címmel (1. szám, 1984.) kisalakú, nyolcoldalas nyomtatott kiadvány jelent meg a múlt év végén. A Duna Kör jegyezte az osztrák közvéleményhez címzett felhívást (1984. szeptember 14.) és a CSSZK Külügyminisztériumának állásfoglalásával kapcsolatos közleményt (1984. december 1.); alább mindkét szöveget közöljük. A kiadványban olvasható fontosabb hírek:
6068.
A tértivevények tanúsága szerint a Magyar Népköztársaság Országgyűlése és Minisztertanácsa 1984. november 13-án, illetve 14-én átvette a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer felépítése ellen tiltakozó levelet az addig összegyűlt 6068 aláírással. (Óvatos becslések szerint a belügyi szervek több ezer aláírást jogtalanul eltulajdonítottak.) Az aláírások gyűjtése tovább folyik.
Tudósok a Dunáért
A Magyar Tudományos Akadémia Elnökségi Interdiszciplináris Problémabizottsága 1983 februárjában készült jelentésében részletesen foglalkozott a tervezett bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer építésének várható következményeivel. A Duna hazai fejlesztésének feltételei és hatásai című tanulmány négy fejezetben, számos alfejezetben, összesen 81 oldalon elemzi a Dunával kapcsolatos gazdasági és társadalmi kérdéseket. Az első fejezetben a szerzők a Duna ideologikus-szimbolikus funkcióját vizsgálják. Áttekintik a Duna „magyar történelemformáló” szerepét a honfoglalástól az I. világháborúig, majd a Duna-völgyi népek összefogásának gondolatát, e gondolat különböző megjelenési formáit foglalják össze. A fejezet következtetése így szól: „...a Duna értéke a magyar gazdaságban és gondolkodásban megnőtt, több értéket és jelentést is hordoz: az Európára – nyugatra és keletre egyaránt – való nyitottságot, az áruk, az eszmék, az emberek szabad cseréjét. Jelenti a nemzeti értékek megbecsülését és a nemzeti elzárkózás elvetését; a hazához való ragaszkodást és a tágabb Duna-táji haza megbecsülését; az önbecsülés és az együttműködés kettős jó szándékát. Ebből pedig logikusan következik, hogy a Duna számunkra több olcsó energiaforrásnál és hajózható vízi útnál. Jóval több: európai orientációnk jelképe, a magyar lét természeti és történeti kerete.”
A második fejezet a Dunának a magyar településhálózat kialakulásában betöltött szerepét vázolja fel, a harmadik fejezet pedig a magyar Duna-szakasz regionális jellegzetességeivel, a komplex hasznosítás és fejlesztés lehetőségeivel foglalkozik. Megállapítja, hogy: „az északi határszakaszon az országos átlagnál kétszeresen sűrűbb lakosságot vonzott part menti sávjára. Győrtől Paksig a Duna vízpart menti kútjai látják el az ország lakosságának 40 százalékát és az ipari vízigények 40 százalékát.” A továbbiakban a szerzők az egyes folyószakaszok szerint tekintik át a Duna regionális jellegzetességeit, illetve a vízlépcsőrendszer várható hatásait eme területekre. A Szigetköz–Győr-szakaszt elsősorban a mezőgazdasági termelés és az ivóvízkészlet szempontjából érintik a munkálatok. A Szigetközben és a Hanság északi sávján a Duna ökológiai szempontból rendkívül kedvező feltételeket teremtett. Ezek a feltételek azonban nagyrészt a talajvíz szintjétől függenek. „Átlagos vízhozam esetén az egész sziget 70 százalékán a talajvíz kevesebb, mint 1 méterrel a talajszint alatt van. Mivel a homokos iszap- és humusz-réteg átlag 50-70 centiméter, a talajvíz alulról áztatja.” A Dunának a csallóközi üzemvízcsatornába való elterelése esetén, ha a régi mederben másodpercenként csak 50 m3 víz folyna, a talajvíz szintje lényegesen lesüllyedne, egyes területeken 5-6 méter mélyre. Sok helyütt még a kutak is elapadnának. A dolgozat becslése szerint körülbelül 90 km2 területen a talaj „legfeljebb lucerna termesztésére lenne alkalmas”. A dunakiliti tározó környékén viszont annyira megemelkedne a talajvíz, hogy elmocsarasodással kellene számolni. Ezek a mezőgazdaságot