Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kitörő lelkesedéssel olvastam Átutazó cikkét. De örülök neki, hogy megjelent, mert olyasmiről szól, ami régóta beszédtéma a – hogy is fejezzem ki magam – Beszélő (meg a Hírmondó meg a többi) olvasóinak körében. Mit jelent ellenzékinek lenni? Megéri-e a nyílt ellenzékiséggel járó kellemetlenségeket a... mi is? A tiszta lelkiismeret? De nem hatékonyabb-e ugyanazt az ügyet „belül”, a hivatalos keretek feszegetésével képviselni? S nincs-e valami feltűnési viszketegség ebben az egész ellenzékieskedésben? Érdemes-e kirúgatni magunkat egy gesztus, egy aláírás kedvéért? Nem fontosabb-e, hogy az ember megőrizze a publikálási és felszólamlási lehetőségeit? S minek bekapcsolódni az ellenzék meg a BM meccsébe? Átutazó írásában, bár voltaképpen nem ez a tárgya, csupa őszinte és igaz választ olvashatunk az efféle kérdésekre – csak valahogy mégsem stimmel az egész.
Már-már lefegyverző, ahogyan Átutazó előadja: annak ellenére, hogy tiszteli Krassó Györgyöt, s valamiféle személyes-ismeretségi viszonyban is állnak, annak ellenére, hogy öt éve egyszer már jó hangosan kimondta: NEM, no meg annak ellenére, hogy egy jó barátja tolta elébe a Krassó ref. alá helyezése ellen tiltakozó ívet, mégsem írta alá. S lefegyverzően személyes az indoka is: sok minden megváltozott azóta, hogy öt éve „aláíró” lett. „Nem érvényesek már a jelvények, nincsenek többé cinkos egymásra mosolygások, csak hivatásos ellenzékiek és amatőr aláírók vannak itt”, summázza a változásokat, s egy frappáns szóba sűríti ellenérzését a legutóbbi „ellenzéki akcióval” szemben: „Ez most a tagkönyvcsere.”
Nos, ma már valóban az a helyzet: „csak hivatásos ellenzékiek és amatőr aláírók vannak itt”, nem úgy, mint öt-hat éve. A hatóságok és az olvasóink is úgy láthatják: vannak emberek, akik a szamizdatok írásában-szerkesztésében-kiadásában nyíltan, a nevük hozzáadásával részt vesznek, tiltakozó akciókat kezdeményeznek, előadnak a Hétfői Szabadegyetemen, dolgoznak a Szetában, a Duray Bizottságban, magánlakásokon kiállítást rendeznek, és így tovább. Mondom, ez igaz – de miért volna baj? Pontosabban: valóban ott van-e a baj, ahol Átutazó látja-láttatja? Hogy „vége az átmeneti akolmelegnek; a Naplók-írók, a házibulibarátok egy része – a »mag« – professzionalizálódott”? Vagy fordítsuk meg a kérdést: valóban az volt-e a legfontosabb mindabban, ami úgy öt-hat éve elkezdődött, hogy az ember félig ismeretlen, mégis baráti arcokat látott maga körül, hogy „egyszeriben sok-sok társa lett”?
Költői a kérdés, persze hogy az. Én ugyanis másképp látom azt a folyamatot, amelyet Átutazó az idézett módon foglalt össze. Kiindulásában is, kifutásában is másképp, s ezért más következtetést is vonok le belőle.
Én úgy foglalnám össze, ami az utóbbi öt-hat évben az ellenzékkel történt, hogy mi mindannyian „amatőrök” voltunk – s mára néhányan hivatásos amatőrök lettünk. Az a bizonyos „mag”, a mai demokratikus ellenzék kezdeményező csoportja, nem hivatásos politikusokból, még csak nem is politikai-ellenzéki ambíciójú emberekből állt össze, hanem az ’56 élményét gyermekfejjel megélt, társadalomtudományos érdeklődését és iskolázottságát a hatvanas-hetvenes években kialakított humán értelmiségiekből. Filozófusok, közgazdászok, szociológusok, írók, irodalmárok, építészek, más effélék, akiknek egyszerűen elegük lett abból, hogy – miként idősebb pályatársaik – a hivatalos keretek szorításában próbálják valamiképp „kiügyeskedni”, hogy tehessék a dolgukat, hogy elmondhassák véleményüket a köz ügyeiről. Elsősorban publikációs-cenzurális gondjaik voltak, ezért is kezdődött ez az egész a kéziratos társadalomelméleti irodalom csereforgalmával, ami az idők során szamizdatkultúrává nőtte ki magát. Nem akarok ennek a folyamatnak a részleteiben elveszni; ha olvasták az Átutazó cikkével egy időben megjelent interjút a Szeta alapítóival, pontosan értik, mire gondolok. De hogy olyasmiről is beszéljek, amihez közvetlenebb közöm van: a Hétfői Szabadegyetem sem azért jött létre, mert a lengyel ellenzéknek is megvolt a maga „repülő egyeteme”, de nem is azért, hogy „az őrült zsúfoltság ellenére is kávéházi hangulatot” varázsoljunk egy-egy lakásba; hanem azért, hogy egyetemi hallgatók és fiatal értelmiségiek meghallgathassák azokat, akiket az oktatáspolitika jónak tartott távol tartani tőlük. Mint ahogy a hazai szamizdat is – hiába ez az idegen, orosz szó a neve – a honi viszonyaink szülötte. Van, mert szükség van rá, s mert vannak, akik dolgoznak azért, hogy legyen.
