„Távollétükben Peyer Károlyt 8 évi fegyházra, Pisky-Schmidt Frigyest 10 évi kényszermunkára és Gábor Róbertet kötél általi halálra ítélte a népbíróság.” (Népszava, 1949. február 17.)
<?xml:namespace prefix = o />
Az ítéleteket enyhének tekinthetjük, ha arra gondolunk, mit kaptak egy-két év múlva a baloldali szociáldemokraták. S ha figyelembe vesszük, hogy Peyeréknek nem kellett letölteniük a büntetésüket, hisz a tárgyalás idején már külföldön tartózkodtak, végképp nem fogunk háborogni. Ártalmatlan színjáték volt az egész...
Színjáték volt, de nem ártalmatlan. Ahogy a Magyar Közösség-per hozzátartozott a Kisgazda Párt szétveréséhez,[SZJ] a Peyer-ügynek is része volt a Szociáldemokrata Párt bekebelezésében. A többpártrendszer felszámolásához rendőri erőszakon, kirakatpereken át vezetett az út; a „törvénysértések” nem 1949-cel, nem a kommunista Rajk László és társai bebörtönzésével és kivégzésével kezdődtek.
15. számunkban közöltünk már egy kiadatlan dokumentumot a Szociáldemokrata Párt végnapjairól: a centrista Böhm Vilmos emlékiratainak az 1947-es választásokról szóló részét. Most a jobboldali pártellenzék, a Peyer-csoport néhány – eddig ugyancsak kiadatlan – iratát tesszük közzé.
Első dokumentumunk az a memorandum, amelyet a Peyer-csoport 1946. december 8-án terjesztett a Szociáldemokrata Párt vezetősége elé. A beadványt az SZDP 1947. február 1–3. között megtartott kongresszusa határozatban ítélte el mint egységbontó kezdeményezést. Peyeréket ugyan nem zárták ki a pártból, de a határozat utasította a pártvezetést, hogy hasonló esetben a „legszigorúbb és legkíméletlenebb megtorlást” alkalmazza (Népszava, 1947. február 2.).
A szakítás nem sokáig váratott magára. 1947 nyarán megkezdődött a választási hadjárat, s bár az SZDP Veszprém megyei szervezete egyhangúlag Peyert ajánlotta képviselőjelöltjének, a pártvezetés úgy határozott, hogy a párt egykori vezérét nem indítják a választásokon. Peyer ekkor megállapodott a Magyar Radikális Párt vezetőivel, hogy ő és hívei az MRP listáján fognak indulni. Az egyezségokmány a második az itt következő dokumentumok sorában.
Mint az okmányból kitűnik, a felek abban állapodtak meg, hogy ha egy listavezetőnek több mandátum is jut (ami lehetséges volt, mivel ugyanaz a személy egyszerre több helyen is listavezető lehetett), akkor a szabaddá váló mandátumokat úgy osztják el, hogy a Radikális Párt, illetve a Peyer-csoport azonos számú képviselői helyhez jusson. A választásokon végül az MRP 6 mandátumot szerzett: egyet Zsolt Béla, ötöt pedig Peyer Károly mint listavezető. A párt vezetői, Zsolt és Kende[SZJ] azonban ekkor meggondolták magukat: az MRP elnöki tanácsa oda határozott, hogy Peyer öt mandátuma közül négyet régi radikálisoknak kell adni. „Az Elnöki Tanácsnak ez a döntése – szögezte le a határozat – kihatásában is jelentőséggel bír, mert a baloldal erősödésével jár...” Az ellentétek természetesen a nyilvánosság elé kerültek. Az MRP lapja, a Haladás igyekezett úgy feltüntetni a dolgot, mintha nem egy formális egyezség megsértéséről lett volna szó, hanem elvi vitáról: „Kellő őszinteség mellett útjaink még látszatra sem találkozhattak volna. Azóta tisztán látjuk, hogy csak kereszteződtek, a mienk változatlanul halad a baloldalon, a Peyeréké keresztülvágott rajta, jobbra haladtukban.” Peyer alighanem őszintébben nyilatkozott, amikor egyszerűen „mandátumtolvajoknak” nevezte Zsoltékat. A vita a parlament üléstermét sem kerülte el: október 8-án Peyer és Zsolt kétszer is visszatért az ügyre. Ekkorra azonban a Peyer-csoportot már kizárták az MRP-ből.
Október közepén Peyerék megkíséreltek új pártot alapítani, Független Szocialista Munkás Párt néven. Utolsó dokumentumunk a párt rövid programnyilatkozata. Ekkorra azonban már igencsak felgyorsultak az események. Peyer Károly november 20-án Nyugatra menekült. Az 1946. december 8-i memorandum négy másik aláírója Rákosi börtöneibe került.
Dokumentumainkhoz az emigrációban élő Gábor Róbert írt bevezetőt, a népbírósági per halálra ítélt szociáldemokrata vádlottja.
[Kis János]
A Peyer-csoport állásfoglalása 1946–47-ben
1947 nyarán arra a végleges elhatározásra jutott az ún. Peyer-csoport, hogy külön útra térnek, elhagyják a Szociáldemokrata Pártot és megalakítják a Független Magyar Szocialista Munkáspártot. A csoport vezetői – Peyer Károly, a Magyar Szakszervezetek volt főtitkára, országgyűlési képviselő, Valentiny Ágoston, volt igazságügy-miniszter, országgyűlési képviselő, Györki Imre országgyűlési képviselő, Brumiller László országgyűlési képviselő és Pozsgay Gyula – közreadták az új párt programját. Mint fiatal tagja a csoportnak, Pisky-Schmidt Frigyessel együtt részt vettem a program megfogalmazásában, mely elődje volt a nyugati szociáldemokrata pártok későbbi programjainak. A fent említett vezetők közül ma már senki nincsen életben. Valentiny, Györki, Pozsgay és Brumiller a kommunista börtönökben elszenvedett sérüléseik következtében haltak meg Magyarországon. A letartóztatása elől emigrációba kényszerült Peyer Károly 1956-ban, a forradalom kitörésének napján halt meg New Yorkban.