hátrányosan érintő változások nagymértékű elvándorlást okozhatnak. „További károsodást jelent a sziget mezőgazdasági nagyüzeme számára a Duna hajózhatóságának 30 km hosszon való elvesztése, mivel ott termelőszövetkezeti rakodópartok vannak” – figyelmeztetnek a szerzők. A Győr–Esztergom közötti szakasz egyik legnagyobb gondja a dolgozat szerint Győr város szennyvizének elvezetése. A csúcsüzemű erőmű időszakos működésekor ugyanis a lezúduló hatalmas vízmennyiség visszanyomná a Mosoni-Dunába a város és környéke összes szennyvizét. Esztergomot elsősorban a nagymarosi duzzasztás következménye fenyegeti. A Duna vízszintje jóval magasabb lenne, mint a város mélyebb területei, s így fennáll a pincék és az utcák belvízzel való elárasztásának veszélye. A Duna-kanyart üdülőterületekből ipari jellegű tájjá változtatná át a nagymarosi vízerőmű. „A vízlépcső esetleges megépítése után tájzavaró hatást keltene a fél km hosszban, 14-18 méter magasságban a Dunát keresztező nagy fal, amely például a szigetcsúcs felől a hegyek közti víztükröt eltakarná. A számtalan, főleg a bal partot 1-2 km hosszúságban szegélyező kapcsolódó létesítmények közt például a kisegítő erőmű 50 méter magas kéménye (az újabb tervekben ez már nem szerepel – a szerk.), a trafóállomás vasszerkezeti erdeje, az irányítótorony aránytalan magassága, az üzemanyag és az egyéb tároló raktárak, a 29 m magas daru... együtt egy összehangoltan zavaros és zavaró új tájat hoznak létre. Ehhez járul még a szükséges magas árvízi partfalak és gátak látványa és a készenléti lakótelep városias beépítése. Nem elhanyagolható a vízlépcsőn épített hídon elkerülhetetlenül átmenő teherautó-forgalom környezetet károsító zaja és bűze sem. Ez a forgalom nemcsak a hídon, hanem a két parti üdülőutakon is végigmegy, és rontja az üdülők nyugalmát.”
A tanulmány negyedik, az érdekeket és érdekkonfliktusokat elemző fejezetében kimondja, hogy a tervezett vízlépcsőrendszer „a kiliti tározó magyar oldalától eltekintve mintegy 25-30 km hosszban Magyarországot minden Duna-parti település, üzem, ipari létesítmény és kikötő létesítésétől fizikailag elvágja. Ilyen nagy folyami telepítési lehetőség egyoldalú lemondására Európában nincsen példa. Nálunk ez a probléma azért nem merült fel élesebben, mert a területrendezésben illetékes tervezőiroda, a VÁTI és más tervező szervek ezt a települési lehetetlenülést a már megkötött magyar–csehszlovák államközi GNV-szerződés miatt befejezett és megváltoztathatatlan ténynek kellett hogy tekintsék... Az egész GNV-koncepció egyik alapvető hibája, hogy egy látszólagos, időközben csökkenő jelentőségű energetikai optimum megvalósítása a Duna magyar oldalán rendkívül durva beavatkozást kényszerít ki. Ezáltal a magyar Duna-szakasz alárendelt, a gabcikovói erőmű üzemét segédüzemként kiszolgáló szakasszá degradálódik.”
A vízlépcsőrendszer energetikai értékét vizsgálva hangsúlyozza a tanulmány, hogy 2000 körül az itt termelt energia össz-energiaigényünk 1,2 százalékát, villamosenergia-igényünk 3 százalékát tudja majd fedezni. (Csehszlovákiában ezek az értékek még kisebbek!) Ugyanakkor elvonja a pénzt az energiatakarékosabb műszaki megoldások bevezetésétől, sőt, sajátos üzemmódja és a magyar energiaipar struktúrája miatt évente 230 ezer tonna fűtőolajjal egyenértékű szénhidrogén-felhasználási többletet jelent. A dolgozat a továbbiakban kitér az egyezmény számunkra hátrányos egyéb elemeire. Kifogásolja a megtermelendő energia elvezetéséről intézkedő részleteket, amelyek a csehszlovák fél számára előnyösek, s kifogásolja a beruházási költségek megosztásának módját is, amelynek következtében Magyarország rovására, egyenlőtlenül oszlanak meg a terhek a két ország között, figyelembe véve a vízlépcsőrendszernek az infrastruktúrára, az árvízvédelemre, a vízgazdálkodásra és más területekre gyakorolt hatását.
