekkel zaklathatják és diszkriminálhatják.
A legszemélyesebb érdekünk tehát, hogy igazán létrejöjjön az a kormánypárti mozgalom, amelynek gyülekezéséhez a Valóság lapjain jelt adtak. De közvetlen érdekeinktől függetlenül is van rá okunk, hogy üdvözöljük a kezdeményezést. Egyetértünk Gyurkóval abban, hogy a konszolidáció kora lejárt, s abban is, hogy – az ország geopolitikai helyzetét figyelembe véve – az egyetlen kiút a válságból egy radikális gazdasági és politikai reform volna (Beszélő 3., 1982; 5–6., 1983; 9., 1984). Ugyanakkor meggyőződésünk, hogy ha magán a kormányzaton belül nem jön létre egy eltökélt reformpárt, amely vállalja a harcot a kormányzaton belüli rendpárttal és az apparátusok tehetetlenségi ellenállásával, s vállalja a reformot kísérő, nyíltabb társadalmi konfliktusok kockázatát, akkor csak a rossz lehetőségek maradnak. Egyszóval, kívánatos, hogy létezzék hivatalos reformpárt is, ez pedig aligha állhat össze egy szellemi mozgalom támogatása nélkül.
Ha a kormánypárti reformmozgalom létrejönne, polemikus viszonyban lennénk vele – ez így volna rendjén. Gyurkó májusi cikkében is van mit vitatnunk, íme, röviden, ellenvetéseink és kiegészítéseink.
– Mi másképpen magyarázzuk a konszolidáció válságát, mint Gyurkó. Szerinte: „a baj ott kezdődött, hogy elkényelmesedtünk. Az évről évre erősödő nemzeti közmegegyezés, növekvő életszínvonal, az érdemleges vagy annak vélt napi feladatok sokasága elfedte a mélyebben meghúzódó ellentmondásokat.” Szerintünk a konszolidáció induló formulájával kezdődött a baj. Nem az volt a hiba, hogy az értelmiség – az egyedüli társadalmi csoport, amely 1956 után alkuhelyzetben volt – kompromisszumot kötött a győztesekkel, hanem az (hogy egy Monoron elhangzott beszédet idézzünk), hogy kompromisszum helyett kapitulált.[SZJ] Elfogadta a győztes játékszabályait, elfogadta, hogy a szabályokat egyedül a másik fél határozza meg, elfogadta, hogy bármikor visszavonható engedményeket kap csupán, nem jogokat és garanciákat. Igaz, az engedmények csöndes halmozódása is megfordíthatatlan folyamattá válhat, de a jogtudatos magatartást – az állampolgári méltóságnak s kritikus helyzetben az önálló cselekvésképességnek a feltételeit – nem szüli meg. Nem hisszük, hogy alapos történelmi önvizsgálat nélkül a konszolidációs értelmiség végrehajthatná azt a fordulatot, amelyet Gyurkó vár tőle.
– A jelenlegi helyzet megítélésében is van vita közöttünk. Gyurkó arról beszél, hogy vannak reformok, a fejlődés a jó irányba mutat, csak üteme marad el a kívánatostól. Szerintünk is vannak olyan reformok, amelyek, bár nem eléggé átütőek, a jó irányba mutatnak. Vannak aztán mindenféle reform nélkül bontakozó fejlemények, melyeknek egy részét – így például a rétegszakszervezetek megnövekedett érdekképviseleti készségét vagy az egyesületalapítási kedv felbuzdulását – örvendetesnek tartjuk. De nem kevés az olyan esemény sem, amely önmagában nem kívánatos, és mindenképpen akadályozza a reform kibontakozását. Ott van mindjárt a Bős–Nagymaros Vízlépcső tervezetének keresztülerőszakolása, ami nemcsak a közvéleménnyel állítja szembe a kormányzatot, de az amúgy is feszített 5 éves tervet is súlyosan megterheli, tovább nehezítve a piac liberalizálását. Még mindig a gazdaság köréből említjük a kisvállalkozások elleni rendőri és adóügyi támadásokat. A gazdaságon kívüli példák közé tartozik a személyi szabadságot és jogbiztonságot csökkentő számos kormányrendelet, amelyek kiterjesztik a rendőri és közigazgatási szervek intézkedési hatalmát, és tovább szűkítik az állampolgárok amúgy is korlátozott lehetőségeit, hogy a hatósági önkénnyel szemben bírósághoz forduljanak. A legbotrányosabb jogsértés a közveszélyes munkakerülésről hozott törvényerejű rendelet, amely bűncselekmény elkövetésének puszta valószínűségét sújtja kényszermunkával és kényszerlakóhely kijelölésével (Beszélő 12., 1985).