Hosszú éjszakai ülések, kellő megfontolások után jutott el a Peyer-csoport arra az elhatározásra 1947-ben, hogy álláspontjukat a nyilvánossággal közöljék és egyúttal levonják a Szociáldemokrata Párt 1945–1947 között folytatott politikájának következményeit.
Nem volt könnyű elhatározás. Több évtizedes együttműködés szálai szakadtak meg ezzel, de így parancsolta a csoport tagjainak szociáldemokrata meggyőződése. 1946. december 8-án a csoport vezetői beadványt intéztek a Szociáldemokrata Párt vezetőségéhez, amelyben rámutattak a párt politikai és gazdasági hibáira. Erre az emlékiratra a pártvezetőség nem adott választ, annak aláíróit meg sem hallgatta. Ha valaki ebben az időben nem volt megelégedve a párt politikájával, vagy szembekerült egy helyi vezetővel, az elegendő volt arra, hogy a „peyerista” címkével bélyegezzék meg az illetőt, eltiltsák a párttisztség-viseléstől, vagy más megtorló intézkedéseket léptessenek életbe vele szemben.
A csoport állásfoglalását időszerűvé tette az 1947 augusztusára kiírt országgyűlési választás. A Szociáldemokrata Párt akkori vezetősége, mely évtizedeken át harcolt a tiszta választójogért, 1947-ben hozzájárult olyan törvény elfogadásához, amelyben mindenfajta visszaélés lehetősége benne volt.[SZJ] Ezzel a Szociáldemokrata Párt letért múltbeli elvi álláspontjáról és átmeneti előnyök megszerzése céljából hozzájárult olyan intézkedésekhez, amelyeket elvei alapján elleneznie kellett volna.
A magyar munkásság soha nem hagyta jóvá ezen intézkedéseket. A párt vezetősége és a munkástömegek két különböző tényező volt. Az egyik gyakorolta a hatalmat és engedelmeskedett a Kommunista Párt követeléseinek, a tömegek pedig ökölbe szorított kézzel távol tartották magukat a pártnapoktól, vagy némán hallgattak.
Természetesen felvetődött a Peyer-csoport tagjai között a kérdés, hogy helyes-e külön útra térni. Nem volt más választás, nem volt más út tisztességes szociáldemokraták számára. Ha el is váltak a Peyer-csoport útjai a Szociáldemokrata Párt vezetőségétől, nem váltak el útjai azoktól, akikkel évtizedeken át együtt dolgoztak, harcoltak, egy demokratikus világ megteremtésén. A Peyer-csoport tagjai soha nem lettek hűtlenek a demokratikus eszmékhez. A vezetők akkor és később, az emigrációban is követték tiszta politikájukat.
1947-ben végül is nem maradt más választás a Peyer-csoport számára, mint a Magyar Radikális Párt keretében folytatni a küzdelmet, abban a pártban, melynek falai között tanított Jászi Oszkár, Szabó Ervin, Kunfi Zsigmond, Szende Pál, Rónai Zoltán, Garami Ernő, és amelynek „főiskoláján” sokan tanulták meg, hogy mi a demokratikus szocializmus.
Felvettük a harcot a reakció ellen, szembeszálltunk mindenkivel, aki a régi szellemet és hatalmat akarta visszahozni, és szembeszálltunk az 1945–l947-es politikai árulókkal, a kommunistákkal, a korrupcióval, küzdöttünk a demokráciáért, a szociáldemokratizmusért, egy felemelkedett életért, az emberiség békéjéért. Erre kértünk támogatást odahaza és idekint az emigrációban is.
Gábor Róbert
1. A Peyer-csoport 1946. december 8-án benyújtott memoranduma a pártvezetőséghez
Tisztelt Pártvezetőség!
Több mint egy esztendeje, hogy aggodalommal nézzük mindazt, ami pártunk életében végbemegy. Némán szemléltük az eseményeket, mert azt reméltük, hogy a pártvezetőség tudatára ébred annak, hogy helytelen úton jár, és megváltoztatja eddigi taktikáját, és visszatér ahhoz az irányhoz, amely egyedül alkalmas arra, hogy a pártba tömörült tagokat a szociáldemokrácia módszerével a szocializmus felé vezesse.
Nem ezt történt. Ellenkezőleg, a helyzet pártszempontból és politikai szempontból napról napra romlott s ma már arra a megállapításra kell jutni, hogy a tespedés és a közöny lett úrrá a lelkeken, s a fáradtság érzik az embereken és mélységes csalódás az, ami a párttagok között megnyilatkozik. Ez meglátszik különösen a pártszervezetek látogatottságán.
A párttagok jó része elégedetlen a párt politikájával szemben, elégedetlen az ezáltal előidézett gazdasági helyzettel.
Egy évvel ezelőtt az ország visszhangzott a Szociáldemokrata Párt iránti bizalomtól és szimpátiától.
Mint az ország legrégibb pártjának vezetőségétől, a szociáldemokratáktól várta az ország nagy része a demokrácia megvalósítását, a szociális jólét fejlődését, a tömegek kulturális életének növelését, a gazdasági felemelkedést és az ország újjáépítését.