A társadalmi és politikai érdekeket tárgyaló alfejezetben a tanulmány az alábbi következtetésre jut: „Míg az 1920. évi trianoni békeszerződés az osztrák határig terjedően mindvégig magyar–csehszlovák határfolyóvá tette Szobtól felfelé terjedően a Duna főágát, addig a II. világháború után, 1947 februárjában aláírt párizsi békeszerződés a Pozsonnyal szemben fekvő mintegy 13 kilométer hosszúságú addigi magyar partszakaszt Csehszlovákiához csatolta. Az 1977. évi magyar–csehszlovák GNV-szerződésben előirányzott üzemvízcsatorna megvalósulásával a bennünket Nyugat-Európával összekötő vízi út mindkét oldalon csehszlovák felségterület által övezett szakasza további 25 kilométerrel bővülne...
Sajnálatos módon a körülmények úgy alakultak, hogy az 1977-ben kötött magyar–csehszlovák államszerződés és a GNV egyezményes terve előkészítése során kormányzatunk illetékes tárcáinak és szakigazgatási szerveinek szűkebb körén kívül nemhogy a közvéleménynek, de még a szélesebb tudományos köröknek sem volt módja a GNV koncepciójával közelebbről megismerkedni, annak létesítményi terveit és várható kihatásait mérlegelni és megvitatni, mielőtt még a központi döntéshozatal egy ilyen országos fontosságú ügyben megtörténik... A gazdasági és műszaki fejlesztési célok elsőrangú, de nem egyetlen céljaink. Az államhatároknak nemcsak a vonala, hanem természeti és funkcionális jellege is lényeges tényezője a nemzeti identitásnak, s ezzel egyben a társadalmi tudatnak.”
A tanulmány szerzői – legalább az építkezés során – fontosnak tartanák a nyilvánosság tájékoztatását a „nemzeti áldozatvállalás” érdekében, de az elemzés végső összefoglalásának egyik pontjában esetleges szerződésmódosítás lehetőségét sem zárják ki: „A Duna komplex hasznosításával kapcsolatban természetesen nemcsak nemzeti, hanem nemzetközi elkötelezettségeink is vannak. Ámde még a nemzetközi szerződések megtartásán őrködő nemzetközi jog is elismeri: a körülmények lényeges megváltozása esetében a szerződések kényszerű módosításának, sőt végső esetben megszűnésének érvényes jogi indokául szolgáló híres rebus sic stantibus, a dolgok ilyetén megváltozott állásánál klauzulát. Ehhez mindjárt hozzá kell azonban tennünk azt, hogy a Duna komplex hasznosítása érdekében baráti szocialista szomszéd országokkal kötött és még kötendő szerződéseknél, mint amilyen a csehszlovák–magyar GNV-szerződés is, szinte magától értetődően érvényesülnie kell mindkét fél részéről a gazdasági és egyéb körülmények megváltozása révén szükségessé váló módosítások felől kölcsönös tárgyalásos megegyezés akaratának.”
(A tanulmányt készítő bizottság tagjai voltak: Szalai Sándor elnök, Láng István alelnök, Enyedi György, Fekete György, Hanák Péter, Lévai András, Osztrovszki György, Perczel Károly, Pethes György titkár és Szántó Lajos.)