Az az igazság: a kezdeti időkben, az első szamizdatok és aláírások idején nagyjából érthető volt, hogy sokan ambivalens módon viszonyultak ehhez az egészhez. Hiszen azok az értelmiségiek, akiknek hasonló problémáik voltak a maguk szakmai területén, mint a „mag”-hoz tartozóknak, nézeteik pedig szinte szó szerint megegyeztek az övékével, nemigen tudták önmaguk előtt mással igazolni távolmaradásukat, mint hogy ez az egész ellenzékieskedés úgysem vezet sehova. A ’81. decemberi lengyel puccs meg mintha az eleve szkeptikusokat igazolta volna: lám, egy nemzet, egy egész társadalom ellenében is keresztül tudják vinni az akaratukat, akiknek a hatalom a kezükben van. Mit ugrálunk akkor itt mi, egy elszigetelt csoportocska? Nem érdemes ma már feleleveníteni az egykori érveket, elég annyi, hogy voltak közöttük nagyon is megszívlelendők, s voltak legyintésre sem méltó denunciálások is.
Négy év telt el a lengyel puccs, a sokszorosított szamizdatok megjelenése, a második nyilvánosság intézményesülése, a „professzionalizálódás” óta. Elég hosszú idő ahhoz, hogy kiderüljön: mit jelent a mindennapokban ellenzékinek lenni. Kiderült, hogy – legalábbis mindeddig – senkit nem csuknak ugyan rács mögé, ha nyíltan vállalja ellenzéki meggyőződését, de azért minden lehető módon utánanyúlnak az embernek. Hogy azok a félelmek, amelyekről Átutazó is beszámol – kirúgatással való fenyegetés, az útlevélhatóság packázásai, publikációs nehézségek –, reális kockázatot jelentenek. S talán nem fogok nagyon mellé, ha úgy vélem: Átutazó cikke azért keltett akkora feltűnést olvasóink körében, mert őszintén beszámol a félelmekről, amivel az ellenzékhez csatlakozás járna.
Azaz – s éppen itt a bökkenő –: csak járt volna, annak idején, jó néhány éve. Az utóbbi pár évben ugyanis nagyot változott a világ az ellenzék körül – s Átutazó cikkének egyik fogyatékossága, hogy erről nem vesz tudomást; pontosabban: egyetlen lírai-homályos megjegyzésbe sűríti: „Számosabbak és árnyaltabbak lettek a NEM-et mondás módozatai” – írja. Pedig ennél jóval több, valami más történt. Az, hogy ma már nem ugyanazok körében mondják ki az újabb és újabb NEM-eket, mint egykor. Miközben a hajdani „házibulibarátok” között eldőlt, hogy ki az, aki „professzionalizálódott”, s ki az, aki megmaradt „szimpatizánsnak” (ami majdnem csak annyit jelent: ki van állásban, és ki nincs), olyan kezdeményezések születtek (és fognak még születni), amelyeknek nincs közvetlen közük sem az ellenzékhez, sem az ellenzékiek társadalmi-szakmai környezetéhez. S az utóbbi idők egyik legfontosabb változásai közé tartozik az is, hogy ezt a tényt egyre higgadtabban, magától értetődőbben veszik tudomásul a kezdeményezők és az ellenzékiek is. Ma már nem az elhatárolódás szőrszálainak hasogatása a fő műsorszám az efféle független kezdeményezésekben – amelyeknek nyilvánosságot viszont legtöbbször mi (is) teremtünk, s az ellenzéknek mindig lesz egy speciális mondanivalója a számukra. Nem ismerek ugyanis más közvélemény-alakító kört, amelyik ennyire jogtudatos volna: az erkölcsi-világnézet-szakmai kérdések mögött rámutatna az intézményi-jogi buktatókra, s a kívánatos változásokat szinte társadalomtechnikai javaslatok formájában fogalmazná meg.