A székesfővárosban lezajlott törvényhatósági választásoknál[SZJ] elkövetett az az elvi és taktikai hiba, hogy a szociáldemokrata és a kommunista párt közös listával indult a választásokon – a mi pártunk tömegeinek akarata ellenére – lerontotta a Szociáldemokrata Párt iránt megnyilatkozott bizalmat, és az a bizalom nem állt helyre akkor sem, amikor az országos választásokon már a két párt külön indult.
A helyzet azóta nem hogy javult volna, hanem fokról fokra romlik, és kezd már pártszempontból katasztrofálissá válni.
Úgy érezzük elérkezett az idő, hogy tovább hallgatnunk nem szabad, mert hallgatásunk azt jelentené, hogy helyeseljük azt a helytelen politikát, amelyet a pártvezetőség eddig folytatott és amely politika a párt tekintélyének, hatalmi súlyának a lejáratásához vezet.
Megszólalásunkat indokolja a belpolitikai helyzet és az aggodalom, amely eltölt bennünket a párt sorsát, jövőjét illetően. Kiáltó szó és figyelmeztetés akar lenni az az emlékirat, amelynek megírására bennünket múltunk és felelősségünk tudatán kívül a párt iránti szeretet, addigi munkánk és a jövőre vonatkozó aggodalom késztetett.
Előre bocsátjuk, hogy három szempontot mint követelményt tartunk szükségesnek kihangsúlyozni:
1. Mindent el akarunk követni, nehogy a pártban a pártegység megbontassék, szakadás álljon be.
2. Nem akarjuk, hogy a két munkáspárt között az együttműködés megbontassék, mert tudatában vagyunk annak, hogy az együttműködés megbontása a reakció törekvéseit segítené elő, de ez az együttműködés őszinte és egyenlő politikai és gazdasági befolyással történjék.
3. Nem akarunk oroszellenes politikát támogatni – sőt azt őszintébbé óhajtjuk tenni – mert tudatában vagyunk annak, hogy Magyarország földrajzi és gazdasági helyzete kötelezővé teszi Magyarországra nézve Oroszország szimpátiájának megszerzését és megtartását.
De féltő gonddal ügyelünk arra, hogy a párt ne térjen le a demokrácia útjáról s ne legyen a pártban úrrá a diktatórikus törekvés és fasiszta jellegű módszerek, és ne sikkadjon el a pártban a dolgozó tömegek igényének megfelelő szociáldemokrata taktika és politika.
Gondosan kívánunk ügyelni arra is, hogy a Szociáldemokrata Párt ne legyen kiszolgáltatva egyetlen idegen nagyhatalomnak, ne legyen egyik hatalomnak sem vazallusa, ne legyen egyik hatalomnak se csatlósa.
Tisztelt Elvtársak!
A vezetőiben csalódott tömegek tömegesen fognak más pártok zászlói alá vonulni, ha esetleg a közeljövőben új országos választást rendelnének el. Nem kétséges, hogy a Szociáldemokrata Párt – ha továbbra is az eddigi úton halad – még kisebb arányban jut mandátumhoz, mint a legutolsó választás alkalmával.
Sokáig nem lesz fenntartható az az állapot, hogy csak engedélyezett pártok vehetnek részt az ország alkotmányos életében, s ha egy új – ha nem is reakciós párt alakul és indul a választási küzdelemben, nem kétséges, hogy a mai pártok a tömegeiknek jelentékeny részét el fogják veszíteni.
A külföldi éspedig a francia, cseh, román, jugoszláv, bolgár választások azt bizonyítják, hogy az ottani szociáldemokrata pártok a magyar Szociáldemokrata Párt taktikájához hasonló hibás politika miatt elvesztették választóikat, és az országukban való befolyásuk nagyon alábbszállott.
Ez a sors vár a magyar Szociáldemokrata Pártra is, és ezért emeljük fel az eddigi politikával szemben figyelmeztető szavunkat.
Ezzel szemben oly országokban, ahol más pártokkal nem kooperáltak, hanem önálló és valóban szociáldemokrata politikát követtek, ott töretlen maradt a Szociáldemokrata Párt ereje és politikai befolyása. Ez a helyzet a szomszédos Ausztriában, amely ugyancsak megszállás alatt áll s ugyanez volt a helyzet nagy Berlinben, dacára, hogy ott a gazdasági helyzet, de a politikai helyzet is hasonlíthatatlanul rosszabb mint Magyarországon.
A párt kongresszusa 1945 augusztusában ült össze, és azon választotta meg mostani vezetőségét.
A pártvezetőség 21 tagjának túlnyomó része a párttól függő viszonyban lévő, vagy általa kinevezett pártalkalmazott, ami összeférhetetlen és ellenkezik a párt évtizedes hagyományaival. Lehetetlen, hogy bárki is önmagának munkaadója, egyben alkalmazottja legyen.
Ezen az állapoton változtatni kell és a jövő kongresszusnak ki kell mondani, hogy pártalkalmazott csak meghatározott számban vehet részt a pártvezetőségi ülésen, mely legfeljebb egyharmada lehet a pártvezetőségnek.
Követelni kell, hogy a pártvezetőség független emberekből és ne fizetett pártalkalmazottakból álljon.
Súlyos mulasztás s a párt demokratikus működésének megsértését jelenti, hogy a pártválasztmányt a pártvezetőség múlt év augusztus óta egyszer sem hívta egybe, holott a pártszervezeti szabályzat 69. §-a értelmében minden hónapban és szükség esetén gyakrabban is egybe kell hívni.
Kimondja a pártszervezeti szabályzat 68. §-a azt is, hogy minden országos jelentőségű vagy az egész pártot érdeklő kérdést a pártvezetőségnek a pártválasztmány elé kell vinni.