Az Országos Környezet- és Természetvédelmi Tanács
1983. június 21-i határozata a tervezett dunai vízlépcsőrendszer várható környezeti hatásaival foglalkozott. A tanács megállapította, hogy „a magyar–csehszlovák terv a GNV ökológiai hatásaival és következményeivel átfogóan nem foglalkozott. Eddig nem készült olyan felmérés, amelyben e fontos témakör műszaki, ökológiai s ezzel összefüggő kockázati kapcsolatait egy rendszerben és kölcsönhatásaiban vizsgálták volna.” A határozat követeli a továbbiakban a győri szennyvíztisztítás megoldását a GNV megvalósítása előtt. Dolgozzanak ki terveket a térség eltartóképességének megtartására és fokozására, az idegenforgalmi és üdülési lehetőségek jobb kihasználására, az Öreg-Duna határfolyóhoz méltóan rendezett jellegének megoldására, a Duna-kanyar esztétikai értékének megóvására, valamint a Kisalföld alatt fekvő mintegy 10 köbkilométer potenciális ivóvíz-vagyon megvédésére. E követelmények alapján olyan komplex környezeti hatástanulmány kidolgozását javasolja a határozat, amely figyelembe veszi a vízminőség, a vízellátás, a vízvagyon, a szennyvízkezelés, a mező-és erdőgazdaság szempontjait. „Alternatívákat kell kidolgozni a műszaki, gazdasági és biztonságkockázati szempontok mérlegelésével, maradéktalanul érvényesítve a környezet- és természetvédelem érdekeit.” A határozat 7. pontjában a tanács a környezetvédelmi vizsgálatok törvénybe iktatását javasolja: „A GNV tervezésével kapcsolatos tapasztalatok alapján általános érvénnyel elő kell írni, hogy a környezeti hatásvizsgálatokat – a döntés-előkészítés szerves részeként – a jövőben minden jelentős beruházás tervezésével egyidejűleg kell végezni.” A határozat, amelyet Straub F. Brúnó, a tanács elnöke írt alá, befejezésül kimondja, hogy „a tanács a GNV-vel kapcsolatos környezetvédelmi kérdéseket a jövőben is, a szükségestől függően, de rendszeresen napirendjére fogja tűzni”. A tanács által előírt komplex környezetvédelmi hatásvizsgálat elvégzésének határideje 1985. június 30. Felelős: az Országos Vízügyi Hivatal elnöke.
A Magyar Építőművész Szövetség
1984. évi közgyűlésének határozata szerint: „a MÉSZ szükségesnek tartja – és kéri az illetékeseket arra –, hogy a Duna-szabályozás (GNV) terveit, szerződéseit, határidőit újra vizsgáltassa felül. A felülvizsgálathoz a MÉSZ szakmai, szellemi tőkéjét felajánlja.” A határozat szellemében a szövetség vezetője ad hoc bizottságot hozott létre, amely a rendelkezésre álló nagyszámú tervdokumentáció, vizsgálati anyag és kutatási jelentés alapján elemzést készített a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer várható környezeti, elsősorban településfejlesztési hatásairól. Az elemzést a MÉSZ vezetőségi ülése megvitatta, és határozatban rögzítette a szövetség állásfoglalását, ajánlásait és javaslatait. Az illetékes szervekhez eljuttatott dokumentum szerint a Magyar Építőművész Szövetség vezetősége „úgy látja, hogy az Egyezményes Terv egy korábbi, extenzív gazdaságfejlesztési szemlélet jegyében készült”, és nem vették figyelembe sem a környezeti, sem a településeket sújtó hatásokat sem. Az állásfoglalás szerint „negatív tapasztalatok sora figyelmeztet arra, hogy a természet kialakult egyensúlyi állapotának megbontása mennyire veszélyes, és az ember életkörülményeit alapjában érinti. Az intenzív gazdaságfejlesztés egyenes következménye a társadalom és a természet újraértékelése, hiszen a természet gazdasági és társadalmi fejlődésünk ősforrása, amelynek védelme és az utókor számára örökségként való megőrzése kötelességünk – a települések építésével foglalkozó építészek kötelessége is. Ezért vezetőségünk egyértelműen bizonyítottnak látja, hogy az 1977-ben aláírt Egyezményes Terv módosítás nélküli kivitelezése sérti az ország csaknem félmillió lakosának közvetlen érdekeit, megzavarja a természet kialakult, bonyolult és összetett egyensúlyi állapotát; ipari jellegű létesítmények telepítésével megbontja a táj természetes harmóniáját.” A szövetség vezetősége „aggodalmát fejezi ki, hogy a tervezett erőteljes természetátalakító beavatkozás a legkörültekintőbb és legsokoldalúbb megoldás mellett is előre nem prognosztizálható – éghajlati, természetvédelmi stb. –, láncreakciószerű és visszafordíthatatlan, újabb és újabb beruházási igénnyel fellépő, negatív következményekkel járhat, ezért kéri a kormányt, hogy tegyen lépéseket a terv módosítása érdekében. A módosítás jogi lehetőségét az 1977-ben aláírt megállapodás egyik paragrafusa tartalmazza. A magyar fél környezetét egyértelműen súlyosan károsító terv módosításának igényét kívánatos bejelenteni a szomszéd ország kormányának is, annál inkább, mivel a környezetkárosító hatások, amelyeket a magyar fél eddig feltárt, Csehszlovákia területét ugyanúgy érintik.”