1982–83-ban magunk is azon a véleményen voltunk, mint Gyurkó most: a változások inkább a jó irányba mutatnak, csakhogy nem eléggé határozottak, nem eléggé átfogóak. Ma már nem így látjuk. Az eseményeknek nincs iránya. A jó fejlemények éppúgy a bomlás tünetei, mint a rosszak: egyszerre nőtt meg a pluralizálódásban és a rendcsinálásban érdekeltek mozgástere, miközben a lényeges folyamatokat, a gazdaság teljesítőképességének romlását, az infrastruktúra és a jóléti szolgáltatások lezüllését, a népegészségügyi mutatók hanyatlását és mindenekelőtt a kiábrándultság és fatalizmus terjedését senki nem képes befolyásolni.
Aki a lefelé tartó spirál megfordítását akarja, nem érheti be a csigalassúságú haladás miatti panaszkodássál: hangos szóval tiltakozni kell a reakciós („visszaható”) intézkedések ellen, amíg nem késő.
– Benyomásunk szerint Gyurkó az esetleges reform elkerülhetetlen konfliktusaival sem néz igazán szembe. „A munkanélküliség a társadalom leprája; elrothad, aki huzamosabb ideig kénytelen létbizonytalanságban, napi tevékenységétől megfosztva, kegyelemkenyéren élni. Tegyünk meg mindent, hogy ez a kór (ne) honosodhassék meg nálunk. De tegyünk, ne pedig tűrjük szemlesütve, hogy az emberek ott veszik föl a fizetésüket, ahol nincs szükség a munkájukra, hogy a munkabér szociális juttatás is...” Magyarán: tegyük ki a piac kényszerítő nyomásának a magyar gazdaságot, de úgy, hogy ne keletkezzék munkanélküliség. Lehetséges ez?
Elvben lehetséges. Az állami jövedelemszabályozással igazgatott piacgazdaság nem okvetlenül hozza magával a munkanélküliség ugrásszerű növekedését. Ha az 1968-as reformot 1969-től nem a fékek behúzása, ’72–74 között nem a részleges visszakozás követi, hanem a megkezdett lépések folytatása, akkor a magyar gazdaság piacosítása nagyobb megrázkódtatások nélkül végbemehetett volna. Abban az időben még voltak belső tartalékok és külső hitelfelvételi lehetőségek az átmeneti feszültségek levezetésére. Abban az időben a reform még a lakosság túlnyomó részének a helyzetét egyszerre javíthatta volna. Ma csak úgy vihető keresztül, ha jelentős népességcsoportok helyzete legalábbis átmenetileg romlik. Persze a reform elmulasztása is rontja a lakosság gazdasági helyzetét, de – rövid távon – csak marginális csoportok számára okoz megrázkódtatást. A többiek lassan csúsznak lefelé. A reform viszont – rövid távon – jól beágyazott csoportokat sújtana elsősorban: átmeneti munkanélküliséggel, a reálbérek átmeneti, erőteljes csökkenésével.