A pártvezetőség túltette magát a pártkongresszus által megalkotott partszervezeti alkotmányon, azt semmibe vette, hatalmával visszaélt és semmiféle országos jelentőségű vagy a pártot érintő kérdést nem vitt a pártválasztmány elé.
Súlyosan hibáztatjuk, hogy a pártvezetőség nem folytatott és nem folytat oly politikát, mely a dolgozó tömegek igényeinek megfelelő lenne és azok életszínvonalát növelné. Hangzatos jelszavak és szép ígéretek mögött diktatórikus jellegű és kellően át nem gondolt rögtönzött politikát követ.
Az infláció ideje alatt azt hangoztatta a pártvezetőség és ezt a politikát követte a Szakszervezeti Tanács is, hogy a munkásnak és tisztviselőnek nem lehet magasabb bért fizetni, mert a magasabb fizetés növelte volna az inflációt.
Most azt halljuk és olvassuk, hogy a fix javadalmazású munkásnak és tisztviselőnek azért kell éhbér mellett dolgozni, mert a magasabb munkabér és fizetés veszélyeztetné a stabilizációt.[SZJ]
A mai nyomorúságos munkabér és fizetés nem más, mint a nyomor stabilizálása, amit fenntartani nem lehet és a mai fizetés és bér mellett az újjáépítés komolyan nem is remélhető, ily fizetés és bér mellett a dolgozók tovább lerongyolódnak, anyagilag tönkremennek.
Nem tudta a kormány – amelyben a párt is képviselve van – megoldani a drágaság kérdését. A nemzetközi árnívó fölé stabilizálta az árakat, és alája stabilizálta a béreket. A dolgozó tömegek az ily módon rájuk rótt terheket nem bírják el.
A legszörnyűbb igazságtalanság van az ellátás körül, olyan, amihez fogható még ott sincs, ahol a munkáspártok nem vesznek részt a kormányzásban. Sok pénzért minden van – a dolgozónak semmi. Ez a következménye annak, hogy kellő időben a kötött gazdálkodást nem vezették be.
Az első világháború után a parlamentben állandóan hangoztattuk, hogy nem lehet a vesztett háború terhét a munkásokkal és tisztviselőkkel megfizettetni, és ma, amikor a párt a kormánynak tagja, sokkal jobban viselik a háborús terheket a munkások, a tisztviselők, mint valaha. Ellenértékül a pártvezetőségtől szép szavakat és ígéreteket kapunk, amelyeket a gazdasági rendőrség működésével támasztanak alá.
A közüzemi szolgáltatások drágák, majdnem megfizethetetlenek. A múltban hangoztattuk, hogy a közüzemek nem arra valók, hogy adót pótoljanak, hanem magukat eltartsák. A közüzemi politika ma ugyanaz, sőt rosszabb, mint volt a múltban, amelyet súlyosan bíráltunk és elítéltünk.
Adózás tekintetében a mai demokratikus állam is a bevételeket a közvetett adókra (fogyasztási, forgalmi) építi, nem pedig szociáldemokrata programnak megfelelően, közvetlen adókra. A kapitalista gazdasági formát megtartotta, amikor a tömegek életszínvonala lényegesen csökkent.
A bürokrácia sohasem virágzott úgy mint ma, legfeljebb megtoldjuk még azzal, hogy ma még inkább egy tehetetlen, lehetetlen bürokráciával találkozunk. Meg kell szüntetni a gazdasági bizonytalanságot, a törvényeket és rendeleteket be kell tartani és betartatni és megszüntetni a sokszor egymásnak ellentmondó rendeletekkel való kormányzást.
Nem akarunk külön részletesen foglalkozni a korrupcióval, álláshalmozással és egyéb visszataszító közéleti jelenséggel, ami ellen a múltban harcoltunk, amit elítéltünk.
Nem hallgathatjuk el, hogy a súlyos gazdasági bajok egyrészt a szakértelem hiányának következményei. Felelős és nagy szakértelmet igénylő állásokban sok esetben töltenek be vezető és irányító tisztséget olyan egyének, akik sem eddigi gazdasági tevékenységük, sem tapasztalataik alapján ezen tisztségek betöltésére nem alkalmasak.
Komolytalan és egyoldalú rendeletek jelennek meg. Ilyen például az 1500 forinton felüli fizetések zárolása, ugyanakkor egyesek, akikre a rendelet nem vonatkozik, egy vagy több állás után havi 10-15 000 forintjövedelmet nyugodtan felvesznek. A szocializált állami üzemek vezetése oly egyének kezében van, akik alkalmasak arra, hogy a szocializálás egész elvét kompromittálják.
Az egyik oldalon a tömegek nyomora, míg a másik oldalon kifejlődött egy új burzsoázia – főleg az állami üzemekben –, mely sokban túltesz a régi kapitalistákon. A régi kapitalista világ gazdasági életében tevékenykedő gyanús, szennyes, sőt rovott múltú egyének a pártok útján betolakodtak fontos gazdasági és politikai állásokba, külföldi képviseletekbe és ezek az egyének, akik a régi világban el sem képzelt merészséggel űzik gyanús tevékenységüket, a legalkalmasabbak a demokráciát kompromittálni. A szervezett munkásság több évtizeden keresztül nem azért harcolt és vérzett, hogy a szennyes réteg jusson el nem képzelt jóléthez.
A vidéki közigazgatásra a kormány nem tud még irányító befolyást sem gyakorolni és több mint egy és félév nem volt elég arra, hogy közigazgatási és rendészeti téren rendet teremtsen és érvényt szerezzen akaratának.