A MÉSZ vezetősége konkrét javaslatot is tesz az eredeti tervek módosítására: „A Duna-szabályozás alapvető célja a nemzetközi normák által igényelt hajóút kialakítása legyen. A vízlépcsők építésével hasznosítható energiatermelés a legnagyobb környezeti terheléssel, természetátalakítással és környezetvédelmi beruházással együtt járó csúcsenergia-termelés nélkül történjen. Alapenergia-termelés mellett feleslegessé válik a nagymarosi vízlépcső és tározó kiépítése.” A javaslat szerint ez a módosítás 40 százalékkal csökkentené a vízlépcsőrendszer beruházási költségeit. A dokumentum szerint a módosítás során gondoskodni kell a Szigetköz és a Csallóköz felszín alatti víztartalékának és az észak-dunántúli karsztvízrendszernek a megóvásáról, amelyeket a vízlépcsőrendszer megépítése esetén az elszennyeződés fenyegetne. Meg kell oldani a főmeder és a mellékágak kapcsolatát a Szigetközben, és a mai főmederben határfolyónak megfelelő vízhozam legyen. A Magyar Építőművész Szövetség vezetősége hangsúlyozza, hogy az Országos Környezet- és Természetvédelmi Tanács által előírt, 1985. júniusig tartó hatásvizsgálat eredményeinek megismerése és értékelése előtt a magyar oldalon ne induljon meg a beruházás.
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának KISZ-bizottsága
1984. március 20-i ülésén állást foglalt a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer kérdésében. Az állásfoglalást, amelyet nyílt levélként eljuttattak a KISZ Központi Bizottságához, a Hóbagoly című bölcsészmagazin 1984/2. számában tették közzé. A dokumentum a következőképpen hangzik:
„Az utóbbi hetekben egyetemünkön egyre gyakrabban téma magántársaságokban és különböző fórumokon a gabcikovo–nagymarosi vízlépcsőrendszer. A legkülönbözőbb szempontú érvek és indulatok csapnak össze, és ez különösen nehézzé teszi a helyzet megítélését. A beruházás gazdaságosságának, a természeti egyensúlyra gyakorolt hatásának pontos felmérése szakmai kérdés. Ám a keringő hírek szerint a szakemberek álláspontja nem egységes, a vitákról nem informálják a közvéleményt, s ez jogos aggodalommal tölt el mindenkit.
Az építkezés nem tervezett, utólagos költségeit tízmilliárdokban becsülik, a vizek természetes öntisztulásának csökkentése állítólag ivóvízkészleteinket komolyan veszélyezteti. Az utóbbi években megjelent cikkek alapján úgy tűnik: nincs e témában széles körű és megalapozott szakmai vita; bár a tudósok és szakértők több táborra oszlanak, mindenre kiterjedő, meggyőző szakmai álláspontot nem ismerünk.
Mindezekből kiindulva az ELTE BTK KISZ-bizottsága március 20-i ülésén a következőképpen foglalt állást:
1. Javasoljuk, hogy a vízlépcsőrendszer jelentőségére való tekintettel a KISZ KB és Környezetvédelmi Tanács szorgalmazza a kérdést tárgyaló korrekt szakmai vitát – amelybe minden érintettet vonjanak be – a széles körű nyilvánosság előtt, egészen a döntéshozatalig.
2. Amennyiben a viták során kialakuló szakmai-tudományos álláspont ezt egyértelműen alátámasztja, a KISZ KB foglaljon állást a jelenlegi tervek megvalósítása ellen, a munkálatok azonnali leállítása mellett.
3. A gabcikovo-nagymarosi vízlépcsőrendszer ügye figyelmeztet: ilyen sok embert érintő döntések előkészítő fázisában nélkülözhetetlen a széles nyilvánosság kontrollja előtt zajló szakmai vita. A KISZ KB ezt tekintse fontos politikai kérdésnek, s következetesen képviselje a megfelelő fórumokon.”
(A javaslat további sorsáról nincs tudomásunk. Az ELTE Természetvédelmi Klubjának egyik rendezvényén egy erre vonatkozó kérdésre Persányi Miklós meghívott előadó, a KISZ KB munkatársa azt felelte, hogy a KISZ-ben érvényesül a demokratikus centralizmus, tehát nem a bölcsészkar KISZ-bizottsága határozza meg, mit tegyen a KISZ Központi Bizottsága.)
Erről tárgyalni sem szabadna...