Nem szabad úgy tenni, mintha ezek a veszteségek elkerülhetők volnának. Nem szabad politikai okokból, mert a reform bizonyosan megbukik, méghozzá nemcsak a bürokrácia, hanem nagy tömegek ellenállásán, ha nem nyílt társadalmi vitában dől el, hogy kinek és milyen árat kell fizetnie gazdaságunk szanálásáért, kit és milyen kárpótlás illet meg a veszteségeiért. De nemcsak a reform sikeréről, nemcsak a magyar gazdaság és társadalom következő évtizedeiről van szó, hanem a ma élő emberek mai napi jogairól is. Önmagában véve is tűrhetetlen, méltánytalan és igazságtalan, hogy emberek úgy viseljék a népgazdaság működési zavaraiból származó terheket, mintha személytelen ökonómiai tényezők, egy gépezet csavarjai volnának. Mindenkinek jogában áll tudni, hogy miért kell áldozatot hoznia, és hogy van-e alternatívája ennek, hogy éppen ő hozzon éppen ekkora áldozatot. Mindenkinek jogában áll egyenrangú félként hallatni a szavát, amikor arról döntenek, hogyan osszák el a társadalom tagjai között a válság és az esetleges kilábalás költségeit.
– Ebben talán egyet is értünk, hiszen Gyurkó egy helyütt azt írja: „az egyéni szabadságjogokat csak olyan mértékben helyes korlátozni, amennyire múlhatatlanul szükséges.” De amikor mérlegelni kezdi, hogy hol húzódnak a „múlhatatlanul szükséges” korlátozás határai, mindjárt visszakozik: „Hol húzzuk meg a határt, melyet átlépni már nem megengedett? Ki... a politikai ellenfél, s ki a másként gondolkodó?” A szólásszabadság megilletné a másként gondolkodót, de nem a politikai ellenfelet? Miféle szólásszabadság volna ez, mely az állammal való szembenállás mértékétől teszi függővé, hogy ki kaphat szót, és kinek kell hallgatnia? A szólásszabadság jogára azért van szükség, hogy a hatalom senkit ne hallgattathasson el pusztán amiatt, mert hátrányosnak tartja, ha megszólal. Szólásszabadság csak ott van, ahol a politikai ellenfél is szabadon szólhat (ugye nem szükséges megadnunk a parafrázis forrását a Marx–Engels-kiadásban).
– Végül pár szót Gyurkó víziójáról: vissza a sztálinizmushoz, vagy előre az intoleráns nacionalizmushoz. Két kisebb és egy lényegesebb megjegyzésünk van. Kezdjük az előbbiekkel.
Először: az alternatíva ugyan elvben lehet vagylagos, Kelet-Európa híres neosztálinista kísérletei azonban mindig a nacionalista uszításra építettek: lásd a Moczar vezette antiszemita hecckampányt[SZJ] a ’60-as évek végének Lengyelországában vagy a Ceausescu vezényelte magyarellenes hisztériakeltést a ’70-es és ’80-as évek Romániájában. S már az ósztálinizmus is csak a függő kelet-európai országokban volt ambivalens viszonyban a nacionalizmussal; Oroszországban a ’30-as évektől kezdve regnált az idegengyűlölet és a nagyorosz nemzeti gőg. Másfelől nincs rá példa, hogy a nacionalista indulatok bárhol maguktól elszabadultak volna, ha nem korbácsolták fel őket a hatalom (vagy egy hatalmi frakció) mesterkedései.
Második észrevételünk: nem a más népek elleni tömegindulatok jelentik az egyedüli veszélyt. A közbiztonság romlása például érzékelhetően növeli a lefelé irányuló szociális intoleranciát, a rendőrállami megoldások iránti rokonszenvet. Ami aztán könnyen párosul azzal a hiedelemmel, hogy a gazdasági bajokon egyszerűen segíteni lehetne, csak erős kézzel kellene tartani a gyeplőt: határozott utasításokat adni, fegyelmet tartani, kidobni vagy börtönbe küldeni a hozzá nem értő, lusta, önös érdekeiket néző végrehajtókat.