Beszélnünk kell arról, hogy a földbirtokreform végrehajtását a párt átengedte és rábízta arra az emberre, aki azelőtt a fajvédő pártokkal kokettált,[SZJ] ahelyett, hogy a párt ragaszkodott volna ahhoz, hogy a földbirtokreform végrehajtása olyan elvtársakra bízassék, akik több évtizeden át pártunkban foglalkoztak a földbirtok kérdésével és akik tagjai olyan pártnak, amelynek határozott agrárprogramja volt oly időben, amidőn a mai kormányon lévő pártok egy része még nem is működött.
Elítélendőnek tartjuk, hogy földet, villát kaptak és elfogadtak olyanok, akiknek arra érdemük nincsen. Az ilyen intézkedés, mely a nyilas időben más jelszó alatt született, az elvtársak előtt visszatetszést szült.
Súlyos hibának tartjuk azt a tevékenységet, amelyet a párt kereskedelmi és ipari téren folytat. Politikai pártnak semmi keresnivalója nincs kereskedelmi és ipari téren. Tagdíjakból és önkéntes munkából kell fenntartani magát, nem pedig az általa „gründolt” vállalatok jövedelméből. Abban az esetben, ha a vállalatok jövedelmet hoznak, akkor a párt éppúgy kizsákmányolja az alkalmazottait és fogyasztóit mint bármely más kapitalista, ha pedig a vállalat nem dolgozik nyereséggel, akkor kár az ódiumot a pártnak magára vállalnia és kár a kockázatot viselni. A szocializmust hirdetni és kapitalista módszereket alkalmazni nem lehet.
A politikai párt maradjon annál, hogy tagjai érdekeiért harcol, és a kereskedelmi tevékenységet engedje át a párt tagjaiból alakult önálló szövetkezetnek vagy más alakulatnak, de maga a párt, mint ilyen, gazdasági tevékenységet ne folytasson.
Súlyosan hibáztatjuk, hogy a párt befolyása a közigazgatási téren, rendőrségnél, katonai intézményeknél csaknem teljesen megszűnt. A pártnak befolyása ma egyenlő a semmivel. A legfőbb vezetés nem védi meg a párt megbízottjait súlyos harcaikban, és így a pártkiküldöttek sokszor heroikus munkája eredménytelen marad.
Nem lehet az internálási és rendőri jelentkezési rendszert – ezt a kifejezetten reakciós, fasiszta intézkedést – fenntartani, hanem aki bűnös, azt bíróság elé kell állítani és megbüntetni.
Szakítani kell azzal is, hogy napról napra újabb, rendszerint egymásnak ellentmondó rendeletekkel kormányozzanak s így a gazdasági életben teljes bizonytalanságot teremtsenek. A sok rendelet között még a szakemberek is alig ismerik ki magukat.
Súlyos hibának tartjuk, hogy a Népszava és a párt több tagja, de az előadói is, külpolitikai vonatkozásban egyoldalú irányt követnek és szinte ujjonganak, ha például az angol Munkáspártot – mely pedig testvérpártunk – valami támadás éri. Felkészületlen és erélytelen külpolitikánk indokolja annak szomorú eredménytelenségét. Súlyos hibának tartjuk, hogy eltűrte a pártvezetőség, hogy a közéletben a demokrácia ellenségei, akik korábban nyilasok vagy imrédysták voltak, most, hogy beléptek valamelyik politikai pártba és kiváltották pártigazolványukat, félretolták azokat, akik évtizedes párttagok voltak, szabadságukat, sokszor testi épségüket veszélyeztették elvhűségük miatt.
Súlyos hibának tartjuk, hogy a kezdeményezés kiesett a párt kezéből, de még sokkal súlyosabb hibának tartjuk azt, hogy a párt vezetősége a tagokkal szemben nem őszintén tárja fel a bajokat, hanem elködösíti az eseményeket és inkább az önreklámozás útjára lép. Különösen hiányzik az őszinteség gazdasági és pénzügyi téren.
Tisztelt Elvtársak!
Csodálható-e ilyen politikai vezetés mellett a tömegek kiábrándulása, elkedvetlenedése és fásultsága. Ezek a jelenségek ma már annyira aggasztók, hogyha gyorsan változás nem történik, akkor a párt összezsugorodik annyira, hogy olyan kis párt lesz, amilyenné degradálta tehetetlenségével. A párttagok számának időleges emelkedése független ettől, legfeljebb azt igazolja, hogy a tömegek kiábrándultak a másik munkáspártból.
Több évtizedes múltunk alatt megszoktuk azt, hogy a Szociáldemokrata Pártban mindig szabad volt a véleménynyilvánítás és mindig fennállott a kritika szabadsága. Nem egyszer pártkongresszuson – különösen a kongresszusi előértekezleteken – az ellentétes álláspontok oly élesen ütköztek össze, hogy estétől reggelig tartó vita volt taktikai és elvi kérdésekben anélkül, hogy abból a párt egységére, a párt működésére bármilyen hátrány származott volna, sőt ez a vita erősítette a pártot.
Ma keservesen kell látnunk, hogy amely pártszervezetben élesebb kritikai megnyilatkozás történik, ott a központ azonnal felfüggeszti a szervezet végrehajtó bizottságát, elnémítja a kritikát, amiből a pártra nagyon súlyos sérelem háramolhatik.
Ezen az állásponton feltétlenül és sürgősen változtatni kell, ha nem akarjuk a párt demokratikus jellegét megszüntetni.
Nemcsak tömjénezés illeti meg a vezetőséget és nemcsak az jár a vezetőségnek vagy a vezetőség bármely tagjának, hogy nevét a pártsajtó egy-egy lapszámban naponta többször nagy betűkkel kiírja, hanem aki a közéletben szerepet visz és aki a pártban vezető szerepet vállal, annak vállalnia kell a kritikát is, különösen a mi pártunkban, ahol tradíció, hogy a munkás keményen megmondhatja a maga véleményét.
