A Beszélő 11. számában közölt, Négymillió állampolgár... című cikk érdekes elemzéseket közölt a vállalati szakszervezet és a vállalatvezetés viszonyáról. De alig foglalkozik a párt és a szakszervezet kapcsolatával. Pedig a szakszervezetek lehetőségeit ez legalább olyan erősen behatárolja, mint a gazdasági irányításhoz való viszony. Talán még annál is erősebben. Ezért erről szeretnék néhány tényt hozzáfűzni a Beszélő cikkéhez.
A vállalaton belüli párt–szakszervezet viszony teljesen rendezetlen. A vállalati pártfórumok például megtehetik, és általában meg is teszik, hogy beszámoltatják a szakszervezeti bizalmiakat, főbizalmiakat, akik pedig lehet, hogy nem is párttagok. A pártszervek beleszólása gyakran korlátozza a szakszervezeti munka önállóságát (például az érdekvédelmi jogok területén). Sokszor a vállalat gazdasági vezetése már előre megállapodik a pártbizottsággal, és nem igénylik a szakszervezeti vezető testületek véleményét, vagy csak utólag, az állásfoglalás után. A gazdasági vezetés nemegyszer igyekszik szembeállítani a párt- és a szakszervezeti szervezetet úgy, hogy a pártszervezettől kérik az aláírást, az egyetértést olyan kérdésekben is, melyeket a szakszervezettel egyetértésben kellene eldönteni.
Ilyen körülmények között a két szervezet – a párt és a szakszervezet – közötti rivalizálás is a szakszervezet önállóságát gyengíti. Elsősorban a pártcsoportbizalmiak gyakran sérelmezik, hogy a szakszervezeti bizalmiak jogkörének kibővítése következtében az ő hatáskörük, beleszólási joguk csökken. Presztízskérdést csinálnak a szakszervezeti jogkörök bővüléséből. Ellenállásukat megkönnyíti, hogy a párttagság és a szakszervezeti tagság általában csak a szakszervezet általános feladataival van tisztában, de nem ismerik a szakszervezeti jogokat, így a szakszervezetet megillető jogokat legtöbbször a pártszervezetek gyakorolják.
A párt tisztségviselőit az is zavarja, hogy a szakszervezetnek jutnak a népszerűbb feladatok; amit a dolgozók „kapnak” – béremelés, jutalom, segély, üdülés, kirándulás –, azt a szakszervezettől vagy a szakszervezet beleszólásával kapják. Ezzel szemben a mostanság gyakori, népszerűtlen politikai intézkedéseket – áremelés, a vállalatok helyzetét nehezítő központi intézkedések – elsősorban a pártszervezetnek kell vállalnia, az ő feladata az elfogadtatásuk. Ez is arra ösztönzi a pártszervezeteket, hogy törekedjenek befolyásuk növelésére azokban a kérdésekben, amelyekben a szakszervezetet illetné meg a döntés vagy egyetértés, véleményezés joga. A szakszervezeti bizottságok viszont magukra maradnak a saját népszerűtlen feladataikkal: például a munkaverseny szervezésében, a szocialistabrigád-mozgalom irányításában a pártvezetők általában csak közvetve vesznek részt, „elvi” útmutatást adnak, de a szakszervezetre hagyják, hogy a kellemetlen kötelezettségeket elvégezze. A vállalati tervkoncepciók megmagyarázása, a munkaversenyprogramok elfogadtatása terén a szakszervezeti bizalmiak legtöbbször egyedül vannak.
A szakszervezet önállóságát beszűkítő hatalmi és presztízsharc mellett az is rontja a szakszervezet esélyeit, hogy a szakszervezeti és a párthierarchia gyakran nincs egymáshoz igazítva. Igaza van a Beszélőnek abban, hogy hiányolja a szakszervezeti és a vállalati hierarchiák koordinálását. De ez a párt vonatkozásában is így van. A nagyvállalatoknál, trösztöknél a függetlenített szakszervezeti titkároknak sok helyütt nem függetlenített párttitkár a partnere; több község határára kiterjeszkedő állami gazdaságokban nincs egységes, a gazdasághoz tartozó pártszervezet. Az is előfordul, hogy ahol egy vállalat gyáregységei egy egész megyében vannak szétszórva, ott a vállalati szb-titkárnak 7-8 párttitkárral kell a munkáját egyeztetnie!
Végül, véleményem szerint, a szakszervezeti önállóság egyik legfőbb akadálya az, hogy a vállalati szakszervezeteknek nincs saját, elkülönült vezetői állománya. A szakszervezeti tisztségviselők számára gyakori karrierlehetőség, hogy párttisztségbe kerülnek, vagy egyenesen átviszik őket a pártapparátusba. A párt tisztségviselői is kerülhetnek szakszervezeti pozíciókba; ha a pártban nem váltak be, akkor „végkielégítésképpen” kaphatnak szakszervezeti tisztséget, de az is előfordul, hogy a szakszervezeti pálya számukra is a karrier átmeneti állomása.
Összefoglalva: ahhoz, hogy a vállalati szakszervezet élni tudjon a jogaival, a Beszélő cikkében felsorolt feltételek mellett – és elsősorban – szükség van a szakszervezeti és a párttestületek kompetenciájának elhatárolására, ami azonban csak akkor valósulhat meg, ha
1. a párt nem meghatározatlan tartalmú, általános politikai irányító szerepet tölt be a vállalatoknál, hanem pontosan tisztázódik, hogy mire terjed ki a pártszervezetek jogköre;
2. a szakszervezet érdekvédelmi jogkörét kizárólag szakszervezeti jogkörként határozzák meg, tehát a párt ennek gyakorlásába közvetlenül nem szólhat bele (érdekvédelmi kérdésekben a vállalatvezetésnek a szakszervezet a partnere, nem a szakszervezet és a párt);
3. a szakszervezetet megszabadítják az érdekvédelemmel ellentétes, mozgósító feladataitól;
4. a párt és a szakszervezet közötti személyi cserélődést megszüntetik vagy erősen korlátozzák.
Nem foglalkoztam azzal a kérdéssel, hogy magasabb szinteken milyen problémák vannak a két apparátus viszonyában. Itt a nehézségek más okokra vezethetők vissza, mint a vállalat szintjén. Ezekkel is érdemes volna foglalkozni, de mivel a Beszélő cikke tudatosan a vállalati szintre korlátozta az érdekvédelmi rendszer bírálatát, ezért én is csak az erre vonatkozó észrevételeimet foglaltam össze.
Hivatkozott cikkek
- Ellenvélemény [9]