Hogy miért hozakodom elő mindezzel? Mert úgy érzem: Átutazó nagyon félrevitte ezt az egész kérdéskört azzal, hogy úgy állította be a Krassó ref. alá helyezése elleni tiltakozó akciót: „Ez most a tagkönyvcsere.” Nem, kedves Átutazó, ez nem tagkönyvcsere – nincs ellenzéki párt, s nincsen ellenzéki tagkönyv sem. Kár volt ezzel a bonmot-val felmelegíteni a néhány évvel ezelőtti sandaságokat, miszerint ez az egész voltaképpen egy „bolsi” mozgalom! Sokkal hétköznapibb dologról van szó ennél.
Ami általában a „professzionalizálódott mag” ügyét illeti: puccs ide, zaklatások oda, ellenzékinek-ellenségnek minősítés amoda, mi továbbra is csináljuk a magunk dolgát; nem is igen tehetünk mást. Köszönettel vesszük, ha mások segítik a munkákat. Örülünk, ha valaki természetesnek tartja, hogy a kiadványainkba adott írását a nevével hitelesíti (mint a nemrégiben elhunyt Oltványi Ambrus például, vagy Eörsi István, Orosz István), s természetesnek tartjuk, ha másvalakik bármilyen megfontolásból csak álnéven kívánnak szerepelni. Köszönettel vesszük a kisebb-nagyobb anyagi és természetbeni segítséget is: adományokat, stencilpapírt, festéket, segítséget a szállításnál, terjesztésnél. S tisztában vagyunk vele, mivel jár, ha valakit a hatóságok ellenzékinek minősítenek. Éppen ezért senkit sem szólítgatunk fel, hogy álljon közénk, a „cégéres ellenzékiek” közé.
A legkevésbé tesszük ezt egy tiltakozó aláírási ívvel. Ennek ugyanis más a célja. Az, ami a szövegében szerepel. Hogy felemeljük a szavunkat valami jogtalanság ellen – még ha történetesen egyik társunkkal esett is meg a jogtalanság. S nagyon nincs igaza Átutazónak, hogy két mellékmondatban is szóvá teszi: a barátjának, aki az orra alá dugta a legutóbbi ívet, „nagyon mehetnékje van már”. Egy efféle aláírási akcióban ugyanis a kezdeményezők a társadalom erkölcsi tőkéjéből kérnek baráti kölcsönt – s bizony, minden forint és fillér, minden „nagy” és „kis” név sokat számít. S nincs igaza Átutazónak abban sem, hogy így fogalmaz: „Az aláírásom csak szimbolikus kiállás lehet Krassó György (...) mellett. Vagyis megint csak annyi, hogy NEM. Ugyanezt a NEM-et azonban én öt éve egyszer már kimondtam.” Az az öt évvel ezelőtti NEM ugyanis nem ez a NEM volt, illetve lett volna. Mint ahogy nem szimbolikus kiállás lett volna Krassó mellett sem, hanem annak leszögezése: disznóság, ami vele történt. Ami nem ugyanaz. Ezért is furcsállom Átutazó egyik kitételét: „Úgy képzelem, hogy az elmúlt egy évben Krassó magára talált. Elérte, hogy a Szabad Európa most már őt is úgy emlegesse, mint »a magyarországi demokratikus ellenzék egyik vezetőjét«.” Tudom, sokan gondolják: azért van abban valami, amit Átutazó mond. Nos, lehet, hogy van, lehet, hogy nincsen – ennek csak Krassó a megmondhatója. Mindenesetre az Idő túllépett ezeken a találgatásokon; mert azt, ugye, senki nem gondolja, hogy Krassó rendőri felügyeletet és két infarktust akart volna elérni mindazzal, amit csinál. Az infarktusokról persze Átutazó még nem tudhatott cikke írásakor – a rendőri felügyeletről azonban igen. Ezért furcsállom a fenti megjegyzést: mert mi köze van ahhoz, hogy aláírjuk-e a Krassó ref. alá helyezése ellen tiltakozó ívet?
Átutazó nagyon egyoldalú azoknak az ambivalens érzelmeknek az előadásában, amelyek a dilemmához vezették: „Remeg a toll a kezemben. Aláírjam? Ne írjam?” Cikkét egyoldalúnak érezném akkor is, ha ezután az következne: Aláírom. Más volna a cikk pátosza, az igaz, s megengedem: szívemhez közelebb álló – de ugyanúgy féloldalas maradna. Átutazó ugyanis csak azt adta elő az ambivalens érzelmekből, melyeket egy „szimpatizáns” az „ellenzékkel” és ezzel az egész helyzettel szemben érezhet, ami utólag is igazolja: helyesen tette, hogy nem írta alá az ívet. Pedig helyesebb, ha az efféle morális dilemmákat valóban végiggondolja az ember. Ki-ki a maga számára, a maga szempontjai szerint – de végig. Megfogalmazni pedig nemigen lehet őket másképp, csak olyan paradoxonban, ahogyan a költő fogalmazott:
Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.[SZJ]
Hivatkozott cikkek
- Ellenvélemény [9]