A Szociáldemokrata Párt abba a helyzetbe került másodszor, hogy a hatalom az ölünkbe hullott és részesei lettünk az államigazgatásnak.[SZJ]
Most, amikor az orosz felszabadító sereg nyomán újra részesei lettünk a politikai hatalomnak, egy és félév után szomorúan kell látnunk, hogy a reakció ismét emelgeti a fejét, és törekszik megsemmisíteni a felszabadulás után kivívott jogokat.
A katonai megszállás a békeszerződés után bizonyos idő elteltével meg fog szűnni. Egyébként sem lehet politikát arra építeni, hogy idegen hatalom fegyverei fogják majd megőrizni a demokrácia vívmányait. Az elért eredményeket, amelyekhez a felszabadulás után jutottunk, a magyar népnek magának kell elsősorban megvédenie. Félő azonban, hogy az az irány, amelyet a Szociáldemokrata Párt vezetősége ma folytat és a felszabadulás óta folytatott, oda fog vezetni, hogy mihelyt a megszállás elmúlik, nem lesz elég erőnk arra, hogy a demokratikus politikai berendezkedést megvédjük. Ezt pedig csak úgy tudjuk megvédeni, ha a párt más politikai irányt követ, mint amit ma kapnak a tömegek a mai pártvezetőségtől.
Mi ebben a pártban nőttünk fel, küzdöttünk és szenvedtünk, és ezért rendkívül fájdalmas lenne látnunk, hogy a párt kis párttá zsugorodik össze, holott minden előfeltétele megvolt annak, hogy pártunk az ország első pártja legyen.
Mindezek és még rendkívül sok egyéb kérdés, megbeszélés a kongresszusra tartozik, melynek mielőbbi egybehívását kell sürgetnünk és azon biztosítani kell a szabad bírálatot.
A pártkongresszus összehívása előtt kérjük a t. pártvezetőséget, tegye megszívlelés tárgyává az elmondottakat, a maga részéről is tegyen meg mindent a párt egységének megóvása és megmentése érdekében és tegye lehetővé, hogy a párt tömegpárt legyen, a pártban a demokrácia érvényesüljön és a demokratikus eszközökkel tegye meg az utat a szocializmus felé.
Bennünket megedzett a harcban az a küzdelem, melyet egy negyedszázadon keresztül folytattunk az ellenforradalmi reakcióval szemben. Elveinket, meggyőződésünket nem adtuk fel soha, de az a küzdelem, melyet a múltban folytattunk és amelyre büszkén tekintünk vissza, mint a magyar munkásmozgalom hőskorára, erőt fog adni a mai megváltozott küzdelemben is felfogásunk érvényesítésére, s arra, hogy Magyarországon tényleg demokrácia, szabadság és jólét legyen.
Budapest, 1945. december 8.
Elvtársi üdvözlettel:
Peyer Károly s. k.
Dr. Valentiny Ágoston s. k.
Brumiller László s. k.
Pozsgay Gyula s. k.
2. A Peyer-csoport és a Magyar Radikális Párt választási megállapodása
1947 júliusában a MAGYAR RADIKÁLIS PART és PEYER KÁROLY szociáldemokrata csoportja közt az alábbi megállapodás jött létre. A titkos megállapodásban használt rövidítések a következők:
P: Magyar Radikális Párt
Cs.: Szociáldemokrata Csoport
K: Peyer Károly
M: Károlyi Mihály
1. A Párt és a Csoport a jelen választás tartamára választási kooperációra lép. A teljes politikai függetlenség mindkét részről fenntartatik, és a választások alatt sem szenved semminő korlátozást. A választások lezajlása után mindkét fél visszanyeri teljes akciószabadságát.
2. A nagybudapesti listavezető K. az ezt követő 2–5. helyre a P., a 6–8. helyre pedig a Cs. állít jelöltet. Ezután következnek egymást felváltva a két fél jelöltjei éspedig úgy, hogy a 9. hely a P. jelöltjét illeti. A nagybudapesti listán összesen legfeljebb 35 jelölt szerepelhet.
3. A vidéki listákat is mindazon kerületekben, amelyekben a Cs. ezt úgy kívánja, K. vezeti. Egyéb vidéki kerületekben a P. jogosult listavezetőt állítani. A vidéki listákon a P. és Cs. felváltva állít jelölteket, ahol tehát a P. adja a listavezetőt, a 2–4. helyek a Cs.-ot illetik, ahol a Cs., ott viszont a P.-ot. Kivétel ez alól a baranya-tolnai, csongrád-csanádi és hajdú-bihari kerület, amelyekben K.-t mint listavezetőt a 2.,4. stb. helyeken követik a Cs. jelöltjei és a 3.,5. stb. helyeken a P. jelöltjei.
4. Az országos listát a P. jelöltje vezeti, a következő helyek váltakozva illetik a Cs.-ot és a P.-ot.
5. A 2., 4. pontokban a P. és Cs. között megállapított arányok és sorrendek akkor sem változnak, ha esetleg M. az ezen pontokon említett listák közül egyen, vagy többen jelöltséget vállalna, mely esetben az első hely mindenkor őt illeti s az őt követő helyekre alkalmaztatnának a 2., 4. pontokban írt megállapodások.
6. Amennyiben akár a P., akár a Cs., akár mindkettő ugyanazon jelöltjei egynél több listán nyernének mandátumot s így az az eset merül fel, hogy a P. és Cs. egyes megválasztottjai egy mandátum megtartása mellett a nekik jutott többi mandátumról lemondani kényszerülnek, a P. és Cs. szigorúan értelmezendő kötelezettséget vállal az iránt, hogy a lemondás, illetve lemondások akként fognak eszközöltetni, hogy ennek folytán végeredményül egyenlő számú mandátum jusson a P. és a Cs. jelöltjeinek.