1984. április 13-án a Budapesti Műszaki Egyetem vendége volt Faluvégi Lajos miniszterelnök-helyettes, az Országos Tervhivatal elnöke, aki részletesen válaszolt a hallgatóságnak a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszerre vonatkozó kérdéseire is.
Faluvégi Lajos állítása szerint a magyar kormány a „teljes ökológiai komplexum” beruházási programját és a megvalósítás módját nem hagyta jóvá, és az Állami Tervbizottság a beruházási programról addig nem kíván dönteni, amíg a Magyar Tudományos Akadémia hivatalos véleményét a magyar kormány meg nem kapja. A miniszterelnök-helyettes nyomatékosan kijelentette, hogy a beruházásra jelenleg nincs pénz, ebben az ötéves tervben „erre annyit se fordítunk, mint két rendes középiskolára”. Az 1983-as kormányközi megállapodás óta semmiféle új hitelnyújtás nem történt. (A tavaly őszi megállapodás a vízlépcsőrendszer változatlan koncepció szerinti felépítését tűzi ki a ’90-es évek közepéig – A szerk.)
Faluvégi Lajos szerint a csehszlovák fél világosan megmondta, hogy „számukra ez olyan nagy ügy, hogy semmilyen körülmények között ettől nem tágíthatnak”. Részben azért, mert így akarják megoldani az árvízvédelmet (a mostani elhanyagolt árvédelmi töltésekhez képest a tározó megerősített töltései valóban nagyobb biztonságot nyújthatnak – A szerk.), részben pedig azért nem tágítanak, mert Szlovákia számára világtörténelmi alkalom, hogy ezt a beruházást „a közös nemzeti terv terhére” tudják végrehajtani. A magyar miniszterelnök-helyettes úgy vélte, hogy ezt a szempontot „arról az oldalról meg kell érteni. Ezen annyit veszthetünk politikailag, hogy el sem tudják képzelni” – jelentette ki a kormány elnökhelyettese, kifejtve, hogy a vízlépcsőrendszer kérdése „rendkívüli módon megterhelheti” Magyarország és Csehszlovákia amúgy sem felhőtlen viszonyát, márpedig a másik országban „rendkívül nagy számban élnek magyar ajkúak”, akiknek a sorsa számunkra nem közömbös.
Faluvégi Lajos kijelentette ugyanakkor, hogy a környezeti veszély valóban nagy, továbbá olyan nagy anyagi kihatásai vannak a vízlépcsőrendszernek, hogy „ha ezt most kellene eldönteni, akkor teljesen nyilvánvaló, hogy erről nemcsak dönteni, erről érdemben tárgyalni sem szabadna”.
Faluvégi Lajos végezetül kifejtette: véleménye szerint a fönnálló viszonyokkal együtt növekvő általános elégedetlenség jele, hogy „néhány buzgó ember tiszteletre méltó felelősséggel és igyekezettel nemzeti üggyé” teszi a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer kérdését, s hogy ez ilyen „magas hőfokon kerül a társadalmi közvélemény asztalára”. A dunai vízlépcsők problémája „valóban gyönge pont”, felelős, komoly ügy, „megéri azt, hogy odafigyeljen rá a társadalom”. De téved az, aki azt hiszi, hogy a kormánynak ez a leggyöngébb pontja. A kérdést mindazonáltal „meg kell próbálni tisztességgel föloldani, úgy, hogy a társadalom se maradjon alul” – jelentette ki a magyar kormány elnökhelyettese áprilisban a Budapesti Műszaki Egyetemen.
Az események sajnos nem a miniszterelnök-helyettes tiszteletre méltó óhaját tükrözik. A Műegyetem rendezvénye után néhány nappal kellett volna megtartani az írószövetség vitáját a vízlépcsőrendszerről, Vargha János bevezető előadásával. A vitát azonban az MSZMP Politikai Bizottságának nyomatékos kérésére meghatározatlan időre elhalasztották. Nem került sor a Műegyetem Vásárhelyi Pál Kollégiumában tervezett vitára sem. Az ELTE bölcsészkarán ugyan sikerült megtartani – Faluvégi Lajos jóváhagyásával – egy vitát, ezen azonban az időpont körüli huzavona és az utolsó pillanatban történi engedélyezés miatt csak körülbelül harminc-negyven ember találkozhatott az Országos Tervhivatal illetékesével, nem számítva a „megfigyelőket”, köztük Csehszlovákia budapesti nagykövetségének munkatársait. Ez utóbbiak sajnos nem fejtették ki álláspontjukat. A sajtó, a rádió, a televízió továbbra sem szentel egyetlen érdemi percet sem a felelős, komoly ügynek. A kormánynak – úgy tűnik – valóban kevés a pénze az építkezésekre, ám az a terv, hogy osztrák tőkével rombolják szét a magyar – és a magyarlakta szlovákiai – tájakat, a legkevésbé sem nevezhető a kérdés tisztességes feloldásának.
