Aláírom

Magyar Fruzsina [1]

„Ti jobban reszkettek.” – Giordano Bruno mondta az inkvizítorainak



Döbbent szomorúsággal olvastam a Beszélő 12-ben Átutazó „Dánia hű fia” című névtelenül kitárulkozó vallomását.

Félelem. A cementnél keményebben köt meg, a legtartósabb állapot – olyan, melyet – ha egyszer létrejött – nem lehet megsemmisíteni. Ha egyszer befészkelte magát az emberbe, egyesül vele, részévé válik, megsemmisíteni csak az ember egészével együtt lehet. És milyen könnyen beépíthető ez a méreg az ember lelkébe, szervezetébe, és mennyire nem tudja az ember, észrevétlenül egy életre útitársává válik ez a Szörny. „...most már folyton csak félek itt, magamtól is félek, félek az egyik énemtől, amelyik kompromittálja a másikat.” Csapdába került Átutazó: amikor aláírta a Chartát, majdnem elvesztette állását, amikor nem írta alá Krassó György védelmében a tiltakozást, elvesztette a bizalmat önmagában. És az első (az egzisztencia veszélybe kerülése) okozta a másodikat (az önbizalom elvesztését). És itt van a gyökere az ember élveboncolásának-boncoltatásának: a kiszolgáltatottságnak, a lelkiismeret kihívásának, a méltóság megtépázásának, az ember megtiprásának. Az egzisztencia és a lélek párviadaláról van szó. És akik a pástra kilökik ezt a kettőt (melyet egy ember foglal magában), azok pontosan tudják, hogy ebből a játszmából csak vesztesen lehet győztesen kikerülni. Mert aki beteszi a lábát Dániába, az megbélyegeztetik, és a beleégett bélyeg immár eltávolíthatatlan. És Dánia börtönőrei ezt biztosítják is, hisz nagyon jól tudják, hogy a rabok többsége nehezen viseli el a bélyegző égetését, szívesen megszabadulnának tőle. Annak viszont ára van. Mit mondanak hát az őrök? „Beléptél a tiltott területre, ezért megbüntetünk.” És meg is teszik. Megteszik az első lépést a fizikai megsemmisítés felé. Bűntudatot ébresztenek az emberben, aki így szól magában (mert hangosan már ezt sem meri): „Ha a véleményem kinyilvánításának egyetlen gesztusa ekkora bajt zúdít a fejemre, mit várhatok akkor, ha egész életemmel-magatartásommal mondom azt, hogy NEM?!” És kérdőjellé görnyed. Elkezdődik az ádáz küzdelem a bensejében, és még ha tudja is, hogy „ott kívül a magyarázat”, magatartásának, cselekedeteinek rugójaként nem meri működtetni ezt a tudást. De mert tisztességes szeretne maradni, szeretné, ha tudása-érzelme szerint cselekedhetne, a konfliktus állandósul benne, és nem tud mást tenni, nem is tehet mást, mint hogy imájába foglalja, bárcsak eltemethetné meghasonlottságát, bárcsak ne lenne olyan helyzet, és ne kerülne olyan helyzetbe, melyben benső bírája felkapaszkodik az ítélőszékre. Rémálom.

Halkan nem lehet kiáltani. Suttogva szerelmet lehet vallani, gyónni lehet, szervezkedni lehet. Kiáltani csak hangosan lehet. Nincs átmenet, nem lehet lejjebb venni a hangot, csak lekeverni lehet. IGEN vagy NEM. Bonyolultnak mondott világunkban ez ilyen egyszerű; ez a kettő létezik, minden e kettő felé vezet.