7. Az egyenlő szám elértnek tekintendő akkor is, ha egy további lemondás folytán a másik félnek jutna eggyel több mandátum.
Az ezen pont első bekezdésében tartalmazott lemondási kötelezettség a Cs. részére megszűnik, mihelyt a P. 8 jelöltje mandátumot nyer.
M. szabad választása szerint mond le az egy mandátumot meghaladó többletről. Az általa megtartott mandátum figyelmen kívül marad a jelen pont azon rendelkezéseinek alkalmazásánál, amelyek a P. és a Cs. mandátumainak mikénti megoszlására vonatkoznak.
A P. nevében:
Kende Zsigmond
Zsolt Béla
A Cs. nevében:
Peyer Károly
Györki Imre
3. Ki az áruló?
Peyer Károly választási röpirata
KI AZ ÁRULÓ?
A mauthauseni internálótáborból való visszatérésem után, amidőn betegségemből felgyógyulva közelebbről figyelhettem a Szociáldemokrata Párt működését, igen sok kifogásolnivalót találtam. Véleményemet meg is mondottam a párt illetékes testületei előtt, aminek következménye volt, hogy mindenütt mellőztek, s csak a párt választmányi határozata alapján jelöltek a múlt választásnál Veszprémben, ezután később Győr, Sopron, Moson megyékben. Ezeken a választásokon fényes eredményt értem el, a választóknak tetszett a nyílt, őszinte, bátor beszéd.
A választások után még erősebb nyomás indult meg ellenem. Én elégtételt követeltem. Az ügy kivizsgálására kiküldtek egy bizottságot, amely azonban a mai napig nem hozott határozatot, bár számos ülést tartott. Az volt a vélemény, hogy a mai viszonyok között lehetetlenség nekem elégtételt szolgáltatni.
Álláspontunkat decemberben az ismert memorandumban juttattuk kifejezésre, amely után a kongresszus – meghallgatásunk nélkül – megrótt bennünket. Tűrtük ezt, mert nem akartunk ártani a pártnak, melyet mindenkor élesen elválasztottunk attól a szellemtől, amely a Palace Szállóban honol.[SZJ] Ezt a pártot a szociáldemokrata munkások nagy tömegei alapították és tartották fenn, s nem azok, akik most leülnek a terített asztalhoz – akik nem jelentkeztek akkor, amikor rendőrkard járt a tüntetésben való részvételért, de jelentkeznek most, amikor busás fizetéseket lehet felvenni különböző helyekről.
Azóta is figyelemmel kísértük az eseményeket és láttuk, hogy a Szociáldemokrata Párt vezetősége hogyan árulta el igen sok alkalommal azokat a tömegeket, amelyek a párthoz tartoznak. Láttuk ezt a Beszkártnál, láttuk ezt Ajkán, láttuk Csepelen és felsorolhatnánk az üzemek tömegeit, ahol a Szociáldemokrata Pártot sérelmek érték.
Sokáig nem tudtuk, mi az oka ennek a tétovázásnak, nem tudtuk megérteni, hogy miért hagyták cserben vezetőik azt a becsületes, tisztességes munkástömeget, mely annyi évtizeden keresztül a Horthy-pribékekkel szemben olyan bátran kiállt, most pedig nem talál védelmet. Most végre tisztán láthatja mindenki, akinek eddig kétsége volt. Rákosi Mátyás Csepelen felvetette a két párt egyesülésének kérdését, s a következőket mondotta:
„Mi azt tartanánk ideálisnak, ha a két munkáspárt viszonya olyan szorossá válna, hogy a két párt egyesülne egységesen, mint egy osztálynak egyetlen pártja, segítené felépíteni és felvirágoztatni a magyar dolgozók hazáját. Reméljük, hogy eljön az idő, amikor ezt a célt el tudjuk érni.”
Erre az volt a Szociáldemokrata Párt hivatalos válasza, hogy a kérdés nem időszerű, s így ennek felvetése a választások alatt nem célszerű. Nem azt mondták, hogy mély elvi ellentét választ el bennünket a Kommunista Párttól, nem azt mondták, hogy ilyen egyesülésnek soha lehetősége nincs, mert a mi elvi álláspontunk kizár egy ilyen egyesülést, hanem dadogtak és mellébeszéltek.
Erre most megkapták a választ. Rákosi Mátyás Ajkán augusztus 15-én a csepeli beszédével kapcsolatosan elhangzott bírálatokra a következőket mondta:
„Ezt a kijelentésemet szociáldemokrata barátaink rossz néven vették tőlem”, majd így folytatta: „Engedjék meg, hogy erről a kérdésről két szociáldemokrata nyilatkozatot olvassak fel: mindkettő a Szociáldemokrata Párt főtitkárától, Szakasits Árpád elvtárstól származik. Az egyik 1944. október 10-én kelt, amikor mindkét párt föld alatt volt még, és a fasiszta terror, a nyilas bitangok ellen szövetségben harcolt. Ebben a helyzetben a két párt vezetői megegyezést írtak alá, amelynek 2. pontja így hangzik.