Kinek az érdeke?
Már Sinowatz osztrák kancellár egy évvel ezelőtti budapesti tárgyalásain is szó volt Ausztria esetleges részvételéről a csehszlovák–magyar dunai vízlépcsők építésében. A hírt csak az osztrák sajtó közölte, a magyar tájékoztatási szervek szemérmesen hallgattak róla. Még a zárt terjesztésű Világgazdaság című napilapnak is ki kellett hagynia az erre vonatkozó részt az osztrák energiagazdaság vezetőjével, Walter Fremuth-tal készült interjújából. Bajnok Zsolt, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának akkori elnöke (a Magyar Hírlap jelenlegi főszerkesztője) 1984. április 18-án a Vigadó „Kérdezz–Felelek” című műsorában úgy vélte, hogy a vízlépcsőrendszerről kialakult különböző szakmai vélemények elhallgatásával kell megóvni a tömegeket a megzavarodástól. Ez a gondoskodó figyelem lehet az oka annak is, hogy a magyar közvélemény hivatalos hazai forrásokból nem értesülhet a tervezett osztrák üzletről sem. A független, de energiagazdasági körökhöz közel álló bécsi Die Presse és a kormánypárt lapja, az Arbeiter Zeitung 1984. szeptember 10-én Walter Fremuth-ra hivatkozva közölte, hogy Ausztria 8 milliárd schilling erejéig szándékozik részi venni a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer építésében, amit Magyarország 24 esztendő alatt egyenlítene ki villamos energia szállításával. A magyar közvélemény hivatalos forrásból erről sem értesülhetett. A kormány ezúttal joggal tarthat a tömegek megzavarodásától: aligha képes ugyanis elfogadható módon megmagyarázni, miért van szüksége az országnak erre az üzletre. Sokak számára eddig meggyőzően hangzott – bár ez sem igaz –, hogy a dunai vízerőművek „olcsó és tiszta” villamos energiát termelnének Magyarországnak. Most viszont kiderül, hogy a villamos energia javát törlesztésre szánják, ráadásul nemcsak Ausztriának, hanem Csehszlovákiának is! Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya által kiadott, az alapszervi vezetőségek – tehát nem a tömegek informálására szolgáló, „Belső használatra!” jelzésű kiadványnak 1984/5. száma szerint „a kezdeti munkák többségét az V. ötéves tervidőszakban helyettünk partnerünk végezte el, amit mi a rendszer kiépítése után termelt energiával visszafizetünk”. Vajon mennyi villamos energia marad ezek után Magyarországnak abból a kevésből, amely amúgy is csak az országos szükséglet kis hányadát, három és fél százalékát fedezné, és a vízlépcsőrendszer környezetromboló hatásait legföljebb enyhítené, de semmiképpen sem ellensúlyozná? Mi végre akkor a – törvényerejű rendeletben előírt – „nemzeti áldozatvállalás”, az ártéri erdőknek, a létfontosságú ivóvízkészleteknek, a szigetközi földek bő termésének, a harminc kilométeres Duna-partnak és a szépséges Duna-kanyarnak a föláldozása? Kinek az érdeke mindez? Nyilvánvalóan azoknak, akik az ilyen alkukat kigondolják és megkötik. Ugyanazoknak, akik ezekről az „üzletekről” nem merik tájékoztatni a tömegeket, attól tartva, hogy megzavarodnak. Márpedig az odakünt zavargó tömeg nem a legjobb kísérőzenéje lenne a Duna sorsát diszkréten megpecsételő államférfiak jószomszédi, baráti vagy éppen szövetséges kézfogásainak.