Folytathatnánk a sort, de inkább térjünk át lényegesebb észrevételünkre. Ha igaz is, hogy belső helyzetünk feltartóztathatatlannak tűnő hanyatlása táplálja a kifelé irányuló, nacionalista előítéleteket, itt mégiscsak valóságos, kívülről kapott sebek gennyednek el. A határon túli magyarok sorsának romlását, a magyarság önérzetét sértő történelmi mítoszokat nem Budapesten eszelték ki agyafúrt manipulátorok, s a külső irritáció nem fog megszűnni attól, hogy az előítéletek hamis és veszélyes voltára rámutatunk. Itt nem segíthet más, csak a nyílt beszéd. Beszélni kell a kisebbségi magyarok elnyomatásának okairól és tüneteiről, beszélni kell a lehetséges gyógymódokról. El kell utasítani a Szent István-i Magyarország visszaállításának utópiáit, de le kell szögezni, hogy a kisebbségeknek joguk van a többségi állam lojális polgáraiként ápolni nemzeti nyelvüket és kultúrájukat, s nyitott kapcsolatokat fenntartani az anyaországgal. Meg kell mutatni, hogy a magyar kisebbségek tragikus helyzetéből csak egy kiút van, az, amelyik a határok spiritualizálódásán, a sokszálú, decentralizált, piaci típusú külgazdasági kapcsolatok fejlődésén, a dunai gondolat felelevenedésén, a demokratizálódáson, a magyar–szlovák és magyar–román kiengesztelődésen át vezet. A határok kiterjesztésére ösztökélő nemzeteszmével egy határainknál tágasabb, a politikai kereteken túlnyúló nemzet eszméjét kell szembeállítani. Szorgalmazni kell, hogy a magyar állam vállalja el a trianoni határokon kívül rekedt magyarok kisebbségi jogainak védelme terén reá háruló kötelezettségeket; egyszersmind keresni kell a párbeszédet a szomszéd országok demokratáival. A GNV-típusú monstre programokat nemcsak környezetromboló következményeik, nemcsak közgazdasági ésszerűtlenségük miatt kell bírálni, hanem azért is, mert a horizontális, nyitott gazdasági kapcsolatok helyett a piramisszerű integrálódást szolgálják, mely a kormányokat egymáshoz (és a Szovjetunióhoz) láncolja, miközben az alsó szintű szervezeteket és a polgárokat elszigeteli egymástól. Le kell leplezni a szovjet beavatkozáshoz fűzött reményeket, nem szabad részt venni az olyanfajta sanda propagandában, amely Ceausescut önálló külpolitikai húzásaiért támadja, mert azt lehet. Egyszóval: az antidemokratikus nacionalizmussal szembefordulni helyes, de ez nem ment föl a kisebbségbe szorult magyarok iránti kötelességeink alól, melyeket mindannyian viselünk, akiknek a számára magyarnak lenni némiképp előny (Beszélő 7., 1983).
Tisztelt Szerkesztőség!
Gyurkó azt írja: „Van vitám velük.” Cikkéből azt véltük kiérezni, hogy ez nem csupán rituális elhatároló formula, valóban szeretné a vitát. Ha így van – s mint a májusi lapszám szerkesztési koncepciója sejteti, többről van szó egyszemélyes nyitásnál –, itt felkínáltunk néhány megvitatható gondolatot. Álláspontunk részleteit megismerhetik a Beszélő korábbi számainak szerkesztőségi cikkeiből és a szerkesztők nevével jegyzett írásokból. Őszinte kíváncsisággal várjuk, hogy kifejtsék: mely publikációink mely állításaival nem értenek egyet.
Budapesten, 1986 júniusában
A Beszélő szerkesztői[SZJ]
Kapcsolódó cikkek
- Csto gyelaty [11]