Igazságérzet. Az etika múzsája, a lelkiismeret ébren tartása, az emberi méltósághoz való ragaszkodás, az embernek ember által való megmutatása. Olyan erő, mely az egzisztencia és a lélek párviadalában teljességgel a lélek pártján áll, és ha ezzel a lélek pártjára állítja az egész embert, megmenti őt a legnagyobb büntetéstől: az önmarcangolástól, a tudathasadástól, a félelemtől. Olyan világban élünk, mely döntésre kényszerít minket: hagyjuk-e, hogy az igazságérzetünk megmentsen ezektől a dolgoktól. Döntetnünk kell. Akárhogy döntünk, valamit veszítünk. Melyik nagyobb veszteség: az egzisztencia romlása, esetleg elvesztése, vagy az etikai-lelki tisztaság? Itt nem lehetünk sem okosak, sem szépek. Csak következetesek. Taktikázni nem érdemes, annyira azért nem kiszámítható ez a világ. Nos, beszámíthatónak sem mondanám. Egyáltalán – nem érdemes számolgatni. A leltár legyen rendben. A többi már nem tőlünk függ.

Emberi méltóság. Nehezen megszerezhető, könnyen elveszthető. Nagy vámszedő. De részleteiben kiárusíttatják veled, úgy, hogy észre sem veszed; az utolsó előtti pillanatban – ha még urává tudsz lenni Önmagadnak – megmentheted emberi méltóságodat. Azonosnak lenni önmagaddal, kellő távolságtartás és rálátás a világra, a vélemények, döntések magad irányítása és valóságuk szerinti közvetítése – szabadságod is egyben. Effajta szabadság hiánya belül marja-emészti föl a lelket-testet. Átutazó az utolsó előtti pillanatban fellebbez emberi méltóságához. Az emberi méltóság megőrzése egyben az identitás megőrzése – és fordítva. Ha ezt képes az ember megőrizni, emberi lényegét védelmezi, amit csak fizikumával együtt lehet tőle elvenni. Akkor pedig már az enyészeté a szó.

Tiltakozás. Vigyáz az ember méltóságára, az emberi jog szószólója. Emberi méltóságomat csak úgy őrizhetem meg, ha közben máséra is vigyázok. Ha tehát vigyázok arra, hogy az emberi jog tiszteletben tartassék, ha kinyilvánítom véleményemet – adott esetben tiltakozás formájában –, ha veszélyben érzem az emberi jog életét. Az enyémet, a másét, másokét – lényegében ugyanaz: vannak helyzetek, amikor egy életprobléma létproblémaként működik. És akkor olyanként kell hozzá viszonyulnom. Akkor emelkedhetek fölül egyedi létezésemen, akkor élhetem meg az életet a nembeliség szintjén. Az igazságérzet mindenkori tiltakozása következetességet jelent. Nem bátorságot, főleg nem vakmerőséget: gondolkodás-jellem-alkat kérdése. Az első kettő tisztaságát kötelezőnek tartom, a harmadik mibenléte „szerencse” kérdése. Különbözők a pszichék a megterhelhetőség szempontjából is. Az, hogy Átutazó nem vállalja Dánia börtönében a rabéletet, érthető-elfogadható. Az, hogy ez számára etikai-lelki önmarcangolást okoz, és ezt meg is vallja, emberségről tesz tanúbizonyságot.

Hivatásos ellenzéki – amatőr ellenzéki. Az aláírás a tiltakozó lét egyik gesztusa. Csak az egyik. Ha nem megy tovább ezen a tiltakozási formán, akkor valóban megmaradna amatőr ellenzékinek. Hivatásos ellenzékinek akkor valóban nem lenne nevezhető. De – valljuk meg – igen kevesen bírnak olyan alkattal, hogy hivatalos ellenzékiként (másképp: belső emigránsként) életben tudnak maradni. Csakhogy a helyzet igen egyszerű: nem lehet választani aközött, hogy amatőr ellenzékiként vagy hivatásos ellenzékiként működik-e az ember. Az aláíró (az élet többnyire erre teremt példát) nem maradhat meg pusztán aláírónak: a kartotékon a fekete pontot nem árnyalják szürkére vagy nagyon feketére. Itt van a csapda. A tiltakozás egyik gesztusából – az aláíró akaratán kívül, aki amatőr ellenzékinek szeretne maradni – hivatásos ellenzékit kreálnak. Nincs köztes út. A gondolkodás-cselekvés és a sors diszkrepanciája van. Dönteni kell. Aláírom vagy nem írom alá.

Aláírom.

• Ellenvélemény [9]