Felhívás az osztrák közvéleményhez
A csehszlovák és a magyar kormány – az 1950-es években kidolgozott tervek alapján – 1977-ben szerződést kötött egy dunai vízlépcsőrendszer felépítésére. A magyar fél – anyagi nehézségei miatt – 1981-ben leállította a munkálatokat, ami lehetőséget adott a tervek felülvizsgálatára. E vizsgálatok során világossá vált, hogy a tervezők teljes mértékben figyelmen kívül hagyták az ökológiai szempontokat, különösen a térség ivóvízellátását és a természeti értékek védelmét. A vízlépcsők megépítése – tudományos becslések szerint – 5-8 millió ember ivóvízellátását veszélyeztetné Szlovákiában, Magyarországon, sőt Dél-Morvaországban is. Az erőműrendszer által termelhető áram ugyanakkor a két országban a szükségleteknek 2,5, illetve 3,5 százalékát, tehát mindössze 7-800 ezer ember energiafogyasztását fedezné.
A magyar kormány az ökológiai vizsgálatok eddigi negatív eredményeit és a jövendő nemzedékek érdekeit teljesen figyelmen kívül hagyva – rövid távú politikai szempontjai által vezérelve – a vízlépcsőrendszer felépítésére törekszik. Az osztrák sajtó a napokban erősítette meg azokat a híreket, amelyek szerint az osztrák kormány kész arra, hogy 8 milliárd schillinggel támogassa annak a tervnek a végrehajtását, amely ellen több ezer magyar állampolgár egy, a közeljövőben nyilvánosságra hozandó petícióban tiltakozik.
Szükségesnek tartjuk és támogatjuk az osztrák–magyar gazdasági kapcsolatok fejlesztését és szorosabbra fűzését. Úgy véljük azonban, hogy a vízlépcsőrendszer építésében való osztrák részvétel ezeket a kapcsolatokat nemkívánatos irányba tereli, és nemcsak a Magyarországon kibontakozó ökológiai polgári kezdeményezések hatékonyságát csökkenti, hanem árt a két nép jövőbeli kapcsolatainak is. A dunai vízlépcsőrendszer tervei nem az annyira áhított Duna-medencei együttműködés szellemében, hanem az 1950-es évek voluntarista gazdasági elképzeléseinek jegyében születtek.
Felkérjük az osztrák közvéleményt, támogassa a demokratikus magyar közvéleménynek a környezet megvédése érdekében kifejtett munkáját, és vesse latba befolyását, hogy az osztrák–magyar gazdasági együttműködés továbbra is csak a mindkét nép számára hasznos irányba fejlődjék.
Budapest, 1984. szeptember 14-én.
Duna Kör
(A felhívás 1984. szeptember 18-án került nyilvánosságra Bécsben.)
VGÖ: El a kezekkel a magyar Dunai Vízlépcsőtől
Josef Büchner, a VGÖ (Vereinigte Grünen Österreichs – Ausztria Egyesült Zöldjei) szövetségi elnöke felszólította a szövetségi kormányzatot, hogy szakítsa meg azokat a tárgyalásokat, melyek egy magyarországi dunai vízerőmű építésében való osztrák részvételről folynak. Az Egyesült Zöldek ezzel támogatják a magyar környezetvédők felhívását. A VGÖ véleménye szerint a tervbe vett megállapodás a várható környezetkárosodás miatt ellentmondana a Duna-Európa szellemének. Büchner felhívta a figyelmet arra, hogy az osztrák részvétel összege 8 milliárd schillinget tenne ki, amely nélkül azonban a vitatott erőmű valószínűleg nem épülne meg.
(APA, Eisenstadt [Kismarton]), 1984. szeptember 20.)
A Duna Kör közleménye
A Csehszlovák Szocialista Köztársaság Külügyminisztériuma 1984. november 27-én közleményben tiltakozott a hainburgi vízerőmű ellen, többek között azzal érvelve, hogy az kedvezőtlenül befolyásolná a csehszlovákiai Duna-szakaszt és a Morva folyó környezetét. A csökkenő vízszint veszélyeztetné a környék ivóvízellátást, és a tározó megépítése fokozott árvízveszélyt jelentene Pozsony városa számára.
A Duna Kör egyetért a csehszlovák kormány ökológiai jellegű aggályaival, ugyanakkor felhívja a csehszlovák kormány figyelmét, hogy az általa szorgalmazott bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer hasonló, de még súlyosabb környezeti károkat okozna Csehszlovákia és Magyarország területén, és fokozott árvízveszélyt jelentene Budapest városa számára.
A Duna Kör elvárja a csehszlovák kormánytól, hogy a fenti szellemben vizsgálja felül ezeket a terveket is, és a környezeti károk elkerülése érdekében mondjon le a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer felépítéséről.
Budapest, 1984. december 1-jén.
A Duna Kör
Hivatkozott cikkek
- Hírek [9]