»A Szociáldemokrata Párt s a Kommunista Párt megállapítja, hogy a magyar munkásosztály harcos, forradalmi egységének továbbfejlesztése szükségessé teszi a két párt egyesítésével az egységes és egyetlen, forradalmi szocialista munkáspárt megalakítását. A jelenlegi viszonyok között azonban a két párt egyesülési feltételeinek kidolgozása csak gátolná a két pártot a közös feladatok elvégzésében, ezért a két párt egyesülési kérdésének megoldását a háború utáni időre halasztja.«
Ez volt Szakasits Árpád elvtárs véleménye 1944 októberében. És hogy ezt később is vallotta, arra nézve idézem tavaly április 29-én a Sportcsarnokban tartott beszédéből a következőket:
»Mint szabad, független és önálló párt szétbonthatatlan testvéri kapcsolatban akarunk együtt haladni a nagy Kommunista Párttal. Mint ahogy nem lehet szétbontani a munkásosztályt, éppúgy nem lehet szétszakítani együttműködésünket sem. Ezt az egységet megőrizzük és továbbfejlesztjük mindaddig, amíg el nem érkezik az ideje annak, hogy a két munkáspárt egybeolvadjon.«”
Erről a megállapodásról soha sem tett jelentést Szakasits a pártvezetőségnek, sem a pártválasztmánynak. Most pedig azt válaszolja:
ez a beszéd sem a Szociáldemokrata Párttal, sem a párt főtitkárával szemben nem volt lojális, és élesen szemben áll a munkásegység szellemével.
Nem kell ehhez semmi magyarázat. Ezekből minden értelmes ember megállapíthatja, hogy Szakasits Árpád milyen kétkulacsos szerepet játszott nemcsak a Szociáldemokrata Párt régi vezetőségével, de a kommunistákkal szemben is. Mindenkit megtévesztett, mindenkinek mást mondott, fontos volt csak a hatalmi pozíciója, s körülvette magát talpnyalók seregével, akik odajuttatták a Szociáldemokrata Pártot, ahol most van.
Munkások, elvtársak, most látjátok, ki az áruló, ítéljétek meg, ki adta el, ki árulta el a szociáldemokrata pártot és elvet.
Peyer Károly
8-as lista Peyer-lista.
Fel. kiadó: Kun Zsigmond
Szepes Árpád V., Személynök u. 9–11.
4. A Független Magyar Szocialista Munkás Párt rövid programja
1.
A Magyar Munkás Párt a II. Internacionálé fejlődésének részét képezi,[SZJ] mint ilyen mindaddig, amíg a világ dolgozóinak vele azonos felfogású és álláspontú tömegei újra szabadon kinyilatkoztathatják akaratukat, önálló és független politikát folytat, és fenntartja magának azt a jogot, hogy saját demokratikusan kialakított akarata szerint vegyen részt nemzetközi összefogásokban, vállaljon kötelezettségeket és hozzon áldozatokat. A Magyar Munkás Pártot sem közvetve, sem közvetlenül semmi olyan eljárásban való részvételre rábírni nem lehet, amely eljárásnak elhatározásában, kidolgozásában és gyakorlati végrehajtásában önakaratából részt venni nem kíván.
2.
A Magyar Munkás Párt célja a dolgozó magyar népet a világ demokratikusan szocialista gondolkozású dolgozóinak nagy világközösségébe bevezetni és ott számára tisztelt és megbecsült helyet biztosítani. A Magyar Munkás Párt vallja és vállalja a nemzetközi munkásszolidaritást, és elszántan küzd a dolgozók minden elnyomása, kizsákmányolása és alávetése ellen, de ugyanakkor a Magyar Munkás Párt nyíltan kijelenti, hogy magyar nemzeti politika folytatására vállalkozik, mert világnézeti politikájának létjogosultságát a magyar politika nemzeti talaján csak egy ilyen nemzeti politika vállalásában tudja felismerni.
3.
A Magyar Munkás Párt a társadalom organikus felfogásának alapján áll és az osztályharcot csak mint végső eszközt tekinti jogosultnak. A Magyar Munkás Párt bizonyosra veszi, hogy a majd összeülő II. Internacionálé világkongresszusa érvényesíteni fogja az eltelt évszázadnyi idő alatt végbement fejlődés eredményeit, és szintén revízió alá fogja venni a társadalomról és az osztályharcról korábban érvényben volt felfogásait.
4.
A Magyar Munkás Párt demokratikus elvi alapokon nyugvó osztálypárt, ami annyit jelent, hogy a párt a dolgozó bérmunkás milliók sorsának megváltoztatásáért küzd, és arra törekszik, hogy a nemzeti társadalomban az arányok és az egyensúly rendjének fenntartása mellett a dolgozó emberek szociális jogai és igényei teljes mértékben érvényesülhessenek. Mivel a Magyar Munkás Párt a demokratikus politikai szabadságjogok alapján áll, ezért ezeket a politikai szabadságjogokat az emberi személyeket önmagukban is, sőt elsősorban önmagukban megillető személyes emberi jogoknak tartja, és tiltakozik minden olyan szándék és kísérlet ellen, amely ezeket a jogokat és igényeket szervezeti előnyökké kívánja átalakítani, és azáltal a dolgozó emberek között kedvezményezett és hátrányba taszított csoportokat teremt, és e csoportok közötti különbségeket politikailag kihasználja. Az osztály kerete csupán a demokratikus és szocialista politikai és gazdasági szabadságjogoknak, és nem birtokosa és önkényes kiszolgáltatója.
5.
A Magyar Munkás Párt éppen azért, mert a demokrácia Nyugaton kialakult elveit magáévá teszi; és mert a fejlődés kiértékelése folytán tisztában van azzal, hogy nem lehet az egész társadalmat proletarizálni; és nem lehet terrorizálni sem, tehát elvben is el kell utasítani a korábbi szocialista iskolák diktatúrás elméleteit és arra kell törekedni, hogy végre valóban megteremthető legyen a szocializmus és a demokrácia igazi szintézise – az igazi szociáldemokrácia, amely többé nem a mechanisztikus módszerekkel dolgozó marxista materializmus kényszerképzete, hanem a természetes és éppen ezért igaz, biológiai élet- és társadalomszemlélet korszerű megjelenése.